Rejtőzködő életmód 2. rész

Az életvitelem az elmúlt évben teljesen átalakult. Ha csak pár órát aludtam, akkor is öt óra előtt kipattant a szemem. A régi, gondtalan életemben nyolc óra előtt még ágyúval sem lehetett volna kirobbantani az ágyból.
A Jánossal töltött éjszaka után is csont nélkül felriadtam ötkor. Csendben, szinte lopakodva öltöztem fel a penthouse félhomályában, majd halkan húztam be magam mögött az ajtót.
Odalent a félálomban lévő recepciósnak csak némán intettem, ő pedig szórakozottan nyomta meg a kapunyitó gombot.
Nyolc óra után megszólalt a telefonom. János – a nagy biztosítási bróker, a milliomos cégvezető és tulajdonostárs – keresett.
Kissé rekedtes, kedves álmossággal a hangjában érdeklődött, hova tűntem, és miért nem maradtam vele, hiszen hétvége van. Magamban természetesen gúnyosan felhorkantam. Ezt magyarázd meg az adóbevallásoknak, te szerencsétlen! Azoknak a bonyolult adóbevallásoknak, amiket jól átdolgozva, a szürkezóna kiskapuit kihasználva, de mégis hibátlanul kellett összeraknom – a megrendelő elégedettségére és a NAV éber figyelmét kijátszva. Mert ha az éjszakámat a kéjjel elütöttem, a nappalt a hideg kalkulációval kellett megváltanom.
Nem ígértem neki semmit, és hiába hívott tiszta szívből, a hétvégén nem mentem vissza hozzá.
Persze a női testemben azért nem múlt el nyomtalanul az az éjszaka: a bőröm emlékezett a szorítására, az izmaimban ott bujkált a jóleső feszültség.
A következő éjszakai szolgálatomkor Laci, a portás már inkább cinkos, kacsintós vigyorral fogadott az irodaház bejáratánál.
– A nagyfőnök bent van, Dóri. Üzeni, hogy nála kezdj. Mi van, baba, már nem bízik meg benned a góré?
– Elmész te a... – szaladt ki a számon, de az utolsó pillanatban elharaptam. Rájöttem, hogy egy cikis portás beszólásán teljesen felesleges felhúznom magam.
Ahogy lépkedtem a szőnyegen, önkéntelenül is Madách sora jutott eszembe: „Ember, küzdj és bízva bízzál! ”
Ez a patetikus szentencia a fejemben hirtelen elveszítette drámai súlyát, és átváltott egy nagyon is hétköznapi, pesti öniróniába. Mit jelentett ez most nekem harmincévesen, takarítóruhában?
Azt gondoltam, az ember lánya éjjel még a hipós vödröt cipeli a mocsokban, nappal meg adóalapot csökkent a megrendelőnek a klaviatúra előtt, miközben a társadalmi létlétra aljáról mosolyog vissza a tőzsdecápákra.