A+ A-

Osztálykirándulás

Néztem a napfelkeltét. A horvát tenger kavicsos partján álltam, teljesen egyedül és hihetetlenül boldogan. Abban a csendes magányban tudtam csak igazán végiggondolni, mi is történt előző éjszaka.
A jó év végi eredményeink miatt az osztályfőnökünk belement egy tengerparti osztálykirándulásba. Már régóta gyűjtöttünk egy nagyobb fajta utazásra, lassan három éve nem voltunk a megyénken kívül. Apartmanokban szállásoltuk el magunkat, szerencsére sikerült úgy foglalnunk a szobákat, hogy az összes ember egy utcába került. Természetesen a fiúk és a lányok külön szállást kaptak, de reggel mindig mindenki máshol ébredt. Az osztályfőnökünk közel hozzánk kapott szobát, de nem különösebben csinált a vándorlásainkból nagy ügyet. Úgyis mindent tudott.
Négy napot töltöttünk ott. Életem legszebb három éjszakája volt.
Ahogy sétáltam a parton, képek, rövid jelenetek ugrottak be. Először csak a hangja, a szeme, az arca, az ajkai finom vonala... Megint beleborzongtam az emlékképekbe. Ilyen csodálatos estét!
A nap vörösesen csillogott, az átlátszó, teljesen tiszta és nyugodt vízből emelkedett éppen ki. A levegőben lágy szellő futkosott, a tenger sós illatát hordva a hátán. Szokatlan volt ez számomra, kicsit bántotta az orrom, de a mediterrán növények jelenléte és a nap újjászületése elfeledtette velem.
A város fényeiben sétálgattunk a szűk utcákon. Sosem gondoltuk volna, hogy egy osztálykirándulás alkalmával tengerparton fogunk kikötni. A sikátorok otthonos és régies érzést adtak, mi pedig szabadon járkáltunk fel s alá. Minden apró utcában volt egy-egy ember a mieink közül. Mindenhol lehetett hallani a zizegő magyar szavakat; mindenki be volt zsongva. Rengeteg ember, főként turista nyüzsgött körülöttünk.
Nem akadt társaságom, hát egyedül fedeztem fel a környező sikátorokat. Egy különösen sötét és ijesztőnek ható kis utca felkeltette az érdeklődésemet és lassú léptekkel, a falon végighúzva a kezemet mentem beljebb. A kis oldaltáska, ami nálam volt, odacsapódott a falhoz. Az ijedtségtől hátra fordultam, de természetesen semmi sem volt mögöttem. Mosolyogtam egyet, és még beljebb araszoltam. A téglafalak kicsit nyirkosak voltak, a levegő pedig párás volt. A város fényei ide nem nagyon jutottak be, de tisztán lehetett látni mindent. Láttam már a sikátor végét, ahogy az emberek sétálnak el a bejárata előtt.
Zajt hallottam mögülem. Úgy gondoltam, biztosan csak egy macska lesz az, vagy talán valami rágcsáló, de kíváncsi voltam és hátrafordultam. Nem várt meglepetés fogadott.
Az ijedtségtől felsikkantottam, de csak egy pillanatig tartott a félelem.
- Hát te meg mit keresel itt? - mosolyogtam.
- Őszintén szólva, fogalmam sincs - rántotta meg a vállát. Nagy mosolyra húzódott a szája, de én kicsit összezavarodtam.
Ő volt az, akit mindig elérhetetlennek éreztem. A csendes, a visszahúzódó, a tökéletes. Mindig jóban voltunk, sokat beszélgettünk, de a barátságunk valahogy megragadt a felszínes szinten. Örültem volna, ha néha elmondja, mire gondol, mit érez, de sosem tette, én hiába beszéltem. Talán emiatt tartottam őt olyan elérhetetlennek. Titokzatos volt, sosem tudhattad, mit fog tenni a következő pillanatban. Néha idegesített, máskor pedig lázba hozott az a rejtélyes pillantás, amivel minden nap rám nézett. Tetszett ez a bizonytalanság.
Furcsa idegességet éreztem benne. Elnémultam, mert nem érettem, mi ez a szorongás, ez a vibrálás körülöttünk. Az arcom megkomolyodott, majd az övé is. Tíz másodpercig néztem az arcát, ő pedig az enyémet. Nem értettük egymást.
Még sosem közeledett hozzám, semmilyen értelemben. Nekem volt néhány elcsépelt próbálkozásom, hogy jobban megismerhessem, de sosem jött össze. Néha elfogadtam, megértettem, hogy ennyire távol akarja magát tartani tőlem, talán mert túlságosan is különböztünk egymástól, de általában teljesen abszurdnak tartottam, hogy ennyi év ismeretség után még mindig idegenként kezel.
Mély levegőt vett, tett felém egy lépést és mélyen a szemembe nézett. Más volt ez a pillantás, mint az elmúl 7 évben bármely más gesztusa. Valami új kezdődött, megmagyarázhatatlanul hirtelen.
Megéreztem az illatát, amitől meggyengült a lábam. Mélyet sóhajtottam, egy pillanatra elvéve ezzel a tekintetemet róla, de azonnal visszatértem arra az igéző zöld szempárra. Felemeltem a fejem, jelezvén, hogy szabad utat kap, bármire is készül. Nem tudtam, mi fog következni, hogy mire véli a reakcióm, de úgy éreztem, muszáj megpróbálnom. Olyan régóta játszom a gondolattal...
Lassan hajolt hozzám, az utolsó pillanatig bizonytalan volt. Szerintem nem attól félt, hogy én mit fogok szólni ahhoz, amit tenni fog, hanem magával vívódott. Nem tudta, akar-e engem, vagy sem. Egy pillanat alatt döntött.
Úgy csókolt, mintha évezredek óta rám várna. Lassú volt, de lényegre törő. Az ajkain még éreztem a délutáni úszás sós ízét. A számmal játszott, majd finoman szétnyitotta az ajkaimat: bebocsátást nyert, s ezen felbátorodva követelődzőbbé vált.(...)
Ez csak a történet eleje! Érdekel a teljes történet?
Válts te is VIP tagságit, és lépj be vele! Klikkelj ide!
A szavazáshoz VIP szükséges!

Átlag: 8.22 pont (23 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#6 papi 2014. 05. 1. csütörtök 07:46
Nagyon jó
#5 v-ir-a 2012. 03. 9. péntek 22:54
jó,de a horvát tengerparton kabócák hangjait hallani, a tücskök itthon vannak smile
#4 Kaszkadör 2011. 11. 4. péntek 08:44
Szuper
#3 casuals 2010. 02. 9. kedd 20:19
hmm ez nálam 10-es
#2 sarmos 2010. 02. 9. kedd 13:27
igen..
#1 Törté-Net 2010. 02. 9. kedd 00:00
Mi a véleményed a történetről?