A+ A-

Köszönöm Tanárnő 1. rész

*megjegyzés: A történet a Sajnálom Tanárnő, és a Sajnálom Mesi c írások után a "trilógia" harmadik része. Tökéletes megértéséhez az említett két történet olvasása ajánlott. Dani barátunk kalandjai ezzel a történettel befejeződnek.
**megjegyzés: Bocs, ha kissé hosszúra sikeredett a bevezetés. Remélem, megéri olvasni.
/Néhány évvel később/
A zene már szinte elviselhetetlenül hangos volt. A sötétben alig láttam valamit. Csak a dj pulton álló kis lámpa nyújtott némi segítséget a tájékozódásban. Körülöttem mindenki tombolt a monoton, művészi értékeket nagyívben kerülő, s napjaink fiatalságának kulturális igényét maximálisan kielégítő diszkó zenére. Mindenkin ugyanazok a márkák, mindenki ugyanolyan extázisban. Hirtelen hányinger fogott el a teremben megragadt cigarettafüst, az alkohol és a bezártság miatt. Ki akartam jutni erről a gusztustalan helyről. Ezerszer megfogadtam, hogy messziről kerülök minden ehhez hasonló intézményt... és ezerszer megszegtem már ezt az ígéretemet "köszönhetően" a haverok unszolásának. Csak az foglalkoztatott, hogy elérjek a mosdóig, mielőtt nemtetszésemnek kézzel fogható módon is nyomatékot adok. Nem sikerült.
A következő emlékem egy nagydarab marcona ember, néhány személyemet sértő megnyilatkozás, egy hatalmas pofon, és a járda hideg köve. A zsebemben lévő szemüvegem, melyet aznap váltottam ki ripityára tört. Szerencsére volt nálam néhány tiszta papír zsebkendő, így a nemrég szerzett sebeimet kellő képen el tudtam látni, bár az orrom úgy emlékszem jó sokáig vérzett. Ránéztem az órámra. Fél 11. Remek. A fülemben még bőszen tombol a benti muzsika, a ruhám bűzlik, és a hajdan volt fáradtság a hideg hatására mintha soha nem is létezett volna. Felhívtam az egyik bent lévő haveromat, hogy a kabátomat próbálja meg valahogyan kihozni a ruhatárból, mire ő megnyugtatott, hogy nemsokára jönnek ki ők is, akkor majd kihozzák. Minden reményem elszállt, de legalább már nem voltam rosszul. Úgy döntöttem a diszkó előtt lévő padok egyikén várok néhány percig, hátha nem csak meggondolatlan kijelentés volt a "nemsokára jönnek" és pár percen belül már a kabátom nyújtotta melegben élvezhetem a hazafelé út kellemesen csöndes unalmát.
Sohasem volt gondom azzal, ha egyedül voltam. Rengeteg minden futott végig olyankor az agyamon, amik ha társaságban vagyok biztosan nem jönnek elő. Elővettem egy szál cigit, s rágyújtottam. Ekkor jelent meg ő két számomra ismeretlen nő társaságában. Fehér csizmát viselt egy fehér bőr miniszoknyával. A harisnyája fekete volt. Kezeit felül jó szorosan összezárta maga előtt, hogy jobban feszüljön rajta fekete bőrkabátja, mely éppen hogy a derekáig ért. Nem csoda hogy fázott ilyen öltözékben, de az tény, hogy bárkit megbabonázott volna. Haja az óta megnőtt, s ha jól láttam az utcai lámpák tompa fényében, sötétbarna volt szőke csíkokkal. Mire feleszméltem már bement a szórakozóhelyre, s én szidtam magamat lassú felfogásom miatt. Esélyem sem volt rá, hogy visszaengedjenek. Habár a belépőt ki tudtam volna fizetni, még biztosan emlékeznek rám, akik kidobtak.
Gyönyörű volt - gondoltam magamban. Sokkal szebb, mint mikor legutoljára láttam. Mióta kirúgták a suliból nem találkoztam vele. Egy ideig foglalkoztatott mit csinál, hol lehet, de az idő múlásával az emlékek is halványodtak, s az iránta érzett szerelmem is a múlt áldozatául esett. Aztán egy idő után... már nem gondoltam rá többet. Most mégis itt volt, illetve bent a diszkóban, én pedig annak ellenére, hogy látszólag szabad voltam mégis úgy éreztem magam, mintha egy börtönben csücsülnék. Bárhova mehettem, csak utána nem. Gyorsan a telefonom után nyúltam, közben mohón imádkoztam, hogy a száma ugyanaz legyen, mint régen, de a telefonom lemerült. Egy perccel később már bántam, hogy a betonhoz vágtam a készüléket. Egy megoldás maradt csupán. Meg kellett várnom, míg kijön. Nem volt sok kedvem a hidegben álldogálni, s idő közben kifejezetten éhes is lettem, ami csak tetézte elkeseredésemet... de nem volt más megoldás. Meg kellett várnom Zsófit.
Az utolsó időpont, amire emlékszem 2 óra 15 perc. Ezt az információt egy taxistól szereztem körülbelül 20 perccel ezelőtt. A hideget már nem nagyon éreztem, ahogy a lábujjaimat sem. Néha megharapdáltam a kezemet de miután az utolsó 1-2 próbálkozásnál már nem éreztem fogaimat a bőrömön ezzel is felhagytam. Tudtam, hogy nem lenne erőm hazamenni, viszont féltem az utcán elaludni. Szuggeráltam a kijáratot, mindhiába. Kezeimet összekulcsoltam mellkasom előtt, s elaludtam. Mikor ismét kinyitottam a szememet már világosodott. Utáltam a hajnalt. Semmi szépet nem láttam benne. Mintha újra és újra elhozná azt a szürkeséget, amit életnek nevezünk. Miatta van minden. Ha nem lenne hajnal, nem lenne új nap, nem lenne új szenvedés. Sokat változtam az elmúlt években. Nem tudom mi idegenített így el az élettől magától, de őszintén szólva nem sok kedvem volt az egészhez.
(...)
Ez csak a történet eleje! Érdekel a teljes történet?
Válts te is VIP tagságit, és lépj be vele! Klikkelj ide!
A szavazáshoz VIP szükséges!

Átlag: 7.46 pont (39 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#4 Andreas6 2017. 02. 2. csütörtök 09:23
Tökéletes!
#3 genius33 2012. 10. 19. péntek 06:28
Kellemes smile
#2 szimonov 2012. 05. 18. péntek 15:11
Ez a történet feleleveníti egy régi emlékemet, ahol az új talákozás hasonló végkifejletbe torkollott. Köszönöm, szép volt.
#1 Törté-Net 2005. 01. 26. szerda 00:00
Mi a véleményed a történetről?