Késői beteljesülés 2. rész
Megjelenés: ma
Hossz: 30 134 karakter
Elolvasva: 24 alkalommal
Ez a csodás nő itt az oldalamon fekve egy nagyot sóhajtott. Még egy pillanatban álmában fel is nézett rám. Ez a nő nem változik. Egyre csodásabb számomra. És milyen jó – majdnem ötven vagyok – hogy ez a nő mint egy tini robbant be az életembe. A mosolyom halványul, hiszen idáig rengeteg minden történt még.
Megszületett a kislányunk Mirával. Egy igazi királylány jött ki a feleségemből; valóban újszülöttként is csodás baba volt, és ez nem csupán az én elfogultságom, mindenki a szeme fényét látta benne. Mira mondjuk egy elég jellegzetes nevet adott neki: Barbara. Oké, tényleg tiszta kis Barbi volt, szóval legyen.
A felszínen minden csodásnak tűnt, de a háttérben, a négy fal között csak én éreztem, hogy felhúzódott egy ötödik fal is. Köztem és a feleségem között nem egyszerű elhidegülés történt, hanem hirtelen aszexualitás.
„Ne vegyem a számba a bimbót, abból eszik a kislány.
Fáj még hat hét után is a hüvely, a gátszakadás hege.
Ha akarom, végignézhetem, ahogy maszturbál; elégedjek meg ennyivel. "
Én meg farkasosat játszottam: ültem az odú előtt és vonyítottam. Négy hónap után ugyan hozzáérhettem, de nem közösülhettem vele, csak amikor a kislányunk már nem szopott – de addigra már az sem volt az igazi.
Én meg nyomozó lettem a BRFK kötelékében, és belevetettem magam a gazdasági ügyekbe. A kiváló munkám hozta az előléptetéseket; szinte minden nap tíz-tizenkét órát bent voltam az irodában, aztán jött a kislányom és az alvás. Mira ritkán engedte meg, hogy – leginkább csak mint egy farönköt – megdugjam. Ő közben egy nagy, világméretű elektromos termékeket forgalmazó cégnél dolgozott a HR-osztályon, azzal a céllal, hogy elérje a HR-vezetői pozíciót.
Barbira a nagyszülők és egy már matuzsálemnek számító bébiszitter vigyázott. Negyvenöt éves volt – megéri mindenkinek az az ár, ha ló nincs, a szamár is jó alapon. Így a kis hercegnőm pótanyja minden szinten az igazi anya helyébe lépett. Bár azon a szinten már titokban.
A nyomozói pár évem alatt megtanultam, hogy a legtöbb ember hazudik. A test nem. A test mindig elárulja, mit akar, és mit titkol. Kriszta teste nem titkolt semmit.
Két éves kislányom, Barbi már aludt, a szobájában a kis lámpa égett, a légzése egyenletes volt, mint a nyugodt tenger. Mira az anyacégnél volt külföldön, valami vacsorával egybekötött beosztást elősegítő díványceremónián, amiről nem kérdeztem, és nem is érdekelt. A nappaliban ültünk Krisztával, a vörösbor lassan fogyott, a beszélgetés is lassult, ahogy a fáradtság és a hiány összekeveredett bennem.
Kriszta egy vén kisasszony volt. Igénytelen, de patyolat tiszta. A ruházata a fiatalságába ragadt, húsz éve ugyanazok a szabású blúzok, ugyanaz a fodros gallér, de a teste már nem arról mesélt, amiről a ruha akart. A mellei az átlagtól kicsit nagyobbak, de már lógtak, a bőre mindenütt szőrös, mint egy ősi asszonyé – a hónaljában, a lábán, a szeméremdombján is. És ahogy a bor mellett ültünk, és ő a kezében forgatta a poharat, azt mondta:
– Tudod, ha így nem kellek senkinek, akkor sem vesztek semmit. A kezem és a vibrátorom nem érdekli a külsőség... Jó, a belsőség sem. – mosolygott – Ők teszik a dolgukat.
És a szánk valahogy összeért.
Nem volt lassú. Nem volt óvatos. Kiéhezett volt, vad, mint amikor két ember hónapok, évek óta nem kapott semmit, és most egyszerre mindent akar. Az ajka szétnyílt, a nyelve a számba hatolt, a keze a tarkómon, az enyém a derekán. A csók a borból és a magányból volt, a lehelete felgyorsult, a szám a nyakához ért, a blúza gombjai egymás után pattantak. A ruha lekerült, mindkettőnkről, szinte azonnal, és a nappali szőnyegén feküdt, én fölé hajoltam.
A testét faltam, mint aki évek óta nem evett – és tényleg évek óta nem ettem így női testet. Az arcát pusziltam, a nyakát, a dekoltázsát, a melleihez értem, és a mellei – a mellek, amiket kölyökkorom óta imádtam, és most nem kaptam meg Mirától – ott voltak, és én millió puszit adtam rájuk, a nyelvem végigsimított a bimbóján. A bimbóudvar nagy volt, az átlagos bimbóval, és én beszívtam, mint egy porszívó, a nyelvem körözött, a fogam finoman szorította, és ő felnyögött.
A kezem a lábai között járt, a dús szőrbozótban, és kereste a nedves repedését. Nem volt nehéz megtalálni. Már síkos volt az alsó ajka az izgalmától. Az ujjaim végigsimítottak a hüvelyajkakon, és ő felszisszent. A puncija lüktetett a tenyerem alatt, a csiklója kibújt a redők közül, és én az ujjammal körözni kezdtem, a szám a bimbóján, és a teste megremegett.
– Ne hagyd abba – suttogta.
És én nem hagytam. A nyelvem lejjebb csúszott, a hasán, a szőrbozóton át, és a szám a puncijához ért. Az íze erős volt, a szőr az arcomhoz simult, a nyelvem a csiklóján körözött, az ujjaim lassan behatoltak a hüvelyébe. A hüvelyfalak szorították az ujjaimat, a nedvesség a csuklómig ért, a csípője a számhoz nyomódott.
– Igen – lehelte. – Igen. Nyald a pinát.
És én nyaltam. A csiklóját, az ujjaim mellett az alsó ajkait. A nyelvem hegyével kezdtem, finoman, csak a felszínt érintve, aztán laposabban, ahogy a nedvesség átjárta a szám. Az íze erős volt, a bor és a teste keveréke, a szőrbozót az arcomhoz simult, ahogy a fejem a combjai közé fúrtam. A keze már a hajamban volt, a csípője aprót mozdult minden nyelvsimításra.
Az ujjaim közben a hüvelyajkak mentén jártak, először csak a redőkön, aztán beljebb. Az egyik ujjam lassan hatolt be, a hüvelyfalak melege körbevette – sima volt, nedves, a belső barázdák az ujjbegyem alatt váltak tapinthatóvá. A második ujjam is becsúszott, a hüvely szűkebb lett körülöttük, ahogy a teste reagált. Az ujjaim lassan ki-be jártak, a hüvely belsejében köröztek, keresték a pontokat, amitől a lélegzete elakadt.
Aztán elértem a méhszájat. A hüvely legmélyén ott volt, keményebb, kerek, és ahogy az ujjbegyem hozzáért, valami más is – egy spirál. Ott volt, a méhszáj körül, és az ujjaim megálltak rajta egy pillanatra. Ez jó, gondoltam, bár az ő korában már ritka. De nem szóltam, csak az ujjbegyemmel követtem a spirál vonalát, lassan, és a teste megremegett.
A szabad kezem a melleihez ért. A mellei nagyok voltak, nehezek, a bőrük puha, és ahogy a tenyerembe fogtam őket, a súlyuk a kezemben pihent. Gyűrtem, fogtam, csavartam, a bimbóját az ujjaim közé csíptem. Felhúztam, hátha nagyobb lesz, és a bimbó megfeszült a csípés alatt. A teste íve megfeszült.
Kriszta keze a hajamat markolta. Rángatta, irányította, próbálta a fejem az ujjaim mellé bedugni, hogy mélyebbre érjek, hogy a nyelvem is ott legyen, ahol az ujjaim jártak. A csípője a számhoz nyomódott, a nedvesség az államig csorgott. A nyelvem gyorsabb lett, az ujjaim ritmusa felgyorsult, és a spirál körül a hüvelyfalak lüktettek.
– Ott... ott vagyok – lehelte, és a hangja elcsuklott.
A teste megfeszült. A hüvelyfalak összehúzódtak az ujjaim körül, a csípője a számhoz tört, a hangja egy mély, elnyújtott nyögés volt, ami betöltötte a szobát. A keze a hajamban majdnem kitépett egy csomót, a lábai remegtek a vállamon.
Aztán elernyedt. A hüvelyfalak lassan elengedték az ujjaimat, a csípője visszasüllyedt a szőnyegre, a keze kihullt a hajamból. A szeme lehunyva, a lélegzete lassú, a teste izzadt volt a szőnyegen.
Én kihúztam az ujjaimat, az államhoz emeltem a kezem, letöröltem a nedvességet. Fölé hajoltam, a homlokomat a homlokához nyomtam.
– Ez isteni volt – mondtam.
– Ez... – kezdte, de nem fejezte be. Csak mosolygott, és a mosolya olyan volt, mintha évtizedek óta először látná magát fiatalnak.
Lassan tolt el magától, átbillentett. A hátamon feküdtem, a szőnyeg a bőrömhöz simult, ő teljes súlyával, izzadt testével feküdt rám. A mellei a mellkasomhoz lapultak, a hasa a hasamhoz, a lehelete az arcomon. A nyelvével az arcomról nyalta a nedvességet – a saját levét, ami rám száradt –, aztán a számhoz ért, a nyelvével kiszedte belőle a puncija ízét. A csókja lassú volt, mély, a testem még mindig lüktetett.
Aztán valami kikockázott filmhez hasonlóan haladt lefelé. Mindenemet végigcsókolta – a nyakam, a mellkasom, a hasam, a combom belső oldalát. A nyelve mindenhol megállt egy pillanatra, mintha meg akarná jegyezni a bőröm térképét. A farkamhoz ért, nem teketóriázott. Az eddigi lassított mozdulatok vad szopásba mentek át. A szája körbevette, a szívás erős volt, ritmusos, a nyelve a makk peremén körözött. A keze a tövénél, a másik a heréimen, a teste fölöttem, a haja az alhasamra lógott.
– Bírod egymás után többször is? – kérdezte, még mindig fasszal a szájába. A hangja elmosódott volt, a szavak a farkam körül formálódtak.
Én csak bólintottam, erre bevadult.
Nem fájt, mégis elviselhetetlen volt, amit művelt a faszommal. Éreztem, itt a vége. Húzni akartam ki, az ajkai összeszorítottak. Évek óta először élveztem női szájba, nem a markomba. Kriszta nyelte a gecimet, mint kacsa a nokedlit. A szája körülvett, a nyelése hangos volt, a szemem sarkából könny szökött.
A szeméremdombomra törölte a száját, már csak azt éreztem, ahogy a még lüktető farkam a hüvelyébe kezdett csúszni. Az érzékeny makkom duplázott erővel kezdte élvezni, ahogy beszúródott a hüvelybe – a hüvelyfalak forrók voltak, a nedvesség még mindig ott volt, a spirál a méhszáj körül most máshogy érintette a makkom hegyét.
Aztán felült. A combjai a csípőm két oldalán, a keze a mellkasomon. A puncija lassan fogadta be a farkamat – a hüvelyajkak körbevették, a farok tövig hatolt, a spirál a makkom hegyéhez ért. Először csak kicsiket mozdult, hogy érezze minden centiméterét, aztán a csípője hosszabb, ringó mozdulatokba kezdett. A mellei nehezek voltak, ringatóztak, inogtak, vad táncot jártak, a testéhez csapódtak, szinte pofozták az arcomat. A bimbói megfeszültek, sötétek voltak, és ahogy a test előredőlt, az egyik az arcomhoz ért, a számba vettem.
A kezem a csípőjén, a hüvelykujjam a csiklóján – körözött, finoman, ahogy a punci egyre nedvesebb lett. A hüvelyfalak szorították a farkamat, a nedvesség csorgott le a heréimen, a combján. A mozdulatok gyorsabbak lettek, a feneke a combomhoz csapódott, a hangja mély, szaggatott volt. Féltem, hogy a lányom felébred a vad sikításra, szerencsére nem. Így én is elengedtem.
A tököm maradékát a hüvelyébe lőttem. Láttam lelki szemeimmel, ahogy a spirálnak csapódva azonnal a halálra ítéltek sorsára kerülnek – a millió apró, ficánkoló lény, ahogy a méhszáj körüli spirál falának verődik, a hüvely nedvességében elkeveredve tehetetlenül a méh felé sodródik, ahol a spirál, a réz és a hormonok már várják őket. A gondolat megnyugtatott – nem mintha akartam volna még egy gyereket.
Kriszta a mellkasomra borult, a teste remegett. A lehelete a nyakamon, a szívverése gyors volt, lassan simult a szívverésemhez.
– Ez jó volt – suttogta.
– Ez – feleltem –, ez több volt, mint jó.
Krisztával ez a kapcsolatom nyolc évig tartott, de csak azért lett vége, mert vissza kellett mennie a beteg édesanyjához Erdélybe. Mellette persze akadtak fiatalabb nőim is, de a biztos, stabil hátteret a szexben mindig Kriszta jelentette. Melcsi, a feleségem... hát, igazából külön életet éltünk. Kifelé egy boldog, mintaszerű házasság látszatát keltettük, befelé meg már rohadt minden; mégsem dobtuk el a házasságunkat a lányunk miatt. Hogy a házasság ne csak papíron létezzen, havonta kétszer-háromszor azért lement egy-egy rutindugás. Idővel már ő is másként akarta, én meg szintén. Tudtam, hogy van valakije – sőt, valakijei. Túl fiatalon lett HR-vezető, túl sokat járt hivatalos vacsorákra, túl sokat volt az anyacégnél külföldön, hetekig távol. Idővel már túlságosan is púderezte a nyakát, hogy eltüntesse a kiszívások, harapások nyomait, a mellkasát csak alkalmanként rejtette garbóba vagy magas szárú, nyakkendős blúzokba. Nem kérdeztem tőle, ahogy ő sem faggatott arról, én milyen nemi életet élek a négy fal ezen oldalán.
Persze idővel én is lépegettem előre mind a rendfokozatban, mind a beosztásban. A nevem ismert volt a bűnüldözők között; a túlságosan begubancolt, ravasz gazdasági bűntényeket – a NAV nyomozóival karöltve – szinte mindig nekem, illetve a beosztottaimmal közösen kellett felgöngyölítenem, és megírnom az ügyészségi beadványokat. Ritka volt még a kiegészítő kérdés is a részükről; soha nem dobták vissza az anyagot, mert a bonyolult, megoldatlan ügyeket addig jegeltem, amíg a bűnös a saját kapzsiságában el nem követte a döntő hibát. Csak rajta kellett tartanunk a szemünket.
Barbikám, az én szemem fénye, közben gimnazista lett. Az első fiújával egy eldugott utcán, a sarokba bújva csókolózott, fogdosta a lányom, amikor a civil szolgálati kocsimmal, villogót felkapcsolva fékeztem le mellette.
Kiléptem a kocsiból. A fiú azonnal elhúzta a kezét Barbi derekáról, és holtsápadtan bámult rám. Odaléptem hozzá, és egy határozott, suttogó, de pengeéles hangon a képébe mondtam mindent:
– Ide figyelj, kölyök... Látod ezt a kocsit meg a villogót? Nem védeni fog, ha... Szóval, ha még egyszer azt látom, hogy nyílt utcán smárolsz vele, fogdosod a lányomat, vagy ha a legcsekélyebb módon is megbántod... Olyan helyre teszem a családodat meg téged is, hogy a napot sem látjátok többé. Világos? Ja, de előtte leszakítom a golyóidat, és a szádon keresztül rakom vissza.
Barbi azonnal csimpaszkodni kezdett a karomba, rángatott hátrafelé, és halk hangon mormolta:
– Apa, kérlek, hagyd abba, semmit nem csinált... nem csináltunk semmit!
A fiú arcáról teljesen kifutott a vér, reszkető térddel bólintott, és alig hallhatóan kipréselte magából:
– Igen... uram... megígérem, egy ujjammal sem bántom Barbikát. Soha többé.
– Ajánlom. – és nyikorgó, síró gumikkal viharoztam el.
A nyarakat Barbi rendszeresen anyáéknál töltötte a szülőfalumban. Én persze egy percig sem voltam nyugodt, anya hiába próbált meg győzködni. Random időközönként, előre be nem jelentve, váratlanul mentem ellenőrizni.
– Nyugi, fiam – mondta anya ilyenkor. – Nagy és okos lány. Velem a templomba is eljön, és különben is, van itt egy vele egykorú srác, aki szintén a mamájánál nyaral; csendes, becsületes gyerek, pontosan tudja, mit csinál.
De én képtelen voltam megnyugodni. Főleg, hogy Barbi valóságos szépséggé érett: szépségversenyeket nyert, ráadásul rákapott a testépítésre is azzal a sráccal együtt.
Ősztől rajta tartottam a szemem. Negyedikesek voltak, amikor a srácot épp akkor hozta fel, mikor én is hazarohantam. Már nyúltam a pisztolyomért, hogy helyben szitává lövöm, de a lányom leállított.
– Apaaa... Lassan már nagykorú leszek. Amúgy ő Peti... lassan fél éve járunk. Húsvétkor ismerkedtünk meg ő is a nagymamájánál töltötte az időt. Vele kondizom, egyetemre megy, jogász akar lenni.
Nem nyugodtam meg, és valami zavart a gyerekben, de még nem tudtam megmondani, hogy mi. Talán a tekintete, az a hűvös magabiztosság, a szeme állása, az arcformája... nem tudtam. De visszatartottam magam, mert tudtam, hogy ha nyomozok a srác után, Barbi megbocsáthatatlanul megsértődne.
Volt ugyan szeretőm az ügyészségi titkárságról, de az szigorúan csak a testiségről szólt; a családi fészek szentté vált számomra. Lányunk időközben egyetemista lett, tanárnak készült, a pasijával Petivel pedig már az eljegyzést tervezték. Mira bőszen pörgött, élvezte a helyzetet, folyamatosan egyeztetett a jövendőbeli nászasszonnyal. Mindig kihátráltam, hogy kihagyjam ezt a női csevelyt, ráadásul Péter apja már hat éve lelépett egy másik nő miatt, és külföldre költözött.
Dagadt a mellem a büszkeségtől, hogy én kitartottam Mira mellett – még akkor is, amikor Peti anyját rendszeresen dicsérte, hogy mekkora topon van, mennyire fiatalos, milyen gyönyörű nő, és már szinte úgy beszélt róla, mintha a női szeretője lenne.
– Kati így, Kati úgy... Mennyire fitt, mennyire figyelmes, milyen okos, és hogy a városháza jegyzőjének a jobb keze! – áradozott.
Lassan ott tartottam, hogy látatlanban is megutáltam a nőt. Ezzel párhuzamosan egy új csaj – tőlem tizenöt évvel fiatalabb – jelent meg a kapitányságon, és a köztünk történő beszélgetések, dörzsölődések során már ott tartottam, hogy komolyan elgondolkodom: beszélek a HR-rel meg a parancsnokkal, mi lenne, ha belemennénk egy intim viszonyba.
De mielőtt léptem volna, utánaolvastam a szabályoknak. A rendvédelmi tisztviselők jogállásáról szóló törvény, valamint a Rendvédelmi Hivatásetikai Kódex és a belső szolgálati szabályzatok egyértelműen fogalmaznak ebben a kérdésben: a hivatásos állományú tagok nincsenek közvetlen, kategorikus törvényi tiltás alatt abban a tekintetben, hogy felnőtt, szabad akaratú polgárként bárkivel magánéleti kapcsolatot létesítsenek. Azonban a szolgálati helyen belüli, különösen a közvetlen felettes-beosztott viszonyban lévő, vagy a hivatali visszaélésre, összeférhetetlenségre, illetve a szolgálati titok sérülésére okot adó intim kapcsolatok súlyos etikai vétségnek számítanak. A belső fegyelmi szabályzat szigorúan bünteti, ha a magánéleti összefonódás veszélyezteti a hivatalos eljárások pártatlanságát; fegyelmi eljárást, áthelyezést, vagy a hivatás méltóságának megsértését vonhatja maga után.
Egy tapasztalt gazdasági nyomozónak pedig pontosan tudnia kellett, hogy a kapitányság falai között semmi sem marad titokban, és a hivatali viszonyokba vegyített magánélet hamar robban. Szerintem nem volt kapcsolódás. Ő a fiatalkorúakkal foglalkozott, szóval semmi közös vonal nem lehetett köztünk. Az első csókunk – pont mint a tiniknél – félénk és óvatos volt. Volt persze tapizás a ruhán keresztül is, de aztán eljött a mindent felborító, váratlan pillanat.
A munkahelyén történt, a szünetben. A folyosó végén a kis kávéautomata zümmögött, a műanyag pohárban a kávé gőzölgött, a folyosón nem járt senki. Ő a falnak támaszkodott, a kezében a pohár, a szeme a szememen. A beszélgetés lassan elhalt, a csendben csak a gép zümmögése maradt.
Aztán megmozdult. Lassan, óvatosan, mint aki nem tudja, szabad-e. A keze a kezemhez ért, az ujjai a tenyerembe simulva. A feje felém fordult, a szeme a szemembe nézett – ott volt benne a kérdés, a félelem, valami más, valami éhes. A csók félénk volt. Az ajkai alig értek hozzám, puha, bizonytalan érintés, mint aki először csinálja. A szája szélét éreztem, a leheletét, a kávé kesernyés ízét. Aztán a keze a tarkómra csúszott, az ujjai a hajamba túrtak, a csók mélyebb lett. A nyelve a szám szélén járt, kérve az engedelmet, én beengedtem. A nyelve a nyelvemhez ért, lassan, óvatosan, a számban a kávé íze, valami más, valami édes, ami az övé volt. A kezem a derekán, az ujjaim a blúza anyagán, a teste közelebb simult.
Elváltunk. A homlokunk összeért, a leheletünk egy volt, a szeme még mindig a szememben.
– Ez... – kezdte, de nem fejezte be.
– Tudom – mondtam.
Aztán megint megcsókolt. Ez már nem volt félénk. A nyelve a számban, a keze a hajamban, a teste a testemhez simulva. A blúza gombjai pattantak, az ujjaim ügyetlenül, sietve bontották, a blúz szétnyílt. A melltartója alatt a mellei nehezek voltak, és én felhúztam a melltartót, a mellei kiszabadultak, a bimbói sötétek, kemények. A szám a melleihez ért, a nyelvem az egyik bimbón körözött, aztán beszívtam, a fogam finoman, és ő felszisszent. A másik kezem a másik mellen, a bimbót az ujjaim közé csíptem, és a teste megremegett.
Közben a keze a nadrágomhoz ért. A gomb kipattant, a cipzár lecsúszott, a keze a sliccen keresztül benyúlt, és a farkamhoz ért. A tenyere körbevette, marokra fogta, és lassan húzogatni kezdte. A hüvelykujja a makk peremén körözött, a fitymát húzogatta, és a térdem megroggyant. A szám a mellein, a kezem a derekán, a teste a falnak támaszkodva, és a folyosó csendjében csak a lélegzetünk és a gép zümmögése.
A keze gyorsabb lett, a marok szorosabb, a hüvelykujja a makkom hegyén. Én a bimbóját szívtam, a fogam finoman, és a teste megfeszült. A folyosón valahol egy ajtó csapódott, és mi szétváltunk, lihegve, a blúza nyitva, a keze még mindig a nadrágomban.
Az egész nem tartott öt percig sem. Szétváltunk, ki-ki ment a saját dolgára. Ő a blúzát gombolta, én a cipzáramat húztam fel, és a folyosó végén már jött valaki.
Szó nélkül csak a kezünket szorítottuk meg, és elváltunk.
Hazafelé tartottam kocsival, amikor egyszer csak megláttam a lányomat és Petit kézen fogva az utcán sétálni – egy nő társaságában. Amikor tudatosult, ki a nő, csak pár centin múlt, hogy bele nem rongyoltam az előttem haladó kocsisorba. Tudtam, hogy nem csap be a szemem, de ennyire arcátlan véletlenek még a mesékben sincsenek.
Senkinek egy szót sem szóltam, de éreztem, hogy teljesen megrogytam. Hirtelen bezárkóztam a nők irányába. Sem a régi, sem az új kiszemelt felé nem tettem semmilyen lépést, és még Mira előtt is rettentően zavart az, amit láttam, de vele sem akartam erről beszélni. Még magamban is nehezen tudtam feldolgozni a látottakat.
Most pedig ismét az egyetlen menekülőút maradt: jó volt újra teljesen a munkába temetkezni.
Senki sem tudta. Se Mira, se senki más nem sejtette, hogy a cég ügyei mögött meghúzódó nemzetközi szálak hogyan fognak egyszer csak a saját fejünkre szakadni. Ez a titok kizárólag az enyém volt, egy jól őrzött, mélyen eltemetett emlék a múltból, de most a gazdasági akták világában sokkal élesebb harc folyt, mint a magánéletben.
Mira persze mit sem sejtett. Boldogan élte a HR-vezetői álmát, a külföldi vacsoráival, a nyakán púderezett foltokkal és a felszínes, tökéletesnek mutatott családi imázsával. Én meg ott ültem a közös vacsoráinknál, néztem a feleségemet, és arra gondoltam, hogy ha ezek a szálak egyszer mind összefutnak, itt kő kövön nem marad.
A rendőrségi munkám addig is menedéket nyújtott. A gazdasági bűnügyek, a NAV-os akták, a cégcsoportok hálózatai – ott legalább tiszták voltak a szabályok. Ott ki lehetett osztani a szerepeket: ki a vadász, ki a préda, és ki az, aki elszámolja magát a könyvelésben. De otthon, a négy fal között, a saját családom jövőjével a táblán, vakon játszottam egy olyan partit, ahol még a szabályokat sem ismertem pontosan.
Egyik este, amikor Barbi a szobájában edzés utáni nyújtással foglalatoskodott, és Mira megint valamilyen céges vacsora miatt fésülködött a tükör előtt, megszólalt a telefonom. Egy belső szám volt a kapitányságról.
– Főnök – mondta a beosztottam a vonal másik végén, és a hangjában ott volt az a fajta óvatos feszültség, amit csak akkor hallani, ha egy kényes ügyhöz érnek. – Megvan a gazdasági háttér arra a külföldi cégre, amit kértél. Az offshore hálózat mögött álló pasas... nos, nem kis hal. De ami még ennél is érdekesebb: a cég hazai képviseletét és az aláírási jogokat egy olyan személyen keresztül intézik, aki közvetlen kapcsolatban áll...
A vonal túlsó végén csend lett, de én már hallottam a saját vérem zúgását a halántékomban. Letettem a telefont, és azonnal intettem a megbízható beosztottamnak.
– Figyelj ide – mondtam halkan, de ellentmondást nem tűrő hangon. – Ez az aktatétel most megáll. Senki felé nem megy jelentés, nincs feljebb utasítás, nincs ügyészségi beadvány. Megtorpedózzuk, jegeljük, és szigorúan kettőnk közt marad. Világos?
A kollégám bólintott, mert tudta, hogy ha én azt mondom, valamit el kell tüntetni vagy el kell süllyeszteni a legmélyebb fiókba, akkor annak komoly oka van. Mert a gazdasági hálózat hátterében feltűnő offshore cég kulcsfigurája, a név, ami a papírokon szerepelt, nem más volt, mint a saját feleségem: Mira.
Hazaérve nem volt vesztegetni való időm. Bezártam az ajtót, szembenéztem vele, és olyan kőkemény, nyomozói vallatótúrát toltam le a saját nappalinkban, amit az eddigi legkeményebb bűnözők sem bírtak volna ki könnyek és dadogás nélkül. Mira összeomlott. Remegő kézzel dobta elém a dokumentumokat, az e-maileket és a belső céges üzeneteket, amelyekkel egyértelműen bizonyította: fogalma sem volt az egészről. A HR-es pozícióját és a nevét használták fel a nemzetközi szálak mozgatásához, pontosabban azok a körök, amelyek a háttérben irányítottak. Csak egy báb volt a nagymenők játszmájában, egy ártatlan aláírás a papírokon.
Sikerült kimosnia magát; a bizonyítékok feketén-fehéren mutatták, hogy ő maga nem saras a pénzmosásban. De ahogy végignéztem rajta, a gyomromban ott maradt a keserűség.
– Megmentlek, Mira – mondtam ridegen, amikor a levegő végre kitisztult. – Beszélek az amerikai anyacég vezetésével. Elintézem, hogy az amerikaiak kijelöljenek egy bűnbakot az ottani körökből, akit ők maguk jelentenek fel államokon belül; így a te neved teljesen tiszta marad, és mentesülsz minden gyanú alól. De ennek az egésznek ára van.
Mira remegő kézzel nézett rám, a szemeiben félelemmel vegyes kérdőjelekkel.
– Mi... mi az ár, Péter? – kérdezte elcsukló hangon.
– Az, hogy vége – válaszoltam, mindenféle érzelem nélkül. – Segítek, mert a kislányunk anyja vagy, és nem hagyom, hogy rács mögé kerülj vagy tönkretedd az életed. De elengedem a kezed. Megbeszéljük Barbival, hogy elköltözöl, és beadom a válást. Ezt a rohadt színjátékot nem játszom tovább.
Mira szótlanul bólintott, a könnyeit nyelve. Tudta, hogy ez az egyetlen esélye a megmenekülésre. Az amerikai anyacég lehívta a bűnbakot, a papírok elsimultak, a felelősséget áttolták a tengerentúli szervezet által feljelentett emberre, de a mi házasságunk ezzel végleg hamuvá égett. Nem húztuk az időt: leültünk Barbival, elmondtuk neki a döntést, és miután a lányom feldolgozta a hirtelen jött változást, Mira útnak indult az új életébe, míg én maradtam a fegyvereimmel, a nyomozói aktákkal és a csendes, magányos lakással.
Barbika és Peti eljegyzése után a készülődés és az ünnepi izgalmak lassan lecsillapodtak. A vacsorák és a hivatalos egyeztetések végére pont került, de a levegőben még mindig ott lógott az a kimondatlan feszültség, ami az első perctől kezdve ott bizsergett köztem és Kati – Peti édesanyja – között.
Senki sem tudta. Se a gyerekek, se a külvilág nem sejtette, hogy a formális nászasszony-viszony mögött sokkal mélyebb, fojtogató vágy húzódik meg. Kati pontosan olyan volt, amilyenre Mira után szükségem volt. Érett, mégis letaglózóan vonzó nő, akinek a kisugárzása minden alkalommal teljesen kikezdte a józan eszemet.
Egy csendes délután történt, amikor a fiatalok elmentek intézni valamit az esküvővel kapcsolatban, Kati átjött hozzánk, hogy átnézzék a maradék papírokat mi is. A nappaliban ültünk, a hirtelen ránk szakadó csendben egyszer csak egymásra néztünk. Nem kellett szó. Az a titkos vonzalom most elemi erővel tört utat magának.
Amikor a ruháink eltűntek, és a teste rásimult az enyémre, a világ megszűnt létezni.
Kati velem korú volt, és a teste minden centiméterén hordozta az évek történetét. Nem volt már feszes, nem volt már karcsú, de volt benne valami, amit a fiatal testek soha nem tudnak: a nyugalom. A mellei nagyok voltak, teltek, és már megereszkedtek a súlyuk alatt. Ahogy a hátára feküdt, a mellei oldalra csúsztak, a bimbói sötétek, nagyok, a bimbóudvar széles, és a bőrük tele apró, halvány striával, amit a szoptatás rajzolt rá évtizedekkel ezelőtt. A hasa puha volt, kerek, az alján egy hosszú, halvány heg – a császármetszés nyoma, amit Peti születésekor kapott. A csípője széles, a combjai teltek, a bőrükön az oldalán azok a vékony, ezüstös vonalak, amiket ő utált, én meg szerettem, mert őt jelentették. A puncija sötét volt, a szőrzet dús, de formára vágva, és ahogy a lábai szétnyíltak, a hüvelyajkak duzzadtak, a belső ajkak kilógtak, a csiklója már duzzadt, mielőtt hozzáértem volna.
A kezem lassan siklott végig a hátán, a csípőjén, miközben a telt mellei a mellkasomhoz simulva lassan, ritmikusan verték a saját ütemüket. A csókunk mély volt, megfontolt, tisztán őszinte. A nyelve a számban, a keze a tarkómon, a teste a testemhez simult.
Aztán a szám a nyakához ért, a kulcscsontjához, és lejjebb – a melleihez. A nyelvem az egyik bimbón körözött, a fogam finoman, és ő felszisszent. A kezem a másik mellen, a bimbót az ujjaim közé csíptem, és a teste megremegett. A szám a hasához ért, a hegehez, a nyelvem végigsimított rajta. Aztán lejjebb, a combjaihoz, a belső oldalához, ahol a bőr a legvékonyabb. A lábai szétnyíltak, és a szám a puncijához ért. A nyelvem a hüvelyajkakon járt, a redőkön, aztán fel a csiklóig. Az íze édes volt, kicsit sós, a nedvesség az államig csorgott. Az ujjaim lassan behatoltak, és a hüvelyfalak szorították őket. A keze a hajamban, a csípője a számhoz nyomódott. A nyelvem gyorsabb lett, az ujjaim ritmusa felgyorsult. Aztán a teste megfeszült, a hüvelyfalak összehúzódtak, és a hangja egy mély, elnyújtott nyögés volt.
Aztán a hátamra feküdtem, és ő fölé hajolt. A combjai a csípőm két oldalán, a keze a mellkasomon, és a puncija lassan fogadta be a farkamat. A hüvelyajkak körbevették, a farok tövig hatolt, és a teste súlya más volt, mint a fiatal lányoké – nehezebb, teljesebb. A csípője lassan körözött, aztán a mozdulatok hosszabbak lettek. A mellei ringatóztak, a bimbói megfeszültek, a kezem a csípőjén. A hüvelyfalak szorítottak, a nedvesség a combomon csorgott. A hangja mély volt, a teste megfeszült, és a hüvely körülöttem összehúzódott.
Aztán megfordult, a hasára feküdt, a feneke felém, és én mögé térdeltem. A kezem a csípőjén, a farok lassan hatolt be. A hüvely szűk volt ebben a szögben, a mozdulatok lassúak – a farok szinte tövig, aztán majdnem kicsúszva. A feneke a csípőmhöz simult, a hüvelyfalak szorítottak. A keze a párnát markolta, a hangja halk, szaggatott nyögés volt. Aztán a teste megfeszült, és a punci körülöttem összehúzódott.
Aztán a hátára fordítottam, a lábai a derekam körül. A kezem a kezében, a szeme a szememben. A mozdulatok lassúak voltak, a teste a testemhez simult. A csiklója a szeméremcsontomhoz dörzsölődött, a lélegzete felgyorsult. Aztán a teste megfeszült, a hangja egy mély, elnyújtott nyögés volt. Én is elélveztem, a teste alatt feküdtem, és a szívverésünk lassan egy ritmusba simult.
Miután a vihar elült Mira körül, az eljegyzési izgalom elmúlt, nem bujkáltunk többé a gondolatok elől. Az eljegyzés utáni napon végül leültünk a fiatalokkal, és nyíltan, őszintén elmondtuk nekik az igazságot a kapcsolatunkról és arról, hogy mit érzünk egymás iránt. Meglepő módon nem volt dráma; a gyerekek, látva a szemünkben a valódi boldogságot, elfogadták.
Kati nem ment vissza a régi életébe. Összepakolt, és hozzánk költözött.
Most pedig itt fekszik a vállamon a csendes, meleg szobában. A lélegzete egyenletes, a feje a mellkasomon nyugszik, a bőre még enyhén izzadt a szeretkezés után. Besüt a napfény az ablakon, és ahogy átölelem a testét, hirtelen átjár a teljes, mély béke. Végre minden a helyére került.
Mert Kati nem volt idegen. Ő volt az a lány, a gimis szerelmem, akit régen a mamámék tiltottak el egymástól, és akit most, évtizedek elteltével a sors végre visszahozott hozzám.
Boldog vagyok.
Megszületett a kislányunk Mirával. Egy igazi királylány jött ki a feleségemből; valóban újszülöttként is csodás baba volt, és ez nem csupán az én elfogultságom, mindenki a szeme fényét látta benne. Mira mondjuk egy elég jellegzetes nevet adott neki: Barbara. Oké, tényleg tiszta kis Barbi volt, szóval legyen.
A felszínen minden csodásnak tűnt, de a háttérben, a négy fal között csak én éreztem, hogy felhúzódott egy ötödik fal is. Köztem és a feleségem között nem egyszerű elhidegülés történt, hanem hirtelen aszexualitás.
„Ne vegyem a számba a bimbót, abból eszik a kislány.
Fáj még hat hét után is a hüvely, a gátszakadás hege.
Ha akarom, végignézhetem, ahogy maszturbál; elégedjek meg ennyivel. "
Én meg farkasosat játszottam: ültem az odú előtt és vonyítottam. Négy hónap után ugyan hozzáérhettem, de nem közösülhettem vele, csak amikor a kislányunk már nem szopott – de addigra már az sem volt az igazi.
Én meg nyomozó lettem a BRFK kötelékében, és belevetettem magam a gazdasági ügyekbe. A kiváló munkám hozta az előléptetéseket; szinte minden nap tíz-tizenkét órát bent voltam az irodában, aztán jött a kislányom és az alvás. Mira ritkán engedte meg, hogy – leginkább csak mint egy farönköt – megdugjam. Ő közben egy nagy, világméretű elektromos termékeket forgalmazó cégnél dolgozott a HR-osztályon, azzal a céllal, hogy elérje a HR-vezetői pozíciót.
Barbira a nagyszülők és egy már matuzsálemnek számító bébiszitter vigyázott. Negyvenöt éves volt – megéri mindenkinek az az ár, ha ló nincs, a szamár is jó alapon. Így a kis hercegnőm pótanyja minden szinten az igazi anya helyébe lépett. Bár azon a szinten már titokban.
A nyomozói pár évem alatt megtanultam, hogy a legtöbb ember hazudik. A test nem. A test mindig elárulja, mit akar, és mit titkol. Kriszta teste nem titkolt semmit.
Két éves kislányom, Barbi már aludt, a szobájában a kis lámpa égett, a légzése egyenletes volt, mint a nyugodt tenger. Mira az anyacégnél volt külföldön, valami vacsorával egybekötött beosztást elősegítő díványceremónián, amiről nem kérdeztem, és nem is érdekelt. A nappaliban ültünk Krisztával, a vörösbor lassan fogyott, a beszélgetés is lassult, ahogy a fáradtság és a hiány összekeveredett bennem.
Kriszta egy vén kisasszony volt. Igénytelen, de patyolat tiszta. A ruházata a fiatalságába ragadt, húsz éve ugyanazok a szabású blúzok, ugyanaz a fodros gallér, de a teste már nem arról mesélt, amiről a ruha akart. A mellei az átlagtól kicsit nagyobbak, de már lógtak, a bőre mindenütt szőrös, mint egy ősi asszonyé – a hónaljában, a lábán, a szeméremdombján is. És ahogy a bor mellett ültünk, és ő a kezében forgatta a poharat, azt mondta:
– Tudod, ha így nem kellek senkinek, akkor sem vesztek semmit. A kezem és a vibrátorom nem érdekli a külsőség... Jó, a belsőség sem. – mosolygott – Ők teszik a dolgukat.
És a szánk valahogy összeért.
Nem volt lassú. Nem volt óvatos. Kiéhezett volt, vad, mint amikor két ember hónapok, évek óta nem kapott semmit, és most egyszerre mindent akar. Az ajka szétnyílt, a nyelve a számba hatolt, a keze a tarkómon, az enyém a derekán. A csók a borból és a magányból volt, a lehelete felgyorsult, a szám a nyakához ért, a blúza gombjai egymás után pattantak. A ruha lekerült, mindkettőnkről, szinte azonnal, és a nappali szőnyegén feküdt, én fölé hajoltam.
A testét faltam, mint aki évek óta nem evett – és tényleg évek óta nem ettem így női testet. Az arcát pusziltam, a nyakát, a dekoltázsát, a melleihez értem, és a mellei – a mellek, amiket kölyökkorom óta imádtam, és most nem kaptam meg Mirától – ott voltak, és én millió puszit adtam rájuk, a nyelvem végigsimított a bimbóján. A bimbóudvar nagy volt, az átlagos bimbóval, és én beszívtam, mint egy porszívó, a nyelvem körözött, a fogam finoman szorította, és ő felnyögött.
A kezem a lábai között járt, a dús szőrbozótban, és kereste a nedves repedését. Nem volt nehéz megtalálni. Már síkos volt az alsó ajka az izgalmától. Az ujjaim végigsimítottak a hüvelyajkakon, és ő felszisszent. A puncija lüktetett a tenyerem alatt, a csiklója kibújt a redők közül, és én az ujjammal körözni kezdtem, a szám a bimbóján, és a teste megremegett.
– Ne hagyd abba – suttogta.
És én nem hagytam. A nyelvem lejjebb csúszott, a hasán, a szőrbozóton át, és a szám a puncijához ért. Az íze erős volt, a szőr az arcomhoz simult, a nyelvem a csiklóján körözött, az ujjaim lassan behatoltak a hüvelyébe. A hüvelyfalak szorították az ujjaimat, a nedvesség a csuklómig ért, a csípője a számhoz nyomódott.
– Igen – lehelte. – Igen. Nyald a pinát.
És én nyaltam. A csiklóját, az ujjaim mellett az alsó ajkait. A nyelvem hegyével kezdtem, finoman, csak a felszínt érintve, aztán laposabban, ahogy a nedvesség átjárta a szám. Az íze erős volt, a bor és a teste keveréke, a szőrbozót az arcomhoz simult, ahogy a fejem a combjai közé fúrtam. A keze már a hajamban volt, a csípője aprót mozdult minden nyelvsimításra.
Az ujjaim közben a hüvelyajkak mentén jártak, először csak a redőkön, aztán beljebb. Az egyik ujjam lassan hatolt be, a hüvelyfalak melege körbevette – sima volt, nedves, a belső barázdák az ujjbegyem alatt váltak tapinthatóvá. A második ujjam is becsúszott, a hüvely szűkebb lett körülöttük, ahogy a teste reagált. Az ujjaim lassan ki-be jártak, a hüvely belsejében köröztek, keresték a pontokat, amitől a lélegzete elakadt.
Aztán elértem a méhszájat. A hüvely legmélyén ott volt, keményebb, kerek, és ahogy az ujjbegyem hozzáért, valami más is – egy spirál. Ott volt, a méhszáj körül, és az ujjaim megálltak rajta egy pillanatra. Ez jó, gondoltam, bár az ő korában már ritka. De nem szóltam, csak az ujjbegyemmel követtem a spirál vonalát, lassan, és a teste megremegett.
A szabad kezem a melleihez ért. A mellei nagyok voltak, nehezek, a bőrük puha, és ahogy a tenyerembe fogtam őket, a súlyuk a kezemben pihent. Gyűrtem, fogtam, csavartam, a bimbóját az ujjaim közé csíptem. Felhúztam, hátha nagyobb lesz, és a bimbó megfeszült a csípés alatt. A teste íve megfeszült.
Kriszta keze a hajamat markolta. Rángatta, irányította, próbálta a fejem az ujjaim mellé bedugni, hogy mélyebbre érjek, hogy a nyelvem is ott legyen, ahol az ujjaim jártak. A csípője a számhoz nyomódott, a nedvesség az államig csorgott. A nyelvem gyorsabb lett, az ujjaim ritmusa felgyorsult, és a spirál körül a hüvelyfalak lüktettek.
– Ott... ott vagyok – lehelte, és a hangja elcsuklott.
A teste megfeszült. A hüvelyfalak összehúzódtak az ujjaim körül, a csípője a számhoz tört, a hangja egy mély, elnyújtott nyögés volt, ami betöltötte a szobát. A keze a hajamban majdnem kitépett egy csomót, a lábai remegtek a vállamon.
Aztán elernyedt. A hüvelyfalak lassan elengedték az ujjaimat, a csípője visszasüllyedt a szőnyegre, a keze kihullt a hajamból. A szeme lehunyva, a lélegzete lassú, a teste izzadt volt a szőnyegen.
Én kihúztam az ujjaimat, az államhoz emeltem a kezem, letöröltem a nedvességet. Fölé hajoltam, a homlokomat a homlokához nyomtam.
– Ez isteni volt – mondtam.
– Ez... – kezdte, de nem fejezte be. Csak mosolygott, és a mosolya olyan volt, mintha évtizedek óta először látná magát fiatalnak.
Lassan tolt el magától, átbillentett. A hátamon feküdtem, a szőnyeg a bőrömhöz simult, ő teljes súlyával, izzadt testével feküdt rám. A mellei a mellkasomhoz lapultak, a hasa a hasamhoz, a lehelete az arcomon. A nyelvével az arcomról nyalta a nedvességet – a saját levét, ami rám száradt –, aztán a számhoz ért, a nyelvével kiszedte belőle a puncija ízét. A csókja lassú volt, mély, a testem még mindig lüktetett.
Aztán valami kikockázott filmhez hasonlóan haladt lefelé. Mindenemet végigcsókolta – a nyakam, a mellkasom, a hasam, a combom belső oldalát. A nyelve mindenhol megállt egy pillanatra, mintha meg akarná jegyezni a bőröm térképét. A farkamhoz ért, nem teketóriázott. Az eddigi lassított mozdulatok vad szopásba mentek át. A szája körbevette, a szívás erős volt, ritmusos, a nyelve a makk peremén körözött. A keze a tövénél, a másik a heréimen, a teste fölöttem, a haja az alhasamra lógott.
– Bírod egymás után többször is? – kérdezte, még mindig fasszal a szájába. A hangja elmosódott volt, a szavak a farkam körül formálódtak.
Én csak bólintottam, erre bevadult.
Nem fájt, mégis elviselhetetlen volt, amit művelt a faszommal. Éreztem, itt a vége. Húzni akartam ki, az ajkai összeszorítottak. Évek óta először élveztem női szájba, nem a markomba. Kriszta nyelte a gecimet, mint kacsa a nokedlit. A szája körülvett, a nyelése hangos volt, a szemem sarkából könny szökött.
A szeméremdombomra törölte a száját, már csak azt éreztem, ahogy a még lüktető farkam a hüvelyébe kezdett csúszni. Az érzékeny makkom duplázott erővel kezdte élvezni, ahogy beszúródott a hüvelybe – a hüvelyfalak forrók voltak, a nedvesség még mindig ott volt, a spirál a méhszáj körül most máshogy érintette a makkom hegyét.
Aztán felült. A combjai a csípőm két oldalán, a keze a mellkasomon. A puncija lassan fogadta be a farkamat – a hüvelyajkak körbevették, a farok tövig hatolt, a spirál a makkom hegyéhez ért. Először csak kicsiket mozdult, hogy érezze minden centiméterét, aztán a csípője hosszabb, ringó mozdulatokba kezdett. A mellei nehezek voltak, ringatóztak, inogtak, vad táncot jártak, a testéhez csapódtak, szinte pofozták az arcomat. A bimbói megfeszültek, sötétek voltak, és ahogy a test előredőlt, az egyik az arcomhoz ért, a számba vettem.
A kezem a csípőjén, a hüvelykujjam a csiklóján – körözött, finoman, ahogy a punci egyre nedvesebb lett. A hüvelyfalak szorították a farkamat, a nedvesség csorgott le a heréimen, a combján. A mozdulatok gyorsabbak lettek, a feneke a combomhoz csapódott, a hangja mély, szaggatott volt. Féltem, hogy a lányom felébred a vad sikításra, szerencsére nem. Így én is elengedtem.
A tököm maradékát a hüvelyébe lőttem. Láttam lelki szemeimmel, ahogy a spirálnak csapódva azonnal a halálra ítéltek sorsára kerülnek – a millió apró, ficánkoló lény, ahogy a méhszáj körüli spirál falának verődik, a hüvely nedvességében elkeveredve tehetetlenül a méh felé sodródik, ahol a spirál, a réz és a hormonok már várják őket. A gondolat megnyugtatott – nem mintha akartam volna még egy gyereket.
Kriszta a mellkasomra borult, a teste remegett. A lehelete a nyakamon, a szívverése gyors volt, lassan simult a szívverésemhez.
– Ez jó volt – suttogta.
– Ez – feleltem –, ez több volt, mint jó.
Krisztával ez a kapcsolatom nyolc évig tartott, de csak azért lett vége, mert vissza kellett mennie a beteg édesanyjához Erdélybe. Mellette persze akadtak fiatalabb nőim is, de a biztos, stabil hátteret a szexben mindig Kriszta jelentette. Melcsi, a feleségem... hát, igazából külön életet éltünk. Kifelé egy boldog, mintaszerű házasság látszatát keltettük, befelé meg már rohadt minden; mégsem dobtuk el a házasságunkat a lányunk miatt. Hogy a házasság ne csak papíron létezzen, havonta kétszer-háromszor azért lement egy-egy rutindugás. Idővel már ő is másként akarta, én meg szintén. Tudtam, hogy van valakije – sőt, valakijei. Túl fiatalon lett HR-vezető, túl sokat járt hivatalos vacsorákra, túl sokat volt az anyacégnél külföldön, hetekig távol. Idővel már túlságosan is púderezte a nyakát, hogy eltüntesse a kiszívások, harapások nyomait, a mellkasát csak alkalmanként rejtette garbóba vagy magas szárú, nyakkendős blúzokba. Nem kérdeztem tőle, ahogy ő sem faggatott arról, én milyen nemi életet élek a négy fal ezen oldalán.
Persze idővel én is lépegettem előre mind a rendfokozatban, mind a beosztásban. A nevem ismert volt a bűnüldözők között; a túlságosan begubancolt, ravasz gazdasági bűntényeket – a NAV nyomozóival karöltve – szinte mindig nekem, illetve a beosztottaimmal közösen kellett felgöngyölítenem, és megírnom az ügyészségi beadványokat. Ritka volt még a kiegészítő kérdés is a részükről; soha nem dobták vissza az anyagot, mert a bonyolult, megoldatlan ügyeket addig jegeltem, amíg a bűnös a saját kapzsiságában el nem követte a döntő hibát. Csak rajta kellett tartanunk a szemünket.
Barbikám, az én szemem fénye, közben gimnazista lett. Az első fiújával egy eldugott utcán, a sarokba bújva csókolózott, fogdosta a lányom, amikor a civil szolgálati kocsimmal, villogót felkapcsolva fékeztem le mellette.
Kiléptem a kocsiból. A fiú azonnal elhúzta a kezét Barbi derekáról, és holtsápadtan bámult rám. Odaléptem hozzá, és egy határozott, suttogó, de pengeéles hangon a képébe mondtam mindent:
– Ide figyelj, kölyök... Látod ezt a kocsit meg a villogót? Nem védeni fog, ha... Szóval, ha még egyszer azt látom, hogy nyílt utcán smárolsz vele, fogdosod a lányomat, vagy ha a legcsekélyebb módon is megbántod... Olyan helyre teszem a családodat meg téged is, hogy a napot sem látjátok többé. Világos? Ja, de előtte leszakítom a golyóidat, és a szádon keresztül rakom vissza.
Barbi azonnal csimpaszkodni kezdett a karomba, rángatott hátrafelé, és halk hangon mormolta:
– Apa, kérlek, hagyd abba, semmit nem csinált... nem csináltunk semmit!
A fiú arcáról teljesen kifutott a vér, reszkető térddel bólintott, és alig hallhatóan kipréselte magából:
– Igen... uram... megígérem, egy ujjammal sem bántom Barbikát. Soha többé.
– Ajánlom. – és nyikorgó, síró gumikkal viharoztam el.
A nyarakat Barbi rendszeresen anyáéknál töltötte a szülőfalumban. Én persze egy percig sem voltam nyugodt, anya hiába próbált meg győzködni. Random időközönként, előre be nem jelentve, váratlanul mentem ellenőrizni.
– Nyugi, fiam – mondta anya ilyenkor. – Nagy és okos lány. Velem a templomba is eljön, és különben is, van itt egy vele egykorú srác, aki szintén a mamájánál nyaral; csendes, becsületes gyerek, pontosan tudja, mit csinál.
De én képtelen voltam megnyugodni. Főleg, hogy Barbi valóságos szépséggé érett: szépségversenyeket nyert, ráadásul rákapott a testépítésre is azzal a sráccal együtt.
Ősztől rajta tartottam a szemem. Negyedikesek voltak, amikor a srácot épp akkor hozta fel, mikor én is hazarohantam. Már nyúltam a pisztolyomért, hogy helyben szitává lövöm, de a lányom leállított.
– Apaaa... Lassan már nagykorú leszek. Amúgy ő Peti... lassan fél éve járunk. Húsvétkor ismerkedtünk meg ő is a nagymamájánál töltötte az időt. Vele kondizom, egyetemre megy, jogász akar lenni.
Nem nyugodtam meg, és valami zavart a gyerekben, de még nem tudtam megmondani, hogy mi. Talán a tekintete, az a hűvös magabiztosság, a szeme állása, az arcformája... nem tudtam. De visszatartottam magam, mert tudtam, hogy ha nyomozok a srác után, Barbi megbocsáthatatlanul megsértődne.
Volt ugyan szeretőm az ügyészségi titkárságról, de az szigorúan csak a testiségről szólt; a családi fészek szentté vált számomra. Lányunk időközben egyetemista lett, tanárnak készült, a pasijával Petivel pedig már az eljegyzést tervezték. Mira bőszen pörgött, élvezte a helyzetet, folyamatosan egyeztetett a jövendőbeli nászasszonnyal. Mindig kihátráltam, hogy kihagyjam ezt a női csevelyt, ráadásul Péter apja már hat éve lelépett egy másik nő miatt, és külföldre költözött.
Dagadt a mellem a büszkeségtől, hogy én kitartottam Mira mellett – még akkor is, amikor Peti anyját rendszeresen dicsérte, hogy mekkora topon van, mennyire fiatalos, milyen gyönyörű nő, és már szinte úgy beszélt róla, mintha a női szeretője lenne.
– Kati így, Kati úgy... Mennyire fitt, mennyire figyelmes, milyen okos, és hogy a városháza jegyzőjének a jobb keze! – áradozott.
Lassan ott tartottam, hogy látatlanban is megutáltam a nőt. Ezzel párhuzamosan egy új csaj – tőlem tizenöt évvel fiatalabb – jelent meg a kapitányságon, és a köztünk történő beszélgetések, dörzsölődések során már ott tartottam, hogy komolyan elgondolkodom: beszélek a HR-rel meg a parancsnokkal, mi lenne, ha belemennénk egy intim viszonyba.
De mielőtt léptem volna, utánaolvastam a szabályoknak. A rendvédelmi tisztviselők jogállásáról szóló törvény, valamint a Rendvédelmi Hivatásetikai Kódex és a belső szolgálati szabályzatok egyértelműen fogalmaznak ebben a kérdésben: a hivatásos állományú tagok nincsenek közvetlen, kategorikus törvényi tiltás alatt abban a tekintetben, hogy felnőtt, szabad akaratú polgárként bárkivel magánéleti kapcsolatot létesítsenek. Azonban a szolgálati helyen belüli, különösen a közvetlen felettes-beosztott viszonyban lévő, vagy a hivatali visszaélésre, összeférhetetlenségre, illetve a szolgálati titok sérülésére okot adó intim kapcsolatok súlyos etikai vétségnek számítanak. A belső fegyelmi szabályzat szigorúan bünteti, ha a magánéleti összefonódás veszélyezteti a hivatalos eljárások pártatlanságát; fegyelmi eljárást, áthelyezést, vagy a hivatás méltóságának megsértését vonhatja maga után.
Egy tapasztalt gazdasági nyomozónak pedig pontosan tudnia kellett, hogy a kapitányság falai között semmi sem marad titokban, és a hivatali viszonyokba vegyített magánélet hamar robban. Szerintem nem volt kapcsolódás. Ő a fiatalkorúakkal foglalkozott, szóval semmi közös vonal nem lehetett köztünk. Az első csókunk – pont mint a tiniknél – félénk és óvatos volt. Volt persze tapizás a ruhán keresztül is, de aztán eljött a mindent felborító, váratlan pillanat.
A munkahelyén történt, a szünetben. A folyosó végén a kis kávéautomata zümmögött, a műanyag pohárban a kávé gőzölgött, a folyosón nem járt senki. Ő a falnak támaszkodott, a kezében a pohár, a szeme a szememen. A beszélgetés lassan elhalt, a csendben csak a gép zümmögése maradt.
Aztán megmozdult. Lassan, óvatosan, mint aki nem tudja, szabad-e. A keze a kezemhez ért, az ujjai a tenyerembe simulva. A feje felém fordult, a szeme a szemembe nézett – ott volt benne a kérdés, a félelem, valami más, valami éhes. A csók félénk volt. Az ajkai alig értek hozzám, puha, bizonytalan érintés, mint aki először csinálja. A szája szélét éreztem, a leheletét, a kávé kesernyés ízét. Aztán a keze a tarkómra csúszott, az ujjai a hajamba túrtak, a csók mélyebb lett. A nyelve a szám szélén járt, kérve az engedelmet, én beengedtem. A nyelve a nyelvemhez ért, lassan, óvatosan, a számban a kávé íze, valami más, valami édes, ami az övé volt. A kezem a derekán, az ujjaim a blúza anyagán, a teste közelebb simult.
Elváltunk. A homlokunk összeért, a leheletünk egy volt, a szeme még mindig a szememben.
– Ez... – kezdte, de nem fejezte be.
– Tudom – mondtam.
Aztán megint megcsókolt. Ez már nem volt félénk. A nyelve a számban, a keze a hajamban, a teste a testemhez simulva. A blúza gombjai pattantak, az ujjaim ügyetlenül, sietve bontották, a blúz szétnyílt. A melltartója alatt a mellei nehezek voltak, és én felhúztam a melltartót, a mellei kiszabadultak, a bimbói sötétek, kemények. A szám a melleihez ért, a nyelvem az egyik bimbón körözött, aztán beszívtam, a fogam finoman, és ő felszisszent. A másik kezem a másik mellen, a bimbót az ujjaim közé csíptem, és a teste megremegett.
Közben a keze a nadrágomhoz ért. A gomb kipattant, a cipzár lecsúszott, a keze a sliccen keresztül benyúlt, és a farkamhoz ért. A tenyere körbevette, marokra fogta, és lassan húzogatni kezdte. A hüvelykujja a makk peremén körözött, a fitymát húzogatta, és a térdem megroggyant. A szám a mellein, a kezem a derekán, a teste a falnak támaszkodva, és a folyosó csendjében csak a lélegzetünk és a gép zümmögése.
A keze gyorsabb lett, a marok szorosabb, a hüvelykujja a makkom hegyén. Én a bimbóját szívtam, a fogam finoman, és a teste megfeszült. A folyosón valahol egy ajtó csapódott, és mi szétváltunk, lihegve, a blúza nyitva, a keze még mindig a nadrágomban.
Az egész nem tartott öt percig sem. Szétváltunk, ki-ki ment a saját dolgára. Ő a blúzát gombolta, én a cipzáramat húztam fel, és a folyosó végén már jött valaki.
Szó nélkül csak a kezünket szorítottuk meg, és elváltunk.
Hazafelé tartottam kocsival, amikor egyszer csak megláttam a lányomat és Petit kézen fogva az utcán sétálni – egy nő társaságában. Amikor tudatosult, ki a nő, csak pár centin múlt, hogy bele nem rongyoltam az előttem haladó kocsisorba. Tudtam, hogy nem csap be a szemem, de ennyire arcátlan véletlenek még a mesékben sincsenek.
Senkinek egy szót sem szóltam, de éreztem, hogy teljesen megrogytam. Hirtelen bezárkóztam a nők irányába. Sem a régi, sem az új kiszemelt felé nem tettem semmilyen lépést, és még Mira előtt is rettentően zavart az, amit láttam, de vele sem akartam erről beszélni. Még magamban is nehezen tudtam feldolgozni a látottakat.
Most pedig ismét az egyetlen menekülőút maradt: jó volt újra teljesen a munkába temetkezni.
Senki sem tudta. Se Mira, se senki más nem sejtette, hogy a cég ügyei mögött meghúzódó nemzetközi szálak hogyan fognak egyszer csak a saját fejünkre szakadni. Ez a titok kizárólag az enyém volt, egy jól őrzött, mélyen eltemetett emlék a múltból, de most a gazdasági akták világában sokkal élesebb harc folyt, mint a magánéletben.
Mira persze mit sem sejtett. Boldogan élte a HR-vezetői álmát, a külföldi vacsoráival, a nyakán púderezett foltokkal és a felszínes, tökéletesnek mutatott családi imázsával. Én meg ott ültem a közös vacsoráinknál, néztem a feleségemet, és arra gondoltam, hogy ha ezek a szálak egyszer mind összefutnak, itt kő kövön nem marad.
A rendőrségi munkám addig is menedéket nyújtott. A gazdasági bűnügyek, a NAV-os akták, a cégcsoportok hálózatai – ott legalább tiszták voltak a szabályok. Ott ki lehetett osztani a szerepeket: ki a vadász, ki a préda, és ki az, aki elszámolja magát a könyvelésben. De otthon, a négy fal között, a saját családom jövőjével a táblán, vakon játszottam egy olyan partit, ahol még a szabályokat sem ismertem pontosan.
Egyik este, amikor Barbi a szobájában edzés utáni nyújtással foglalatoskodott, és Mira megint valamilyen céges vacsora miatt fésülködött a tükör előtt, megszólalt a telefonom. Egy belső szám volt a kapitányságról.
– Főnök – mondta a beosztottam a vonal másik végén, és a hangjában ott volt az a fajta óvatos feszültség, amit csak akkor hallani, ha egy kényes ügyhöz érnek. – Megvan a gazdasági háttér arra a külföldi cégre, amit kértél. Az offshore hálózat mögött álló pasas... nos, nem kis hal. De ami még ennél is érdekesebb: a cég hazai képviseletét és az aláírási jogokat egy olyan személyen keresztül intézik, aki közvetlen kapcsolatban áll...
A vonal túlsó végén csend lett, de én már hallottam a saját vérem zúgását a halántékomban. Letettem a telefont, és azonnal intettem a megbízható beosztottamnak.
– Figyelj ide – mondtam halkan, de ellentmondást nem tűrő hangon. – Ez az aktatétel most megáll. Senki felé nem megy jelentés, nincs feljebb utasítás, nincs ügyészségi beadvány. Megtorpedózzuk, jegeljük, és szigorúan kettőnk közt marad. Világos?
A kollégám bólintott, mert tudta, hogy ha én azt mondom, valamit el kell tüntetni vagy el kell süllyeszteni a legmélyebb fiókba, akkor annak komoly oka van. Mert a gazdasági hálózat hátterében feltűnő offshore cég kulcsfigurája, a név, ami a papírokon szerepelt, nem más volt, mint a saját feleségem: Mira.
Hazaérve nem volt vesztegetni való időm. Bezártam az ajtót, szembenéztem vele, és olyan kőkemény, nyomozói vallatótúrát toltam le a saját nappalinkban, amit az eddigi legkeményebb bűnözők sem bírtak volna ki könnyek és dadogás nélkül. Mira összeomlott. Remegő kézzel dobta elém a dokumentumokat, az e-maileket és a belső céges üzeneteket, amelyekkel egyértelműen bizonyította: fogalma sem volt az egészről. A HR-es pozícióját és a nevét használták fel a nemzetközi szálak mozgatásához, pontosabban azok a körök, amelyek a háttérben irányítottak. Csak egy báb volt a nagymenők játszmájában, egy ártatlan aláírás a papírokon.
Sikerült kimosnia magát; a bizonyítékok feketén-fehéren mutatták, hogy ő maga nem saras a pénzmosásban. De ahogy végignéztem rajta, a gyomromban ott maradt a keserűség.
– Megmentlek, Mira – mondtam ridegen, amikor a levegő végre kitisztult. – Beszélek az amerikai anyacég vezetésével. Elintézem, hogy az amerikaiak kijelöljenek egy bűnbakot az ottani körökből, akit ők maguk jelentenek fel államokon belül; így a te neved teljesen tiszta marad, és mentesülsz minden gyanú alól. De ennek az egésznek ára van.
Mira remegő kézzel nézett rám, a szemeiben félelemmel vegyes kérdőjelekkel.
– Mi... mi az ár, Péter? – kérdezte elcsukló hangon.
– Az, hogy vége – válaszoltam, mindenféle érzelem nélkül. – Segítek, mert a kislányunk anyja vagy, és nem hagyom, hogy rács mögé kerülj vagy tönkretedd az életed. De elengedem a kezed. Megbeszéljük Barbival, hogy elköltözöl, és beadom a válást. Ezt a rohadt színjátékot nem játszom tovább.
Mira szótlanul bólintott, a könnyeit nyelve. Tudta, hogy ez az egyetlen esélye a megmenekülésre. Az amerikai anyacég lehívta a bűnbakot, a papírok elsimultak, a felelősséget áttolták a tengerentúli szervezet által feljelentett emberre, de a mi házasságunk ezzel végleg hamuvá égett. Nem húztuk az időt: leültünk Barbival, elmondtuk neki a döntést, és miután a lányom feldolgozta a hirtelen jött változást, Mira útnak indult az új életébe, míg én maradtam a fegyvereimmel, a nyomozói aktákkal és a csendes, magányos lakással.
Barbika és Peti eljegyzése után a készülődés és az ünnepi izgalmak lassan lecsillapodtak. A vacsorák és a hivatalos egyeztetések végére pont került, de a levegőben még mindig ott lógott az a kimondatlan feszültség, ami az első perctől kezdve ott bizsergett köztem és Kati – Peti édesanyja – között.
Senki sem tudta. Se a gyerekek, se a külvilág nem sejtette, hogy a formális nászasszony-viszony mögött sokkal mélyebb, fojtogató vágy húzódik meg. Kati pontosan olyan volt, amilyenre Mira után szükségem volt. Érett, mégis letaglózóan vonzó nő, akinek a kisugárzása minden alkalommal teljesen kikezdte a józan eszemet.
Egy csendes délután történt, amikor a fiatalok elmentek intézni valamit az esküvővel kapcsolatban, Kati átjött hozzánk, hogy átnézzék a maradék papírokat mi is. A nappaliban ültünk, a hirtelen ránk szakadó csendben egyszer csak egymásra néztünk. Nem kellett szó. Az a titkos vonzalom most elemi erővel tört utat magának.
Amikor a ruháink eltűntek, és a teste rásimult az enyémre, a világ megszűnt létezni.
Kati velem korú volt, és a teste minden centiméterén hordozta az évek történetét. Nem volt már feszes, nem volt már karcsú, de volt benne valami, amit a fiatal testek soha nem tudnak: a nyugalom. A mellei nagyok voltak, teltek, és már megereszkedtek a súlyuk alatt. Ahogy a hátára feküdt, a mellei oldalra csúsztak, a bimbói sötétek, nagyok, a bimbóudvar széles, és a bőrük tele apró, halvány striával, amit a szoptatás rajzolt rá évtizedekkel ezelőtt. A hasa puha volt, kerek, az alján egy hosszú, halvány heg – a császármetszés nyoma, amit Peti születésekor kapott. A csípője széles, a combjai teltek, a bőrükön az oldalán azok a vékony, ezüstös vonalak, amiket ő utált, én meg szerettem, mert őt jelentették. A puncija sötét volt, a szőrzet dús, de formára vágva, és ahogy a lábai szétnyíltak, a hüvelyajkak duzzadtak, a belső ajkak kilógtak, a csiklója már duzzadt, mielőtt hozzáértem volna.
A kezem lassan siklott végig a hátán, a csípőjén, miközben a telt mellei a mellkasomhoz simulva lassan, ritmikusan verték a saját ütemüket. A csókunk mély volt, megfontolt, tisztán őszinte. A nyelve a számban, a keze a tarkómon, a teste a testemhez simult.
Aztán a szám a nyakához ért, a kulcscsontjához, és lejjebb – a melleihez. A nyelvem az egyik bimbón körözött, a fogam finoman, és ő felszisszent. A kezem a másik mellen, a bimbót az ujjaim közé csíptem, és a teste megremegett. A szám a hasához ért, a hegehez, a nyelvem végigsimított rajta. Aztán lejjebb, a combjaihoz, a belső oldalához, ahol a bőr a legvékonyabb. A lábai szétnyíltak, és a szám a puncijához ért. A nyelvem a hüvelyajkakon járt, a redőkön, aztán fel a csiklóig. Az íze édes volt, kicsit sós, a nedvesség az államig csorgott. Az ujjaim lassan behatoltak, és a hüvelyfalak szorították őket. A keze a hajamban, a csípője a számhoz nyomódott. A nyelvem gyorsabb lett, az ujjaim ritmusa felgyorsult. Aztán a teste megfeszült, a hüvelyfalak összehúzódtak, és a hangja egy mély, elnyújtott nyögés volt.
Aztán a hátamra feküdtem, és ő fölé hajolt. A combjai a csípőm két oldalán, a keze a mellkasomon, és a puncija lassan fogadta be a farkamat. A hüvelyajkak körbevették, a farok tövig hatolt, és a teste súlya más volt, mint a fiatal lányoké – nehezebb, teljesebb. A csípője lassan körözött, aztán a mozdulatok hosszabbak lettek. A mellei ringatóztak, a bimbói megfeszültek, a kezem a csípőjén. A hüvelyfalak szorítottak, a nedvesség a combomon csorgott. A hangja mély volt, a teste megfeszült, és a hüvely körülöttem összehúzódott.
Aztán megfordult, a hasára feküdt, a feneke felém, és én mögé térdeltem. A kezem a csípőjén, a farok lassan hatolt be. A hüvely szűk volt ebben a szögben, a mozdulatok lassúak – a farok szinte tövig, aztán majdnem kicsúszva. A feneke a csípőmhöz simult, a hüvelyfalak szorítottak. A keze a párnát markolta, a hangja halk, szaggatott nyögés volt. Aztán a teste megfeszült, és a punci körülöttem összehúzódott.
Aztán a hátára fordítottam, a lábai a derekam körül. A kezem a kezében, a szeme a szememben. A mozdulatok lassúak voltak, a teste a testemhez simult. A csiklója a szeméremcsontomhoz dörzsölődött, a lélegzete felgyorsult. Aztán a teste megfeszült, a hangja egy mély, elnyújtott nyögés volt. Én is elélveztem, a teste alatt feküdtem, és a szívverésünk lassan egy ritmusba simult.
Miután a vihar elült Mira körül, az eljegyzési izgalom elmúlt, nem bujkáltunk többé a gondolatok elől. Az eljegyzés utáni napon végül leültünk a fiatalokkal, és nyíltan, őszintén elmondtuk nekik az igazságot a kapcsolatunkról és arról, hogy mit érzünk egymás iránt. Meglepő módon nem volt dráma; a gyerekek, látva a szemünkben a valódi boldogságot, elfogadták.
Kati nem ment vissza a régi életébe. Összepakolt, és hozzánk költözött.
Most pedig itt fekszik a vállamon a csendes, meleg szobában. A lélegzete egyenletes, a feje a mellkasomon nyugszik, a bőre még enyhén izzadt a szeretkezés után. Besüt a napfény az ablakon, és ahogy átölelem a testét, hirtelen átjár a teljes, mély béke. Végre minden a helyére került.
Mert Kati nem volt idegen. Ő volt az a lány, a gimis szerelmem, akit régen a mamámék tiltottak el egymástól, és akit most, évtizedek elteltével a sors végre visszahozott hozzám.
Boldog vagyok.
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
T
Törté-Net
ma 00:00
#1
Mi a véleményed a történetről?
1