Rejtett életem 1. rész

A nyárvégi napfény aranyszínű, hosszú árnyékokat rajzolt a domboldalra. Mindig is szerettem ezt a Pest környéki lakóparkot: a csendet, a fenyők és tölgyek fanyar illatát, s főleg a jól nevelt, úri távolságtartást. A körbekerített, gondosan ápolt lakóövezet lakói nem járnak át egymáshoz cukorért. Itt a szomszédság nem közösséget jelent, hanem diszkrét jelenlétet.

Ötvenegy éves vagyok. A Bölcsészkar nyelvi tanszékén professzorként élem az életemet – a francia lágy eleganciája, az olasz dallamossága, a spanyol tüzessége, a román rejtélyessége és az angol kimért pontossága alkotja a mindennapi gondolataim hálóját. A szavak a fegyvereim, a páncélom és a hivatásom.

A velem szemközti házban egy különös figura lakik: egy olasz férfi, közelebb az ötvenhez, mint a negyvenhez. Nem titok, vagyis a látogatóiból következtethető, hogy a saját neméhez vonzódik, s bár alig váltunk néhány szót az évek alatt, az életmódja nem maradhat észrevétlen. Hétvégenként idősödő, külföldi rendszámú autókkal kimért titkolózói urak fordulnak meg nála – sötétített üvegű, csúcskategóriás autókkal gördülnek be halkan a viakoloros udvarára, majd az éj leple alatt nyomtalanul elenyésznek a dombvidék kanyargós útjain.

Valaha, nagyon régen, még az egyetemi évek alatt, egy fiatal tanársegéd forgatta fel a világomat. Szerelem volt, abból a perzselő fajtából, amiből természetes módon következett a házasság – és törvényszerűen a gyors, keserű válás. Azóta a magam ura vagyok minden téren, még a nemiségemben is. Nem engedtem senkit túl közel magamhoz, a gyermek utáni természetes vágyat pedig a keresztfiam nevelése teljesen betöltötte – olykor még sok is volt a gondoskodásból.

De a professzori talár és a nyelvtani szabályok mögött ott lüktetett egy másik létezés is.

Imádtam a táncot, a gátlástalan mozgást, és a meztelenség felszabadító, ősi élményét. Ám a hírnevem és a pozícióm miatt ezt a világot szigorúan elkülönítettem a hétköznapjaimtól. Kettős életet rendeztem be magamnak még a nemiségemben is. Azokon a magányos éjszakákon, amikor a testem követelte a maga igazát, soha nem egy konkrét férfi jutott eszembe. Mindig egy idegen, arctalan alak jelent meg a képzeletemben – valaki, akit sosem ismertem, és aki sosem ismerhet meg.