Tripper utáni ébredés 1. rész

Huszonkilenc éves voltam, amikor az életem 180 fokot fordult. Közgazdasági gimnáziumba jártam, könyvelői papírt szereztem, és egy NER-es pártkatona irodájában dolgoztam éhbérért. Láttam, ahogy a százmilliók eltűnnek, offsore számlákra vándorolnak, a korrupció áramlik, de a fizetésemből alig futotta kenyérre. A főnököm nem NER-es ügyfelei alibinek voltak, a férjem, Zoli pedig ugyanannál az úriembernél sofőrködött. Ő legalább néha tudott a kamionról leesett árukból zsebre tenni egy keveset, hogy ne haljunk éhen. Szüleimnél laktunk egy kis szobában, a lakás vékony falai között minden zaj áthallatszott.

Este tíz után a szüleim szobájából előbb csak a tévé halk moraja szűrődött át, aztán egy reccsenés, mintha a faágy kerete adta volna meg magát. Apám sóhaja olyan volt, mint a kifújó gőz a régi mozdonyokból – mély, erőltetett, kiszámítható. Anyám néha felszisszent, de a hangja tompa volt, mintha a párnába fojtaná. Néha apám nevét motyogta, de nem úgy, mintha hívna, inkább csak a levegőbe dobta, mint egy eldobható zsebkendőt. Aztán a rugók nyikorogtak, ritmusosan, fáradtan, mint a kerti csap, ha eresztik belőle a vizet. Apám nem beszélt közben. Soha. Csak a lihegését hallottam, és azt, ahogy anyám egyszer-kétszer felsóhajt, mintha megadná magát egy olyan csatában, amit már rég elveszített. Mire abbahagyták, én már a plafont bámultam, és a repedéseket számoltam a saroktól a lámpáig.

Pár órával később Zoli is rám jött. Ő legalább megkérdezte, fáj-e, de a kérdés olyan volt, mint a kamion ellenőrző listája – rutinból elhangzott, de a válasz nem számított. A fejtámla koppant a téglafalon, az ágy kerete recsegett, és én csukott szemmel a saját csípőm ütemét számoltam, hátha hamarabb vége lesz,   nem. Tudtam elengedni magam a szüleim. Közelsége miatt. Zoli néha elnézést kért, ha túl kemény volt, de másnap ugyanígy folytatta. Tudtam, hogy a másik szobában apa ilyenkor elfordul, anya meg a takaró alá bújik, és egyikük sem szól semmit. Reggel a konyhában kávét főztem, anya a bögrémet nézte, apa az újságot hajtogatta, Zoli a cipőjét vizsgálta, mintha abból olvasná ki, merre induljon.

Aztán egy nap, a tizedik elmaradt rezsiszámla és a huszonharmadik korrekciós tétel között, a főnököm az asztalomra dobott egy metróövet. Ami úgy csattant az asztalomon átvitt értelemben, pont ott, ahol a naptáram feküdt.