Swinger club 2. rész
„ … Egy hónappal később aztán hívott a főnöknő. Berendelt a klubba, az irodájába. Amikor beléptem hozzá, a nagyterem üres volt – két takarítónő fertőtlenítette éppen a szex szagú szobát.
A főnöknő arca szokatlanul komor volt.”
A főnöknő arca szokatlanul komor volt.”
– Figyelj, Viktor! Margó, akivel egy hétig voltál, beszélni akar veled. Korrekt volt, mert engem megkerülve is megtehette volna. Holnap ebédre vár a Duna Garden Bisztróban, egy órára.
Köpni-nyelni nem tudtam, csak bólintottam.
Másnap délben ott ültem a Duna Garden Bisztróban. Nem a zsúfolt belvárosi sznobság, hanem egy modern, letisztult, elegáns hely a Csepel-szigeti Duna-ág partján, saját kis yachtkikötővel. Még a víz csobogása is lassabbnak tűnt itt. A padlótól plafonig érő üvegfalakon át tisztán látszott a folyó, de az asztalok olyan távol álltak egymástól, hogy a diszkréció garantált volt. A pincér halk léptekkel, láthatatlanul mozgott, mintha minden asztalnál milliós üzletek köttetnének.
Margó már a panorámás sarokasztalnál ült, ahonnan az egész termet belátta. Egyszerű, de méregdrága fehér selyemblúz volt rajta, semmi feltűnő ékszer, de a tekintete a régi maradt: hidegen számolgató, fürkésző, mégis valahogyan meleg.
– Viktorom – mosolyodott el, ahogy leültem. – Örülök, hogy eljöttél.
– Hívhattál volna közvetlenül engem, bármikor – feleltem.
Próbáltam lazának tűnni, de a gyomrom görcsbe rándult.
Rendelt egy könnyű halételt meg valami hozzá passzoló jó fehérbort – semmi hivalkodás, tiszta elegancia. Ahogy a pincér eltűnt, előredőlt, a hangja halkabb, de keményebb lett.
– Viktorom, szeretném, ha hozzám költöznél. Nulla-huszonnégyben. Lennél a sofőröm, a kertészem, a testőröm és persze az ágyasom.
A kóla, amit épp nyeltem volna, majdnem a torkomon akadt. Úgy tettem le a poharat, hogy a szénsav még égette a nyelőcsövemet.
– Margó... ezt nem...
– Ne mondj semmit – vágott közbe határozottan. – Előbb hallgass végig! A fizetés,... nem is hívnám bérnek. Kapsz egy limitált bankkártyát a saját nevedre. Annyit költesz, amennyit akarsz – legalábbis egy határig, amíg megbízom benned.
– Egy hét után? Margó, ez... – A homlokomon gyöngyözött a veríték.
– Egy hét után pontosan tudom, hogy kellesz – szakított félbe. – Nem várom, hogy most válaszolj, de döntened kell. Nem szeretek teketóriázni, halasztgatni a dolgokat. Most vagy soha. És mielőtt megszólalnál, tudd, hogy megegyezek a főnököddel. Egy szabad szemmel is jól látható összegért kivásárollak az ügynökségből.
Köpni-nyelni nem tudtam, csak bólintottam.
Másnap délben ott ültem a Duna Garden Bisztróban. Nem a zsúfolt belvárosi sznobság, hanem egy modern, letisztult, elegáns hely a Csepel-szigeti Duna-ág partján, saját kis yachtkikötővel. Még a víz csobogása is lassabbnak tűnt itt. A padlótól plafonig érő üvegfalakon át tisztán látszott a folyó, de az asztalok olyan távol álltak egymástól, hogy a diszkréció garantált volt. A pincér halk léptekkel, láthatatlanul mozgott, mintha minden asztalnál milliós üzletek köttetnének.
Margó már a panorámás sarokasztalnál ült, ahonnan az egész termet belátta. Egyszerű, de méregdrága fehér selyemblúz volt rajta, semmi feltűnő ékszer, de a tekintete a régi maradt: hidegen számolgató, fürkésző, mégis valahogyan meleg.
– Viktorom – mosolyodott el, ahogy leültem. – Örülök, hogy eljöttél.
– Hívhattál volna közvetlenül engem, bármikor – feleltem.
Próbáltam lazának tűnni, de a gyomrom görcsbe rándult.
Rendelt egy könnyű halételt meg valami hozzá passzoló jó fehérbort – semmi hivalkodás, tiszta elegancia. Ahogy a pincér eltűnt, előredőlt, a hangja halkabb, de keményebb lett.
– Viktorom, szeretném, ha hozzám költöznél. Nulla-huszonnégyben. Lennél a sofőröm, a kertészem, a testőröm és persze az ágyasom.
A kóla, amit épp nyeltem volna, majdnem a torkomon akadt. Úgy tettem le a poharat, hogy a szénsav még égette a nyelőcsövemet.
– Margó... ezt nem...
– Ne mondj semmit – vágott közbe határozottan. – Előbb hallgass végig! A fizetés,... nem is hívnám bérnek. Kapsz egy limitált bankkártyát a saját nevedre. Annyit költesz, amennyit akarsz – legalábbis egy határig, amíg megbízom benned.
– Egy hét után? Margó, ez... – A homlokomon gyöngyözött a veríték.
– Egy hét után pontosan tudom, hogy kellesz – szakított félbe. – Nem várom, hogy most válaszolj, de döntened kell. Nem szeretek teketóriázni, halasztgatni a dolgokat. Most vagy soha. És mielőtt megszólalnál, tudd, hogy megegyezek a főnököddel. Egy szabad szemmel is jól látható összegért kivásárollak az ügynökségből.
Ez csak a történet kezdete, még 15 oldal van hátra!
Érdekel a teljes történet és a több, mint tízezer további?
Érdekel a teljes történet és a több, mint tízezer további?
Regisztrálj VIP-fiókot!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
T
Törté-Net
ma 00:00
#1
Mi a véleményed a történetről?
1