Huszárkapitány

1848 őszének elején az 1848-as szabadságharc már nem lelkes szólamokból állt, hanem porból, fáradtságból és kimondatlan félelmekből. Pest utcáin végiglovagolva ezt éreztem minden mozdulatban: az emberek még hittek, de már tudták, hogy ára lesz.

Amikor a parancsot kézhez kaptam, nem lepődtem meg. Egy nemesi házhoz vezényeltek beszállásolásra. Nem először történt ilyesmi, de most valahogy másnak tűnt. Talán a város miatt. Talán a hírek miatt.

A Hatvani utcába érve megállítottam a lovamat. A ház, amely előtt megálltam, régi tekintélyt sugárzott, még ha az idő már meg is kezdte rajta a maga munkáját. Leszálltam a nyeregből, és végigsimítottam a ló nyakán – több volt már nekem, mint egyszerű szolgálati állat.

A kapu előtt egy fiatal lány jelent meg.

Alig lehetett húszéves. A tekintete nyílt volt, de nem naiv; inkább olyan, mint aki túl sok mindent látott rövid idő alatt. A kezében rongyot tartott, mintha a ház rendje lenne az utolsó kapaszkodója.

– A grófnőhöz jöttem – mondtam neki. – Káldy Ferenc vagyok, százados. Parancs szerint itt kapok szállást.

Végigmért, de nem tolakodón. Aztán félreállt.

Ahogy beléptem, azonnal megcsapott a ház csendje. Nem az a nyugodt csend volt, hanem az a fajta, amely mögött veszteség lapul.

A grófnő már várt.

Széplaky Ilona grófnő fekete ruhában állt a terem közepén. Nem volt szükség bemutatásra: a tartása elárulta, ki ő. Egy pillantás elég volt, hogy tudjam – ez az asszony nemrég veszített el valakit, aki az egész világát jelentette.

Meghajoltam előtte.

– Százados úr – szólalt meg nyugodt hangon. – A házam az ön rendelkezésére áll, amíg a haza úgy kívánja.

Volt valami a hangjában, ami megállított egy pillanatra. Nem szemrehányás volt. Inkább... belenyugvás.

– Nagyságos asszony – feleltem –, igyekszem a lehető legkevesebb terhére lenni.

Ez volt a kötelességem. És mégis, ahogy kimondtam, éreztem, hogy ez a hely több lesz egyszerű szállásnál.

Egy pillanatra mindannyian hallgattunk. Kintről tompán beszűrődött a dobok hangja. Katonák gyülekeztek valahol a közelben. Talán már holnap indulnak.

A grófnő végül a lépcső felé intett.

– Kata megmutatja a szobáját.

A lány – most már tudtam a nevét – elindult felfelé. Követtem. A lépcső minden egyes lépése visszhangzott a falak között, mintha a ház is figyelne.