Alíz, a csúnya lány

Nem volt szép. Elég volt rá nézni. Nem úgy mondtam ki magamban, mint aki ítélkezik. Úgy, mint aki megállapít valamit, ami onnantól ott van a szobában, és nem kell többet hozzányúlni.

Alíz a 9. elején került az osztályba. Szeptember volt, a tanteremben még nyári szag, a padok melegek. Ő a hátsó sorba ült, az ablak mellé. Kövérkés volt, kerek arcú, a nyaka rövid, a válla kerek. A haja sötétbarna, mindig kicsit zsírosan tapadt a homlokára, mintha reggel nem ért volna rá megmosni, vagy mintha a mosás után is ilyen maradt volna. Az öltözködése olyan volt, mintha az anyja választotta volna: hosszú szoknyák, túl nagy pulóverek, cipők, amik nem illettek a korához. Az első héten még próbáltam udvarias lenni. Köszöntem a kapuban. Megkérdeztem, merre lakik. A hangja halk volt, kicsit sipított. Mondott egy utcanevet a panelos részen. Aztán láttam, hogy a többiek a háta mögött összenéznek, és én is elhallgattam. Nem bántottam. Csak nem álltam mellé.

Néha mégis beszéltünk. Óra után, amikor a többiek már a folyosón rohantak, ő lassan pakolt. A füzetét pontosan tette a táskába, a tollat a cipzár melletti zsebbe. Én is lassan pakoltam, mert nem sietett haza senki. Egyszer megkérdezte, olvastam-e a novellát, amiről a magyaros beszélt. Mondtam, hogy nem. Ő állva, a táskáját ölelve elmondta a végét. Nem dicsekedett. Csak elmondta, mintha sajnálná, hogy egyedül tudja. Aztán hetekig nem szólt. Valamiért megsértődött. Lehet, hogy túl gyorsan válaszoltam. Lehet, hogy a tekintetem arrébb csúszott, mialatt beszélt. Soha nem kérdeztem meg.

Tizenegyedikben, egy biológia óra után történt valami.

Az órán az emberi szaporodásról volt szó. A tanár nő szárazon beszélt, a táblán színes ábra: petefészek, méh, here, ondóvezeték. Kimondta a szavakat, mintha időjárásjelentés lennének. Erekció. Ejakuláció. Megtermékenyítés. Valaki a hátsó sorban fojtottan nevetett. Valaki a pad alá hajolt. Alíz a füzetét nézte. A ceruza a kezében nem mozgott. Én a saját füzetem szélét tépkedtem.

Óra után a folyosó végén maradtunk, ott, ahol a tornaterem ajtaja után már nem járt senki. A radiátor kattogott. Alíz a táskáját az hasához szorította.

– Te... értetted? – kérdezte.
– Azt hiszem.

A hangja halkabb volt a szokásosnál.

– Te már csináltad? Azt. Amit mondott.

Nem kellett magyarázni.

– Nem.

Ő sem. A füle piros volt, a nyakán is látszott.