Összezárás

Nem sokan tudják rólam, hogy előbb ültem versenyautóban, mint hogy legálisan vezethettem volna az utcán. Tizenhét voltam, amikor először rajthoz álltam egy kisebb rally futamon. Jogsim még nem volt, de a kormány mögött valahogy mindig pontosabban tudtam, mit kell tenni, mint az élet más területein.

Aztán jött a valóság. Anyám egy mondattal tette helyre a dolgokat: versenyezni lehet, de legyen egy rendes szakmád is. Így kerültem az esti képzésre a Nemzeti Közszolgálati Egyetemre. Nappal munka járőrként és edzés, hétvégén verseny, este előadás. Nem volt könnyű, de élveztem azt a furcsa egyensúlyt, hogy nappal a határokat keresem, este meg szabályokat tanulok.

Ott kezdett el bennem tudatosulni, hogy a vezetés nem csak gyorsaságról szól. Jelentkeztem mindenre, ami járműkezeléshez, taktikai mozgáshoz, stresszhelyzethez kapcsolódott. Defenzív vezetés, konvojmozgás, vészhelyzeti manőverek. Akkor még nem mondtam ki hangosan, de már tudtam, hogy nem csak versenyezni akarok.

Amikor először bekerültem a Terrorelhárítási Központ állományába sofőrnek, huszonkettő voltam. Fiatal. Túl fiatal – legalábbis ezt láttam a többiek szemében. Nem mondták ki, de éreztem. Nő, ráadásul rally versenyző. Nem pont a klasszikus belépő.

Három év telt el azóta.

Most huszonöt vagyok, hadnagy. Nem magas rang, de már nem is kezdő. A feladataink többsége nem látványos. Nem miniszterek, nem államfők. A mi kategóriánk a nem kiemelt védett személy. Csendben dolgozunk: kísérőautó a konvojban, biztosítás, útvonalfigyelés. Néha csak egy árnyék vagyunk az események mögött.

Az öltözékem nem sok teret hagy az egyéniségnek. Sötét, funkcionális, minden a helyén. Erősített cipő, rejtett kommunikáció, szolgálati fegyver. Nincs helye a hibának. A hajam hátul felborotvált – praktikus, a rallysisak miatt alakult így, és végül így is maradt.

A versenyzést nem hagytam abba. Az Európa-bajnokságon a kategóriámban harmadik lettem. Nem kiugró, de elég ahhoz, hogy felfigyeljenek rám emiatt a munkában is. Szponzoráltak is.

És egyszer csak megváltozott valami.

Egy reggelen a garázsban már a levegőben éreztem. Szolgálatvezető lépett hozzám.

– Márti, ma nem kísérő. Te viszel.

Csak bólintottam, de belül megfeszült minden.

Az autó mellett már ott állt. Magas, egyenes tartású nő, akinek nem kellett megszólalnia ahhoz, hogy komolyan vegyék. Látásból ismertük egymást.

– Százados.
– Hadnagy.