A+ A-

Történelmi szeretkezések - a Beatlemania csúcsán

- John... Paul...
A sikolyok olyan magas decibelen hasítanak a fülekbe, hogy még a fogtömések is belefájdulnak. Az újságírók már nem is próbálnak kommunikálni egymással, ez teljességgel lehetetlen. Különben is, mindegyikük azon van, hogy egymaga adhassa le mielőbb a híreket e történelmi eseményről. Mert azt mindenki érzi, hogy itt történelem születik.
- George... Ringo...
Lányok sikolyai. Ezer meg ezer lányé. Mindez a New York-i Shea Stadionban, 1965 augusztusában, a The Beatles együttes fellépésén.
A négy angol fiú vigyorogva játszik a színpadon, valami megfoghatatlan, magnetikus erőteret hozva létre maga körül. Ők maguk alig hallanak valamit abból, amit zenélnek, és a közönség is alig hall valamit belőlük, de ez szinte senkit sem érdekel. Az emberek verejtékezve, hipnotizáltan figyelik őket. Egyesek irigyen. De a legtöbben hisztériáig fajuló elérzékenyüléssel, vagy teljes önkívületben.
A nézőtéren gombahajat növesztett amerikai ficsúrok rázzák magukat, hogy ők is ugyanúgy felkeltsék a lányok figyelmét, mint a liverpooliak. Ez később sikerülni is fog, a koncert után, amikor sorra megdugják a bezsongott lányokat - egyelőre azonban a négy angol süvölvény áll a figyelem központjában. A tribünökön ülő idősebb hölgyek éppúgy eltelnek szexuális izgalommal, mint a tapasztalatlan szűzlányok. Lennon szenvedélyes, rekedtes hangja süvit át a sikolyok hangorkánján, és Paul McCartney babamosolyával együtt frenetikus a hatás: keményednek a mellek, átizzanak a bugyik. A levegő megtelik izgalommal és erotikával.
- When I home... everything seems to be right... - énekli Lennon, szélesen vigyorogva, haját rázva. A csitrik sikolyai egybeolvadnak, egyetlen hangfallá, mintha farkasok vonyítanának a teliholdra. Az egyik lány remegő kezekkel benyúl a mellette ülő fiú nadrágjának hasítékán, és előcsomagolja annak farkát. A fiú meglepett, verejtékben fürdő arccal néz rá, aztán hátradől. A lány verni kezdi neki, és mire a Mesés Négyek befejezik a dalt, ragacsos lesz a keze a spermától.
- Köszönjük a jelenlévőknek... well...well.. hogy eljöttek erre a koncertre... - lihegi a mikrofonba John a színpadon, és elneveti magát, amikor a mellette álló Harrison vadul köhögni kezd. - Szóval... well well... nekünk is nagy élmény volt... lassan megyünk, de előtte még... yeah... Paul elénekli nekünk új dalát.
A visítás ereje lassan túllép abba a tartományba, amikor fül már nem is érzékeli - csak a fékevesztett, zsigeri lüktetés zsibbasztja az agyat és az érzékeket. Itt és Most - ezer szív egyszerre dobban, ezer nemiszerv egyszerre mered és pulzál.
- A dal címe... yeah... Yesterday. Szerezte és előadja... Paul McCartney Liverpoolból!
Paul lép a mikrofonhoz, álmodozó arccal, és amint a sikolyok kicsit elhalkulnak, énekelni kezd. A visítás persze azon nyomban újrakezdődik, a zenéből csak hangfoszlányok szűrödnek át a több ezer torok termelte hangorkánon.
- Yesterday... love was such an easy game to play...
A dal mindössze néhány percig tart, de alatta a közönség soraiban többen is elájulnak. A fiúk rávetik magukat az önkívületbe esett lányokra, simogatják, tapogatják őket, sok közülük így tér magához. A kéjvágy nehéz, buja párája üli meg a nézőteret.
Paul megpendíti az utolsó akkordot, és befejezi a dalt.
- Köszönjük hogy eljöttetek.. köszönjük... lédik és dzsentlömenek, ez volt a Beatles! - hadarja John a mikrofonba, utána nevetve meghajolnak, és futólépésben elhagyják a színpadot. A közönség teljes eksztázisban, még percekig őrjöng, sikoltozik. Aztán a rendőrök kezdik kiterelni a hallgatóságot a stadionból, székek törnek, parancsok harsognak. Több órába telik, mire helyreáll a rend, éjszaka pedig Queens köztereit, a Forest Parkot, a Flushing Bay partját fiatalok százai lepik el, és gitároznak, énekelnek, szeretkeznek hajnalig...
*****
- Gyerekek... miénk a világ basszameg! - kurjantja John, s nyoma sincs rajta a hűvös flegmaságnak, amit az akkoriban róla készült képek sugallnak. Arca tüzel, szeme pedig őrült fényben ragyog. Az együttes tagjai az öltöző felé rohannak, a stadion művészbejáróit összekötő végeláthatatlan folyósokon. John évek óta most először nem érzi a fáradságot, ami állandó társukká szegődött, amióta vagy ezer éve egy hamburgi hajó fedélzetén elhagyták a liverpooli kikötőt... szilaj jókedvében pedig osztoznak társai is.
- Bizony boy. Nagyok vagyunk. És kérem tisztelettel, kurvajók - nevet Ringo, és hátba veregeti John-t. Paul és George csak vigyorognak, mint a bolhás kutyák. Néhány technikus odajön gratulálni, de a banda sleppje és Brian Epstein - furcsa módon - még nem került elő. John ködösen sejti is ennek az okát
(Ne gondolj arra, ami előző este történt, hagyd, nem számít) de most nem törődik vele, valóban.
- Mal! Hé öreg! - üvölti a Beatles vezér, amikor megpillantja az együttes úti menedzserét közeledni. Mal Evans nem lepődik meg. Üvöltenek mindannyian, annyira megszokták az állandó lármát, sikoltozást, hisztériát...(...)
Ez csak a történet eleje! Érdekel a teljes történet?
Válts te is VIP tagságit, és lépj be vele! Klikkelj ide!
A szavazáshoz VIP szükséges!

Átlag: 6.13 pont (8 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#4 zsuzsika 2016. 10. 13. csütörtök 07:31
El is lehet képzelni.
#3 papi 2013. 12. 16. hétfő 05:48
Nem rossz
#2 A57L 2013. 10. 20. vasárnap 04:17
Egész jó.
#1 Törté-Net 2005. 03. 10. csütörtök 00:00
Mi a véleményed a történetről?