A+ A-

A VIII. kerületben

Ezen a héten a dolgaim nem a kedvem szerint alakultak. Egy szerződéskötés miatt Budapestre kellett elugranom a főnököm nyomatékos kérésére (egyáltalán nem kedvem szerint), ami nem tett boldoggá, mivel egyáltalán nem vagyok egy szívesen utazgató fajta. Mindezek mellé - ráadásként - a VIII. kerületben találtam magam, eltévedve, nyomomban 3 spanyolosan kinéző fickóval, akik már egy ideje követtek engem. Éreztem, ahogy egyre jobban nő a feszültség bennem. Hogyan fogok kimászni ebből a helyzetből?
De hadd kezdjem az elején! János (a főnököm) azt javasolta, hogy az eladásaink csökkenő tendenciáját megállíthatnánk, ha valaki felutazna a fővárosba, megfigyelné az ottani divat alakulását és hozna magával néhány új vonalú ruhát. Rám esett a választása. Nem volt apelláta, mivel nagyon demokratikusan megszavaztatta a többiekkel, akik természetesen készséggel értettek vele egyet.
A vonatom a menetrend szerint egy óra múlva indult (szerencsére mindig volt egy készre csomagolt bőröndöm az ilyen eshetőségekre), így nem sokat gondolkozhattam, hanem indulnom is kellett már az állomásra. Ez még egy jó kis kiruccanás is lehetett volna, de ami ez után következett...
Olyan pechem volt a forgalommal - dugóba kerültem - és így 10 perccel lekéstem a vonat indulását. A menetrend szerint egy jó órát kellett várakoznom. Hazamenni már nem lett volna értelme, inkább beszereztem egy jó könyvet. Mondanom sem kell, hogy a legcélszerűbb az volt, ha ott az állomáson várakozom, mert így legalább a kedvenc szórakozásommal tölthettem addig is az időmet, - olvastam. Közben azonban elromlott az idő és iszonyú vihar kerekedett miután már elindultunk. Rettenetes egy vihar volt. Egészen besötétedett a kora délutáni időpont ellenére - és ez nyomasztólag hatott mindenki hangulatára.
A szálloda - immár Budapesten - nem lett volna rossz, csakhogy mindkét szomszédos szobában nászutasok laktak, akik egész éjjel fáradhatatlanul élték ki vágyaikat és ezt hajnal felé már nem bírtam tovább. Elhatároztam, hogy teszek egy kis sétát a környéken. Így keveredtem a történet legelején említett helyzetbe.
A három fickó mögöttem egyre közelebb került hozzám. A tempójukat állandóan az enyémhez igazították. Már rég feladtam azt a szándékomat, hogy sétálok, - már szinte futottam. Mondanom sem kell, de semmi kedvem nem volt ezekkel a fickókkal találkozni. Viszont fiatalabbak és gyorsabbak voltak nálam. Észre vettem egy keresztutcát és elhatároztam, majd ott bekanyarodok. Nagyon reméltem, hogy az forgalmasabb lesz még ilyenkor hajnalban is. Befordultam a sarkon és már a legrosszabbtól tartottam. Ekkor vettem észre, hogy egy zsákutcába kanyarodtam.
De már nem volt visszaút. Ott álltak hárman nevetve és méregetve engem. Beláttam, hogy nem menekülhetek. Egyikük, akit a többiek Riconak szólítottak, közelebb lépett és felém nyúlt a kezével. Ijedtemben hátraugrottam, pedig elhatároztam, hogy nem mutatom ki, mekkora félelmet érzek.
"Mit akartok tőlem?!" - kiáltottam. - "nesztek!" - nyújtottam feléjük a tárcámat, - "vegyétek el a pénzem, ha azt akarjátok, sőt még az órámat is odaadom!"
"Szarunk az órádra, ember!" - mondta megvető mosollyal az arcán Rico, - "mi a SEGGEDET akarjuk! Olyan izgató kinézetű egy fickó vagy, aki kellemes elfoglaltságot tudsz biztosítani a FASZOMNAK!"
Erre aztán igazi félelem áradt szét a testemben. Rico nem volt sem alacsony, sem magas. Ahogy most jobban szemügyre vettem, ő egy olyan igazi kemény fickónak látszott, akinek jól kivehetők az izmai a feszes ruháján keresztül. A pillantásom ösztönösen az ágyékára vetettem és aztán már ott is ragadt. A feszülő farmerján keresztül jól láthattam, hogy nem egy apró pöckű valakivel állok szemben. Egy vastag kidudorodás kígyózott hosszan lefelé a combja mellett. Elállt a lélegzetem is ijedtemben és dadogva kezdtem könyörögni nekik, hogy hagyjanak elmennem.
A másik két fickó csak nevetve állt ott és nógatták Ricot, nehogy abbahagyja. Riconak nem volt ugyan fegyvere, de a másik kettő nyitott bicskát tartott felém a kezében. Látszott, hogy ők aztán biztosan el nem engednének. Vérontás nélkül biztosan nem. Egyértelművé váltak a lehetőségeim, - egyiküknél sem számíthatok kegyelemre.
Jocó és Carlos - mint később megtudtam a nevüket - valamivel magasabbak voltak Riconál, de teljesen hasonló felépítésűek. A nadrágjukon a kidudorodás viszont nem látszott annyira tisztán, mint Ricoén. Elkezdtem nyafogni, és megpróbáltam rávenni őket, hogy hagyjanak fel a szándékukkal.
"Hozzátok őt!" - kiáltott Rico a társaira, - "én addig kinyitom az ajtót!"
Ekkor döbbentem rá, hogy milyen idióta is voltam! Hiszen éppen a táborhelyükre menekültem. Közvetlen jobbra tőlem nyílt egy raktárajtó, és Rico pont ahhoz lépett oda.
"Nagyszerűen fogunk szórakozni veled" - nevetett Rico, - "és lefogadom, hogy amikor megtettük veled, akkor azért fogsz majd könyörögni, hogy NE hagyjuk abba!"
(...)
Ez csak a történet eleje! Érdekel a teljes történet?
Válts te is VIP tagságit, és lépj be vele! Klikkelj ide!
A szavazáshoz VIP szükséges!

Átlag: 7.07 pont (44 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#3 toommy11 2014. 05. 14. szerda 22:51
Izgalmas... smile
#2 dododuck 2006. 11. 19. vasárnap 21:22
gyönyörű, jó lenne átélni...
#1 Törté-Net 2002. 01. 17. csütörtök 18:00
Mi a véleményed a történetről?