Édes együttélés 1. rész

A harmincharmadik születésnapomon még nem sejtettem, hogy az életem egyik nagy fordulópontjához érkezett. Harminchárom évesen azon járt az agyam, miért nem esek teherbe, hiszen Olivérrel, a férjemmel, aki most harminchat, már tizenegy éve erősen dolgozunk a gyerekért. Talán túl erősen is.
Olivérről el kell mondanom, ő egy igazi „baszógép”. Nem ritka, hogy reggel és este is szeretkezünk és szinte kielégíthetetlen a vágya. Tizenkét évvel ezelőtt, mielőtt megismertem volna, a városrész bikájának tartották, de ahogy rám talált, a nyugalom és a kiegyensúlyozottság felé vett fordulatot. Az esküvőnk előtt, és után is azt hajtogatta, hogy én lettem a múzsája, és hogy addigra már „kiélte magát, kiégett”. Megértem őt egyébként, mert magam sem voltam akármilyen, jó nőnek tartottam magam, sportos, atletikus testem volt, és az volt az „erényem”, hogy szűzen kerültem hozzá. Vagy inkább szűzen menekültem hozzá, amikor anyám kidobott a házból.
Olivérrel az ő szüleihez, vagyis... hát, egy kicsit furcsa környezetbe költöztünk. Egy öreg házba, amely a nagy ház mögött állt, a szántóföldekre néző hátsó részén. Néha napokig nem is találkoztunk az apukájával és a mostohaanyjával, Verával, aki csupán tizenegy évvel idősebb Olivérnél. Anyukáját, sajnos, nem ismerhettem meg, mert a rák őt is korán elszakította tőlük.
Olivér hiába tisztelte mostoha anyját a külsője miatt, az esze miatt mégsem tudta, és nem akarta „anyának” hívni apja nagy bánatára. Így nekem is csak Vera maradt. Ma már bírónő a városi bíróságon. Elfoglalt... vagy inkább nem is igazán, mert itt semmi sem történik, még a vonzáskörzetében sem. Régebben hallottam a szájából, hogy „nem dolgozik meg a pénzéért”.
A nagy változás születésnapomat követő hónapban indult be. Apuka ártatlan sofőrként frontálisan karambolozott. Még a saját lábán szállt ki az autóból, de utána összeesett, Vera üvöltve szaladt hozzánk.
– Olivééér! Olivér! Apát baleset érte... vigyétek be a kórházba!
Számunkra nem volt kérdés, azonnal rohantunk.
Az orvos nyugodt volt, így mi is lassan megnyugodtunk. Beszélt előbb Verával, majd velünk.
– Gyerekek... főleg te, Olivér. Kérlek, halálom után...
– De apuka, hatvanhárom éves vagy csak – szóltam közbe, de leintett.