Édes együttélés 2. rész
Megjelenés: ma
Hossz: 16 129 karakter
Elolvasva: 51 alkalommal
“...És én is. Tudtam, hogy semmi sem lesz már ugyanaz. De ebben a pillanatban, a padlón térdelve, a reggeli fényben, ez nem félelem volt. Ez volt az első lélegzetvétel a víz alatt évék óta. Friss, égető, és életadó.”
(Minden résztvevő a képzelet szülötte (így nincs vérségi kapcsolat közöttük), a valósággal való bármilyen egyezés a véletlen műve.)
A következő nap szerencsére Vera korán ment dolgozni. Vagy én mentem ki később. Az eredmény ugyanaz volt, szinte egész nap egyedül voltam. Sajnos.
A csendben ültem a számítógépem előtt, de a számok csak úgy suhantak el a szemem előtt, értelmetlen jelekké válva. Mert az agyam máshol járt. Egyetlen helyen. Egyetlen pillanatban. Vera testének melegében, ajkainak nyomásában, a lehelete zsongásában. Rájöttem, hogy elkövettem azt a klasszikus hibát, amit minden függő elkövet.
Csak én nem a vodkától vagy a cigarettától voltam kiszolgáltatva. Az én kísértetem mélyebb és kiszúrhatatlanabb volt. A női nemhez vonzódtam. Pontosabban most Vera testéhez, hangjához, ahogy a hajamat babrálta, ahogy a szemében megolvadt minden védekezés. Ez nem olyan függőség, amiből leszokhat az ember. Nincs rá terapia, nincs nikotinos tapasz, nincs leszoktató tabletta. Ez bennem él, a gerincem mélyén, az agyamba zsugorodott ősi részeken keresztül. Régóta tudtam. Csak most, hogy megízleltem, újra felpezsdült és iszonyú erővel követeli azt az érzést. Eddigi életem arról szólt, hogy ezt a vágyat önfegyelemmel a testem mélyén tartottam. Mint egy rossz szellemet egy ódon szekrényben, ami néha dörömbölt, de sosem szabadult ki. Vigyáztam rá, hogy ne nyíljanak ki ajtók, ne törjenek le zárak. Aztán tegnap én magam nyitottam ki minden zárat, én magam nyitottam ki minden ajtót. És a szellem nem csak kiszabadult. Megfogott. És én hagytam. Most epekedtem utána. Ez volt az egyetlen szó. Nem csak hiányzott. A testem konkrétan fájt a vágytól, mintha kitéptek volna belőle valamit. A levegőt is nehezebben vettem, mintha a szobában kevesebb oxigén lett volna, mióta ő elment. Ez volt a hiba. Megengedtem, hogy ez a vágy, ez az identitás, ami addig csak egy álom, egy fájó emlék volt, valóság legyen. És most a valóság nélkülözése szó szerint fizikai kín.
A nap hátralévő részében csak ültem, és küzdöttem a vággyal, ami olyan volt, mint egy visszahúzó örvény. Tudtam, hogy ez nem egészséges. Tudtam, hogy ez veszélyes. De a tudás hideg fénye semmit sem ért a testem ősibb, sóvárgó hője ellen. Csak vártam, hogy este legyen, hátha akkor visszajön. És ettől a várakozástól, ettől a passzív reménykedéstől, a torkomban öklömnyivé szorult a szégyen. Mégis, ahogy az ablakon néztem a kifutó felé, egyetlen gondolat vert át minden máson:
Mikor jössz már haza?
A csendben ültem a számítógépem előtt, de a számok csak úgy suhantak el a szemem előtt, értelmetlen jelekké válva. Mert az agyam máshol járt. Egyetlen helyen. Egyetlen pillanatban. Vera testének melegében, ajkainak nyomásában, a lehelete zsongásában. Rájöttem, hogy elkövettem azt a klasszikus hibát, amit minden függő elkövet.
Csak én nem a vodkától vagy a cigarettától voltam kiszolgáltatva. Az én kísértetem mélyebb és kiszúrhatatlanabb volt. A női nemhez vonzódtam. Pontosabban most Vera testéhez, hangjához, ahogy a hajamat babrálta, ahogy a szemében megolvadt minden védekezés. Ez nem olyan függőség, amiből leszokhat az ember. Nincs rá terapia, nincs nikotinos tapasz, nincs leszoktató tabletta. Ez bennem él, a gerincem mélyén, az agyamba zsugorodott ősi részeken keresztül. Régóta tudtam. Csak most, hogy megízleltem, újra felpezsdült és iszonyú erővel követeli azt az érzést. Eddigi életem arról szólt, hogy ezt a vágyat önfegyelemmel a testem mélyén tartottam. Mint egy rossz szellemet egy ódon szekrényben, ami néha dörömbölt, de sosem szabadult ki. Vigyáztam rá, hogy ne nyíljanak ki ajtók, ne törjenek le zárak. Aztán tegnap én magam nyitottam ki minden zárat, én magam nyitottam ki minden ajtót. És a szellem nem csak kiszabadult. Megfogott. És én hagytam. Most epekedtem utána. Ez volt az egyetlen szó. Nem csak hiányzott. A testem konkrétan fájt a vágytól, mintha kitéptek volna belőle valamit. A levegőt is nehezebben vettem, mintha a szobában kevesebb oxigén lett volna, mióta ő elment. Ez volt a hiba. Megengedtem, hogy ez a vágy, ez az identitás, ami addig csak egy álom, egy fájó emlék volt, valóság legyen. És most a valóság nélkülözése szó szerint fizikai kín.
A nap hátralévő részében csak ültem, és küzdöttem a vággyal, ami olyan volt, mint egy visszahúzó örvény. Tudtam, hogy ez nem egészséges. Tudtam, hogy ez veszélyes. De a tudás hideg fénye semmit sem ért a testem ősibb, sóvárgó hője ellen. Csak vártam, hogy este legyen, hátha akkor visszajön. És ettől a várakozástól, ettől a passzív reménykedéstől, a torkomban öklömnyivé szorult a szégyen. Mégis, ahogy az ablakon néztem a kifutó felé, egyetlen gondolat vert át minden máson:
Mikor jössz már haza?
Ez csak a történet kezdete, még 8 oldal van hátra!
Érdekel a teljes történet és a több, mint tízezer további?
Érdekel a teljes történet és a több, mint tízezer további?
Regisztrálj VIP-fiókot!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
T
Törté-Net
ma 00:00
#1
Mi a véleményed a történetről?
1