Sportmániákus család

Tibi
Nyolcéves voltam, amikor apám elkezdett a sport felé terelgetni. Dzsúdóval kezdtük. Két év telt el, én már kezdtem megszokni, mire rájött, hogy ez mégsem az én utam. Új sport következett, persze megint egy küzdősport, a boksz. Egy évvel később abbahagytam, amikor másodszor is eltörték az orromat. Az apám természetesen nem hagyta ki a ziccert, kijelentette, hogy egy nyápic anyámasszony katonája vagyok. Tudtam, hogy csak alázni akar, szerinte még a sakkban is alulmaradnék, akár a fekete paraszttal szemben is.
Végül nem én maradtam alul, hanem ő. A munkahelyén egy figyelmetlen targoncás ráejtett egy egytonnás raklapot a magát kőkeménynek hívő emberre. Az orvosok röviden annyit mondtak: K. O. Nem szomorkodtam utána.
Anyám a tragédia hatására teljesen bekattant, elmeroggyant lett, így hamarosan egy zárt intézetben kötött ki. Engem az ország másik felén élő, tizennégy évvel idősebb nővéremhez és a férjéhez költöztettek. Hogy örültek-e nekem? Nem tudom, de megkaptak. A sógorom – már ha lehetett így hívni – minden második este karatézni járt. A nővérem erősködött, hogy kell a mozgás nekem is, menjek vele én is.
Na, ott végre kiteljesedtem. Az edzőbá azonnal meglátta bennem a fegyelmet és az összeszedettséget. Szépen kiölte belőlem a dzsúdó meg a boksz rossz beidegződéseit – vagyis inkább mélyre temette őket, hogy ne zavarják az összpontosítást. Ráéreztem a mozgás ritmusára. Nyolcadik végén már országos bajnokságokra jártam, és rendszerint a dobogón vagy annak közvetlen közelében végeztem.
Gimnáziumba mentem, abba az iskolába, ahol a nővérem is tanított volna, ha nem jön össze nekik a baba. Így viszont otthon maradt gyesen, a megszülető unokahúgommal. Én meg tizenöt évesen hirtelen egy csecsemő mellett találtam magamat, amit kezdetben kurvára utáltam. Tizenhét éves koromra aztán két fontos változás állt be az életemben: junior Európa-bajnok lettem taekwondoban, és hivatalosan is én lettem a nővérem lányának, Andreának – vagyis Andinak – a keresztapja.
A sportban szárnyaltam: megszerzem az 1. dant, majd alig felnőttként világbajnok lettem küzdelemben. Egyenes út vezetett a Testnevelési Egyetemre. A karate megmaradt az életemben, és amikor abban az időben hazánkban is hódítani kezdett a K1, ott is szerencsét próbáltam.