Csilla 1. rész - A fájdalom bűvöletében

Csilla meghívott engem és még néhány barátját, egy afféle hétvégi összezörrenésre, minden különösebb ok nélkül, csak, hogy jól érezzük magunkat.
Persze, mivel egyikünk sem vetette meg az italt, mindannyian készültünk fejenként egy-két üveg itallal. Csilla egy falusi ismerősétől hozott házi , aminek egészen méregzöld színe volt, és már a szagától is árokba lehetett dőlni, szóval senki nem merte komolyabban megkóstolni.
A társaság jó volt, egészségesen becsípett mindenki, hamar elszállt az idő, és szép lassan megfogyatkoztunk. Fél 12 felé már csak ketten maradtunk Csillával. Valamiért nem akartam haza menni, talán valamit reméltem tőle és az éjszakától.
Már jól ismertük egymást, volt néhány közös titkunk is.
Lényeg, ami lényeg, előkerült egy pakli kártya. Szenvedélyes pókerjátékos vagyok, úgyhogy nem kellett nagyon győzködni. Ragaszkodott hozzá, hogy legyen tétje a játéknak. Sejtettem, hogy valami huncutságot forgat a fejében, mert nagyon titokzatosan mosolygott.
Kitette az asztal közepére a .
– A vesztes meghúzza. – mondta.
Gondoltam, most leitathatom, mert nagyon jól tudok blöffölni.
Ő osztott. Felvettem a lapjaim. Egy kettes és egy tízes pár.
– Nem kérek lapot! – jelentettem ki magabiztosan, és gondoltam, most biztos bedobja. De nem: egyenként tette le a lapjait. Piros négyes... kör négyes... treff négyes... (jaj ne, nem akarom elhinni... ugye nem... nem lehet nála a pikk négyes... lehetetlenség)... pikk négyes.
Egy világ omlott össze bennem. Én ugyan nem iszok abból a löttyből, falra is másznék tőle!
– Sajnálom, vesztettél! – mondta széles mosollyal, fölényesen.
Felkapta a üveget az asztalról, s miközben lecsavarta a kupakot, megkerülte az asztalt és mellém sétált. Az orrom alá dugta az üveget.
– Igyál, nagyfiú!
A és erős szagtól ösztönösen elkaptam a fejem, de ő megint az orrom alá dugta.
– Talán nem is vagy olyan nagyfiú? A szád bezzeg nagy, de ha használni is kell...
Na, ezzel aztán megsértette a férfiúi büszkeségem, kikaptam a kezéből az üveget, a számhoz emeltem, és leküzdve minden hányingeremet, megemeltem az üveget és úgy tettem, mintha nagyot kortyolnék belőle, majd erőteljes fintorgás kíséretében levágtam az asztalra. Gondoltam, nem veszi észre, hogy alig hiányzik belőle valami, de mint kiderült, ő ennél rutinosabb játékos volt. Felemelte az üveget, alaposan megnézte.
– Kisfiú... kit akarsz te itt átverni? – förmedt rám dühösen, és belemarkolt a hajamba.
– Eddig nagy szád volt, nézzük MOST mekkora! – a hajamnál fogva hátrarántotta a fejem, úgy éreztem, le akarja tépni a fejbőrömet, kiáltani akartam a fájdalomtól, de amint kinyílt a szám, nem tudtam hangot kipréselni belőle, mert akkor már benne volt az üveg nyaka és ő egyre lejjebb és lejjebb nyomta a torkomba, míg kénytelen voltam nyelni egyet...
– Ittál volna önként! Kellett neked, hogy megitassalak? – üvöltötte, közben a tüzes víz marta és égette a torkomat, a nyelőcsövemet, a gyomromat, de ő csak nyomta egyre mélyebbre az üveg nyakát, és nem elégedett meg egy korttyal, jött a következő, és még egy, és még egy. Nagyon rossz volt, mégis eszembe sem jutott ellenkezni.
A negyedik korty után elengedett, és az üveget is kivette a számból. Fuldokolva és köhögve borultam az asztalra, ő közben csak nevetett rajtam és gúnyosan megjegyezte:
– Hát ennyire nem bírod a ? Talán hozzak egy kis málnaszörpöt?
Mire kissé enyhül a maró érzés a torkomban, és elmúlik a köhögési ingerem, elhatározom, hogy ezt nem hagyom annyiban, igenis én is lenyomom a torkán azt a rohadt mérget! Igaz, neki annyi előnye volt velem szemben, hogy valószínűleg még tisztán látott és nem forgott körülötte a világ. Kissé rekedtes, és néha elcsukló hangon közöltem vele:
– Nehhh... nem hahhhhgyhhom maghhham!... Lehhhgyen még egyh köhhhr!
– Iiiiiigen? – kérdezte gúnyosan, miközben már rutinosan keverte a következő paklit, majd elém vágta.
– Akkor ossz!
Már a kártyákat is homályosan láttam de azért próbáltam kifelé józanságot mutatni, de nem sikerült. Végül sikerült leszámolnom az öt-öt lapot, majd felemeltem sajátjaimat. (jézusommária... nem lehet... ezt a pechet... öt értéktelen lap) Látta rajtam elkeseredésemet és hogy fokozza azt, sürgetően rákérdezett:
– Na! Hány lapot kérsz? Nem érek rá reggelig!
Nagy levegőt vettem, megköszörültem a torkom.
– Négyet.
Felhúztam a négy lapot és nem hittem a szememnek. Ilyen pechet az ellenségemnek sem kívánok. Egy megveszekedett kettes párom sincs. Semmi. Vége mindennek.
Ő három lapot kért és letett egy dáma párt.
– Pakolj ki! – mondta.
– Semmim sincs.
– Akkor? Nem kéne innod? – szegezte nekem a kérdést, mely nem is annyira kérdésnek, inkább parancsnak tűnt.
Számomra hosszúnak tűnő csend következett, és eldöntöttem, bármi is lesz, még egyszer nem vagyok hajlandó inni. Próbáltam határozott lenni, de ez érthetően állapotomnál fogva nem igazán látszott:
– Nem.
– Mit nem? Ne akard, hogy megint odamenjek!
– Akkor sem.
– Na megállj, te szemtelen disznó! – Felpattant, lobogott utána hatalmas vörös hajkoronája.
Pillanatok alatt ott termett előttem. Szemben velem... ült az asztalon, a bal lába a székemen volt, a lábaim között, a cipője orra hozzáért a farkamhoz. Semmi másra nem tudtam figyelni, csak a gyönyörű combjának látványára, melyet teljes egészében látni engedett a nagyon rövid, oldalt sliccelt bőr miniszoknya.
– Mi az, hogy nem! Nekem te nem fogsz ellentmondani, te kis szemtelen disznó!
Közben a cipője orra lassan, egyre feljebb kúszott a hasamon, majd hirtelen a nagyon magas és nagyon hegyes sarkú cipő a mellkasomon találta meg célját és már a földön is voltam.
Állapotom miatti egyébként is labilis tájékozódási képességemet mire sikerült visszanyernem, ő már szinte a nyakamon ült, lábaival erősen szorította felsőtestemet és oldalam mellé szorult kezeimet. Gyakorlatilag mozgásképtelenné tett, sarokba szorított, illetve konkrétan leszorított a földre. Megpillantottam egyik kezében az üveget, majd felnéztem, és szembe találkoztam egy lángolóan tüzes szempárral:
– Nyisd ki a szád! – förmedt rám.
Mivel nem tettem, hatalmas pofon csattant az arcom egyik felén, majd másikon. Legalább annyira égett és bizsergett az arcom, mint ahogy a torkom bizsergett a .
– Kinyitod, ha mondom!
A pofonok elcsattanása után azonnal elkapta a torkom, és szorítani kezdte. Mostanra a farkam már olyannyira mereven állt, hogy igen kellemetlen volt a szűk nadrág. A torkom kiszabadult a szorításból, de csak arra az időre, amíg a következő két pofont megkaptam, majd ismét elkapta a gigámat.
– Kinyitod!
Amennyire tudtam, felmértem a helyzetet és úgy éreztem, muszáj engedelmeskednem, meg aztán magam sem értettem, hogy miért, de akartam, hogy folytatódjon. Kinyitottam a szám, de lélegzetet venni sem volt időm, jött az üveg. Tudtam, inni kell, mese nincs. letornáztam azt a pár kortyot.

Elvette az üveget. Szabad vagyok. Első reakcióm az volt, hogy a számban maradt italt kiköptem. Ö leszállt rólam, de csak azért, hogy lássa, amint fetrengek, és levegő után kapkodok.
Végre sikerült négykézlábra felküzdenem magam (bár még így is elég bizonytalan voltam), őt láttam magam előtt, illetve először csak a lábait, majd mikor felnéztem, ott magasodott felettem, csípőre tett kézzel, mint valami felsőbbrendű lény. A szemei tüzet löveltek, s a szavai késként hasítottak:
Mit csináltál, te disznó? Összekoszoltad a padlómat! – mutatott az általam imént kiköpött italra – Takarítsd fel, de azonnal! – közölte két pofon kíséretében.
Mivel úgy látta, nem reagálok elég gyorsan, segítségképpen belenyomta az arcomat a nyálas felöklendezett , s hogy el ne tévesszem, rálépett a nyakamra.
– Gyerünk már! Nyald tisztára! De csillogjon ám!
Elég nehéz volt úgy felnyalni, hogy közben a nyakamon taposott, de végül azt hiszem, sikerült, mert leszállt a nyakamról. Elkapott a hajamnál fogva és felemelt annyira, hogy még térdeljek, de a kezeim már ne érjenek a földre. Ebben az állapotomban négykézláb is csak alig pár métert tudtam volna megtenni, azt sem egyenes vonalban, úgyhogy ha nem vezetett volna a hajamnál fogva, valószínűleg eldőltem volna. Lerakott a szoba egyik sarkába, a hajamat persze nem engedte el. Feljebb emelte a fejem, közvetlenül az arca elé. Közvetlen közelről üvöltött, úgy hogy az arcomba fröcsögött a nyála:
– Te büdös disznó! Most majd megtanulod, mi jár az ilyeneknek! Biztosíthatlak, amit most kapsz, attól garantáltan kitisztul a fejed! Vetkőzz!
Még mindig izgalmas volt a dolog, de most már kezdtem félni is, és ez valahogy még jobban izgatott.
Amilyen gyorsan csak tudtam, megpróbáltam lehámozni a nadrágot, egyrészt azért, mert nem akartam még nagyobb bajt csinálni magamnak, másrészt pedig olyan kemény volt a farkam, hogy nagyon ki akart szabadulni szoros fogságából. A gombokat nagy nehezen sikerült kiügyetlenkednem, de az övvel nem sikerült megbirkóznom. Egy részt azért, mert úgy tartott a hajamnál fogva, hogy semmit nem láttam abból, amit csinálok, másrészt pedig már tényleg annyira voltam, hogy segítség nélkül a saját farkamat sem találtam volna meg.
Látva szerencsétlenkedésemet, a padlóra lökött, kirántotta az övemet és teljes erejéből végigcsapott vele a hátamon. A fájdalomtól felüvöltöttem. Nem vártam meg, míg újra felemeli a szíjat, azonnal elkezdtem kétségbeesetten leküzdeni magamról minden ruhadarabot. Mikor végre sikerült, elégedetten végignézett rajtam, s mikor meglátta az ágaskodó farkamat:
– Te mocskos perverz állat! Mit merészelsz! Most aztán nagyon felbosszantottál! Majd én megtanítalak, hogy kell viselkedni!
Felemelte a szíjat és megcélozta vele a farkamat. Fészkelődésemmel csak azt sikerült elérnem, hogy a szíj végighasította a bal combomat és a vége elérte az egyik herémet. Egészen eddig nem tudtam, hogy létezik ekkora fájdalom, hang sem jött ki a torkomon, csak halkan nyöszörögtem és fetrengtem. Semmire nem tudtam gondolni csak arra, hogy ha teljes erőből eltalálja a farkamat, én itt halok meg.
Megint elkapta a hajamat és húzni kezdett. Fájt, de inkább ez, mint még egy ilyen ütés. Felhúzott a földről, egészen felegyenesedtem, de tudtam, ha elenged, padlót fogok. Nem engedett el. Elráncigált egy háttámla nélküli székig, rálökött. A szék olyan magas volt, hogy a kezem még pont elérte a földet, de a térdem már nem, elég kényelmetlen testhelyzet volt. A szék ülőkéje kemény volt és éles szélei voltak, akárhogy helyezkedtem, mindig nyomott és vágott. De tudtam, hogy az elkövetkező időszakban nem ez lesz a legfőbb gondom.
Elém lépett, leguggolt, ismét a hajamba markolt és nagyon-nagyon közel húzta a fejem magához.
– Addig foglak verni, amíg ki nem tisztul a fejed! Nem érdekel a könyörgésed, a kiáltozásod, a sírásod! Jegyezd meg: fel ne merészelj állni, hátra ne merj nyúlni, és ne merészelj leesni a székről, mert akkor nem csak a seggedet fogom rojtosra verni!
Ez a mondat szinte kijózanított, de nagyon féltem attól, ami most fog jönni. A farkam még mindig merev volt, és a szék széle csak akkor nem vágta, ha egészen felnyomtam a fenekem. Ezzel együtt viszont minden erőmmel arra koncentráltam, hogy két kézzel szorítsam a szék lábait, és bármi történjék, nehogy leessek.
Hirtelen lecsapott a szíj, úgy éreztem, mintha felhasította volna a bőröm, reflexből homorítottam, ettől a farkamba belevágott a szék éles pereme. Nagyon gyorsan el kellett döntenem, melyik jobb? Ha magasra kitolom a seggem és a nadrágszíjnak, vagy ha csíkos mintásra gyötri a farkamat a szék? Nagyon gondolkozni nem volt időm, mert már jött is a következő, pontosan az előző alá. Akárhogy próbáltam a fenekemet magasra kitolva tartani, az ütéseknek nem bírtam ellenállni és mindig a farkam látta kárát. Egybefüggően üvöltöttem a fájdalomtól és zokogtam, patakzott a könnyem és folyt a nyálam. Eljött az a pillanat, mikor már nem maradt üres hely a seggemen. A következő ütés pont egy szép nagy hurkát talált el, majd a következő három is pont ugyanoda érkezett. Azt hittem, lefordulok a székről, de sikerült ott maradnom, egész testemben reszkettem. Már nem éreztem külön az ütéseket csak egyetlen összefüggő tüzes égő gömb volt a seggem, a farkamat szinte már nem is éreztem, csak fájdalmat, a testemben mindenhol szétáradó és mindent betöltő fájdalmat. Már elfogyott minden erőm, kiszáradt a szám. Már nyögni sem bírok, csak szaporán kapkodom a levegőt. Nem mozdulok, csak folyamatosan remeg minden porcikám.
Azt hiszem, látja rajtam, hogy már nem bírom tovább. Abbahagyja a verést, de a fájdalom csak nem múlik, mégis mérhetetlenül boldog vagyok. Nem tudom, miért. Talán, mert vége van. Vagy egészen másért. Semmire nem tudok gondolni és nem is akarok. Csak mozdulatlanul heverek mint egy darab rongy és boldog vagyok, mérhetetlenül boldog vagyok és érzem, hogy ő is boldog, és azt is érzem, hogy nagyon szeretem őt. Nem tudom megmagyarázni, hogy lehet ez. Hogy lehet, hogy rajongással szeretem azt, aki pár perce még majdnem félájultra vert. Csak érzem. És ez nekem most éppen elég.