A+ A-

Művészlelkek

Ez volt az utolsó évem a gimnáziumban. Tudtam, hogy el kell döntenem, mit is kezdjek az életemmel, hogyan tovább. S mivel én is azon kevesek közé tartoztam, akiket a sors különleges tehetséggel áldott meg, a döntés még nehezebb volt számomra. Választhatok-e olyan foglalkozást, ami nem nyújt biztos megélhetést? Élhetek-e a muvészetnek, képes leszek e feláldozni a biztonságot nyújtó talajt, hogy a festok köreibe emelkedjek és végigszárnyaljak az életen, mint aki egy másik szférába tartozik?
Nehéz kérdések voltak ezek, amelyeket egyedül, minden segítség nélkül képtelen lettem volna megválaszolni. Az ember, aki a segítségemre sietett, maga is muvész volt. Abban az évben kezdett az iskolánkban tanítani, mint rajz- és irodalomtanár. Már az elso órán kiszúrt magának, mintegy "megjelölte a homlokom", ahogy a kiválasztottakét szokták. Nagyon sokat foglalkozott velem, sokszor még tanítási órák után is fenn voltunk a rajzteremben. Igazán jó tanár volt, és valóban kiváló muvész. Elnéztem, ahogy egy-egy muvén dolgozik, feszült figyelemmel munkálva meg a részleteket, elmerülve az alkotás varázsában. Ilyenkor olyan érzések ébredtek bennem, amiket nem tudtam megmagyarázni. Kezdetektol valami furcsa kötodést éreztem iránta, ami a hónapok alatt lassan szerelemmé mélyült.
De tudtam, hiába várnék viszonzást tole, hiszen a tanítványa vagyok, és végtére is o már majdnem negyven éves... Igaz, a korkülönbség számomra nem jelentett volna akadályt. A muvészet sok mindent megtanít az embernek, aki nyitott szemekkel és fülekkel közelít felé. Így azt is, hogy az életnek szférái vannak, és a szerelem az a szféra, ahol nem számít semmi más, csak az érzés, ahol mindenki egyenlo, senki sem különb, illetve mindenki különleges a maga módján, és nem jelent akadályt sem tér, sem ido, sem helyszín.
Ebbol kiindulva nagy várakozásokkal néztem a közelgo osztálykirándulás elé. A kíséro tanár ki más lehetett volna, mint Barcsay Miklós rajz- és irodalomtanár. Egészen az utolsó estéig kerülgettük egymást, amikor aztán az osztály éjszakai erdei túrára ment az osztályfonökkel. Ilyen ötlet is csak a mi osztályfonökünknek juthatott az eszébe. Bár ez volt az a pont, ahol sikerült nem várt közelségbe kerülnöm Barcsayhoz.
Ahogy haladtunk a keskeny erdei ösvényen, ihletet merítettem a sötét lombokon átszurodo gyér holdfény és az elemlámpák éles fényének kontrasztjából, s kicsit lemaradtam, hogy megnézzem, hogyan változnak a fényviszonyok, ahogy a mesterséges fény egyre messzebbrol látszik. Ekkor történt az a jelentéktelennek tuno, ám egész további életemre kiható esemény, ami nélkül talán ma nem az lennék, aki vagyok. Mikor sietosebbre fogtam lépteim, hogy utolérjem a társaságot, megbotlottam egy kiálló gyökérben, és a fájdalomtól felsikoltottam. Ezt persze rögtön mindenki észrevette, és hamarosan ott állt az egész osztály szánakozva fölöttem.
- Lábra tud állni? - kérdezte az osztályfonököm aggodalmaskodva. Tettem egy kísérletet, de a bokám annyira fájt, hogy visszarogytam a földre.
- Azt hiszem, nem fog menni...
- Várjon, segítek - lépett oda Barcsay tanár úr, és segítségével, ha nehezen is, de lábra álltam.
- Köszönöm - sziszegtem fájdalmasan.
- Károly, te maradj a többiekkel. Gondolom Evelin sem akarja, hogy miatta vessünk véget a túrának. Én majd visszakísérem a szállásra, nem lesz semmi gond. - Ezek a szavak is kedvenc rajztanárom szájából hangzottak el, és furcsamód egyik barátnom sem sietett velünk tartani, hogy támogassanak. Talán oket is váratlanul érte ez a gyors felajánlkozás.
- Rendben. Na gyertek, aztán mindenki nézzen a lába elé!
Elindultak tovább az erdo surujébe, én pedig ott maradtam kettesben azzal az emberrel, akibe fülig szerelmes voltam.
- Biztos bírni fogja a szállásig?
- Remélem... Csak nem nehezebb ez sem, mint egész éjjel a festoállvány elott állni, nehogy elillanjon az ihlet. - Mondtam, és nem is maradt el a hatás.
- Nem csalódtam magában. Igazi muvészhajlamai vannak, és nem is próbálja visszafojtani oket. Most is figyeltem, ahogy a holdfény titkait lesi... Ugye, milyen könnyu elcsábulni? Lehet, hogy valaki ezt különcködésnek értelmezi, furcsállják, és ezzel mindenki mást könnyen a meg nem értettség gödrébe taszíthatnának... de nem magát vagy engem! Mi rendelkezünk ugyanis azzal a fajta muvészi öntudattal, ami magától értetodoen kizárja ezt a lehetoséget.
Cinkos mosoly kíséretében mondta mindezt, és teljesen át tudtam érezni mondanivalója igazságát.
- Úgy beszél a tanár úr, mintha mi mások felett állnánk...
- Bizonyos tekintetben igen. De mivel mindenkiben van muvészi hajlam, és mindenki másban jó, mások meg felettünk állnak. Tulajdonképpen ez csak nézopont kérdése. Ha úgy vesszük, hogy mindenki mindenki fölött áll, arra a következtetésre jutunk, hogy minden ember egy szinten van.
(...)
Ez csak a történet eleje! Érdekel a teljes történet?
Válts te is VIP tagságit, és lépj be vele! Klikkelj ide!
A szavazáshoz VIP szükséges!

Átlag: 6.75 pont (12 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#7 Andreas6 2018. 01. 30. kedd 08:06
Persze, hogy kitalált, de attól még nagyon szép!
#6 zsuzsika 2015. 02. 3. kedd 08:15
Ez tényleg egész jó.
#5 A57L 2014. 09. 16. kedd 06:09
Elég jó lett.
#4 listike 2013. 12. 19. csütörtök 07:58
Nagyon tetszett.
#3 papi 2013. 12. 5. csütörtök 05:04
Nem rossz
#2 chris 2005. 03. 21. hétfő 19:02
tuti, h kitalált.
#1 Törté-Net 2005. 03. 17. csütörtök 00:00
Mi a véleményed a történetről?