A+ A-

A legjobb barátom

1998 szeptember végén kezdodött az egész. Harmadikos voltam egy budapesti szakközépiskolában. Nem volt túl sok haverom, jóformán egy se, mert elég érzékeny, visszahúzódó voltam, és az is vagyok. Szeptember végén felfigyeltem egy hozzám hasonló srácra, aki még elsos volt a suliban, szünetekben amúgy is az volt a "hobbim" hogy figyeltem a többi gyereket, aki meg egyedül van, arra a kevés gyerekre szinte mindig figyeltem. Aztán ezt a srácot is így vettem észre, persze lehet hogy az osztályban azért jobban beleolvadt a közösségbe, de szünetekben mindig egyedül volt, állandóan csak az ablaknál állt és kifelé nézet. Hasonló testalkatú volt a gyerek, mint én, nálam csak pár cm-vel volt alacsonyabb, szoke, félhosszú haja volt, aranyos, kicsit szomorú arca, barna kabátot és kék farmert viselt.
Megszólítani mégsem mertem, amúgy is azt gondoltam, hogy "úgyis vannak barátai", egyébként minden nekem tetszo srácra, ha rápillantok, mindjárt ez jut eszembe. Egyik nap elmaradt az utolsó órám, lementem ebédelni, az osztályból egyébként csak én ebédeltem egyedül. Az ebédloben elég sokan voltak, szabad asztal nem is volt, hely se sok, és ahogy szétnéztem, megpillantottam az a srácot. Gondoltam, nincs abban semmi rossz, ha az o asztalához ülök. Oda is mentem hozzá, megkérdeztem hogy ideülhetek-e? O természetesen megengedte, hangja kedves volt, és kicsit szomorú. Aztán elkezdtem kajálni, és azon törtem a fejem, hogy vajon mi a fenét mondhatnék neki, amikor megszólalt:
- Neked sincs sok haverod itt a suliban, igaz?
- Hát, nemigazán - nyögtem ki. - De ezt honnan veszed?
- Folyton egyedül látlak - felelte - nem beszélgetsz senkivel.
Mondat végénél félénken rám pillantott, és egy kis halvány mosoly jelent meg a száján.
- Honnan tudod, hogy osztályon belül nem beszélgetek senkivel? - kérdeztem.
- Nem tudom biztosan - mondta, - csak sejtem.
- Te is ilyen vagy? Osztályba nem beszélsz senkivel?
- Úgy valahogy - mondta bizonytalanul.
Akkor már tudtam, hogy hasonló a srác, mint én! Örültem is neki nagyon. Mindig olyan srácot szerettem volna találni, aki hasonlít rám lelkileg, és most itt ül velem szemben.
- Lesz még órád? - kérdezte.
- Nem - mondtam - lett volna még egy 8. is, de hál istennek elmarad. Neked lesz?
- Sajnos - mondta szomorúan.
Épp becsöngettek.
- Na, lépek - mondta, aztán elköszönt, fogta a tálcát, beadta a konyhára és fölment az emeletre.
Én még kb 10 percet ültem ott, olyan lassan még sose ettem, mint akkor. Másnap nem láttam a srácot, fogalmam se volt hogy mi történt vele, gondoltam nem akar velem találkozni újra, kicsit elszomorított. Aztán, mivel péntek volt, bíztam a hétfoben, hogy talán ismét találkozunk.
Úgy is lett. Már amikor fölszálltam a buszra, akkor megpillantottam a gyereket, de eléggé meg volt tömve a busz és nem tudtam odamenni hozzá. Igazából nem is akartam, mert nem szerettem volna, hogy beteljesüljenek a 2-3 nap alatt bennem felmerült gonosz gondolatok, amik azt tartalmazták, hogy sose áll velem szóba a srác. Közeledett a busz, ahhoz a megállóhoz, ahol általában le szoktam szállni, figyeltem a srácot, hogy leszáll-e, de semmi hajlandóságot nem mutatott. Persze, lehet hogy azért, mert egy csomóan álltak az ajtó elott.
Én leszálltam, kicsit mérges is voltam, hogy így alakult, de nem tehettem ellene semmit. Odaértem a sulihoz bevezeto hosszú út elé, épp átmentem a járdára, amikor megpillantottam a srácot.
- Szia, kire vársz? - kérdeztem tole.
- Rád - felelte - láttalak a buszon, csak elobb leszálltál.
- Biztos vagy benne? - kérdeztem.
- Nem, de ha már itt vagy, bemehetnénk együtt a suliba - felelte.
Aztán elkezdtünk beszélgetni. Megtudtam, hogy nem is Budapesten lakik, hanem valahol a Balaton mellett, csak van Bp-en egy kis lakásuk és most ott lakik. Azt is megtudtam róla, hogy 7 lánytestvére van, o az egyedüli fiú a családban (meg persze az apja), aztán nagyon utálja a Balaton melletti lakhelyét, mert egy haverja sincs. Gondolta, hogy Bp-en talán más lesz a helyzet, de nem bízik már benne.
- Én kb 16 éve élek Bp mellett és ugyanúgy nincs egy jó barátom, mint neked, úgyhogy nem az számít, hogy hol lakik az ember - mondtam neki.
Beértünk a suliba, nekem a 2., neki a 3. emeleten volt az elso órája. Hétfoi nap kicsit szar volt, egy órám se volt azon az emeleten, ahol a srácnak. Gondoltam, majd ebédnél találkozunk. Egyik szünetbe lementem az ebédlobe, volt ott néhány üdítos automata és venni akartam pár szendvicset is. Lépcson találkoztam a sráccal, o a büfébe tartott, elkísértem, közbe kértem, hogy ebédeljünk együtt, ha adódik rá lehetoség. Szerencsére adódott rá lehetoség, mert neki is és nekem is 8 óránk volt azon a napon.
Ebédlobe, hál istennek a 8. óra után alig voltak, Emil (így hívták a srácot) mondta, hogy szeretne mondani valamit nekem, de nem tudja, hogy fogjon hozzá.
(...)
Ez csak a történet eleje! Érdekel a teljes történet?
Válts te is VIP tagságit, és lépj be vele! Klikkelj ide!
A szavazáshoz VIP szükséges!

Átlag: 5.97 pont (31 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#5 Józsi39 2016. 01. 2. szombat 05:29
Szomorú történet.
#4 guymiki95 2015. 04. 10. péntek 23:14
Szívszorító!
#3 őésén12 2010. 01. 3. vasárnap 18:41
*sír*:(
#2 valaky 2008. 06. 20. péntek 23:36
*szipog*
#1 Törté-Net 2006. 10. 9. hétfő 00:00
Mi a véleményed a történetről?