Elszigetelve mégis boldogan 2. rész
családi, anál, biszex, testvérek, unokatestvérek, leskelődés, nyilvános helyen, szabadban-természetben
Megjelenés: ma
Hossz: 47 807 karakter
Elolvasva: 20 alkalommal
(Minden résztvevő a képzelet szülötte (így nincs vérségi kapcsolat közöttük), a valósággal való bármilyen egyezés a véletlen műve.)
Sajnos a nyomás nagy volt az embereken. Mind a nőkön, akiket férfi hiányban a bújdosók meg a csendőrök egyaránt megerőszakoltak. Mind a férfiakon, akik maradtak, rajtuk meg a félelem a sorozástól, a fronttól, a haláltól. Ez a falusi lét nem volt más, mint egy nagy rettegés, amit munka meg csend takart el.
Nekünk Miklóssal az erdővel körbenőtt tanyán igazából nem volt félnivalónk.
Négy kuvaszunk volt. Nagy, komondor-szerű, fehér szőrű, de annál vadabb fajták. Egyiket mindig vittük magunkkal, ha a határba mentünk, a domboldalba, az erdő szélére. Ő jelezte, ha idegen közeledik. A másik három a portán maradt. Az állatokra vigyáztak, meg Ilonkára. A húgom a tanyán sürgött-forgott, sokat segített, de a kutyák miatt sose maradt egyedül.
Azok a kutyák nem ugattak a hívatlan vendégre sokat. Szó szerint torokra mentek, ha betolakodó próbálkozott az ugatás ellenére közelíteni. Egyszer egy csavargó merészkedett fel hozzánk, valami szökött katona lehetett, mert szakadt egyenruha volt rajta. Mire odaért a kerítéshez, az öreg kuvasz már a nyakában lógott. A másik kettő a lábát tépázta. Szerencsére időben lekiabáltam őket. A katona véresen, reszketve tűnt el az erdő felé. Híre ment. Többet nem jött senki.
A munkát szívesen csináltuk. Nem volt abban semmi kényszer. A föld, az állatok, a fa, a vetemény – ezek nem kérdeztek, csak vártak. Nagyapa volt az, aki csereberélt a szomszéd falvakban, mert a pénznek már semmi értéke nem volt. Egy zsák burgonyáért kapott egy zsák tápot, egy bödön mézért egy demizon bort. Ő is mindig meghatározott időben jött, hogy tudjuk: ő az, nem kell félni. Nagyanyáék is ritkán jöttek már fel. Azt mondták, lent is megvannak, egye meg a fene a háborút.
Este és az éjszaka a miénk volt Miklóssal.
Ott laktuk a tanyát, mi ketten. A sötétben, a csendben, a petróleumlámpa pislákoló fényében. Aztán sokat, ha a kangörcs ránk tört – mert ránk tört, egyre gyakrabban – akár az erdőben voltunk, akár az istállóban, de még a hideg patak partján is, egymásnak estünk nő hiányában.
Mert hiányzott a nő. Az ő puha bőrük, a lágy hangjuk, a hajuk illata, a mosolyuk a sötétben. De nem volt. Csak mi voltunk. Ketten. Férfiak. Fiúk. Meg a testünk, ami kívánt, függetlenül attól, hogy kit tartott a kezében.
Nem volt már gátlás.
Nekünk Miklóssal az erdővel körbenőtt tanyán igazából nem volt félnivalónk.
Négy kuvaszunk volt. Nagy, komondor-szerű, fehér szőrű, de annál vadabb fajták. Egyiket mindig vittük magunkkal, ha a határba mentünk, a domboldalba, az erdő szélére. Ő jelezte, ha idegen közeledik. A másik három a portán maradt. Az állatokra vigyáztak, meg Ilonkára. A húgom a tanyán sürgött-forgott, sokat segített, de a kutyák miatt sose maradt egyedül.
Azok a kutyák nem ugattak a hívatlan vendégre sokat. Szó szerint torokra mentek, ha betolakodó próbálkozott az ugatás ellenére közelíteni. Egyszer egy csavargó merészkedett fel hozzánk, valami szökött katona lehetett, mert szakadt egyenruha volt rajta. Mire odaért a kerítéshez, az öreg kuvasz már a nyakában lógott. A másik kettő a lábát tépázta. Szerencsére időben lekiabáltam őket. A katona véresen, reszketve tűnt el az erdő felé. Híre ment. Többet nem jött senki.
A munkát szívesen csináltuk. Nem volt abban semmi kényszer. A föld, az állatok, a fa, a vetemény – ezek nem kérdeztek, csak vártak. Nagyapa volt az, aki csereberélt a szomszéd falvakban, mert a pénznek már semmi értéke nem volt. Egy zsák burgonyáért kapott egy zsák tápot, egy bödön mézért egy demizon bort. Ő is mindig meghatározott időben jött, hogy tudjuk: ő az, nem kell félni. Nagyanyáék is ritkán jöttek már fel. Azt mondták, lent is megvannak, egye meg a fene a háborút.
Este és az éjszaka a miénk volt Miklóssal.
Ott laktuk a tanyát, mi ketten. A sötétben, a csendben, a petróleumlámpa pislákoló fényében. Aztán sokat, ha a kangörcs ránk tört – mert ránk tört, egyre gyakrabban – akár az erdőben voltunk, akár az istállóban, de még a hideg patak partján is, egymásnak estünk nő hiányában.
Mert hiányzott a nő. Az ő puha bőrük, a lágy hangjuk, a hajuk illata, a mosolyuk a sötétben. De nem volt. Csak mi voltunk. Ketten. Férfiak. Fiúk. Meg a testünk, ami kívánt, függetlenül attól, hogy kit tartott a kezében.
Nem volt már gátlás.
Ez csak a történet kezdete, még 22 oldal van hátra!
Érdekel a teljes történet és a több, mint tízezer további?
Érdekel a teljes történet és a több, mint tízezer további?
Regisztrálj VIP-fiókot!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
T
Törté-Net
ma 00:00
#1
Mi a véleményed a történetről?
1