Vadember

Szerényen kolompolt hajnali ötórát a közeli templom kicsi, de annál ércesebben csengő harangja. Ideköltözésünk óta kedveltem ezt a kéretlen, de már megszokott ébresztőórát, ami a nyitott erkélyajtón keresztül úgy csendült, mintha ott lenne mellettem a saját szobám sarkában. Azt a megnyugtató érzést keltette bennem, hogy sosem vagyok egyedül a világban. Igaz, ami igaz, mindig egyedül aludtam, de legalább az álmaimban egy gyönyörű, szőke lánnyal szeretkeztem újra és újra. Ő Nefelejcs, a szerény, gyönyörű, eminens tanuló osztálytársam. Persze az álom és a valóság között óriási szakadék tátongott, hiszen a lány az Eiffel-torony magasságából tett rám, és ennek is, mint körülöttem oly sok másnak, megvolt a valódi oka. Mindenesetre álmodozni jó volt, és a takaró súlya pótolhatatlanul kellemes nyomással vigasztalta minden éjen a kéjsóvár, kissé romantikus, de követelőzően éledező, kiéhezett testem. Próbáltam szabadulni az egyedüllét parázslóan kellemetlen keservétől, ezért is volt olyan édes, hogy Nefi szerelmes arcának képzete és fiatal testének meztelen varázsa mindig visszarángatott szemhunyásnyi pillanatokra a képzeletvilágba. Aztán meghallottam a másik szobában a nővérem, Lídia lépteit, amitől magamhoz tértem teljesen. Ő a legédesebb testvér a világon! Bár néha sok, néha kibírhatatlan, az idő előre haladtával mégis egyre mélyebben tudtam igazán szívből szeretni. Minden reggel hallottam a mocorgását, ahogyan fel-alá rohangálva szépítkezett, készülődött a munkahelyére, és minden reggel ébren vártam, hogy beköszön, mielőtt dolgozni megy. Ez a reggeli megszokás szinte már rituálévá vált az utóbbi két hónapban, és borzasztóan hiányozna, ha egyszer csak elszakadnánk egymástól. Pedig előbb-utóbb ez menthetetlenül be fog következni. Tudtam, de nem akartam a gondolattal foglalkozni, ugyanis kedvetlenséget okozott. Vagyis már okozott is, hiszen elég volt ezen csak elgondolkodni.

Hallottam, hogy lezúdult az öblítővíz az emeleti budi tartályából. Valójában azt is mindig hallom, amikor pisil, és még nagyon sok mást is, amit nem kellene. Azt is, amikor éjjelente a dermesztő csendben a felcipelt barátnőivel beszélget. Igaz, nagyon halkan sustorognak, de a vékony gipszfalak nagyon közel engednek minket egymáshoz, és ezt ő is jól tudja. Talán ez az egyik oka annak, hogy annyira szoros a kapcsolatunk, hiszen bízik bennem, és velem, az ikertestvérével a titkait is gyakran megosztja. Igazi testvér a javából. Még akkor is csodás nővér, ha tegnap kicsit összetörte a motorom. Először, amikor elmondta, borzasztóan haragudtam, aztán lassan, megfontolva a motor, és a testvérem valódi értékét, elengedtem a haragom. A töltőszelep még sisteregve töltötte újra a budi tartályát, amikor a gondolatot megzavarva kinyílt a szobaajtóm.
– Alszol, Sanya? – kérdezte halkan Lídia, majd lábujjhegyen beosont a szobámba, s meg sem állt az ágyamig.
Rámosolyogtam. Már világos volt, ezért kicsit kíváncsivá tett az arcán tükröződő aggodalom.
– Valami baj van? – szólalt meg bennem a féltés, holott tudtam, hogy nem bírja megbocsátani magának a motorban keletkezett kárt, és főleg azt, hogy akaratlanul fájdalmat okozott.
– Ide bújhatok egy kicsit hozzád? – kérdezte fázósan az átlátszó, nagyon rövid, rózsaszín selyemhálóingében, s válaszra sem várva felemelte rajtam a takarót. Elvigyorodott a merevedésemet meglátva, de ugyanazzal a lendülettel lehuppant, odabújt hozzám háttal, és a nyakáig betakarózott. Jobbnak láttam nem magyarázkodni, nem az első eset volt, hogy meztelenül látott.
– Ölelj meg, kérlek! – kérte kedves hangon.
– Meztelen vagyok! – mondtam ellent, de ő hátra nyúlt, és a karomat magához húzva átöleltette magát, bármilyen kínosan is vigyáztam a távolságra, aztán jóleső örömmel fészkelődött, míg be nem fúrta magát az ölembe teljesen.
– Na és? Van rajtam hálóing! – kuncogott aranyosan, mint máskor is, ha olyasmivel játszott, amivel zavarba hozhatott.
– Persze, de bugyi nincs rajtad, csak egy kurvára átlátszó semmiség, ami a segged is alig takarja! – sóhajtottam a fülébe. Boldog voltam, hogy szerető testvérként a mellei alatt átkarolhattam a bordáit. A teste melege jóleső érzéseket okozott, a merevedésem azonban nagyon is zavart, ahogy a meztelen hátsójának nyomódott, és úgy feszengett, mint ha önálló életet élhetne. Felkavart, de mozdulatlannak kellett maradnom, mégiscsak a testvérem tartottam a karomban.
– Rá gondolsz? – riszálta meg kicsit a fenekét, amivel értésemre adta, hogy ismeri a vágyaimat.
– Igen, túl sokat gondolok rá. Csak tudnám, hogy minek álmodozok róla, amikor le se szar. – sóhajtottam hatalmasat – Nefelejcs mindig is csak egy álom marad. Pedig lehet, hogy jobb lenne már elfelejteni. Csak hát majdnem minden nap látom, és így elég nehéz szabadulni tőle.
– Mert olyan hamar feladtad. A nők a kitartó pasikat szeretik, nem az olyan visszahúzódó magányosan duzzogókat, amilyen te vagy. – oktatott a nővérem, de ezt már rengetegszer elmondta. Nem volt értelme vitatkozni, inkább csak magamban háborogtam.
– Elég tükörbe néznem, ott a magyarázat. – fúrtam a hátába a homlokom, remélve, hogy nem kezdi elölről a szokásos kioktatását. Egy ideig csendben is maradt.
– Figyelj, Sanya! Tegnap láttam, hogy elsőtétült a szemed, amikor közöltem, hogy összetört a motorod. – kezdte alaposan megrágva a szavakat.
– Ami azt illeti, alaposan berágtam, de nem ér annyit az a vacak, hogy haragudjak. Majd veszek egy új irányjelzőt, és rakok egy matricát a tankon lévő karcolásra. – igyekeztem megnyugtató hangot megütni.
– El szeretném mondani, mi történt. Természetesen kifizetem az irányjelzőt, és ha kell, a tank festését is. – ütött meg szánakozó hangot Lídia, ami annyira gyámoltalanná tette, hogy megsajnáltam.
– Miért, mi történt? – szusszantottam nagyot a nyakába, miközben beszívtam a kellemes illatát – Tudod nagyon jól, hogy kérés nélkül is elviheted a motorom.
– Tudom, édes vagy! – könnyebbült meg Lídia, majd kissé könnyedebben elkezdett beszélni – Képzeld! Tegnap megkérdeztem Noncsit, azt csendes, szinte láthatatlan nővérkét a kórházból, akiről már meséltem neked. Megkérdeztem, délután eljön-e velem motorozni.   És képzeld, igent mondott végre!
– Negyvenkét nap után? – kérdeztem halkan nevetgélve.
– Ja. Én kitartó vagyok, nem úgy, mint te, Öcsi! – vágott vissza enyhén belekönyökölve az oldalamba.
– Miért pont rá hajtasz, amikor látszik, hogy nem áll kötélnek? Ráadásul mindig azt mondod, egy rendes pasit szeretnél végre. Annyi fiút kaphatnál meg, amennyit csak akarnál, és ott vannak a barátnőid, őket is hamarabb cipelhetnéd az ágyadba, mint Noncsit. – tűnődtem hangosan, pedig már ismertem a választ.
– Mondtam már, hogy azt a lányt ki akarom szabadítani az önértékelési problémáiból, azt akarom, hogy nőként ki tudjon teljesedni, megtanuljon szépítkezni, sminkelni, kihangsúlyozni a szépségét, és szeretném, ha megnyílna felém! – merengett el Lídia a saját szavain – Neked miért pont Nefelejcs tetszik? – kérdezett vissza, de mosolyon kívül választ nem kapott.
– De tényleg! Kifizetem a motor javítását, és remélem, hogy nem haragszol! – tért vissza a nővérem a probléma megoldására.
– Nem kell kifizetned a javítást, de teljesítened kell egy kívánságom! – akartam húzni az agyát. Nem volt semmilyen elvárásom felé, csupán szerettem játszani vele ezt a buta játékot.
– És mi lenne az a kívánság? – komolyodott meg. Még a fejét is felém fordította, hogy a sötétbarna szemei leolvassák a képemről azt a komolyságot, ami ott sem volt.
– Meg kell csókolnod valakit. – Valójában Noncsira gondoltam, akit még sosem láttam, de nem mondtam ki, csak felkönyökölve vigyorogtam a nővérem arcába.
– Nefelejcset? – kérdezte, hiszen velem kapcsolatosan csak ő juthatott eszébe.
– Nem, dehogy! – pirultam el – Nem tartozol semmivel, Nefelejcs pedig eszembe sem jutott. Csak viccelek, semmivel sem tartozol. Az, hogy testvérként ennyire szeretsz, mindennél többet ér! – próbáltam magyarázkodni, és nyomtam egy puszit az arcára.
– Azt a csókot neked kellene megpróbálnod. – suttogta Lídia, majd hirtelen lerántotta mindkettőnkről a takarót, felült. Egy pillanat alatt mérte fel a helyzetemet, és a következő másodpercben már lendült is a keze, meglegyintette a még mindig erektált farkam, aztán megpróbált elszelelni.
– Jobb, ha megyek, mielőtt elcseppensz. Semmi sem mosná le rólunk a szégyent!   – nevetett egészen hangosan, hogy akár anya is meghallhatta volna a földszinten a jókedvű kacajt. Utána nyúltam, elkaptam és felemeltem a fenekéről a vékony hálóinget, amire aprót sikított, és annál nagyobbat szökkent, de nem szabadulhatott. Kivillant a hibátlan, formás popsija, de megállt, és lassan, bizalmas arckifejezéssel megfordult. A meztelen öle vonzotta magára a tekintetem, ő pedig hagyta, hogy alaposan szemügyre vegyem a simára borotvált szeméremdombját és kidudorodó, rózsaszín szeméremajkait. Elnézően hajtotta félre a fejét, amitől észbe kaptam. Szégyenlősen engedtem el a hálóinget, sietve visszahúztam magamra a takarót. Nem volt semmi baj ezzel a játékkal, de már nem voltunk gyerekek, hogy testvérként ezt játsszuk. Lídia megérezte a gondolatom, leguggolt az ágy mellé, és az ajkaihoz húzta az arcom.
– Végül nem is mondtam, amit akartam. Képzeld! Elvittem Noncsit a sétaerdőbe. Nem mondom, hogy romantikáztunk, de rengeteget beszélgettünk a szexről. Nekidőlt a motornak egy elképesztően szexi pózban, és én nem bírtam tovább magammal, odaléptem és megcsókoltam. Akkorát ugrott, hogy feldöntöttük a motort. Hiába puhítottam negyvenkét napja, még nem értette meg, hogy játszani egymással nem tilos. És most sajnos haragszik, nem tudom, hogyan kérjek tőle bocsánatot. – sóhajtott hatalmasat Lídia, majd egyet fintorgott – Bár oly mindegy már! Sokszor éreztem úgy, te sokkal jobban érdekelted őt, mint én magam. – komolyodott meg a nővérem, és látszott az arcán a valódi aggodalom.
– Nincs nagy szerencsénk a szerelemben. – sóhajtottam, amire Lídia az arcomhoz nyomta az orrát szeretete jeléül.
– Péntek este meghívlak egy fagyira, nem utasíthatod vissza. Nefelejcset meg hívd motorozni, az olyan vagány dolog, amire a legtöbb csaj igent mond. – beszélt a nővérem halkan, anyáskodón, aztán felpattant – Ha elkések miattad, neked véged van! – emelte az ujját, aztán nevetve távozott, pedig tudtam, hogy Noncsi miatt kissé szomorú.

A péntek este pont úgy kezdődött számomra, mint bármely más hétvége a még ismeretlen kisvárosban. A különbséget csupán az jelentette, hogy Lídia, aki imádott esténként csavarogni, egy távolabbi fagyizóba szándékozott elcipelni, mivel ott állítólag jobb a minőség, és nagyobb adagot lehet ugyanannyi pénzért kapni. Nem szerettem ezeket az utcai sétákat, de régen megértettem a nővérem akaratát, és mentem vele, mint egy kiskutya. Sosem tettem szóvá, hogy emberek közé akar cipelni, holott tudta, hogy az nekem semmi örömöt nem jelent, inkább taszító érzéseket okoz. Mindig azt hajtotta, a magány pusztítja az embert, ezért ki kell mozdulni otthonról. Végtelenül aranyos volt, mert a nagykorúságot átlépve is ugyanolyan pajkos vidámsággal fogta a kezem séta közben, mintha a barátnőm lehetne, és nem tartozna a családhoz. Talán ezzel akarta mások felé azt mutatni, hogy én is csak egy ember vagyok? Ez a jószándék nála természetes volt, és pont ezért lehetett őt annyira szeretni. Tűzbe mentem volna érte bármikor.
Ő is érezte a kíváncsi tekinteteket, tudta, hogy miattam az ő háta mögött is összesúgnak, de ha bántotta is az emberek rosszalló tekintete, soha nem hátrált meg, mindenét odaadta volna azért, hogy nekem, az öccsének örömet szerezzen. Csodálatos nővér volt! Hosszú, barna hajjal és bronz árnyalatú bőrrel varázsolta el a férfiak sokaságát, bájos arcán mindig ott ragyogott a barátság mosollyal biztató jele, és ha nem is a legfrissebb divat szerint öltözködött, a kopottas, szűkszárú farmerén mindig elidőztek a sóvárgó tekintetek. Legjobban azt szerettem, ha talpig fényes, feszes bőrbe öltözve lépkedett mellettem. Abban bíztam, hogy a gömbölyded, istenáldotta fenekén megcsillanó fények elterelik rólam a gúnyos kíváncsisággal vegyes pillantásokat. És ő tudta ezt. Néha csak nesztelen lépkedett mellettem a hófehér, de már kissé elnyűtt tornacipőjében, és csak azért is jó képet mutatott mindenhez.

A negyedik utcasarkon befordulva megpillantottuk végre a cukrászda magasan fénylő reklámtábláját. A lemenő nap fényében fürdő babérmeggysövény mentén lassan sétálva jutottunk a vendéglátóhely asztalokkal teli teraszára, ahol páran kehelyből kiskanállal majszolgatták a színes fagylaltgömböket. Az egyik asztalnál két lány beszélgetett. Megérzés volt, vagy csak puszta kíváncsiság? Ahogy oda pillantottam, a háttal ülő lányt felismertem. Azonnal bevillant, hogy Nefelejcs hátát látom a jól ismert, narancsneon dzsekijében. A lófarokba összefogott, aranyszőke hajzuhatag csak olaj volt tűzre. Abban a minutumban megfagyott bennem a vér, gyorsan visszaléptem a babérmeggy sűrű lombjának fedezékébe, magam után vonszolva a nővéremet. A szemem sarkából láttam, hogy a másik csaj, aki Nefelejccsel beszélgetett, egy kósza szemvillanásra végigmér, de bíztam benne, hogy nem ismer, és nem említ meg az osztálytársnőmnek. Lídia visszafordult, előbb odapillantott a szőke lányra, majd közelebb lépett hozzám, a sövény fedezékébe. Nagyon jó érzékkel mérte fel a helyzetet, és mivel már rengeteget meséltem neki a lányról, aki tetszik nekem, egy másodperc alatt levágta, mitől ijedtem meg annyira.
– Ugyan már, Sanya! Ne légy gyerek! Itt az alkalom, menj oda hozzá! – kedveskedett a nővérem, de tudta jól, mit jelent nekem Nefelejcs jelenléte.
– Nem akarok, nincs semmi értelme. És nincs is egyedül. – suttogtam még egyet lépve hátrafelé, ezzel is erősítve az elhatározásom.
– Olyan jól kezeled az embereket, ő se legyen kivétel! – ingatta meg a fejét Lídia, aztán beletörődött, hogy az érzelem ebben a szituációban sokkal erősebben hat rám, mint a hétköznapi, kötelező iskolai találkozásokon – Akarod, hogy ide hozzam neked a fagyit? – kérdezte elnéző mosollyal.
– Nem, elment tőle a kedvem. – ráztam meg a fejem, amitől kicsit mérges lett.
– Így soha nem vesz majd észre! – ellenkezett Lídia, majd látva a csökönyösségem elengedte a kezem – Tudod mit, én megyek fagyizni, aztán megpróbálok Noncsival beszélni. Este kilencre otthon leszek, de azért még maradj itt egy pillanatra, és figyelj! – villant meg a szeme kissé neheztelően, aztán sarkon fordult, és egyenesen Nefelejcs asztalához ment. Kilestem a bokor mögül, mert borzasztóan megijesztett. Lázasan kerestem a módját, amivel megakadályozhatnám, hogy bármit mondjon, vagy tegyen, ami velem és az osztálytársnőmmel kapcsolatos, de a lábaim a földbe gyökereztek. Lídia balról áthajolt a szőke lány válla felett, jobbjával megragadta az összefogott lófarkat. Egészen közel volt az arca Nefelejcshez. Megvárta, míg Nefi felé fordítja a fejét, aztán egy hirtelen mozdulattal közelebb hajolt. Lídia rúzstalan, de szép ajkai rátapadtak Nefelejcs szájára, aki a meglepetéstől teljesen ledermedt, a váratlan csók elől nem tudott kitérni. Lídia kissé hátrébb húzódott. Huncutsággal teli szemei közlékeny kíváncsisággal tanulmányozták Nefi megdöbbent arcát. A nővérem vagánysága engem is teljesen felkavart. Ő simán megtette azt, amit igen kevesen mertek volna. Csak rajtam keresztül ismerte a lányt, mégis simán megcsókolta? Irigység és féltékenység kavargott bennem, de hang nem jött ki a torkomon, csak vártam, hogy mekkora botrány kerekedik hamarosan. A nővérem rövid szemezés után bal kezével megérintette Nefi arcát, aztán ismét közelebb hajolt, de az osztálytársnőm már résen volt, elhajolt az újabb csók elől.
– Bolond vagy? – kérdezte mereven bámulva Lídiát, aki lazán felegyenesedett, kecses mozdulattal dobta hátra a hosszú haját, majd élből válaszolt.
– Az a bolond, aki nem csókolja meg a város legszebb lányát! – emelte meg az ujját fölényes magabiztossággal, és ahogy érkezett, egy bűnrészes kacsintás után ugyanolyan természetességgel távozott, felsétált a fagyizó lépcsőin.
Nefelejcs utána fordult. Nem valószínű, hogy a nővérem csinosságára lett volna kíváncsi, de alaposan végigmérte a csajt. Később visszanézett a barátnőjére, aki kérdőn széttárta a kezét.
– Ez ki a fasz volt? – hallatszott az indulattól átitatott mondat az osztálytársnőm szájából.
– Nem ismered? – kérdezett vissza a barátnő, de látszólag ő tájékozottabb volt – Ő a Neandervölgyi nővére. Azt mondják róla, hogy bárkit az ujja köré csavar. Egy kibaszott lotyó.
– Nem hasonlít a Neandervölgyire! – fordult vissza Nefelejcs az ajtó felé, hátha még megláthatja Lídiát, de a nővérem már nem volt ott. És már én is menekülőre fogtam, sietős léptekkel száguldottam az otthon csendes biztonságába a lebukás elől. Lídia ügyes, kivágja magát, ha kell. De talán botrány sem lesz, mert Nefi nem tűnt annyira feldúltnak, hogy jelenetet rendezzen. Rólam beszéltek, és ez borzalmasan megijesztett.

Vártam a nővérem. Aznap sokkal izgatottabban vártam, mint bármikor máskor, hiszen tudnom kellett, mi történt a fagyizóban, miután én oly gyáván, lehetőség szerint minél észrevétlenebbül hazaiszkoltam. Már kilenc előtt kiálltam az emeleti szobáink közös erkélyére. Nem érdekelt az októberi ősz lehangoló komorsága, a hűvös szellő, az autók távoli zaja, csak végigtekintettem a kihalt utcán, és reméltem, hogy nem történt semmi baj Lídiával. Halk szipogás ütötte meg a fülem, ezért áthajoltam a korláton, hogy benézzek az erkélyünk alá, miközben hálát adtam apámnak, hogy a vastag szőnyeg a talpam alatt elnyelte a lépteim hangjait. Különös bizsergés futott végig a hátamon, ahogy az erkély alatt álldogáló alakot megláttam. Fázósan húzta össze magán a narancsneon dzsekit, és ő is, mint én, a néptelen utca felé pillantgatott. Mit keres itt Nefelejcs? És miért nem csenget, ha be akar jönni? Megszólítsam? De a kérdések között ott volt a válasz, megértettem, hogy a nővéremet várja, ezért csendben maradtam, és a legsötétebb sarokba húzódva figyeltem a lányt tovább.

Az utcasarkon egy andalgó léptű, formás testű nő fordult be. Egykedvűen nézegette a váltakozó erősségű lámpafényben hol világos, hol egészen sötét tornacipőit. A farmerkabátja sem volt összehúzva, így a mellei halmai a hófehér trikóban messzire világítottak. Melltartót nem szeretett viselni, ő így érezte jól magát. Néha kissé könnyűvérűnek látszott, de aki ismerte, az tudta, hogy sosem volt az. Mindig hangoztatta, hogy ő ettől igazán szabad. Felismerve a nővéremet, Nefelejcs kilépett az árnyékból és lecövekelt a bejárat előtt. Lídia már messziről kiszúrta a lányt, de ugyanolyan lazasággal sétált felé tovább, ahogyan addig is haladt. Istenuntig tartott, míg egészen közel kerültek egymáshoz. A nővérem végül karnyújtásnyira megállt Nefi előtt, kedves, szótlan mosolygás terült el az arcán. Bizarrnak tűnt, hogy nem is köszöntek egymásnak, valaminek mégis történnie kellett. Sajnos az osztálytársam arcát nem láttam, pedig nagyon kíváncsi lettem volna, milyen érzésekkel vagy indulatokkal van felspanolva, ha idejött számonkérni azt a csókot, ami a fagyizó teraszán elcsattant.
– Miért csókoltál meg? – csendült kis várakozás után Nefelejcs cseppet sem ellenséges hangja, kérdőn széttárta a kezeit, felfelé fordította a tenyereit. A nővérem meg sem lepődött, csak ösztönösen emelte ő is a karjait, és Nefelejcs mindkét kezét megfogta, az ujjaik összefonódtak. Volt ennek az érintésnek valami romantikus vonzata, egyfajta közeledésnek számított a bizalmas érintés.
– Gyönyörű vagy, és ha maradsz, megint megcsókollak. – állta a testvérem Nefi pillantását.
– Nem is ismersz! – mondta ki az osztálytársnőm hangosan a gondolatot, bár nagy meglepődés nem volt a hangjában.
– Kell, hogy ismerjelek, ahhoz, hogy kívánjalak? – komolyodott meg a Lídia.
– Talán nem, de szerelmes sem lehetsz belém, csak... – hallatszott Nefi elbizonytalanodó hangja, de Lídia nem hagyta a lányt kicsúszni a markából.
– Töltsd velem az éjszakát, nem fogod megbánni! – sulykolták a szemei a szavai határozottságát, majd teljesen váratlanul közelebb lépett, és megcsókolta ismét Nefelejcset. A mozdulatokból világossá vált, hogy az osztálytársnőm előbb húzódozik, aztán megadva magát Lídia határozottságának, különös izgatottsággal visszacsókol.
– Ez ugye részedről csak egy egyéjszakás kaland? – kérdezte Nefelejcs, miután az ajkaik elváltak egymástól.
– Félsz a szerelemtől? – mosolyodott el a nővérem.
– Nem. – rázta meg Nefi tagadólag a fejét, de a valódi kérdéseit érezhetően elhallgatta.
– Akkor nincs mitől félned, még akkor sem, ha én is lány vagyok. És minden, ami csak történik közöttünk, ígérem, köztünk is marad. – győzködte Lídia az osztálytársnőmet, aztán vidámabb, izgatottabb hangnemre váltott – Érzed, mennyire izgalmas ez a találkozás? Nem kell felesleges köröket futnunk, csak beszélgetünk, összebújunk, és csak az történik, amit te is akarsz, és persze minden kötelezettség nélkül. No, mit szólsz? Maradsz? – ölelte meg Lídia a lányt, akiben még mindig viaskodott valami az ígérkező kaland ellen, mégis maradt.
– Maradok. – mondta végül Nefi alig hallhatóan, amitől Lídia arca felragyogott.
– Gyere, menjünk fel a szobámba! – indult a nővérem, fél kézzel maga után húzta a lányt – Honnan tudtad, hogy itt lakok? – kíváncsiskodott hátrapillantva Nefelejcs kissé sápadt arcára.
– Zsóka, akivel a fagyizóban egy asztalnál ültem, azt mondta, a Sanyi testvére vagy, és őt mindenki tudja, hogy ebben a kétszintes házban lakik.
– Ja! Mindenki tudja, még sincs senki, aki valóban kíváncsi lenne a tesómra. Te az osztálytársa vagy, ha jól tudom. Igaz? Te vagy Nefelejcs! Olyan szép neved van! – beszélt meglehetősen könnyedén Lídia.
– Mesélt rólam? – hüledezett Nefelejcs lecövekelve, miközben Lídia nyitotta az ajtót kulccsal.
– Hát persze. Azt mondta, te vagy a legszebb és legokosabb a suliban. – tromfolt rá a felismerésre a testvérem.
– Tényleg? Olyan, mint ha nem is léteznénk számára, már az is csoda, hogy észrevett. – merengett el a lány a nővérem szavain.
– Mert nem ismeritek. – vont vállat Lídia. Rengeteg közölnivalója akadt volna velem kapcsolatban, de nem annak volt ott az ideje, hogy rólam dumáljanak.
– Gyere, az egész emelet a miénk! – tárta ki az ajtót a testvérem.
– És a szüleid? Nem fogok zavarni? – aggódott Nefelejcs, kicsit hagyta magát Lídia által vontatni.
– Ne félj, apa itthon sincs, anya meg a saját szobájában van, nem fogsz vele találkozni. Legfeljebb Sanyával. Köszönhetünk neki, még biztosan ébren van. – jelentette ki a nővérem, aztán bezárta a bejárati ajtót maguk mögött.

A gyomrom remegett a hallottaktól. Lídia ide hozza Nefelejcset, és azt akarja, hogy találkozzak vele? Nagyon bántott, hogy a nővérem megcsókolta a lányt, de megértettem, hogy nem maga miatt cselekszik, nekem akart kedvezni a tetteivel. Azért hívta fel Nefit, hogy hozzám hozza közelebb, és ezzel is segítsen valamiféle kapcsolatot kialakítani kettőnk között. Túl jól ismertem ahhoz a nővérem, hogy a szándéka kézenfekvő legyen. Haragudni rá nem lehetett, de Nefelejcs szeme elé kerülni egy ilyen helyzetben, oltári nagy szégyen lett volna a fejemre. Azonnal tenni kellett valamit, amivel a kínos találkozást elkerülhetem. Visszaléptem a szobámba, behajtottam az erkélyajtót, hogy kívülről nyitható maradjon, aztán egy vastag takaróval átvágtattam a nővérem szobáján, és ott léptem ki ugyanarra az erkélyre, résnyire nyitva hagyva az ajtót. Majd azt hiszi, nyitva felejtettem szellőztetéskor, de a lakásban így nem talál meg. Kapóra jött a gyengesége, a tériszony, ami miatt szinte soha nem lépett ki az erkélyre. A helyzet szülte izgalom enyhe remegésben nyilvánult meg, de a takaró alatt a legnagyobb bizakodással húztam meg magam a hűvösödő sötétségben.
– Sanya! – nyitott be a szobámba a nővérem, és mögötte ott állt falfehéren Nefelejcs. A függöny mögött, a világos szobában tisztán láthattam, hogy a nővérem fájdalmas grimaszt vág. Az ajtóm is nyitva maradt, így azt is nyomon követhettem, hogyan járja keresztül-kasul ez egész emeletet. Fájt, hogy aggódnia kellett miattam, de ezt az utat választottam, ne okozzak kellemetlen perceket Nefelejcsnek. Lídia utoljára még visszajött a szobámba, és alaposabban körülnézett.
– Talán mégis jobb, ha nem találkozunk. Kellemetlenül érezné magát miattam, még a suliban is... – motyogta Nefelejcs az ajtóból körbe pillantva.
– Ugyan már, szépségem! Az előbb mondtam, hogy az öcsém a legmegbízhatóbb ember a világon. Jobban őrzi a titkokat, mintha a legmélyebb óceán legeldugottabb zugában lennének elásva.
– Nem lehet, hogy elment valahova? – kérdezte az osztálytársam, mire Lídia a homlokához kapott, és elkezdett lázasan gondolkodni.
– Soha nem megy el sehova, se ismerőse, se barátja nincs a városban. – suttogta Lídia réveteg ábrázattal, aztán nagyot sóhajtva elindult kifelé a szobából. Lekapcsolta a lámpát, de a nyitott ajtón keresztül jól láthattam, hogy határozott lendülettel derékon ragadja Nefelejcset. A csók, ami a két lány között történt, egyszerre volt puhatolózó és játékos, aztán a nővérem maga után vonta a tájékozatlan és teljesen elpirult Nefelejcset a saját szobájába. A felkapcsolt világítás itt is teljes betekintést engedett a két gyönyörű lány ismerkedésébe. Lídia valamit mormogva bezárta a szoba ajtaját, majd a résnyire nyitva hagyott erkélyajtót, aztán feltekerte a konvektoron a fűtést. Mindjárt meleg lesz, üzente a mozdulata, és levette a farmerfelsőt, ami alól ágaskodtak a mellbimbói a fehér pólón keresztül. Az erkélyről nem lehetett hallani, miről beszélnek, a város utcáin elhaladó autók zaja pedig érthetetlenné tették a hangosabb, alkalmanként kiszűrődő beszédfoszlányokat.

Szomorkásan néztem, hogy Lídia milyen apró kedvességekkel cserkészi be Nefelejcset, és gombócot éreztem a torkomban. Borzasztó volt az érzelmeimmel hadakozni, mikor levegőt venni is alig mertem, és hiába tudtam, hogy rosszat cselekszem, csak bámultam a sötétből befelé az ablakon az egyre izgalmasabbá váló világosságba. Nefelejcsről is lekerült a narancsneon kabátka, sárga Nike pólóban és szűk farmerben helyezkedett törökülésben a nővérem ágyára. Kicsit idegesen engedte szabadjára a gumi fogságából a fénylő, szőke haját. A nővérem is felvette vele szemben ugyanezt a pózt, és hosszú ideig csak bizalmasan diskuráltak. De jó lett volna hallani, mi hangzik el közöttük! A vágy azonban kielégületlen maradt, csak a fantáziám keverte meg a két lány váltakozó arckifejezéséből adódó gondolatokat. Hányszor, de hányszor hallottam a saját szobámban Lídia és valamelyik barátnője beszélgetését! Talán most is fiúkról, romantikáról, szentimentális emlékekről diskurálnak. Összehúztam magamon a takarót, mert az október dermesztő hűvösséggel ölelte körül az izgatottan kalapáló szívem. Odabenn persze más volt a helyzet, a nővérem cselekvésre szánta el magát. Jobb kezének hosszú ujjai lágyan cirógatták Nefelejcs arcát, a hüvelykujjával végigsimított a szőke lány alsó ajkán. Egyértelműen csókot kívánt, amit meg is kapott hamarosan. Amilyen borzasztó érzéseket szült a féltékenység, legalább olyan izgalmat jelentett a két szépség romantikus összeborulása. Lídia közelebb húzódott, hogy Nefelejcs felsőtestét simogathassa, amíg nagyon érzéki érintésekkel puhatolóztak egymás ajkain.   A látottak eltérítették a gondolataimat. A nővérem azon az ápolónőn, Noncsin kívül csak egyszer hajtott lányra, de Nefelejcsről ilyen információt nem ismertem. Egyel több ok, hogy nem érdemes epekedni utána? Látszott, hogy nem kezdeményez, de mindent elfogadott Lídiától. Még azt is, hogy a nővérem előbb levette a saját pólóját, aztán a Nefelejcsét is lehámozta. Delejező tekintettel szemezett az osztálytársnőmmel, miközben leoldotta a melltartót is róla, aztán távolabb hajolt, onnan vizslatott végig a hófehér bőrű lányon, akinek a kicsi melleiből lehetetlenül duzzadt bimbók ágaskodtak. Nefelejcs is végigmérte Lídia telt melleit, a hatalmas, sötétbarna bimbóudvarokat, de ő sem nyúlt utánuk. Egy darabig bámulták egymást, és valamit mondtak is egymásnak, aztán jóízűt nevettek. Nefelejcs pirulása nem múlt el, talán még a kezdetben piros arcrózsái is tovább színesedtek a félig meztelenség hatására. Lídia beszélt többet, lassan, darabosan mozogtak az ajkai. Mellette pedig ismét kinyújtotta a kezét, ujjhegyei megható lágysággal cirógatták Nefi kipirult arcát, nyakát, beletúrtak a szőke hajzuhatagba, aztán letévedtek a finoman formált, női vállra, hogy megmérjék a kar hosszát, és alul átugorjanak a kiálló bordákra.  A testvérem tenyere módszeres lassúsággal simult rá Nefelejcs bal mellére, amit valójában én szerettem volna bírtokba venni. Nekem nem volt rá esélyem, míg a nővérem a különösen szimpatikus megjelenésével és lazaságával ezt bárkivel el tudta volna érni. Irigy voltam, zaklatott, és kissé haragos, de a kíváncsiságom minden ellenérzést elnyomott. Látni akartam. Legalább ennyi legyen az enyém Nefelejcsből, ha többet sohasem kaphatok. Bámultam hát megnyúlott ábrázattal, dübörgő szívveréssel, és olyan hihetetlen energiákat kölcsönzött az izgalom, amelyeket szinte már kínszenvedés volt kordában tartani.
A szobában a mellet simogató tenyér apró mozdulatokkal masszírozta a megránduló, feszes testet. Nefelejcs lecsukta a szemeit, hátra vetette a fejét, átadta magát az érintés szépségének. A nővérem hanyatt döntötte a lányt az ágyon, és olyan szorosan bújt hozzá, hogy a melleik összepréselődtek. Megint csókolóztak, de ezekben a csókokban már sokkal több szenvedély volt, és Nefi is meg merte érinteni végre Lídia telt cicijeit. A mellkasuk liftezésének gyorsulásán meglátszott a fokozódó izgalom, Lídia pedig a dominanciáját kihasználva kioldotta Nefelejcs nadrágját, majd simogatásoknak álcázva a mozdulatot, lassan tolta lefelé a lány combjaira. Akkorát nyeltem, azt képzeltem, odabenn meghallhatják a lányok. Nem tudtam elfordulni, a vágyaim nem hagytak kikerülni a leszbikus kaland bűvköréből, csak bámultam megrökönyödve, miközben az egész testem borzongott.
Lídia keze visszatért a kicsi mellek ágaskodó bimbóihoz, majd a bizsergetően gyengéd ujjhegyei bejárták a sárga tanga széléig a teljes bőrfelületet. A csókok abbamaradtak. Szemeztek. Nefelejcs várt. Már abban az állapotban volt, amikor a ziháló teste folytatásért kiáltott, mégis különös merevséggel kérték a szemei a beteljesülést. A nővérem becsúsztatta a kézfejét Nefi fehér bugyijába. Érzékeny pontot érinthetett, mert Nefelejcs háta ívben meghajlott, az arcát csodás érzések formálták erőtlenül ernyedtté. A kéz a bugyiban lassan mozgott előre-hátra, és a lány, aki annyira tetszett, olyan megadóan adta át magát az élvezetnek, amilyen szépségben korábban elképzelni sem tudtam. Nefelejcs gyönyörű volt. A nővérem is a legszebbek közé tartozott, de rá valahogy mindig is máshogyan néztem. Ha csúnya lett volna, akkor is szerettem volna, hiszen ő ritka rondának is feltétel nélkül szeretett engem.
Nefelejcs összerándult, félrefordította a fejét, és összezárta a lábait, hogy Lídia simogatásának gátat szabjon, aztán pár pillanat tétlen pihegés után nekiesett Lídia arcának. Akkora vehemenciával csókolt, hogy a nővérem szeme kikerekedett. Ez a hála az orgazmusért? Hát... Ha velem tenné, nagyon tudnám imádni, gondoltam, és még fájóbb lett, hogy a nővéremmel csinálja. Míg a keserves helyzetemen méltatlankodtam, a testvéremről valahogyan lekerült a nadrág és a bugyi. Lám csak, Nefelejcs vagy már eleve gyakorlott volt, vagy kiváló tanulónak bizonyult. Árnyalta a képet, hogy ismeretlenül is elfogadta Lídia közeledését, mégis, valamiért olyan szűziesnek és tisztának látszott a szememben, hogy semmi rosszat sem feltételeztem róla. Csodáltam, és percről percre egyre jobban fájt, hogy nem én vagyok vele ott, a forró ágyon. A keserűség csak még jobban bántott, amikor a testvérem meztelen testének kitárulkozására esett a tekintetem. Láttam már mindenét, hiszen sokszor játszottunk butaságokat, és mivel nem volt szégyenlős, sosem okozott problémát, ha megláthattam a simára borotvált ölét. De azok az alkalmak mások voltak. Ott kettesben, hülyülve tettük ezt, nem alantas célzatossággal és szexuális vágytól fűtve. Az orrom előtt valami egészen más játszódott, beleláttam a nővérem legintimebb életébe, ami elkezdett még jobban zavarni. Igen, volt, hogy kíváncsiságtól hajtva pillantottam rá az alfelére, de most, szétterpesztett combokkal látni, ahogy finoman simogató, vékony, fehér ujjak játszanak a szeméremtestének rózsaszín belsejében, valami egészen mást jelentett. Bűnös voltam, és a bűntudat elkedvetlenített. Elfordultam, mintha semmissé tehetném a történteket. Nyugtalanság lett rajtam úrrá. Nem, nem nézek oda! De az elhatározás nem tarthatott ki a végtelenségig, mert a hormonok folyamatosan az eszem ellen lázadtak és kényszerítettek. Az a pár perc, amíg magamban ingerülten füstölögtem, odabenn merőben új helyzetet teremtett. Már Nefelejcs feküdt a hátán, Lídia pedig az ágy mellett térdelve a lány hófehér combjai belső felét csókolgatva közeledett a világosbarna, ritka szőrrel fedett szeméremdomb felé. A szeméremtest rózsaszín felülete, mint egy nyíló rózsa kihajló szirmai, ezüstös csillogással tükrözték szemeimbe a lámpafényt. Ismét megborzongtam. Már elhatároztam, hogy elhagyom a kísértés helyét, de még mindig tudott olyan meglepetésszerű marasztalást okozni a látvány, hogy szinte szédelegve szívtam magamba a kétes élményt. Lídia apró fejkörzéssel nyalt. Lassan, lágyan bólogatott a fejével, és csak elképzelni tudtam, a hegyes kis nyelve hogyan keres utat magának a szeméremajkak sikamlós barázdájában. Vagy fél perc kellett, mire el tudtam szakadni a jelenettől, és bűntudattal vegyes félelemmel óvatosan betoltam a szobámba vezető erkélyajtót. Teljesen fel voltam dúlva. Hogy ne csapjak zajt, le sem zuhanyoztam, csak csöndben levetkőzve, meztelenül végigfeküdtem az ágyamon, és próbáltam elnyomni a késztetést, hogy a meredező péniszemnek néhány mozdulattal örömet okozzak. Halk cuppanásokat hallottam a falon keresztül, aztán kivehetetlen suttogásokat. Tulajdonképpen bármennyire fájt, hogy Nefelejcs a nővéremmel van, valahol azért mégis örültem, hogy talán ez egy ok, hogy ne csak elmenjünk egymás mellett a jövőben az osztálytársammal, hanem hozzá is szólhassak. Feltéve, ha Lídia miatt a jövőben többször is találkozunk. Türtőztetni kellett magam, hogy ellenálljak a testem kísértésének, de a zaklatottságom csak jóval az után csillapodott, hogy teljes csend telepedett a nővérem szobájára.
Hajnali háromkor, egy kevéske alvás után arra eszméltem, hogy a szám rettentően kiszáradt. Nem is volt csoda, hiszen kihagytam a vacsorát és minden más, megszokott tevékenységet is, nehogy eláruljam a jelenlétem és megzavarjam a lányok szórakozását. A szomszéd szobában csend honolt, ezért nyugodt lélekkel, de a végletekig álmatagon sétáltam ki az emeleti konyhába. Kicsit meglepett, hogy a kétméteres hűtő nyitott ajtaja mögött, a halovány, barátságos fénnyel bevilágított konyhában valaki halkan motoszkált. Nem ijedtem meg, máskor is előfordult, hogy a nővéremre az éjszaka kellős közepén jött rá a nassolás. Örömmel léptem közelebb. Legalább kikérdezhetem, hogyan érezte magát az éjszaka, és talán láthatom az arcán a hódítása büszke mosolyát. A pajkos mozdulat, amivel teljes egészében kitártam a hűtőajtót, a nővéremnek, Lídiának szólt, de legnagyobb megdöbbenésemre Nefelejcs keresgélt valamit a hideg polcokon. Teljesen meztelenül fürdött a kicsi lámpa fényében, ugyanúgy, mint ahogyan a fény az én pucérságomra is szemérmetlenül rávetült. Kifutott az arcomból a vér, megremegett a térdem, de már nem lehetett kitérni a találkozás elől. Nem annyira a megjelenésem miatt éreztem magamat kellemetlenül, mint inkább a leskelődés alantas emlékétől. Kettőnk közül talán Nefi volt, aki hamarabb magához tért a meglepetésből. Nem kezdte el takargatni magát, nem sikongatott, csak állt mereven egy pár pillanatig. A szemei elárulták, hogy végignéz rajtam, a sápadása is egyértelműen jelezte a feszélyezettségét, de nem mozdult. Valahol szerintem pont ugyanazonon gondolkodhattunk, mi a teendő ilyenkor, amikor mindketten meztelenül állunk egymás előtt. Mivel egyikünk sem próbált elmenekülni a kínos találkozás elől, kissé enyhült az első másodpercek megaláztatottsága miatti nyomás.
– Szia. – mondtam halkan, mozdulatlansággal válaszolva a lány merevségére. Úgy gondoltam, az illem megkívánja, hogy még ebben a kényes helyzetben is köszönjek. Nefelejcs becsukta a szemeit egy rövid időre, mint aki beletörődik, hogy a halálos ítéletet hamarosan végrehajtják rajta, aztán alig mozduló ajkakkal visszaköszönt.
– Megszomjaztál, vagy éhes vagy? – kérdeztem, mert nem tudtam eldönteni, egy ilyen faramuci helyzetben mit hozhatok fel témának. Nem akartam, hogy a lány zaklatásnak vegye a társaságom, és a legkevésbé sem szerettem volna elriasztani. Megfeledkezve magamról, és főleg házigazdaként nem állt szándékomban megszégyenülten távozni, pedig talán ez lett volna a helyes lépés.
– Most csak szomjas vagyok, majd reggel eszek valamit otthon. – húzta fel a szemöldökét Nefelejcs, mint aki egészen más reagálást várt a kéretlen találkozásra egy majdnem vadidegen fiú konyhájában.
– A hűtőben csak tej van, de a mögötted lévő szekrényben van ásványvíz, vagy gyümölcslé. Melyiket szeretnéd? – kérdeztem látszólag közömbösen, pedig az izgatottságtól majd kiugrott a helyéről a szívem. A szemeim a szőrös ölére kívánkoztak, meg kellett erőszakolni őket, hogy inkább a lány megvilágított arcán időzzenek. De minek is néztem volna le, mikor a szőke, borzos szépség angyali ábrázata volt a legszebb számomra abban a pillanatban? Az enyhén lebiggyesztett ajkai ki nem mondott félelmet jelentettek, de a szemei pislogás nélkül figyeltek, mintegy vadmacska módjára, ugrásra készen. A hosszú, szőke fürtjei takarták a melleit, de ettől csak még kívánatosabb lett, még izgalmasabb, és még romantikusabb.
– Almalé? – nyögte végül. A szája sarkaiban megjelenő apró görbületek árulták csak el, hogy magában mosolyog. Ez a felismerés felbátorított és megnyugtatott kissé.
– Az az én kedvencem is. Nem tartom a hűtőben, mert így szeretem, de van jégkockám is, ha kérsz. – mozdultam, és a lehető legnagyobb természetességgel próbáltam kiszolgálni.
– Jó lesz natúr, fordult teljes alakkal felém, majd nyújtotta a kezét a megtöltött pohárért, de a szemeit a világ minden kincséért sem vette volna le rólam, ami azért feszélyezett kicsit. Csak azért sem fordultam el. Megpróbáltam rámosolyogni, hogy biztonságban érezze magát, miközben a dobhártyámon a szívem vadul kalapált. Nefelejcs felemelte az állát, megrázta a fejét, amitől a haja a vállai mögé került, és tisztán kirajzolódtak a kicsi, de édesen ágaskodó körtemellei. Aztán ivott. Nagyokat kortyolt a pohárból, de még mindig ugrásra készen tartotta rajtam a szemét, én meg csak álltam előtte megbabonázva.
– Meg sem kérdezed, mit keresek itt? – adta a kezembe az üres poharat.
– A nővérem gyakran felhozza a barátnőit. Mondjuk ők sosem meztelenek, tényleg szó szerint csak a barátnői. Csak beszélgetnek meg csacsognak szüntelen. – próbáltam javítani az elszóláson, mégsem kellett volna eláztatni a nővérem, hiszen Nefelejcs félreérthette a közlésem értelmét.
– Aha. – nyugtázta az osztálytársam, majd tanácstalanul bámultuk egymást egy darabig.
– Nem vagy túl beszédes! – simította ki az arcából a kóbor hajszálakat, miközben lesiklott rajtam a tekintete – Megbeszélhetnénk ezt a szitut reggel? A nővéred azt mondja, hatkor dolgozni megy, nekem meg nyolckor van buszom.
– A tojásrántottát szereted? – kérdeztem megkönnyebbülve. Azt gondoltam, reggel, felöltözve tényleg könnyebb lesz megbeszélni a történteket.
– Ez most igent jelent a beszélgetésre? Nagyon szeretem a tojást minden formában! – esett le Nefi álla a csodálkozástól – Nem is vagy olyan rémes, mint állítják rólad. – csúszott ki a száján, amihez nem tudtam, és nem is akartam megjegyzést fűzni, csak zavartan félrenéztem.
– Bocsi, ezt nem kellett volna. – próbált mentegetőzni – Hatkor jöhetek? – tért vissza a lényegre, talán csak azért, hogy elterelje a gondolataim.
– Örülni fogok neked! – bólintottam visszanézve a világoskék szemeibe, amelyekben kíváncsiságot láttam megcsillanni, de a további szemezés elől elmenekült, lassú léptekkel elindult kifelé a konyhából. Az ajtóban még megállt és visszanézett, mintha mondani szeretett volna valamit, de csak mosolygott egyet, és nem tette szóvá, hogy a csupasz testét, vadító alakját bárgyú sóvárgással bámulom.
– Hatkor jövök. – suttogta, és elindult a nővérem szobája felé.
– Sanya! Te ébren vagy? – ténfergett ki a nővérem kialvatlan, karikás szemekkel a konyhába jóval az ébresztőórája csörgése után. Rámosolyogtam, meg is öleltem, aztán visszafordultam a munkámhoz.
– Sanya! Itt van Nefelejcs! Velem aludt. – suttogott Lídia, mire fanyar ábrázattal rámosolyogtam.
– Tudom.
– Hol voltál este? Azt akartam, hogy találkozzatok. – hajolt hozzám közel a nővérem, féltőn átkarolta a vállam.
– Elbújtam Nefelejcs elől az erkélyen. Nem értem, miért akartad, hogy szerencsétlennek találkoznia kelljen velem. – ráztam meg a fejem haragot színlelve, pedig valójában szinte boldog voltam, hogy pár szót beszélhettem Nefelejccsel, és legnagyobb örömömre nem félt tőlem, és közel sem volt velem elutasító, amitől eleve tartottam.
– Elbújtál? – ingatta a fejét a nővérem, majd lopott a gyümölcslevesnek előkészített málnából pár szemet – Láttál minket? – tette fel a kérdést szinte egykedvűen, pedig biztos, hogy bántotta kissé a lelkiismeret.
– Igen, láttam, hogy ráhajtottál, de nem neheztelek. Csak csodálom, hogy kikezdesz vele.
– Nekem is tetszik a csaj, nem csak neked! És ha ez a módja, hogy találkozz vele a sulin kívül... – fintorgott Lídia – Ezt anyának csinálod? – emelt el pár cikket a felaprított körtéből is.
– Ja, délre csinálok neki pörköltöt, de a levest tudod, hogy hidegen szereti.
– Csinálsz nekem is egy szendvicset reggelire? Akkor megbocsátom, hogy leskelődtél! – bújt hozzám ismét Lídia, majd bizalmasan a fülembe suttogott – Itt hagyom neked Nefelejcset, legyél kedves vele! És beszélgess, mert egy nőnek az kell! – csattant nagyot a tenyere a farmernadrágos fenekemen, aztán búcsúzóul megsimogatta a hátam a világoskék pólómon keresztül, mielőtt a fürdőszobába sietett.
– Mire elkészülsz, kész lesz a szendvicsed! Különben erős késésben vagy, el fognak fenekelni a munkahelyen! – szóltam utána mosolyogva, de őt ez már nem érdekelte, vagy csak annyira sürgette az idő, nem volt lehetősége visszavágni.

A nővérem hiányát Nefelejcs kába ábrázata váltotta. Ő is kegyetlenül fáradtan támolygott ki a konyhába, de a narancsneon dzsekin és sportcipőn kívül már mindent magára vett. Nem fürdött, de így is megmaradt a kellemes, impulzív rózsaillata, csupán a borzos szőkesége emlékeztetett az éjszaka izgalmaira. És tudott barátságosan mosolyogni. Kissé tétován lépkedett közelebb, belenézett az edényekbe.
– Máris csinálom a rántottát! – kaptam össze magam, a serpenyő azonnal felkerült a tűzhelyre, a tojások pedig már ott várták a pulton a feláldozást – Jól aludtál? – kérdeztem a legártatlanabb hangon.
– Mozgalmas éjszakám volt. – jelentette ki a lány pironkodón vigyorogva, aztán azonnal témát váltott, hogy ne faggassam tovább – Te főzöl? – kérdezte ámuldozva.
– Gondoskodnom kell anyámról, és ha már úgyis itthon vagyok... Imádja a gyümölcslevest. – vontam vállat. A lány figyelmét nem kerülte el, hogy megrándultak az arcizmaim.
– Máshol ez fordítva van. Az anyák szoktak gondoskodni a fiaikról. – jegyezte meg Nefelejcs, és majdnem szemben velem odaállt a tűzhely melletti szekrényhez. Azt képzeltem csak én miattam, hogy közvetlenebb lehessen a beszélgetés.
– Anyám beteg. Két hónapja nyomja az ágyat gerincsérvvel, és csak decemberre van műtéti időpontja. – érzékenyített el a szeretett szülőm felemlítése.
– Basszus, ne haragudj, nem tudtam! – emelte a szája elé a kezét Nefelejcs. A csinos kis homlokán aranyos ráncok húztak mély barázdákat.
– Semmi baj! Honnan tudtad volna? – mosolyogtam a lányra, aki megint merev, vallató nézéssel kutatta az arcizmaim rezdülését. Úgy éreztem, a rondaságomat méregeti, de nem akartam hinni, hogy valóban ezt tenné.
– Tudsz főzni? – nézett végig a lány az előkészített edényeken.
– Ezt-azt. – válaszoltam kurtán, miközben a gyümölcsöket odatettem főni – Viszont asztalunk nincs idefenn, vagy Lídiánál kell enned, vagy nálam. A szobámban van íróasztal, oda kényelmesen leülhetsz.
– Jó, az jó lesz. Máris csodás illat van a fülkében! – szagolgatta meg a sistergő, borssal, sóval megszórt tojásokat, és elgondolkodva szemlélte, hogyan kevergetem a rántottát, aztán a lényegre tért.
– Figyelj, Sanyi! Megtartanád a titkomat? Nem tudom, mit gondolsz rólam, de nekem ez volt az első ilyen alkalom. Nagyon fájna, ha a hátam mögött rajtam nevetne mindenki a suliban. A tenyereidbe teszem a lelkem, szeretném kiérdemelni a bizalmad! – csodás szemei aggodalommal telve csillantak, ismét olyan édesen lebiggyesztette az ajkát, amelyért hajlamos lettem volna bármit megígérni. Talán csak azért volt olyan kedves, mert a hallgatásom akarta? Nem éreztem, hogy csak ez lenne a közvetlensége mögött, hát nem is gondolkoztam ezen sokáig, a szavai hihetetlen mértékben meghatottak. Még hogy a tenyereimre bízza a lelkét?
– Ez nem tartozik rám, csakis a kettőtök dolga. Másrészt én örülök a legjobban, hogy itt vagy. – fordultam el, hogy kikaparjam egy tányérba a rántottát és elrejtsem a kitörni készülő érzelmeim.
– Akkor bízhatok benned? Olyan aranyos vagy! – enyhült meg a képe, és mosoly terült el rajta, ami még szebbé formálta a fiatal lány gödröcskéktől angyali, felderült arcát.
– Aranyos? – kérdeztem vissza, de a sóhaj csak magamnak szólt.
– Te nem eszel velem? – pillantott Nefelejcs az egyetlen tányérra.
– Nem. Én már reggeliztem korábban. Még szendvicset kell készítenem Lídiának, és meg kell főznöm a levest. Ha reggeliztél, beszélgethetnénk még, nekem kincs, ha valaki egyáltalán hozzám mer szólni.
Nefelejcs nem válaszolt, csak furcsán megnyílt a szája. Tudtam, milyen gondolatok száguldanak keresztül az agyán, mindent ki lehetett olvasni a kutató pillantásából. Nem akartam erről beszélni, kapóra jött, hogy Lídia a fürdőszobából döngő futólépésekkel visszavágtatott a szobájába, azon legalább lehetett mosolyogni.
– Gyere, az íróasztalomnál kényelmesen reggelizhetsz, viszek kenyeret és látod, készítettem neked forró teát! – irányítottam Nefelejcset a hajnalban gondosan rendbe tett szobámba. A lány az ajtóban megállt és körülnézett, majd teljes nyugalommal helyet foglalt a tiszta asztal mellett.
– Kedves vagy! Olyan... olyan más vagy, mint amilyennek gondoltalak! – búgta, mielőtt belemártotta volna a villát a rántottába.
– A nővéremen és anyámon kívül ezt nem mondják nekem gyakran. De megyek, mert Lídiának meg kell csinálnom a szendvicsét. Jó étvágyat! – hagytam faképnél a lányt, aki a hosszú haját az ujjaival kifésülve az arcából, kíváncsian lesett utánam.

Tíz hosszú perc várt rám a konyhában. A lelkem megtöltődött izgalommal, hiszen nem akárki reggelizett a szobámban, az a lány volt ott, akire kitüntetett figyelmet fordítottam, aki megmozgatott bennem valamit, akire mindig is csak csodálattal tudtam nézni, mióta az iskola tantermében először megláttam. Amikor visszatértem a szobába, Nefelejcs az egyetlen szekrényem kicsi polcára zsúfolt könyveimet nézegette. Felpillantott, aztán tovább lapozott az éppen a kezében lévő olvasmányban, csak a fejével intett az egyik sarokban árválkodó kondigépre.
– Sokat edzel? – kérdezte fel sem pillantva a színes képekkel teli könyvből.
– Minden nap, amikor van rá lehetőségem. – cövekeltem le az ajtóban, hogy szemmel tarthassam a kincset, akit sikerült a szobámba terelnem. Tudtam, hogy nem az enyém, ő már Lídiáé lett, mégis örültem a jelenlétének.
– Akkor azért van ilyen pazar tested. – bólogatott a lány elismerően, de nem nézett fel.
– Ja, csak a fejem kellene lecserélni. – fintorogtam keserűen.
– Így születtél? – hallottam Nefelejcs visszafogott hangját.
– Igen. Állítólag az ükapám volt hasonló, nem épp előnyös adottságokkal megáldva. Ez is valahogy úgy működik, mint a rokonok közötti, belterjes kapcsolat, ami hetedíziglen visszaüthet.
– Sajnálom. – Nyögte Nefi. Összehajtotta a könyvet, kicserélte egy másikkal, és abba is belelesett, csak ne kelljen rám pillantania.
A kényes percet Lídia megjelenése oldotta fel, aki szépen megfésülve, visszafogottan kisminkelve megállt az ajtóban egy tetőtől talpig citromsárga szettben.
– Sanya! Örök hálám a szendvicsért! – közölte megható hanglejtéssel, majd Nefelejcshez fordult. – Szépcsaj! Jövő péntek este, ugyanitt? – kacsintott az osztálytársamra.
– Talán. – vörösödött el a lány, szemérmes pillantással próbálta leolvasni az arcomról a véleményem.
– Várni foglak! Kár, hogy most rohannom kell, de ti vigyázzatok egymásra! – fordult sarkon a nővérem, és valóban lóhalálában távozott mélységes csendet hagyva maga után.
– A nővéred hány évvel idősebb tőled? – kezdte újra a beszélgetést Nefi.
– Ó, meg fogsz lepődni! Három perccel! – mosolyodtam el. Nem szerettem magamról beszélni, de Nefelejcsnek szívesen elárultam bármit. Ő más volt számomra, mint a többi ember.
– Az hogy lehet? – fordult felém csodálkozva.
– Kétpetéjű ikrek vagyunk. Ő a szép, én meg az ellentéte. – válaszoltam könnyedén.
– Ne mondj ilyet! – rázta meg a fejét a lány, de a pillantása ismét az arcformámat kutatta, mintha a saját igazát keresné a kijelentésben – Mindenki fél, vagyis mindenki tart tőled? – enyhültek meg a szigorú arcvonásai.
– Ó, már az óvódában is én voltam a mumus. A rém, akitől rettegtek. A pedagógusokon kívül mindenki tart tőlem. Talán még ők is, de aztán megismernek valamennyire, és nem éreztetik, hogy kilógok a sorból.
– Barátaid sincsenek? – kérdezte a lány fájdalmasan felhúzott szemöldökkel – Hogy is lennének? – válaszolt a saját kérdésére – Hiszen minden nap látom, hogyan ülsz a padban magadba zárkózva, és senki nem szól hozzád, messzire elkerülnek a többiek. És én is. – válaszolt a lány saját magának, majd kissé zavartan körbetekintett, hogy ne kelljen a szemembe néznie.
– És ez a sok történelmi kiadvány, ókori témákkal foglalkozó könyvek? Láttam az íróasztalod sarkán jegyzeteket. Csak nem egy kihalt nyelvet tanulsz?
– Történész vagy nyelvész szeretnék leni. Évek óta tanulom az óegyiptomit, szanszkritet, a koptot, sémit, és most próbálom elkezdeni az ógörögöt, meg a berbert. Valahogy nekem is érvényesülnöm kell a világban.
– Ettől most leesett az állam – vett hatalmas lélegzetet Nefelejcs – Tudod, azt mondod Lídiának, hogy én vagyok a legokosabb az iskolában, de figyeltelek, te mindig mindenre tudod a választ. Te vagy a legokosabb! – juttatta eszembe az erkélyről kihallgatott beszélgetést. A legszebbre való utalást szerencsére nem firtatta, pedig kíváncsi lettem volna, mennyire érintette, hogy akként dicsértem.
– Nem nagy dolog. Más szórakozni jár, én tanulok. – vontam meg a vállam. Nefi letette a könyvet, odasétált az ágyamhoz, és végigdőlt rajta, majd intett, hogy kövessem a példáját. Miután ott feküdtünk hanyatt, egymás mellett karnyújtásnyi távolságban, szinte perzselte a bőröm lány vonzása.
– Valamit még nem értek. – kezdte Nefelejcs álmosan megdörzsölve a szemét – Ha Lídia csak három perccel idősebb tőled, hogy lehet, hogy ő már leérettségizett, te pedig még előtte állsz?
– Hát... ez bonyolult. – próbáltam kitérni a magyarázkodás elől, mert nem akartam rossz fényben feltüntetni magam a lány előtt.
– Azért próbáld meg! – fordult felém nefelejcs, és a huncut, álmosságtól fátyolos szemeivel rám mosolygott, aminek nem igazán tudtam ellenállni.
– Semmi különös. Nagyon sokáig egy suliba jártunk, de tavaly történt valami, ami miatt kihagytam egy évet. – igyekeztem bagatellizálni az igazi okot.
– Miért hagytad ki az évet? Mondd el! Én is megőrzöm a titkaid, mindent is! – lepett meg Nefelejcs a közvetlenségével. Szokatlan helyzetbe hozott, mert úgy éreztem, egy barátság van kialakulóban közöttünk, ami gyerekkorom óta nem volt gyakori eset.
– Na, jó. Azért nem akartam elmondani, mert érinti Lídiát is. Gondolom, azt látod, hogy a tesóm elég szabados és öntörvényű, de hidd el, az csak a látszat. – kezdtem óvatosan, hogy a nővérem pártját fogjam.
– Mondta, hogy egy Noncsi nevű ápolónőre hajt, meg azt is elárulta, hogy már rég elvesztette a szüzességét egy egyetemista fiúval. – jegyezte meg Nefelejcs.
– Jó, akkor nem mondok sok újdonságot. Tavaly, a városban, ahol laktunk, a szalagavató után a fél suli bulizni ment egy nyaralóba.
– Rajtad kívül. – szólt közbe Nefi.
– Én csak a közelben voltam. – fintorogtam egyet a lány gondolatmenetére, hiszen teljesen beletrafált az igazságba – A fiú, aki állítólag szerette a nővérem, szervezett egy külön bulit magának, meg a haverjainak. A nővéremet akarták a szemetek, csak én meghallottam a sikítását.
– Azt a... – adott a meglepetésének éles hangot a lány. Hogy akarattal, vagy akaratlanul érintette meg az indulattól levegőbe lendülő kezem, azt eldönteni sajnos nem tudtam.
– Mindegy. Kicsaptak a suliból, azért is költöztünk ebbe a városba. A nővérem is ezért dolgozik most a benzinkúton, jövőre megy főiskolára, mert anyám betegsége, meg a költözés együtt túl sok gondot okozott.
– De miért téged csaptak ki? Ezt nem értem! Te csak védted a nővéred! – háborgott a lány, kedvesen lefogta a kezem, hogy megnyugodjak.
– Valakinek eltört a karja, az iskolaigazgató fiának meg szilánkosra mállott az orra. Azóta Lídiának sem volt senkije, csak dumcsizós barátnői. Pedig mennyire szeretne egy szerény, rendes srácot magának!
– És ezért téged kirúgtak? – hüledezett a lány, de nem engedte el a kezem. Kellemes, meleg ujjai forrósággal töltöttek el, de mást kezdeményezni a mozgalmas éjszaka után akkor sem mertem volna, ha történetesen közel enged magához. Nem válaszoltam, pont elég örömet okozott a nem túl erotikus, de annál kedvesebb kézfogás.
– Ugye, te még szűz vagy, Sanyi? Még csak nem is csókolóztál soha? – váltott témát Nefelejcs. Nem értettem, hogy a nyilvánvalóról miért faggat, de neki fenntartások nélkül bólintottam, hogy beismerjem az igazat.
– Lehet, hogy mást gondolsz rólam, de még én is szűz vagyok. Az igazira várok. – mosolygott Nefelejcs, és azon kezdtem el gondolkodni, hogy lány ilyen közel még soha nem engedett magához.
– Tegnap, amikor a nővéred megcsókolt a fagyizóban, ledöbbentem. De a csók jó volt, nagyon jó! Tetszett. És Lídia is tetszett. Akkor még nem gondoltam, hogy vele töltöm az éjszakát. Meg akartam kérdezni, miért csinálta, de ő csak tovább nyomult. Elég vonzónak tűnt a kaland ahhoz, hogy bevállaljam. Soha nem voltam még lánnyal. – magyarázkodott Nefelejcs elpirulva.
– De fiúbarátaid már biztosan voltak! – próbáltam mosolyogni rá.
– Igen, egy darabig próbálkoztam fiúkkal. – bólintott, de nem bocsátkozott a részletekbe, faggatni pedig nem akartam.
– És a lányok, akiket Lídia felhozott magával? Ők nem beszélgettek veled? – lélegzett fel Nefi, amikor megértette, hogy nem fogom a fiúkról kérdezni.
– Ugyan. Sosem találkozok velük, legfeljebb hallom, amikor röhögcsélnek és vihorásznak.
– Elbújsz? – feltételezte Nefelejcs érzelgős együttérzéssel.
– Igen, bezárkózok a szobámba és nem mutatkozok senki előtt.
– És tegnap? Tegnap hol voltál? Lídia azt akarta, köszönjünk neked, de nem voltál a szobádban.
– Elbújtam. – válaszoltam, és elkezdett kellemetlenül égni az arcom.
– Hová bújtál? Lídia szerint sosem mész el a házból. – terült el játékos vigyor Nefelejcs arcán, és a kezem is megrángatta, hogy nyögjem már ki, amire kíváncsi. Egy pillanatig haboztam. Egyszer végre beszélget velem a lány, akiért tűzbe mennék, de meg szabad-e mondanom neki az igazat?
– Az erkélyen voltam. – vallottam sután lehalkítva a hangom. Nefelejcsben gyanú támadt, vagy csak megelégelte a barátkozást. Felállt az ágyról, és odament az erkélyajtóhoz, majd ki is nyitotta azt. Tudtam, mit néz. Azt kereste, az erkélyről mit láthattam, hallhattam. Háromszor is megvizsgálta az erkélyről Lídia szobájának ablakát és ajtaját, majd feldúltan odajött, és megállt felettem.
– Ó, baszd meg, nem gondoltam volna, hogy ilyen rohadék, kéjsóvár leskelődő vagy! – kiáltotta, de még nem hagyott faképnél, várta, hogy valami magyarázatot adjak. Mit mondhattam volna? A szégyen miatt kifutott az arcomból a vér, és Nefelejcsnek teljesen igaza volt, hamarabb is otthagyhattam volna azt az átkozott erkélyt. A lány magyarázatot várt, és csak még dühösebb lett a hallgatásomra.
– Meddig voltál kinn? – követelt választ vészjóslóan. Nem volt gyáva, pedig ő maga is tudta, hogy harminc kilóval, meg folytonosan edzett izomtömegek híján jócskán alulmarad, mégis harcias kiskakas módjára próbálta kiszedni belőlem a válaszokat.
– Nem tudom pontosan. – ültem fel. Nem hazudtam, lehajtott fejjel halkan feleltem.
– Akkor mit láttál, mit hallottál? – rúgott a bokájával a sípcsontomba. Fájt, de sokkal nagyobb kétségbeesést okozott, hogy megbántottam. Azt tettem, amit védekezésül máskor is szoktam, ránéztem, aztán felvettem a fapofát, és mint ha semmi közöm nem lenne hozzá, úgy válaszoltam.
– Azt láttam utoljára, hogy Lídia kinyal! Hallani pedig nem hallottam semmit! – közöltem magamra erőltetett nyugalommal, aztán ismét elfordítottam az arcomat.
– Rohadj meg! Amilyen ocsmány a képed, pont olyan sötét a lelked is! – kiáltotta, és még háromszor belerúgott a lábamba, majd a sarkával a combomba, mielőtt nagy dérrel-dúrral elviharzott. Hatalmas csapódással záródott a bejárati ajtó mögötte, mintha engem vágtak volna tarkón abban a pillanatban. Valami elveszett, valami egyedi, valami megváltoztathatatlan. Feltápászkodtam, bambán és erőtlenül néztem magam elé egy darabig. A mellkasomba alig fért levegő, de volt valami, ami nem hagyott elveszleni a bánatban, mennem kellett gondozni az édesanyámat.

Lídia este csak a fejét csóválta és ölelgetve vígasztalt. Nem szidott, nem olvasta a fejemre, mekkora nagy barom vagyok. Azt gondoltam, neki is kellemetlen, ha Nefelejcs nem jön vissza hozzá, de ő letagadta, hogy mélyebb érzéseket táplált volna a szőke lány iránt. Egyfolytában nyugtatgatott, mint oly sokszor máskor is, amikor engem valaki okkal, vagy ok nélkül bántott. Sajnos nem tudta, nem mondhattam el neki a teljes igazságot az éjszaka látottakról, csak annyit árultam el neki, Nefi engem eleve ocsmánynak tart. És elhitte nekem, hogy ez volt a lány távozásának valódi oka, ami újabb lelkiismeret-furdalást okozott. Akkor még eszembe sem jutott, mi lesz a hétfői napon, amikor találkoznom kell az osztálytársammal. Borzalmasan idegesített, hogy akaratlanul, de mégiscsak rettentő kellemetlen helyzetbe hoztam Nefelejcset, és hazudnom kellett Lídiának.
Ahogy közeledett a hétfő, úgy gyártottam magyarázatokat, bocsánatkéréseket szakmányba, de egyiket sem adhattam elő az osztály szemeláttára. Maradt hát a jól bevált kívülálló viselkedés, a semmivel sem törődő bezárkózás. Nefelejcs az egyik barátnőjével, a gyermekien vékonyarcú, túlzóan felnőttesre és kihívóra festett, de egyébként csendes természetű, fekete hajú lánnyal érkezett a tanterembe. Ez a lány volt az egyetlen, aki legnagyobb meglepetésemre nem idegenkedett tőlem. Viszont azt is észrevettem, a különc öltözködése, és a vékonysága ellenére, és a túlhangsúlyozott szexisége mellett elég zárkózott egyéniség maradt, mások pedig egyszerűen csak elvontnak nevezték. Ő volt Zsuzska, aki nem igazán törekedett arra, hogy az első napon felém elengedett mosolyt ismeretséggé fejlessze. Ő is érezte, hogy mindenki kerül engem, így magára vette a többség közömbös, távolságtartó magatartását. Alkalmazkodott, én meg nem bántam, legalább eggyel kevesebb okot szolgáltattam az ellenem irányuló támadásokra.
Nefelejcs szúrós pillantást vetett rám, és köszönés nélkül ment el mellettem. Ez rosszabb volt, mint amikor belerugdosott a lábamba. Ráadásul egész nap éreztem a hátamban a tekintetét, és valahányszor lopva rá pillantottam, mindig rajtam tartotta a szemeit, ami semmi jót nem jelentett. Vártam. Egész nap vártam a pillanatot, amikor kettesben maradhatunk egy bocsánatkérés erejéig, de Zsuzska, a barátnő egyetlen másodpercre sem hagyta magára, ő is csak rosszallóan bámult a maga szomorkásra festett, kissé gyászos ábrázatával, így bármiféle közelítés árulkodó lehetett volna mások számára. A látszatot is kerülnöm kellett, nem tehettem, hogy csak úgy odamegyek Nefelejcshez. Másnap pedig megismétlődött minden. A poklot jártam meg Nefelejcs megvető és haragos pillantása miatt, de tűrnöm kellett, hiszen a bűnt én követtem el. Kedden már nagyon zavart, hogy az iskolaudvaron sem bújhattam el Nefi elől, a világoskék szempár követett mindenhová, mint ha üzenni szeretne, vagy kiutálni, eltüntetni engem a színről véglegesen. Szerdán, amikor Nefelejcs belépett a tanterembe, és rám villantotta a szemeit, esküdni mertem volna, hogy a merev tekintet mellett megmozdulnak az ajkai. Már nem szikráztak annyira a szemei, a homlokát sem ráncolta össze, mégis megtartotta magának az kiváltságot, hogy a folyamatos vizslatásától a szőr borsódzon a hátamon. Zsuzska, a gyermetegen nagylánynak látszani akaró barátnője pedig úgy viselkedett, mint egy kém, és híven utánozta a sértődött Nefelejcset. Sejtettem, hogy rólam társalognak, és azt képzeltem, bármely pillanatban kitörhet egy igazi balhé az osztályteremben. Csütörtökön már megrágott és kiköpött csontként ültem a padban, fel sem néztem, amikor a két lány elsétált mellettem. Feltűnt, hogy Nefi egy másodpercre megállt mellettem. Jól megnézett, de nem akartam megadni neki azt az örömet, hogy rosszul érzem magam a közelében. A szótlanságom ezerszer rosszabbá vált, mint bármikor korábban, mert millió vádló hang kiabálta a fejemben, hogy bűnösnek nincs helye a teremben. Uralkodtam magamon, és egyre gyanakvóbban vártam, hogy az osztály rám zúdítja a vélt és valós sérelmeit, mert ha egy ok van, rám lehet majd kenni minden mást is, amiket el sem követtem. Pénteken már iskolába sem akartam menni. Már tudtam, hogy Nefelejcs nem fog feladni, hiszen ha akarta volna, megtehette volna bármikor a héten. A szokásos fapofám is kevésnek bizonyult egy héten keresztül állni a vallató tekintetet, a lelkem törte össze Nefelejcs. Valami mégis történt.   A lány Zsuzskával együtt álandóan előttem ténfergett, hiába hajtottam a szokásosnál is lejjebb a fejem, látnom kellett a sportcipős lábaikat, és ez egyre ijesztőbb közelséget jelentett. Egyetlen pillanatra emeltem fel a fejem, hogy Nefi arcára nézzek. Találkozott a tekintetünk. Már nem a harag csúfította a bájos arcát, hanem valamiféle bánatos arckifejezés szúrt szíven, Zsuzska pedig a maga visszafogott módján elnézően biccentett, mintha azt jelezné, hogy minden rendben lesz.

A szombat reggeli harangzúgás vészcsengőként csendült a fejemben, miután fél éjszaka álmatlanul kerestem a megoldást Nefelejcs megbékítésére. Még az sem nyugtatott meg, hogy a lány mindennek ellenére eljött a nővéremhez, és hallanom kellett a szerelmeskedésük félreérthetetlen hangjait. Ott volt a lehetőség, hogy bocsánatot kérjek, mégis katasztrófaként éltem meg, hogy a szeme elé kellene kerülnöm. A nővérem persze ismét az utolsó percre hagyta a felkelést. Fél hatkor beállított bugyiban, félmeztelen, és hatalmas puszival, jókedvűen tudatta, milyen jól érzi magát.
– Figyelj, Sanya! Megkértem Nefit, hogy beszéljen veled. Azt mondta, hogy ne aggódjak, minden rendben van. Légy megértő vele, biztos, hogy ha jobban megismer, megváltozik rólad a véleménye! – suttogta a tesóm, aztán álmosan nyújtózkodott egyet, mit sem törődve a meztelenségével.
– Nem tudom, helyre lehet-e hozni bármit is, biztos csak azért mondta, hogy veled lehessen. – mondatta velem a rosszkedv. Lídia persze kinevetett, beletúrt a hajamba, és aranyos mosollyal rám kacsintott.
– Nem volt az az őszinteség annyira halálos bűn a részéről! Még nem ismer, ezért tart tőled. Ha már ide hoztam neked Nefelejcset másodszor is, ne szúrd el!  Hétkor kelj fel, és mutasd meg neki, hogy számíthat rád mindenben. Akár a buszmegállóig is lovagiasan elkísérheted! – bíztatott, aztán mielőtt elfutott a fürdőszobába, ismét puszit kaptam az összeráncolt homlokomra. Nem keltem fel. Olyan értelmetlennek tűnt minden. A reggeli hét órát vártam rettenetesen, közben meg rettegtem is tőle, mi lesz, ha Nefelejcs majd látni sem akar. Hallottam, hogy a nővérem köszön a lánynak, és azt is, amikor a házra a bejárati ajtó záródása után teljes csönd telepedett. Csak aludjon nyugodtan még egy darabig Nefelejcs, addig sem keverem magam újabb slamasztikába, gondoltam keserűen, pedig azokat a lélegzetvételeit is hallani véltem, amiről tudtam, hogy lehetetlen. Feküdtem a hátamon fejem alá hajtott kezekkel, és a találkozáson tépelődtem, amikor kopogás nélkül kinyílt az ajtó, Nefelejcs vágtatott be látszólag könnyedén. Látszott az arcán némi feszültség, amit mosolygással leplezett. A nővérem hófehér plüssköntöse volt rajta, amitől egy szépséges, bombázó eszkimólányra emlékeztetett. A hosszú, meztelen lábai fényes fehérséggel közeledtek, amelyek a hibátlanságukkal egy pillanatra megállították a szívem. Kérdés nélkül telepedett az ágyamra törökülésben, aztán nyelt egy nagyot, mielőtt a mondandójába belekezdett, én meg szégyenlősen felhúztam a takarót a nyakamig, mintha a felsőtestem takargatnom kellene.
– Figyelj Sanyi, vagy Sanya, ha azt jobban szereted! Beszélnünk kell! – mondta végül, és leste az arcom, bennem milyen érzelmeket ébresztett a megjelenése.
– Már bocsánatot kértem volna, ha nem lenne valaki mindig melletted. – szipogtam végignézve az angyali arcon, miközben mélységesen megérintett az a mozdulat, ahogyan a hosszú, szőke fürtjeit az arcából kifésülte – Nem akartam leskelődni. Fel sem merült bennem, hogy első találkozáskor olyan messzire mentek Lídiával. – vágtam bűnbánó képet, lesütöttem a szemeim.
– Ezt tudnom kellette volna első percben, Sanya. Elég nehezen esett le, hogy nem leskelődni akartál utánam, csak elbújni előlem. – Tulajdonképpen miért hagytad ott az erkélyt pont akkor, amikor a legizgalmasabb szexet láthattad volna? – kérdezte a lány elpirulva.
– Hamarabb kellett volna visszajönni a szobámba. – feleltem vállrándítva.
– Jó, de miért nem nézted végig? – erőltette a témát Nefelejcs.
– Mert nem akartalak ott látni. És nem akartam úgy látni a nővérem. Mert becstelenség, amit akkor tettem. – néztem félre szégyenkezve, hogy kerüljem Nefi vallató pillantásait.
– Nem akartál ott látni? – kérdezett tovább a lány alaposan rátapintva a lényegre. Okos volt, jobban kellett volna vigyázni, mit és hogyan említek meg előtte.
– Úgy értem... – hebegtem, habogtam, nem jött a számra a megfelelő kibúvó.
– Fájt, hogy vele látsz? – kérdezte végül elmosolyodva, nem erőltette, hogy világosan érthető magyarázatot kapjon tőlem.
– Kicsit. – pirultam el én is. Tudtam, hogy ez egyfajta beismerése az érzelmeimnek, és Nefelejcs ettől újra megsértődhet, de a lány csak megértően bólintott.
– Akkor még azt az egyet áruld el nekem, kérlek, miért ismerted be, hogy láttál Lídiával franciázni, amikor nyugodt szívvel le is tagadhattad volna? – változtatott testhelyzetet a lány, és a lábfejeit fázósan bedugta a takaróm alá, a köntöst ráterítette a lábszáraira, amelyeket megborzongva átkarolt. A kíváncsisága kielégíthetetlennek tűnt, de mögötte jószándék, és bíztató jámborság honolt.
– Nem tudom! Nem akartam neked hazudni. – feleltem gyámoltalanul. Tényleg letagadhattam volna bármit, de az eszem teljesen mást súgott. Tudhattam volna előre, hogy balhé lesz a beismerésből.
– Ne aggódj! Már nem haragszom rád! Köszönöm, hogy őszinte voltál! – virult fel ismét fülig vörösödve Nefelejcs – Megmelegítenéd a lábaim, mindjárt lefagynak! – kért ártatlan arccal, és közelebb dugta hozzám, hogy a combomon már éreztem a finom kis lábujjai borzongató hűvösségét. A takaró alatt ráfektettem a kezem a hideg lábfejekre, és lassan dörzsölgettem a kihűlt bőrét, kecses lábujjait.
– De jó meleg a kezed! – sóhajtott nagyot, egy pillanatra lecsukta a szemeit, aztán huncutul megvillantotta felém – Figyeltelek ám egész héten! – bólogatott sokat sejtetően.
– Éreztem. – haraptam az alsó ajkamba panaszosan.
– Nem is olyan nehéz kiismerni téged. Minden látszik rajtad, ha nem is úgy, mint ahogy másokon várja az ember. Neked is megvannak az érzelmeid, hiába is próbálod eltitkolni mások elől. Csak oda kell rád figyelni, és máris egy nyitott könyv leszel. Ha még meg is szólalsz hozzá, amit sajnos nem viszel túlzásba, akkor kiderül, hogy nagyon jóérzésű, tisztaszívű ember vagy. – beszélt a lány teljesen megnyugodva, igazi baráti közvetlenséggel, ami gyanúsan hangzott.
– Úgy érzem, mint ha hízelegnél. Valami célod van vele? – próbáltam elviccelni a dicséretet. Zavart, hogy olyan jól látja a lelkem, mint ahogyan csak az édesanyám és a nővérem ismert.
– Igen, van célom! – vigyorodott el Nefelejcs – Mit szólnál hozzá, ha barátkoznék veled? Mindenki más is hamarabb elfogadna. Csak néha mosolyognod kellene.
– Nem hiszem, hogy jó ötlet. Hamarabb kikezdenének érte téged, mint gondolod. Nem szeretném, ha gúnyolódás célpontja lennél miattam! – ellenkeztem, mert lelki szemeim előtt ott lebegett az osztály megvetésének kíméletlen megnyilvánulása.
– Ó, pedig olyan jól elterveztem! – jajdult fel Nefi.
– Nem akarok neked rosszat! Az iskola legszebbje nem kerülgetheti a legrondábbat! – vigyorogtam, pedig boldog lettem volna, ha valóban megtörténik.
Nefelejcs megcsóválta a fejét, aztán a lábait a tenyerem alatt hagyva közelebb ült a fejemhez, a bal keze vékony ujjait rárakta az szemöldökömre, ami váratlanul érintett, és nem tudtam, mit kellene tennem.
– Azért csak nem szólnának le a többiek, ha beszélgetek veled! – ellenkezett Nefi, miközben a tenyerével megsimogatta az arcom – Talán kicsit más vagy, mint ők, de semmiképpen sem rosszabb, én sokkal inkább jónak, kivételesnek és különlegesnek neveznélek. Igen, a vastag, kiugró szemöldökcsont és a széles orr valóban tipikusan egy Neandervölgyire emlékeztet, de a mélyen ülő, sötétbarna szemeid teli vannak élettel, bármennyire is rejtegeted őket.
– Nem gáz, hogy a hátam mögött így becéznek. – mosolyodtam el – A régi sulimban gorillának szólítottak, így legalább egy lépéssel előrébb léptem az emberszabásúak osztályában. – próbáltam tréfát csinálni a kinézetemből. Nefi elnevette magát, aztán kedvesen beletúrt a rövid, torzonborz frizurámba.
– Figyelj! Arra gondoltam, megnöveszthetnéd a hajad hosszúra, talán vállig érőre. Az anyukám szerint, aki történetesen fodrász, egy vagányul hátrafésült, kissé megemelt haj még borzasan is nagyon férfiasan mutatna a füled mögé fésülve. – ötletelt Nefelejcs simogatva a fejem, én meg nem akartam elhinni, hogy ennyire barátságos és jóindulatú velem.
– Gondolod, ha megfogadom a tanácsod, emberszámba vesznek? – hitetlenkedtem, mellette meg sosem érzett boldogságot, és megmagyarázhatatlan izgalmat okozott Nefi közvetlensége.
– Biztos vagyok benne! És minden nap borotválkoznod kellene! Az arcszőrzet ápoltsága is sokat lendítene a megítéléseden. – osztotta a tanácsokat Nefelejcs kéretlenül, de olyan aranyosan beleélte magát, haragudni nem lehetett érte.
– Amíg borostás vagyok, jobban félnek tőlem! – nevettem rá, és a szabad kezemet kihúzva a takaró alól megsimogattam az arcomon bóklászó kezét.
– Látod, tök jóképű és férfias pasi vagy, elég, ha mosolyogsz. Azt hittem, nem tudsz semminek örülni, de olyan jó látni, hogy van humorérzéked, és a fejedben is minden rendben van. – jelentette ki Nefelejcs, miközben a szemeimbe nézett. A pillantása mélyen érintett, mélyebben, mint a puha ujjai az arcomon. Talán most kellene megcsókolni, gondolkodtam el, de annyira azért még nem volt közvetlen, hogy lépni merjek. Nem mertem kockáztatni a remekül alakuló ismeretséget.
– Borotválkozni fogok minden nap, megígérem, és akkor is mosolyogni fogok rád, ha másoknak az nem tetszik.   – csuktam le a szemem, hogy kitérjek a zavarba ejtő pillantása elől. Olyan hatással volt rám, mint még az életben senki sem. Az egész testem megremegett, amikor Nefi elhúzta a kezemből az ujjait, és megérintette a szám szélét, végigsimított a vastag alsó ajkamon. Nem csak az érintés volt szokatlanul intim, megéreztem a bőrén a nővérem ölének átható illatát.
– Tetszik neked a nővérem? – kérdeztem a lányt. Nagyon nem értettem az okot, miért ül ott az ágyam szélén, és simogat úgy, mint aki teszteli, mennyire vagyok ember.
– Igen. – válaszolt kissé bizonytalanul Nefelejcs, miközben ismét elpirult – Igen, tetszik nekem Lídia, de nem vagyok belé szerelmes. És szerintem ő sem belém. Találkoztunk, és elkövettünk néhány dolgot, amit ki akartam próbálni.
– Érzem a kezeden az esemény megtörténtének maradandó bizonyítékát! – jegyeztem meg vigyorogva, és ismét megfogva a kezét, puszit nyomtam az ujjai végére. Nefelejcs meglepődött, aztán hirtelen elhúzta a kezét, megszaglászta, aztán gúnyos grimasszal ismét átkarolta a térdeit.
– Kérdezhetek valamit? – kezdte, és várt, mit felelek.
– Amit csak szeretnél. – bólintottam, éreztem, hogy valami komoly dologról lehet szó, mert a lány a szavakat keresgélte.
– Mi van közted, és a nővéred között?
– Mi lenne? Egy nagyon szoros testvéri kapcsolat. – lepődtem meg a kérdésen.
– És szex? – kérdezett rá a lány villámgyorsan, amin azonnal elvigyorodtam.
– Jaj, dehogy! Talán többet megengedünk egymásnak, mint más testvérek, de tudjuk, hol vannak a határok. – válaszoltam nevetve, mivel Nefelejcs aranyosan belesápadt a gondolataiba.
– Azt mondta, simán összefekszik veled meztelenül. – ütötte tovább Nefi a vasat.
– Igen, előfordul, de sosem nyúlunk egymáshoz olyan értelemben. Ő nagyon szeret engem, és én is szeretem őt. Semmiképpen sem hoznám kényelmetlen helyzetbe Lídiát, és ő sem engem. Mindketten tudjuk, hogy már nem vagyunk gyerekek, de attól, hogy nem vagyunk egymás előtt szégyellősek, még sosem léptük át azt a bizonyos határt, és az nem is fog soha megtörténni. Mit mondott még a nővérem? – mosolyogtam Nefi megkönnyebbült arcába, és kíváncsi lettem, van-e még kényes témát érintő kérdés a tarsolyában.
– Hát! – emelte meg a hangját – Mondott még pár dolgot. – húzta el a száját huncutul.
– Mit mondott? – kerekedett ki a szemem. Azt gondoltam, a nővérem kiteregette Nefelejcsnek az iránta érzett elfogultságom, azért ennyire kedves.
– Majd legközelebb elmondom! – nevetgélt Nefi elvörösödve, aztán félrenézve megállt a tekintete a konvektoron.
– Feljebb tudnád venni a fűtést? Nem tudom, hogy bírod ezt a hűvös levegőt! – fordult vissza hozzám boci szemekkel, amelyeknek nem lehetett ellenállni.
– Tekerd feljebb te, én meztelen vagyok! – húztam el a szám. Hogyan szállhattam volna le az ágyról, hogy ne hozzam kellemetlen helyzetbe fényes nappal egy világos szobában?
– Én nem értek hozzá! – nevetett fel Nefelejcs – Mindig meztelenül alszol? – kérdezte kicsit később megcsendesedve, de végtelenül barátságosan.
– Igen, mindig. – válaszoltam egyszerűen. Nefi jókedve engem is teljesen felvillanyozott.
– Ha feltekered a fűtést, adok neked valamit! – állt elő az osztálytársnőm egy újabb ötlettel. Az arca lángvörös lett, a játékos kacérságából nem engedett.
– Jó az nekem? – vettem fel a játék fonalát. Arra gondoltam, talán valamiféle intimitást, puszit, ölelést nyerhetek tőle, de fogalmam sem volt, meddig merészkedik el. Lídiával nem volt szívbajos, talán nekem is marad valami belőle, bár kicsit fájt, hogy a nővérem ágyába bújt, nem az enyémbe.
– Szerintem jó! – pirosodtak ki még jobban az arca rózsái – Különben is, már láttalak csupaszon, mit akadékoskodsz itt nekem? – fölényeskedett, ugyanakkor a hangsúly, ahogyan előadta a szavait, mókás kihívásnak ígérkezett. Egyetlen másodperc alatt döntöttem. Lelöktem a takarót magamról, és szó szerint odaugrottam a fűtőtesthez. Éreztem Nefi pillantását, a visszatartott lélegzetet, aztán a kapcsoló feljebb tekerése után megfordultam, és úgy álltam ott, mint egy elfuserált Dávid szobor, leeresztett kezekkel, várva a negatív megjegyzéseket. A magamutogatástól kellemes bizsergés költözött a testembe, pedig már álltam így, meztelenül Nefelejccsel szemben a hűtőszekrény fényében. Láttam, Nefi milyen kikerekedett szemmel néz rajtam végig, és sajnos azt is láttam, hogy elsápad teljesen, ezért vissza akartam bújni a takaróm alá.
– Várj! Maradj ott! – intett Nefelejcs teljesen megkomolyodva, falfehér arccal – Hozok neked valamit, amit fel kellene próbálnod! – viharsebességgel hagyta el a szobát, én meg csak néztem utána értetlenül. Egy acélszürke selyeminggel a kezében jött vissza. Az arca visszanyerte a színét, de láttam rajta, hogy zavarba jött a meztelenségemtől, és időnként lopva letekintett a péniszemre.
– Ezt felvehetnéd a kedvemért! Tudom, hogy mindig pólóban jársz, de ezzel elegánsabb lennél. – nyújtotta az inget, és megvárta, míg magamra öltöm, aztán közelebb állva elégedett mosollyal simogatott meg a mellkasomon – Fantasztikusan áll, remélem, örülsz neki! – keresték a boldog szemei az arcomon az örömömet. Az ing valóban nagyszerűen állt, de engem elsősorban az ajándék, és a lány simogatása érintett meg.
– Ezt el sem fogadhatom! – szabadkoztam, és tényleg nagyon meghatott, hogy a lány nekem ajándékot ad.
– Szívből adtam, és remélem, hétfőn már ebben jössz a suliba! Senkinek sem kell tudni, hogy tőlem van! – suttogta, miközben belemosolygott a szemeimbe – Cserébe kérnék valamit! Vagyis nem cserébe, csak szükségem lenne egy fuvarra. Hazavinnél a motorodon? Ma anyának segítenem kellene valamiben, és bár nem ígértem, hogy otthon leszek időben, a kedvében akarok járni. – magyarázkodott nagy vonalakban, de egy kicsit úgy éreztem, valami zavarja, azért akar korábban hazamenni.
– Nagyon szívesen elviszlek! – örültem meg a motorozás lehetőségének, aztán levetettem az inget, és sután hajtogattam össze az ágyamon. Nefi végigdobta magát mellettem, szerintem magában eldöntötte, milyen ügyetlen vagyok a csomagolásban.
– Felöltözök, és neked is kerítek egy kabátot a motorra, mert október vége van, hűvös a reggel. – egyenesedtem fel a lányra pillantva. Egyértelművé vált, hogy a farkam nézi, a kissé komorrá váló arca elárulta, hogy valami nincs rendben rajtam.
– Valami baj van? – kérdeztette velem a balsejtelem. Nefi hirtelen a szemembe nézett, zavartan megrázta a fejét.
– Megyek, megmosakszom, hogy mire felöltözöl, útra készen legyek. – pattant le az ágyamról, faképnél hagyott.

A szépen felújított, krómozott 350-es Jawa a szokásosnál is kedvesebben duruzsolva falta a kilométereket. A még mindig törött tükör is csak azért zavart, mert Nefelejcsnek a legjobb állapotban szerettem volna megmutatni a büszkeségem, hogy azzal is imponáljak. Kicsit csalódott voltam, hogy nem érdeklik igazán a gépek, de az ölelése, ahogyan kapaszkodva ráfeküdt a hátamra, feledtette velem hamar a csüggedésem.
A házuk előtt Nefelejcs leszállt a motorról, és érzelgős puszit adott az arcomra búcsúzásképpen. Olyan forróság futott végig rajtam, mintha villám csapott volna belém, belerázkódott az egész testem.
– Szeretném, ha a következő hétvégén is eljönnél, és láthatnálak legalább rövid időre. – nyögtem ki halkan.
– Péntek éjszakára odaígérkeztem a nővérednek. – cövekelt le Nefelejcs bocsánatkérő ábrázattal, és a szemeimet kutatta, mit gondolhatok, vagy mit érezhetek.
– Én akkor is látni szeretnélek. – erősítettem meg a céljaim. Nefelejcs még gondterheltebb lett, amiből arra következtettem, terhes számára a közeledésem.
– Nem tudom, nem ígérek semmit, de ne beszélj erről a nővérednek, és senki másnak se, kérlek! – rázta meg a szőke sörényét, aztán szinte futva otthagyott. Azt hittem, ismét megbántottam valamivel, ez pedig rosszkedvet okozott. Kissé furán éreztem magam, este még Lídiának is csak sűrű mellébeszélés közepette árulhattam el, hogy Nefi a barátsága jeleként egy csinos férfiinget adott ajándékba. Két szék között a földön találtam magam, mert a lelkemet feszítő érzéseket nem beszélhettem ki senkivel. Majdnem olyan kényelmetlenül éreztem magam, mint a suliban, nem számíthattam senkire és semmire, egyedül kellett megbirkóznom a nehézségeimmel. Olyan hülye vonzalmat okozott a lány, amit nem enyhített semmiféle gondolat. Rajta járt az eszem, körülötte forgott az életem, és ezt még magamban is kellett tartanom. Nem akartam elvenni Lídiától, mégis egyre jobban vágytam, hogy az enyém legyen. A testvérem meg is jegyezte, haragszik rám, mert valamit titkolok. Hogy mondhattam volna el, hogy irigylem tőle Nefelejcset? És akkor még ott munkálkodott bennem a kétely, a gyönyörű, szőke lány vajon elfogadna-e engem, a neandervölgyi fizimiskájú, ronda fiút.

Az igazi meglepetés a suliban hétfő reggel ért. Zsuzska odajött hozzám, és teljes természetességgel, mintegy barátként mellém költözött a kétszemélyes iskolapadba, ahová korábban még senki más nem merészkedett. Első dolga volt, hogy megdicsérje rajtam a Nefelejcstől kapott inget. Végtelen kedvesség tükröződött az arcán, de én mégsem őt, hanem a többiek megrökönyödését figyeltem, főleg Nefelejcs komor arckifejezése érintett meg. Talán összevesztek valamin? A legjobb barátnők hétvégén ellenségek lettek? Rákérdezni nem mertem Zsuzskánál, Nefelejcsnek meg a közelébe menni sem lehetett, mivel nem akartam elárulni a kezdődő barátságunkat. A szőke tünemény rám villantotta ugyan a szemeit, de annyira közönyösen viselkedett, feltételeztem, hogy nem kér sem Zsuzskából, sem belőlem. Morcos volt és megközelíthetetlen. Vártam hát, mi fog történni, hiszen valaminek történnie kellet, jó mondás szerint puskaporos volt a levegő az osztályteremben. Mindenkit meglepetésként ért, hogy Zsuzska, a szép, de különc lány beszélget velem. Igaz, csak általános dolgokról esett szó, de maga a tény, hogy bátorkodott ismerkedni, különös figyelmet váltott ki a többiekből. Nem szóltak hozzánk, csak feszült figyelemmel füleltek, időnként kétes gondolatok és szánakozó pillantások között végigmértek. Nem, nem féltettem Zsuzskát. Én Nefelejcset féltettem, aki a haragját morcos pillantásokkal mutatta ki a volt barátnő felé. Az aggódás mellett azért örültem is, mert Nefi kivételesen nem rám volt mérges. Zsuzska, mintha provokálná Nefelejcset, egyre nyíltabban lebzselt körülöttem, a hatalmas, fekete műszempilláival, fekete rúzzsal kikent, keskeny ajkaival és a haspólóból hivalkodó, felnyomott, kicsi melleivel valóban sikerült elérnie, hogy alaposabban megfigyeljem. Persze, láttam már elégszer a két hónap alatt, de rá sosem figyeltem oda annyira, mert mint mindenki mást is, őt is elhomályosította Nefelejcs megkapó, természetes szépsége. Zsuzska hiába magasodott jócskán Nefi fölé, jó, ha ötven kilót nyomott. A vékonysága mégis takargatott valami vonzót, nőiest, amit az öltözködésével ugyan rejtegetett, és csak fel kellett valahogy fedezni a varázsát ahhoz, hogy a valódi nőiessége alaposabban megérintsen. Ez a nap volt az első alkalom, hogy megbámultam a vékony, izmos lábait, és az absztrakt mintájú, fekete testnadrágban nem nagyon feszülő, de izmos és formás fenekét. No meg a lábai közötti hatalmas szünetet, amely még jobban kiemelte a sportos, kifejezetten erőt sugárzó, vállas alkatát. Úgy festett, mintha már kihordott volna pár gyereket, a széles, távoleső combok közötti nyitott ágyéka mégis egészen izgalmasan festett. A szálkás izmokkal mérsékelten párnázott, csontos lábak között kihangsúlyozódott a testrész, amit a többiek gúnyosan tevepatának becéztek, de nekem eszem ágában sem lett volna ezen viccelődni, sőt, nekem kifejezetten tetszett, hogy aznap az ölére feszülő testnadrágot viselt. Tök természetes és nőies alkata volt Zsuzskának, csak valamiért a gyászos, fekete maszkot és öltözetet erőltette. A gondolkodása viszont korántsem tükrözte ezt a befelé forduló sötétséget. Megértettem, hogy Nefelejcs sok tekintetben felvilágosította velem kapcsolatban, így egészen könnyedén tudott kérdezni és idomulni hozzám. Hamar felfedeztem, tulajdonképpen ő vigyázott rám az osztálytársaim vélt vagy valós, néha gúnyos, néha megvető pillantásai között. Érdeklődő tudásvággyal kérdezgetett, és úgy intézte, hogy az osztály hallhassa, amit magamról megemlítek. Az biztos, hogy rendesen odatette magát, és be nem állt a szája, mégsem idegesített, sokkal inkább a szívembe lopta magát a közvetlenségével. Azt vettem észre, hogy a máskor közömbös osztálytársak elcsendesednek. Valószínűleg meglepődtek, talán még a pokolba is kívántak, de a távolságot továbbra is tartották, úgy tettek, mint addig a két hónap alatt, lekezelően levegőnek néztek. Zsuzska, a világos bőrű, szeplős, erősen sminkelt lány aranyos volt, talán túl kihívó, törleszkedő is, de az én szívemet a porcelánbaba szépségű Nefelejcs dobogtatta meg. Délután, amikor hazaindultam, az új barátom még azt is megkérdezte, lenne-e kedvem szerda este beszélgetni a lakásuk melletti ligetben. Nefelejcs után néztem, aki karót nyelt stílusban hagyta el az osztálytermet, aztán örömmel igent mondtam az új barátomnak. Jobban örültem volna Nefi közeledésének, de Nefelejcs talán meggondolta magát szombat reggel óta. Vagy tényleg csak Zsuzska miatt nem tett felém egyetlen lépést sem? Utána kellett volna szaladni, de pont az ő érdekében nem tettem. Majd eljön annak is az ideje, amikor beszélhetünk végre négyszemközt.

A liget a korai sötétedés miatt kísérteties ürességgel és lehullott levelek vastag avarrétegével fogadott. A háromnapos ismerkedés után Zsuzska már ott várakozott rám egy nosztalgikus időket idéző, pirosra festett deszkapadon, fázósan összehúzva magán a hosszú, fekete műbőr kabátját. Fenn ült a pad háttámláján, mint egy tyúk a kakasülőn, behúzott nyakkal mereven figyelve követte a csörtető lépteim. Önkéntelenül is rámosolyogtam, majd egyszerűen mellé telepedtem. Megkérdezhettem volna, mit gondol, vagy mit tud rólam Nefelejcstől, de a rokonszenvessége elindított valamit közöttünk, amit kár lett volna kifacsarni. Úgy döntöttem, hagyom, hogy csak egyszerűen alakuljon közöttünk a barátság, nem siettetem, és nem hozom kényelmetlen helyzetbe azzal, hogy olyan kérdéseket teszek fel, amire talán nem akarna válaszolni. Biztos, hogy Zsuzskában is volt némi tartás engem illetően, hiszen kettesben voltunk meglehetősen sötét helyen, távol a figyelő szemek és fülek sokaságától, de pár perc szinte elölről kezdett ismerkedés után teljesen felengedett, nagyon őszintén mesélt a családjáról és aprólékosan kikérdezte az enyémet. Nyilvánvalónak tetszett, hogy a nővérem és Nefi leszbikus kapcsolatáról Zsuzska nem tudott, mint ahogy az is napvilágra került, Nefi elővigyázatosságból azt állította, velem csak barátkozott. A szőke csaj még az egész heti haragot is meg tudta magyarázni, azzal kábította Zsuzskát, direkt rányitottam, amikor épp pisilt a klotyón. Nem szólhattam, nem árulhattam el Nefiről az igazságot, hiszen amit mondott az egykor nagyon közeli barátnőjének, az egyfajta óvatoskodó, védekező mechanizmusnak mutatkozott.  Szabadjára engedtem, és megmosolyogtam a füllentést. Az volt a legkellemesebb, örültem Zsuzska egyre közvetlenebb bizalmának, és minden perccel egyre közelebb éreztem magamhoz a magas, vékony testű, de izmos lányt. Ez lenne a barátság? És minél kedvesebbnek tetszett Zsuzska, annál kíváncsibb lettem rá, a gyermeki emlékeire, az érzéseire, a világról alkotott képére. Egészen más volt vele beszélgetni, mint Nefelejccsel. Nefivel volt valami vibrálás, valami feszültség közöttünk, míg Zsuzska olyan lett nekem aznap, mint a nővérem. Boldoggá tett a bizalma, és életemben először éreztem, hogy van egy barátom, nem is akármilyen, egy végtelenül csodálatos. Pillanatok alatt száguldott el mellettünk az idő. Én nem tudtam betelni az új élményekkel, ő pedig olyan aranyosan tudott beszélni magáról és faggatni engem, hogy minden szaván nagyra nőtt gyermekként csüngtem. Mikor mondta, hogy mennie kell, szomorúságot éreztem, pedig tudtam, hogy másnap is mellém fog ülni a suliban, és beszélni, beszéltetni fog megint. Megfogtam a jéghideg, csontos kezét, lesegítettem a padról, aztán hazakísértem. A bérház ajtajában engedtem csak el a didergő lány meglangyosodott ujjait. Én nem fáztam pulóverben, de ő átfagyott teljesen a vékony bőrkabátjában és a vékonytalpú sportcipőjében. Mégis, amikor elváltunk, kaptam tőle valamit, amit lehetetlen volt elfelejteni. Nem volt több egy mosolynál, mégis, az az arc olyan örömteli üzenetet közvetített, ami mérhetetlenül boldoggá tett.

Zsuzska másnap ismét mellém ült a padba. Talán még az előző napokhoz képest is természetesebben beszélgetett. Csak akkor kezdett aggódni és feszültebben viselkedni, amikor Nefelecs is belépett az osztályterembe. Már negyedik napja nem köszöntek egymásnak. Fájt, hogy Nefelejcs is úgy ment el mellettem, mint a többi osztálytársam, lekezelő közönnyel, mintha nem is ismernénk egymást, és az is bántott, hogy a lányok haragosan villantották egymásra a szemeiket, mintha annak is én lennék az oka. Szívesen visszasírtam volna az előző hetet, amikor szemmel vertek mindketten, de akkor még legalább a lejobb barátnők voltak. Délig kellett várnom, hogy adódjon egy lopott alkalom. Amikor senki más nem láthatta, Nefelejcs rám kacsintott az ebédlőben. Napok alatt változott meg körülöttem a világ. Gazdagodtam Zsuzska személyében egy baráttal, és reménykedve vártam a titokzatos kapcsolat folytatását Nefelejccsel. Nem tudom, mennyire változtam meg kívülről nézve, mennyire látszott meg rajtam az a felemelkedés, amit az érzelmeim produkáltak, de mintha az osztálytársaim is jobban elfogadtak volna. Többen köszöntek érkezéskor, mások csak biccentettek, és volt olyan lány, aki oda mert jönni hozzám két barátságos kérdés erejéig. Délutánra sokkal felszabadultabb lettem érzelmileg, bár maradtam a hallgatag, megfontolt, visszahúzódó, és főleg csúnya fiú, mégis valami tiszteletfélét vívtam ki az osztálytársaim szemében. Nefelejcs pedig egészen nyíltan mert végre mosolyogni rám, ami külön megdobogtatta a szívem. Tanórákon próbáltam figyelni, de az eszem máshol járt. Zsuzskát néztem. Az arcát, az éles orrnyergét, a hegyes állát, a keskeny, kissé előre ugró, de éles kontúroktól különlegesen gusztusos, csókra termett ajkait, amelyek bőséges fekete rúzstól csillogtak. A kislányos szeplői fölött a brutális hosszú, fekete műpillái valahogy elbizonytalanítottak a korát illetően, pedig tudtam, hogy csak egyetlen évvel fiatalabb tőlem. Szép volt. Teljesen más, mint Nefelejcs. Másképpen szép. Még a mű dolgokkal sem volt semmi baj, sőt, a rengeteg feketével sem. Megbarátkoztam a stílusával ugyanúgy, mint a hegyes, feketére lakkozott körmeivel. Nem igazán tudtam elképzelni, miért ilyen, hiszen a külseje egyáltalán nem tükrözte a belső szépségét, ami sokkal szebb volt, mint bárki képzelhette. És én majdnem mindent neki köszönhettem. Nem hagyhattam ki az alkalmat, hogy elhívjam magamhoz valamelyik délutánra, végül a vasárnap délelőttöt nekem ígérte, ami megmagyarázhatatlan örömmel töltött el. Nem akartam, hogy megint fázzon a ligetben, s miután megízleltem egy valódi barátság ízét, óriási szükségem volt a társaságára. Annyi magányos év után türelmetlen lettem kissé, és féltem, hogy ha egyszer elengedem Zsuzskát, nem tudom majd magamhoz édesgetni soha többé.

A péntek este szokatlan gyorsasággal köszöntött be. Megint ott volt a nagy dilemma, elbújjak, vagy párnát húzzak a fejemre, ne kelljen hallanom Nefelejcs és Lídia szórakozását. Nem találtam a szobámban a helyem, és már azon gondolkodtam, egész éjszaka motorozni fogok, de aztán meggondoltam magam, mert mi van, ha Nefelejcs reggel ismét bejön majd hozzám. Nem lehetek annyira elgyötört, hogy elaludjak. Márpedig a lányban óriási lendület és céltudatosság lakozott. Leültem hát az íróasztalomhoz, és tanulni próbáltam, de jobbára csak azt kerestem, mivel járjak az újdonsült, legkedvesebb barátom, Zsuzska kedvében. Amíg Lídia pisilni ment, Nefelejcs váratlanul beállított a szobámba. Ritka csinos volt a testhezálló farmerjében és a lenge, világoskék blúzában, de időm sem volt gyönyörködni benne. Amikor meglátott, elvigyorodott, a tömény rózsaillatát maga előtt sodorva sietve odajött az íróasztalomhoz, amivel Zsuzska ugyanazon illatát idézte fel. A nagy barátság talán elmúlt, az ízlésük azonban továbbra is egyezett. Még mielőtt magamhoz tértem volna, fölém hajolt Nefelejcs, akkora puszit nyomott a képemre, hogy az arcomon ott maradt a bordó rúzs csöppet sem diszkrét foltja.
– Szia, Sanya! – simogatta meg édesen az arcomat, egészen közel hajolt – kihúzom a nővéred szobájában a függönyt, ha szeretnéd látni, mit csinálunk, költözz ki az erkélyre! – merevedett szoborrá, míg várta a válaszom.
– Nem, nem megyek! – futott végig rajtam a forróság. Elképzelni nem tudtam, mi járhat a lány fejében. Nefi meglepődött.
– Nem érdekellek? Pedig olyan jól kigondoltam, izgatna a tudat, élvezném, ha néznél minket. Gondold meg! Nekem most mennem kell! Ha meggondolod magad, intézd úgy, hogy Lídia ne tudja meg! – nyomott egy gyors puszit a számra, és mielőtt ki tudtam volna nyögni valami értelmeset, visszaindult a testvérem szobájába. Az ajtóban még megfordult, a fejével az erkély felé intett, incselkedő grimaszt vágott, aztán elszelelt. Nagy volt a kísértés, de még nagyobb a visszatartó erő. Nem akartam egyiküket sem intim helyzetben látni. Egyszer pont elég volt belebonyolódni egy megalázó helyzetbe, nem állt szándékomban megismételni. A szavak azonban kíméletlenül munkálkodtak, nem értettem, Nefelejcs mit akart elérni, miért csábított az erkélyre. Elképzelni sem tudtam egyetlen nőről sem, hogy egy ilyen helyzetet élvezni tudna. Még hogy nézzem, hogyan szeretkezik egy másik nővel? És pont a testvéremmel? Vagy csak meg akart bizonyosodni a megbízhatóságomról? Teljesen összezavart. Lecsuktam a szemeim, beszívtam az illatának szobámban maradt, kellemes foszlányait, aztán gyors elhatározással fürdeni mentem. Hideg víz kellett, hogy lehűtsön, de a gondolataimtól nem tudtam szabadulni. A szokottnál is jobban füleltem, mi történik Lídia szobájában, de csak ideges lettem, hogy sóhajokat, kéjes nyögéseket kellett hallanom.

Még éjfél sem volt, amikor végre csend telepedett a nővérem ágyára. Már megnyugodtam, beletörődtem, hogy az az igazán jó Nefelejcsnek, amit a szomszéd szobában kap. Egyre kevésbé zaklatott fel a lány tudatos, provokatív viselkedése, abban kerestem vigaszt, milyen kellemes izgalmat jelentett a fülledt együttlét elképzelt gyönyörűsége. Vajon Lídia mit gondolna, ha tudná, mit akart tőlem a lány? Egy dolgot tartottam szem előtt, semmilyen formában nem lehetek megkötője a kettejük között zajló örömködésnek. Kis időre a falra tapasztottam az egyik fülem, még sóvárgóbban kezdtem fantáziálni Nefelejcsről, mi történhet vele éppen. A hangtalanság még éberebbé tett, elűzte a fáradtságot, és a korábbi álmatlanságot további kíváncsisággal tetézte. Csak azért sem megyek ki az erkélyre! Csak azért sem! Tiltakozott minden idegszálam a vágyaim ellen, amikor halkan kinyílt a szobám ajtaja, és felkapcsolásra került a világítás. Nefelejcs osont be lábujjhegyen, teljesen meztelenül. Céltudatosan jött az ágyamhoz, kihangsúlyozott léptekkel, kacéran előretolt mellekkel és ritka bámulatos csípőmozgással. Arrébb túrt a pillanatnyi megrökönyödésemben, hogy helyet hagyjak neki, felült mellém a takaróm szélére, és maga előtt az összezárt lábait átkarolva belemosolygott a szemeimbe, de valami elképesztő magabiztossággal és hihetetlen természetességgel. Talán a nővérem tudott ilyen könnyedén közlekedni előttem meztelenül, de vele mégiscsak együtt nőttem fel.
– Fogadni mernék, nem voltál az erkélyen! – csóválta meg a fejét a lány, miközben egyfolytában vigyorgott. A parfümfelhőjébe valami egészen más, szokatlan, ismert illat vegyült. Csak ki kellett volna nyújtani a kezem, hogy megérinthessem Nefelejcs hófehér, márvány tapintású bőrét.
– Nem, nem voltam az erkélyen. Nem tudtam eldönteni, hogy mi a célod vele. Szándékosan provokálsz, vagy csak a megbízhatóságomat akarod letesztelni?   – kulcsoltam össze a fejem alatt az ujjaim, azzal is jelezve, hogy egyiktől sem tartok.
– Csak örömet akartam szerezni neked. Ha csak a megbízhatóságod akarnám tesztelni, nem lennék csupi! – vont vállat Nefelejcs, a jobb keze a mellkasomra tévedt. Az ujjai laza keringővel táncolták körbe a mellizmaim.
– Ha hamarabb mondod, és nem a testvéremet kellene veled látnom, nem hagytam volna ki. – próbáltam közömbösséget színlelni. Éreztem, hogy célja van a simogatásnak és beszélgetésnek.
– Lídia tudja, hogy itt vagy? – kérdeztem felismerve, hogy Nefi nagyon is céltudatosan cselekszik.
– Alszik, mint a tej. Gondoskodtam róla, teljesen lefárasztottam. – mosolygott hamiskásan Nefi, a keze az arcomat vette célba, az ujjai, mint ha a vastag ajkaim puhaságát vizsgálnák, óvatos mozdulattal kerestek utat maguknak.
– Mit csinálsz? – préseltem ki magamból a mondatot, mert kezdett derengeni, hogy a lány nem csak beszélgetni jött.
– Megszeretgetlek. Szeretnék itt lenni melletted, vagyis veled.
– Úgy, hogy az előbb enyelegtél a nővéremmel? – ráncoltam össze a homlokom, de az ötlet mégis nagyon tetszett. Volt valami megfoghatatlan perverzió Nefelejcs viselkedésében.
– Úgy, úgy! Érzed az illatát? – folytatta tovább az ajkaim zaklatását, és a mosolya valami érdekes, várakozó arckifejezéssé változott.
– Érzem, persze, hogy érzem. – mondtam ki hangosan, Nefi pedig kihasználva az alkalmat, ahogy kinyitottam a szám, az ujjait betolta a fogaim közé, szinte a nyelvemet simogatta.
– Kiváló szaglásod van! – helyezkedett még közelebb – Képzeld, háromszor voltak Lídiában ezek az ujjaim. Jó mélyen, forrósággal és átható illatú nedvességgel körülvéve. Isteni volt!
Tiszta perverz, gondoltam, de a nővérem illata ide, vagy oda, a helyzet pikantériája nem engedte, hogy ezen gondolkodjak. Felizgultam. Nefi elmebajt okozó játékára páratlan izgalommal reagáltam. Úgy mozgatta a számban az ujjait, simogatta a nyelvem, hogy a lehető legnagyobb felületen és a legalaposabb módon lenyaljam a nővérem testnedveit, és ettől teljesen beindultam. Kit érdekelt, hogy Lídia puncijában jártak azok a vékony, forróságot okozó ujjak? A hév magával ragadott, de még kíváncsi voltam a lány kezdeményezőkészségére, hát hagytam, had teljesedjen ki a szórakozása. Ő is izgult, visszafojtott, mély lélegzetvételekkel összpontosított a pajzán játékra. Az arca megnyúlott, mosoly helyett elképesztő sóvárgás formálta át a szép vonásait. A bolondos játéka beindított, feljebb emelkedtem, meg akartam csókolni. Nefi elhúzódott.
– Érzem, hogy vártál, kellemes meleg van, de feljebb vennéd a fűtést? Nem akarok takarót, azt akarom, hogy te melegíts!   – intett a szemeivel a konvektor irányába, majd félrehúzódott a takaró széléről, hogy leszállhassak az ágyról.   Túl voltam már azon a ponton, hogy szégyenkezzek az erekcióm miatt, sietősen ugrottam a fűtőtesthez, feltekertem maximumra, és már fordultam is vissza. A lány már az ágy szélén ült. Kissé elsápadt, amikor végignézett rajtam, de aztán furcsa grimaszt vágott, és kinyújtotta a kezét, hogy menjek hozzá közelebb.
– Oh! – csusszant ki a száján a meglepetés, majd rövid töprengés után még egyet intett, hogy álljak hozzá közelebb. Gyönyörű volt, tökéletes mellei és hibátlan alakja gyönyörködtette a szemem, de a mozdulat, ahogy egyetlen fejmozdulattal dobta hátra a haját, majd a képembe vigyorgott, mindent felülírt. A tolakodó rózsaillat eggyé olvadt a szépségéből adódó vonzódással.
– Mi az az oh? – álltam meg felette, a térdeim hozzáértek az övéihez.
– Semmi, semmi! – vörösödött el még jobban a fehér arcbőre – A nővéred mondta, hogy hatalmas farkad van. De hogy ekkora! – vigyorgott megilletődve.
– Érintsd meg! – szóltam hozzá. Kissé nagyon leegyszerűsített módja volt ez az általam elképzelt udvarlásnak és becserkészésnek, de a helyzet adta magát, Nefi eleve másként közelített. A lábaim megremegtek az elképzelt gyönyörűségre.
Nefelejcs egy darabig olvasott a gondolataimban, nem vette le az arcomról a szemeit. Nem kellett siettetnem. Hihetetlen izgalom volt már az is, hogy a lány orra előtt ott ágaskodott a farkam. Nefi végül leengedte a tekintetét. Láttam, hogy beleharap az alsó ajkába, aztán megemelte előbb a bal kezét, aztán a jobbját is. Óvatos ujjak próbálták körbefogni, derékon ragadni a hímvesszőmet, miközben egy meleg tenyér emelte meg a heréimet.
– Körül sem érik az ujjaim! – nevette el magát a lány, majd két kézzel fogta körbe, és lassan lehúzta a makkomról a bőrt. – Ez brutál nagy! – nyögte megbűvölten.
– Nem is olyan nagy. – mosolyogtam meg a meglepődését.
– De igenis brutális! Már a hűtőszekrény előtt felfedeztem, és azóta érzem, hogy kell nekem! – motyogta matató kezekkel, miközben óvatosan körbeforgatta a nemesebbik testrészem, hogy alaposabban, minden oldalról megszemlélhesse.
– Le akarok feküdni veled. – közöltem nemes egyszerűséggel. Még forróbb vágy öntött el. Megpróbáltam lehajolni, hogy megcsókoljam a hívogató, vörös ajkait, de Nefi hátra húzódott ismét.
– Jó, csak ne siettess. Mondtam már, hogy szűz vagyok!
– Tudom, de ne aggódj, nekem örökre kellesz! – szinte szerelmet vallottam érzelmektől nyakon öntve.
– Igen? Ezt már mondta más is, de valamiért mindig úgy alakult, meg kellett tartanom a szüzességem.   – rázta meg a fejét a lány.
– Te vagy a legvadabb és a legédesebb álmom, mióta megláttalak a suliban. – próbáltam színt vallani, de éreztem, hogy a kimondott szavak inkább erotikusak, mint szerelmesek.
– Vad és édes? – csillantak fel Nefi szemei. – Szerelmes vagy belém? – kérdezte a lehető legegyszerűbb természetességgel, miközben elkezdte fejni két kézzel a péniszem, és kíváncsian figyelte, hogyan változik az alakja, a mérete a kezei nyomán.
– Igen. – bólintottam a kellemes érzésektől teljesen elvarázsolva, hiszen a kimondott vallomás is hihetetlenül könnyen jött a számra.
– Tökéletes! Akkor még nagyobb szenvedéllyel szerelmeskedhetünk! – vigyorgott Nefelejcs, majd lassan hanyatt dőlt az ágyon, és a farkamnál fogva a csípője felé térdeltetett. Ott megállított, mozdulatlanságra ítélt. Csak a kezei jártak párban, húzogatták az előbőrt a farkamon, és igazi beleéléssel követték a szemei a hol előbúvó, hol elrejtőző, lila színbe váltó, feszülő makkom parázna látványát. Bevallom, ez a lassú, filmszerű élmény engem is magával ragadott. Az elgyengült, bizsergő testemben valami furcsa remegés váltotta a csodálatos érzéseket, szinte elfelejtettem lélegezni. A gerincem mentén felülről induló merevség lassan elérve a makkomig beteljesítette a végzetem. Kíméletlen összehúzódások lőtték a lány testére a spermiumcseppjeim, beterítve a fehér bőrét a púpjától a homlokáig. Meg is lepődött Nefelejcs rendesen, de aztán még nagyobb örömmel és elszántsággal préselte ki belőlem az élvezet utolsó, elgyengítő hullámait.
– Ez túl hamar ment. – sóhajtottam végignézve a megilletődötten pislogó lányon, aki még mindig kedveskedőn simogatta a kissé megereszkedett farkam.
– A legelső alkalomkor ez mindig egy kicsit hamarabb bekövetkezik, ne aggódj miatta! – nevetett Nefelejcs, mire szánakozva megvontam a vállam. Rápillantva a lány mellei közötti foltra kissé elbizonytalanodtam. A mellei rettenetesen tetszettek, a kicsi, barnás színű udvarokból édesen meredeztek a rózsaszín bimbói, de a közöttük rezdülő kis tavacska elbizonytalanított. Nyújtottam is a kezeim, meg nem is, aztán Nefi szemeibe bámultam. Az arca bal oldalán a homlokától az álláig hosszú fröccsenés kezdett a füle irányába folyni, egy kevés még a szemhéján is megrekedt.
– Töröld ki a szememből! – szólt a lány, mint aki tudja, mire gondolok éppen – Remélem, nem idegenkedsz a saját spermádtól! – fedezte fel a tétovázásom, majd felnevetve megfogta a jobb kezem, és az arcához húzta. Ahhoz a gyönyörű archoz, amit annyira dédelgettem az álmaimban, és amiről szentimentálisan oly sokat álmodoztam. Az ujjaim alatt elkenődött az örökítőanyagom, amit megpróbáltam lesöpörni az arcáról, ő meg ezt a szeretetteljes mozdulatot szinte kinevette, ami első pillanatban kissé rosszul esett. Idő kellett, hogy a nagy szerelemben megértsem a játékosságot.
– Nem idegenkedek, csak... – habogtam sután, de befejezni sem tudtam a mondatot. Mit kellett volna mondanom? Tapasztalatlan és suta voltam, csak bámultam, mint egy megilletődött gyermek.
– Tudod mit, most már megcsókolhatsz! – nevetett még hangosabban nefelejcs, de amikor lehajoltam, hogy beváltsam az elnyert jutalmamat, Nefi nevetve elfordította a fejét – De csak ott csókolhatsz meg, ahol előtte összekentél! – mondta hangosan, és már kacagott. Nem tudtam eldönteni, hogy szívat, vagy csak viccel. A felszabadult energiáival viszont engem is nevetésre késztetett, és ez elpárologtatta a pillanatnyi zavarom. Ráereszkedtem a csípőjére, hogy mozdulni se tudjon, aztán felegyenesedve jobb kezemmel beletenyereltem a mellei közötti spermatócsába. Nefi megértette, hogy határozott elképzeléseim vannak, abbahagyta a nevetést, és kikerekedő szemmel figyelt. A csúszós tenyerem átsiklott előbb az elterülő bal, majd a picit kisebb jobb mellére. Tudnom kellett, milyen érzés ott megérinteni, mennyire kemények, és főleg, hogy milyen érzést váltok ki a lányból, ha körbesimogatom a világosbarna bimbóudvarokat. A puha emlők egymás után belesimultak a tenyerembe, csak a kicsi, hegyes bimbók ágaskodtak egyre keményebben. Ha nem lett volna nedves a kezem, szinte karcolták volna a bőrömet. Így is karcolták, de fájdalom helyett erős bizsergés kötötte le a figyelmem. A vágy pedig, ami kezdett ismét visszatérni, felerősödni, egyre többet és többet akart kihozni a helyzet nyújtotta érintkezésből. Megint a spermafoltba mártottam a kezeim, de már nem a melleit, hanem a lány nyakát vettem célba, aki megemelte az állát, hogy minél nagyobb felületen érinthessem a finom bőrét. Kezdett nagyon tetszeni a játék. Nefi olyan volt, mint egy ajándék, aki tőlem is elvárja az őrületes, kissé perverz törődést. Az ondótól tocsogó ujjaim felkúsztak az arcára, megkeresték az alsó ajkát, ami mintha csak hívogatna, enyhén megereszkedett. Egy kicsi, hegyes nyelv bújt elő, hogy rátapadjon az ujjbegyeimre, és megízlelhesse a nyúlós, tapadós, ragaszkodó fehérséget. A lány olyan beleéléssel cselekedett, szinte hitetlenkedtem, de a szemeim nem csaltak, nem csak álmodtam az egészet. Az ismeretlen ingerek sokasága ismét teljes erekcióba állította a péniszem. Az addig érlelt elképzeléseimet sutba dobtam, és már csak arra koncentráltam, ami legjobban érdekelt. Gyorsan toltam magam hátrébb, hogy bebocsátást nyerjek a forró combok közé, és gondolkodás nélkül, ösztönösen csókoltam szájon a szája szélét körbenyaló Nefelejcset.
– Olyan gyönyörű vagy, Nefelejcs! Veled akarok lenni! – lihegtem izgatottságtól totál begerjedve, és a combok között utat keresve a farkam odapréseltem a lány ágyékához. Éreztem a nedvességet, a forróságot, és az orrom is csalhatatlanul biztosított a lány izgalmi állapotáról.
– Csináld! – lihegte Nefi, két oldalra kinyújtotta a karjait, a combjaival viszont szinte átölelt, mintha azokkal kapaszkodna a támadásom hevessége ellen. Előre toltam a csípőm. Éreztem, hogy komoly ellenállásba ütközök, de még háromszor próbálkoztam, mielőtt Nefi a kegyelmemet kérte.
– Fáj, Sanya! Hagyd abba, kérlek! – suttogta kissé rémülten, aztán vigasztalásként magához húzott, és szorosan átkarolta a nyakam.
– Ne haragudj, csináljuk máskor! Most nem megy. – simogatta a hátam Nefelejcs, szomorúan tapasztaltam meg az ijedtségét. Abban a pár másodpercben bennem is legalább akkora törést jelentett a kudarc, de néhány csók után felengedtem.
– Túl nagy vagy nekem. – suttogta a lány, majd a hátamra döntött, mellém feküdt. Befészkelte magát a vállgödrömbe, a forró combjával rám nehezedett. Határozott elképzelése lehetett, mert nem hagyta, hogy a kezeimmel a csípőjénél lejjebb nyúlkáljak, de ő maga a bal kezével elkapta a farkincám, és addig húzta, nyúzta, gyömöszölte, míg nem érezte, hogy az kihúzza magát teljes keménységben. Ettől persze elmosolyodott, és jobb kedvre is derült Nefelejcs.
– Azt mondod, túl nagy vagyok neked? – taglózott le a tudat, de reménykedtem, hogy ez csak átmeneti nehézséget jelent.
– Igen. Hatalmas farkad van. Most nem jött össze, de majd legközelebb menni fog. Addig meg...
– Addig meg? – kérdeztem vissza, mert a mondat végét titokzatosan lefelejtette.
– Addig meg... – ismételte meg a lány, és már ismét jókedvűen mosolygott, hirtelen lejjebb csúszott. A farkam fölé hajolt, nézegette kicsit a bőr alól előbúvó, lilába hajló makkom, aztán egy pillanatra, mintha megpróbálta volna a szájába venni. A röpke másodpercig tartó farokcsók után az arcbőréhez dörzsölte a legérzékenyebb testrészem, amivel nagyon kellemes érzéseket tudott átadni a kicsi, de annál érzékenyebb bőrfelületen keresztül. Nagyot nyögtem.
– Most te bűvölöd a farkam, vagy a farkam bűvöl téged? – kérdeztem Nefelejcset, pedig tartottam attól, hogy a válasz erejéig felfüggeszti a kényeztetésem.
– Döntsd el! – érkezett a kuncogó válasz, aztán a lány hirtelen felült, keresztbe vetette magát a combjaimon, hogy kényelmes magasságból lepillantva mindkét kezével besegíthessen a stimulálásba. Végletekig csigázott az aktus szépségével, a vékony, hófehér ujjainak és narancsneon körmeinek látványával. A vágy elvette minden erőmet.
– Ezt szereted csinálni? – túrtam a szőke hajába az egyik kezemmel, a másikkal egy másodpercre benyúltam az ajkai közé, hogy érezhessem a nyelvét és nedves ajkait.
– Imádom, amikor attól izgulsz, hogy azt hiszed, beleélvezhetsz a számba! – lihegte Nefelejcs, a levegőért kapkodó tüdeje szó szerint megerősítette az izgatottságát.
– Ne mondj ilyeneket Nefi! Még a végén attól fogok félni, hogy nem kaphatom meg azt a gyönyört tőled! – kezdtem aggódni, mert valóban kibillentettek a viszonylagos nyugalmamból a perverz élvezettel hangoztatott szavak. Ugyanakkor kezdtem reménykedni is, hogy egyszer, talán nagyon is hamarosan átélhetem az ajkai nyújtotta, különleges élményt jelentő másodperceket.
– Azért izgatlak, mert élvezni akarom a tested! Élvezz el! Élvezz el!   – szakította ki magát Nefelejcs a karmaimból, hogy egészen mélyen hajolva ismét megpróbálja a makkomat a szájába gyömöszölni. Én már ott tartottam, hogy a látványtól elvesztettem magamban minden féket, de ahhoz, hogy szabadjára engedjem a még távolinak tűnő élvezetem, meg kellett feszíteni az izmaim, és erősen koncentrálni a forró ajkak okozta, egyébként végtelenül csodálatos ingerekre. A még foltokban vörös rúzsos száj okozta kéj kissé elmosódott a felszólítás nyomán erőltetett izomfeszülésben, mégis sikerült elérni, hogy többször egymás után belerobbanjak Nefelejcs szájába. Már semmi sem érdekelt, egy hosszú percre elvesztettem a valóságot, és úsztam a gyönyörben. Kimondhatatlan hálát éreztem Nefelejcs iránt, amiért ilyen fantasztikus kegyben részesített. Erőtlenül megsimogattam a haját, míg ő tovább küzdött a makkommal, de már jóval gyengédebben. Mikor végre elengedett, fölém hajolt. Diadalittas arcát a korábbi emlékeimnél is szebbnek éreztem. A vadítóan borzas, szőke haja és a szája szélén pajzán módon megcsillanó sperma a ragyogó mosollyal kiegészítve a menyországba repített. Legszívesebben kértem volna, hogy csinálja még egyszer, de ekkora tahó követelőzésre mégsem vetemedhettem. Csodálatos volt, elvesztem a lány világoskék szemeinek titokzatos mélységében, és játékosan sugárzó arcában. Rámutatott a kissé dudorodó pofazacskóira.
– Visszaadjam? – kérdezte kissé megemelve a fejét, teli pofával, és akkor vált világossá, mit is akar visszaszolgáltatni. Ijedten megráztam a fejem. Nefelejcs a szája elé kapta a kezét, mert rájött a nevetés, aztán erőt vett magán, és nagyot nyelt.
– Jól van, nem is akartam visszaadni! – kacagott a rémült képemen szórakozva, aztán felém hajolt, két meleg tenyerével szeretetteljesen körbesimogatta az arcom, mielőtt megcsókolt volna – Ne ijedezz, árt a szépségednek! – kuncogott még sokáig. A csókjai előbb nyers tojásra emlékeztettek, aztán egyre édesebbek lettek. Már akkor megszületett a gondolat, hogy viszonoznom kell a kapott gyönyört, ezért átvettem a kezdeményezést, és lassan végigcsókolva Nefelejcs puha, forró bőrét, húztam a könnyű testét felfelé, hogy a csípője az arcom fölé kerülhessen. Menet közben kiemelt figyelemmel gondosan kitértem a nem feltétlen legintimebb bőrfelületekre, karokra, vállakra, behorpadt hasra. Élveztem. A kíváncsiságom is egyre nőtt, mert sosem érintettem még női nemiszervet, főleg nem a számmal, de erre készültem, hiszen nem csak vágytam rá, de viszonozni akartam a kapott gyönyört. Ahogy haladtam a célom felé, egyre türelmetlenebb lettem. Beleremegett a gyomrom, de csak még jobban meg akartam kapni Nefelejcset. Mohón csókoltam meg a barna, ritkás szőrrel borított szeméremdombja fölött, amit az arcomra eresztett. Már intenzíven tolakodott az orromba a testnedveinek feromonokat árasztó, átható illata, így még kíváncsibban szippantottam a fülledtség áporodottnak tűnő levegőjébe.
– Ne most, Sanya! Most volt menstruációs ciklusom, még nem érzem magam tisztának. – suttogta Nefi. Óvatosan visszatolatott, csókokkal vigasztalt, a mellei közé húzta a tétova mancsom – Simogathatsz az ujjaiddal, ha akarsz! – suttogta édesen.
– Kicsit másként gondoltam az első alkalmat, de lehet, hogy csak túl romantikus vagyok! – könyököltem oldalról a hátára döntött lány fölé, miközben a szabad bal kezem gyengéden gyúrta a viszonylag telt, puha melleit.
– Meglepődtél? – vigyorgott cinkosan a szemeimbe.
– Persze. Az első alkalmat sokkal szentimentálisabbnak képzeltem. Meg aztán itt lebeg Damoklész kardja a fejünk felett, hogy Lídia felébred. Nem tudom, hogy fogom neki elmondani, mi történik közöttünk. – mélyedt el a tekintetem a bimbóudvar apró redőiben, miközben elgondolkodtam az át nem gondolt önzőségemen, amivel elfogadtam Nefelejcs közeledését.
– Miért akarod elmondani ezt a pár gyönyörű percet? Maradhatna egyelőre közöttünk. Hagyd egy kicsit élvezni az érzést, hogy titokban találkozgatunk. Ha jó lesz mindkettőnknek, majd tovább lépünk.
Nefelejcs szavai ismét megleptek. Bejön hozzám, szerelmeskedünk, és Lídiát is meg akarja tartani? Ellenkezett az igazságérzetemmel. Amennyire hű akartam lenni a nővéremhez, annyira vonzódtam Nefelejcshez. Majd később mindent elmondok Lídiának, ha eljön az ideje. Csak érezzem közelebb magamhoz Nefelejcset, mert ez a titokban tartott találkozás nem győzött meg a lány elkötelezettségéről.
– Rendben, akkor még nem mondom el Lídiának. Lelkiismeret furdalást fog okozni, de talán megéri kockáztatni. Holnap is eljössz hozzám? Vagy úgy, mint ma, előbb Lídiához, és utána hozzám? – kérdeztem a lányt, miután kicsit elbizonytalanított az óvatossága.
– Nem jöhetek. Anyáék hetente csak egy estére adnak kimenőt. Ne akarj mindent egyszerre. Tudsz rám várni? Tudok jönni hozzád, vagyis hozzátok, de csak péntekente. – cirógatta meg a mellkasom Nefelejcs kérlelő ábrázattal.
– Tudok várni, ha kell. De a suliban azért odamehetek hozzád, ugye? – mondtam le a reményeimről kicsit elkedvetlenedve.
– Még nem akarom, hogy a suliban rólunk beszéljenek. Ne siettess, kérlek! Érettségi után minden sokkal, de sokkal könnyebb lesz, találkozhatunk, amikor csak akarunk. – lepett meg Nefelejcs a tartózkodásával, amit csak a kinézetemmel tudtam magyarázni magamnak. Azonnal eszembe is jutott Zsuzska, aki nem volt ennyire óvatos velem.
– Akkor én Lídia után mindig csak a második leszek? – sóhajtottam bánatos képet vágva.
– Nézd úgy, kellően fel leszek rád izgatva, garantált a szex! – felelte Nefi, de ezzel csak még jobban megijesztett. Mintha nem is engem akarna, mintha csak szórakozna az érzéseimmel. Igaz, akkor nem akarna lefeküdni velem. Rákérdezni sem mertem már az igazi okra.
– Összevesztetek Zsuzskával? Látom, hogy nem beszéltek, pedig olyan jó barátnők voltatok. Engem meg bánt, hogy talán nekem is közöm van a konfliktushoz, ami elválaszt benneteket. – váltottam témát, miközben felsejlett Zsuzska kedves, vékony arca és az a mosoly, amit a házuk előtt búcsúzásként kaptam tőle. Nefelejcs is mosolygott rám, de valahogy mégis más szemmel. Zsuzska ártatlanabb volt, közvetlenebb, természetesebb. De minek is gondolkodtam volna ezen, amikor a meztelen Nefit simogathatta a kezem?
– Volt egy kis vitánk, de ne aggódj, ki fogunk békülni, mint ahogyan kibékültünk már ezerszer. – jutottak el a lány szavai a füleimbe. A konkrét okot nem szándékozott a tudomásomra hozni, ezért nem is erőltettem tovább a témát. A válasz úgy hangzott, hogy a lányok összeveszésében nincs semmilyen szerepem, hát elengedtem az ezirányú aggodalmam.
– Nos, akkor most, hogy a kilátások ilyen nagyszerűek, a bal kezemnek meg kel ismerkednie végre a pináddal! – vörösödtem bele a mondandómba, kényszerűen vigyorogtam égő arccal Nefi szemeibe.
– A pinámmal? – kérdezett vissza a lány, mintha iszonyatosan meglepődne, aztán elnevette magát – Határozottan rámenős lettél! – hajolt közelebb egy csókra, miközben a bal kézfejemet engedte lesiklani a szétnyíló combjai közé. Beleremegett, amikor az ujjaim alatt sercenő szőrszálak között a szeméremajkait megérintettem. Váratlanul puha és lágy valamit érintettem az apró erdőben, aztán kissé mélyebbre engedve a középső ujjam, az kis dzsungel, mintha csak kétfelé kitérne az útból, egy forró, nedves mélyedésbe engedte a felfedezésre induló kezem. Nefi lehunyt szemű, mély sóhaja megnyugtatott, hogy kellemes az érintésem. Magam is ámultam a női nemiszerv minden különlegességén, lágyan próbáltam egyetlen ujjal bebarangolni a szeméremtestet. Apró szeméremajkak között siklott az ujjbegyem egészen a vagina bejáratáig. Vonzott, igen, hihetetlenül vonzott, vágytam, hogy behatoljak, de tudtam, hogy Nefi nem örülne, így csak körbejártattam az ujjaim enyhe nyomást kifejtve a hihetetlen puha tapintású bőrre, és közben vadul megcsókoltam a lányt, átdugtam a szájába a nyelvem. A romantikus elképzeléseim elveszlettek valahol az éterben, és már csak a lány kielégítése lebegett a szemeim előtt. Próbáltam összehasonlítani a kéj jeleit a saját, korábbi élvezetemmel, és örömet jelentett, hogy boldogságot tudok nyújtani. Igen, Nefi szemlátomást élvezte a simogatásom, ha nem is kérte, mégis várta a figyelmes munkálkodásom. Valódi gyönyör volt a testén keresztülsuhanó jeleket szuperérzékeny antennaként felfogni, és mély érzéseket kiváltó szemlélődéssel értelmezni. Talán nagyobb gyönyör, mint ha én kaptam volna a kéjt Nefelejcstől. Meghatott, és kissé bénultan ámuldoztam az orgazmus jelenségén, amit utánozhatatlannak és páratlanul szépnek találtam. Hogy eltolta a kezem az öléről, mit sem számított. Olvastam, hogy olyankor az a különleges tesztrész sokkal érzékenyebb, hát inkább máshol simogattam. Nefi egy rövid időre elengedte magát, mint aki erőt gyűjt, mint akit valami módfelett kifárasztott.
– Olyan édes pasi vagy, Sanya! – suttogta, de meg nem mozdult, pedig a csókja abban a pillanatban rettenetesen hiányzott.
– Járj velem, megmutatom, hogy még ettől édesebb is tudok lenni. – szóltam hozzá elérzékenyülve, de Nefi csak mosolygott, majd erőt vett magán, és lemászott az ágyról.
– Majd, Sanya! Ne siettess, kérlek! Most visszamegyek Lídiához, te pedig tartsd meg a titkunk, légy szíves! – simogatta meg a ronda képem, majd közelebb hajolt, és gyengéd csókkal nyugtatott meg, hogy van mire várnom. Elment, kislányos szégyenkezéssel kisurrant a szobámból, pedig csak meg kellett volna ragadnom, hogy erővel marasztaljam. Fájt a lelépése, de meg kellett neki hagyni ezt a szabadságot. Cserébe meghagyta nekem a mellkasomat feszengető büszkeséget, és az émelyítő, de nagyon kiváló emlékeztetőkén szolgáló rózsaillatot. Nem volt okom panaszra. Még az is másképpen esett, amikor reggel Lídia kivezette Nefelejcset az ajtón. Mivel aznap nem dolgozott, ő kísérte a buszhoz az osztálytársnőm. Csupán az erős bűntudatom árulkodhatott a lángoló képemen keresztül, de félve reménykedtem, Lídia nem fogja felértelmezni a bűnös gondolataim.
– Te kis sunyi, féltékeny majom! – tekeredtek körbe hátulról a nyakamon Lídia hosszú karjai, majd a tenyerei megöleltek és megszorongattak az íróasztalom és forgószékem fogságában. Sejthettem volna, hogy lesz hozzám néhány keresetlen szava, miután csodás női érzékkel kiszúrta, mennyire félszegen viselkedtem Nefelejcs távozásakor. Hátra sem mertem fordulni, ugyanakkor ez az ölelés végtelenül barátságos és megértő volt, részben megnyugtatott, hogy a testvérem nem ismeri, legfeljebb sejti az igazságot.
– Én vagyok a féltékeny majom, mikor te enyelegsz Nefelejccsel? Tudod, hogy mennyire fáj nekem? – fakadtam ki, pedig pont megsimogatnom kellett volna a szeretett testvéremet, és bocsánatot kérni tőle.
– Miattad hoztam ide, Sanya! Mégsem mondhatom neki, menj át az öcsémhez, mert ő van igazán beléd esve! – emelte meg a hangját Lídia, és még jobban magához szorított. Megpuszilta az arcom. A tesóm bőrére került rózsaillat megérintette az orromat, ami kijózanított.
– Ne haragudj! Tudom. – merevedtem meg, és vacilláltam, eláruljam-e az igazságot. A vonzalom győzött, így jobbnak láttam csendben maradni. Lídia megkerült, és oldalról az ölembe huppant. Meleg szemeivel kutatta az arcomon kirajzolódó fájdalmat, miközben simogatott.
– Ma is ki akartam hozni hozzád hajnalban, de keresztül húzta a számításom. – pirult el Lídia.
– Nem baj, hogy nem hoztad. Ha jól érzed magad vele, megtarthatod. – kényszerített döntésre a testvéri szeretet.
– Nem megtartani akarom, hanem itt tartani, hogy jobban megismerjen téged. Valahogy majd kitalálom, hogyan hagyhatlak kettesben benneteket. Meg kell tudnod, milyen jól csókol! – csillantak fel pajzán fénnyel a nővérem szemei.
– Csókolóztatok? – kérdeztem, mint aki teljesen tudatlan és hülye.
– Igen, csókolóztunk már az első estén, amikor feljött hozzám a szobámba. Belevaló csaj és brutálisan bevállalós. – sóhajtott Lídia.
– Rajtad is túltesz? Befolyásolni tud téged? – lepődtem meg a nővérem őszinteségén.
– Azt nem, vagyis egy kicsit. Általában én irányítok, de ma felébresztett hajnalban, és egyszerűen nem ellenkezhettem. – vörösödött fülig a testvérem, úgy éreztem, legszívesebben a képembe tolná, ami kikívánkozik belőle.
– Mit csinált? – mosolyodtam el, látva, mennyire szenvedélyes boldogság ül ki Lídia képére. Csak mondja ki bátran, hiszen elsősorban a nyíltságáért szeretem.
– A nyelvét használta. Még most is beleremegnek a lábaim. – nézett fel nagy sóhajtással a mennyezetre, mintha valami csodát élt volna át.
– Nem haragszol, Sanya? – dugta a homlokomhoz a sajátját.
– Örülök, hogy boldog vagy. Látszik rajtad, kivirultál! – öleltem át, és valóban, a közelsége segített elengedni a problémáimat.
– Aranyos vagy! Ennek örömére, miután gondoskodunk anyáról, elviszlek vásárolni és veszek neked ingeket. Sokkal jobbak lesznek, mint ezek az elnyűtt, megfakult pólók, amiket minden nap hordasz. Nem is értem, eddig miért nem hagytad, hogy csinos pasit csináljak belőled, de tudom, ehhez is Nefelecs kellett, meg egy kis szerelem, egy kis büszkeség. Jó lesz? – áradozott tényleg csordultig töltve élettel.
– Klassz lesz, de az ingeket én fizetem. Talán megengedem neked, hogy eldöntsd, melyik áll jól rajtam! – szorongattam meg szórakozottan Lídiát, de ügyelve a női test törékenységére.
– A legjobb testvér vagy a világon! – suttogta.
– Te vagy a legjobb testvér! Képzeld, mióta beszélgettem Nefelejccsel, akadt egy barátom a suliban. Már nem néznek rám olyan ridegen az osztálytársaim, és hozzám mernek szólni végre. Lassan rájönnek, hogy én sem eszek embert.
– De klassz! És milyen a barátod? Magas, vállas, jóképű? – örömködött a nővérem, de le kellett lomboznom a lelkesedését.
– Ő egy lány, Zsuzskának becézik a többiek. Nefelejcs barátnője volt, de most összevesztek valamin, a csaj azóta engem kerülget. De nagyon jól járok vele, mert beszéltet, és így az osztály meghall végre és egy kicsit megismer. – gondoltam szeretettel Zsuzskára, miközben az örömömet elújságoltam a nővéremnek. Valahogy Zsuzskára gondolni mindig is jó volt, felidézni a mimikáját, a mosolyát, és az apró jeleket, amelyek a barátságáról szóltak. A nővérem távolabb húzódott, hogy olvashasson a szemeimből.
– Csinos? – kérdezte sokat sejtető célozgatással.
– Tulajdonképpen szép. Nagyon szép, de csak barát. Mondom, mielőtt bármit próbálnál félreértelmezni. – éreztem, hogy mosolyogva elpirulok, pedig a szégyen, hogy Nefivel megcsaltam a nővérem, sokkal elevenebben fojtogatott.
– Úgy örülök ennek a fejleménynek, Öcsi! – csendült Lídia hangja, és abban az elérzékenyült mosolyban ott ragyogott minden szeretete. Tényleg a legnagyszerűbb testvér volt.
– Szeretnék tőled kérni valamit! – kezdtem tervezgetni a jövőt.
– Bármit, akármit! – lelkesedett be a testvérem.
– Sütnél olyan sütit holnapra, ami anyának is a kedvence? Holnap délelőtt idejön az a lány. – mormoltam, és egyben szégyenkeztem. Nem volt elég, hogy vétettem a nővérem ellen, még Nefit is mellékvágányra tettem egy barátság kedvéért. De Zsuzska rettentő fontos volt, ezt tisztán éreztem. A barátsága, megértése, közvetlensége különös kapcsot jelentett közöttünk.
– Persze, hogy sütök, és jó sok krémmel, ahogy te szereted. Hátha duplán lesz alkalmad nyalakodni! – vigyorgott Lídia, miközben jelentőségteljesen végigsimított a vastag számon.
– Ő nem olyan! – tiltakoztam, de magam sem tudtam, mi ellen.
– Hát akkor milyen? – szelídült mosolygóssá a testvérem, de válasz nélkül biztos, hogy nem távozott volna az ölemből.
– Ő szerény, rendes, törékeny és... – kezdtem sorolni, de felakadtam. Annyi jót tudtam volna Zsuzskáról mondani, mégsem ez volt számomra a lényeg. Vonzódtam hozzá és valahogy még a gondolatát is szerettem, amit nem tudtam szavakkal kifejezni.
– És nő, vagyis egy nagyon szép csaj, akit biztosan szeretnél megdugni! Vagy tévedek? – évődött Lídia a töprengésemen – Bár nem tudom, minek hozod ide azt a lányt, mikor Nefivel sem bírsz zöldágra vergődni. – sóhajtott Lídia, aztán megölelt, ne tudjak a szemrehányása miatt tiltakozni. Abban a pillanatban belém fojtotta a szót. Nem beszélhettem Nefiről pont neki, hát hagytam, gondoljon, amit akar. Lídia felállt, megnézte az asztalomon az ákombákomokkal teliírt papírjaim, aztán megsimogatta a fejem.
– Délután hatkor szeretettel várlak a konyhába! Segítesz sütit sütni, és közben mesélsz arról a lányról! Nagyon érdekel! – mondta immár félreérthetetlen megértéssel, majd elindult az ajtó felé. Azonnal utána fordultam.
– Lídia! Tényleg azért hoztad ide Nefelejcset, hogy engem megismerjen? Mi történne, ha tényleg belém szeretne? – kérdeztem a nővérem aggodalommal telve. Értettem én a cselekedeteit, mégsem esett jól, hogy belegázolok a szerelmi életébe, és nem mondhattam meg, hogy már történt is egy s más a háta mögött.
– Jaj, öcsi! Mondtam, hogy a tiéd lehet Nefelejcs, csak szólj, ha mégis megtörténik!
Kaptam hát egy kis lélegzetvételnyi előnyt, de mégsem nyugodtam meg, hiszen maga Nefelejcs kérte, hogy maradjanak titkosak a közöttünk történtek.

Vasárnap délelőtt Lídia nyitott ajtót Zsuzskának. Szemfülesen intézte a dolgokat, mint remek testvér, és mint kíváncsi nő nem akart az életem fontosabb részleteiből kimaradni. Nem lehetett rá haragudni, inkább szórakoztatott az a felfokozott hangulatú lelkendezése, ahogyan a barátomat várta. Tudtam, hogy minden rendben lesz, mégis valami rejtélyes izgalom töltötte meg a lelkem a nagy találkozás előtt. Nagynak számított, mert Zsuzska volt életem első, igazi barátja, bár Lídia ezt képes volt a maga módján egészen másként értelmezni. Nem csalódtam egyikükben sem. Zsuzska kissé ijedt szemeket meresztve rebegtette meg a hosszú műszempilláit, míg Lídiának fülig ért a szája, úgy tessékelte be az osztálytársnőmet, aki finom süteményeket cipelt magával kedvessége jeléül. Láttam, hogy a sok fekete ellenére a testvérem teljesen elégedett Zsuzskával. Ezt ki is fejezte néhány keresetlen bókban, már kezdtem azt hinni, hogy a nővérem elkezd a lánynak udvarolni, de Lídia csak boldog volt, és nem félt az érzéseit teljesen közvetlen módon kifejezni. És ami mindkettőnknek tetszett, Zsuzska fontosnak tartotta, hogy megismerje anyánkat. Ezzel még jobban belopta magát Lídia szívébe, nem mellesleg engem is érzékenyen érintett ez a figyelmesség. Anyám pedig mindenkinél jobban meghatódott. Rendkívül régen láttam már olyan boldog mosolyt a szülőm arcán, amelyet ugyan Zsuzskának címzett, de mégis az én sikeremnek könyvelt el. Megdicsérte Zsuzskát, az alakját, a csinosságát, méltatta a fekete haját, az erős, kimondottan figyelemfelkeltő sminkjét, és egy szóval sem kifogásolta a gyászos megjelenését. És ez a lány, aki mosolyogva, pironkodva gyűjtötte be a családom elismerését, fesztelenül nézelődött a szobámban, és nekem át kell értékelnem a barátság fogalmát, mert Zsuzska minden szempontból elkezdett nekem tetszeni. Fura módon megfeledkeztem Nefelejcsről, és az íróasztalomnál ülve forgolódtam az újdonsült barátom felé. Válaszoltam, amikor kérdezett, mégis teljesen elkalandoztak rajta a gondolataim. Mohó szemekkel ittam a rövidnadrágba és vastag, fekete pamutharisnyába bújtatott, vékony lábainak formáit, a lenge, fekete pólóból felsejlő, melltartó hiányában még szembetűnőbb, izgalmas domborulatokat, és az arca mosolyon keresztül átható szépségét. Nem az érintésére vágytam, valahogy mégis minden pillanatban magam mellett akartam tudni. Teljesen másként tekintettem rá, mint Nefelejcsre, akiről Zsuzska közelében egyszerűen meg tudtam feledkezni.

– Olyan helyes tesód van, Sanya, és anyukád is végtelenül kedves nő! – áradozott Zsuzska, miközben lehuppant a kondigépre, kevéske sikerrel megpróbálta az erejét fitogtatni.
– Csak várd ki a végét! A nővérem mindjárt beállít egy tálca süteménnyel. Nem hiszi el, hogy csak barátság van közöttünk. A saját szemével akar meggyőződni, és arra számít, hogy valamiféle intim helyzetben sikerül minket rajtakapni. – mosolyodtam el a nővéremre gondolva, aztán Zsuzskával összenevettünk. Hogy nem vettem észre korábban, hogy ez a lány mennyire édes? Hiába a sok fekete, Zsuzskában volt valami elbűvölő természetesség, de nem tudtam volna ennek az érzésnek a konkrét okait megnevezni.
– Üljek az öledbe? – kacagott a lány, amivel ismét egy újabb kellemes pillanattal ajándékozott meg.
– Nem! Még a végén Lídia tényleg félreérti! – ráztam meg a fejem, pedig éreztem, hogy nem is lenne rossz Zsuzskát megölelni. Egyre többször éreztem ezt a bizsergető vágyat Zsuzska közelében. Mi tagadás, szép volt, és nő, kihangsúlyozottan nő, amit nem lehetett nem figyelmen kívül hagyni.
– Akkor jó! Az öledbe ülést amúgy is ki kell ám érdemelni! – fenyített meg a lány a vékonyka mutatóujjával, aztán könnyedén felpattant, hogy ő is megcsodálja a könyveim.
– Mindig csodáltam a történészeket. Néha azt hiszem, csak találgatnak, de nem tudnak semmit, máskor meg ámulok, hogy mennyire alaposak és körültekintőek. Régen készülsz rá, hogy történész, vagy nyelvész légy? – komolyodott meg a lány. Nem ütött fel egyetlen könyvet sem, csak háttal nekidőlt a polcnak, és fél lábra nehézkedve visszanézett, mint aki a fizimiskámat akarja a szakmához kötni.
– Gyerekkorom óta. Apámtól kaptam az első könyvet, azóta gyűlnek és sokasodnak, mint az elhatározásom.
– Hogy mondják szanszkrit nyelven... – egy pillanatra elgondolkodott Zsuzska – hogy mondják azt a szót, szerelem? – a kíváncsisága megható volt, és pont ezért akartam minél normálisabban válaszolni.
– A szerelem kifejezésére több szó is létezik, attól függően, hogy milyen típusú szeretetről vagy szerelemről van szó. A prema az önzetlen, tiszta szerelem, a káma az érzéki vágy, a testiség megfogalmazása. Ja! És a rati az örömszerzést jelenti. – meséltem halkan, amire Zsuzska rúzsos, fekete ajkai lebiggyedtek. Talán nem gondolta, hogy tudom a választ?
– És hogy mondják, hogy csókolózni jó? – ragyogott fel a lány arca.
– Tere deham kamaye. – mondtam ki mosolyogva a gondolatom, de csak azért, mert tudtam, úgy sem érti.
– Biztos, hogy arra válaszoltál, amit kérdeztem? – pirult el Zsuzska, fél kézzel beletúrt a hajába, próbálta a füle mögé tessékelni a fekete tincseit. Zavarba hozott. Honnan érezte meg, hogy a vágyaimat engedtem szanszkrit nyelven szabadon?
– Lehet, hogy rosszul tudom. – próbáltam lódítani, de Zsuzskát nem volt könnyű átejteni, és nem is volt tőlem szép cselekedet. Miből gondolod, hogy mást mondtam? – sápadtam bele a saját butaságomba.
– Benne volt a káma szó, amiről azt mondtad, hogy a testi vágyat jelenti. Csak nem valami csúnyát mondtál ki hangosan? – tűnt el Zsuzska arcáról a mosoly, kíváncsi tekintettel várta, mit fogok felelni.
– Akkor mit is mondtál? Szeretném tudni! – szólított fel ismét lehetetlen kedves hangsúllyal, aztán látva a hezitálásom, adott egy lélegzetvételnyi segítséget – Azt mondtad, meg akarsz baszni?
– Erre tényleg kifutott a fejemből a vér, de Zsuzska újra elkezdett mosolyogni, mint aki meg szeretne kegyelmezni.
– Nem! Dehogy! Sosem beszélek így! – tiltakoztam ijedten, abban a percben egy életre megtanultam, hogy a szavakkal nem lehet akárhogy játszani.
– Látnád, hogy berezeltél! – kezdett nevetni Zsuzska, aztán megint megértő arcát mutatta felém – Mond meg, mit jelent a mondat, ígérem, nem fogok rád neheztelni. Nekem fontos, hogy őszinte légy!
– Amit mondtam, azt jelenti, a testedet kívánom. – bólogattam bűnbánóan, lehorgasztott fejjel.
– Ó, ez egészen konszolidáltan hangzik! De ez átvitt értelemben mégis csak azt jelenti, meg akarsz baszni! – nevetett a lány megint hangosan, aztán közelebb lépett, és megérintette a holtsápadt fejem. A vékony ujjai baráti kedvességgel söndörgették a fejbőröm.
– Figyelj, Sanya! Nem baj, ha pajzán gondolatokkal játszol velem kapcsolatban, én ennek tudok örülni, mert előhozza a férfiasabb énedet. De légy hozzám bizalommal, és többé ne lódíts! Rendben? – lépett távolabb, majd ledobta magát az ágyamra, és a mennyezetre tekintve kíváncsian tárta szét a karjait. Semmi jelét nem adta, hogy megviselte volna a félresikerült párbeszéd.
– Most haragszol rám? – nyögtem ki félve, alig mertem Zsuzskára nézni.
– Dehogy, drága! Olyan aranyosan bűnbánó lettél, nem tudnék rád haragudni! – oldódott tovább a lány látszólagos szigora – Tudod, te okos vagy, és még annak ellenére is, hogy most a magad módján próbáltál csőbe húzni, szerintem túl szerény vagy és túl visszahúzódó. Pedig vezéregyéniség lehetnél akárhol. Egy alfa hím, akinek van önbizalma. Simán kamatoztathatnád a tudásod, csak bátrabban kellene fellépned, megmutatni, hogy te vagy a legjobb, hogy mások ne csak elfogadjanak, hanem tiszteljenek is. Mert te vagy a legjobb mind közül, akit csak ismerek!
– Az előbb mutattam meg, miért nem lehet engem tisztelni. – vetettem oda, pedig nagyon meghatott, amit Zsuzska rólam mondott.
– Ó, Sanya! Ha a szemembe mondtad volna nyersen és ilyen mocskosul, hogy meg akarsz baszni, talán megsértődök, és elmegyek, de te nem így tettél. Volt abban valami férfias kedvesség, ahogy kimondtad a vágyad, és tudtad, vagyis remélted, hogy nem bántasz meg vele! És azt is tudom, hogy az a pár szó valójában a vágyat jelenti, nem csak a szexről szól. Magabiztosabb lehetnél! – emelte rám Zsuzska a szórakozottan megcsillanó tekintetét.
– Magabiztosabb? Mire fel lennék magabiztosabb? – tört fel belőlem a sokéves hitetlenség.
– Mondjuk úgy, elhiszed magadról, hogy sokat érsz! Például Jövő szerdán az osztállyal egy szabadulószobában bizonyíthatsz! Én segítek elkezdeni, de meg kell mutatnod, hogy nem vagy az a láthatatlan, ismeretlen, nagyon félelmetes neandervölgyi, akitől bárkinek rettegni kellene. Igenis állj a sarkaidra, lépj előre, és mutasd meg, hogy van mire büszkének lenned. – beszélt Zsuzska lelkesen, érdekes, örömteli szenvedélyt hallottam ki a hangjából. Hát ennyire nagyra tart? Meglepett, de eszméletlen jó érzéseket szabadított fel bennem.
– Ugyan, ki tisztelne egy neandervölgyit? – vontam vállat, és megpróbáltam elfelejteni a korábbi fiaskót. Ha már megúsztam büntetés nélkül, legalább hallgassak is Zsuzskára, aki szemlátomást nagyon bölcsen próbált terelgetni, mint valami eltévedt bárányt. Egy fekete bárányt.
– Ez a neandervölgyi, akiről beszélünk alacsony ugyan. Alacsonyabb még tőlem is, de csupa izom, csupa erő, és az arcán, ha épp nem mogorva, ott van az értelemnek minden jellemvonása, csak tudni kell róla olvasni. Talán nem annyira jóképű, de nekem, és még sok más nőnek ez kifejezetten tetszik. És lenyűgözően okos, figyelmes, tisztelettudó! Csak bátortalan és érthetetlen módon megszeppen egy punci közelében, mintha valamitől félnie kellene. – mosolyodott el a saját szavain Zsuzska. Az arca kipirult, szemérmesen lesütötte a szemét. Talán szándékosan akart zavarba hozni? Egyértelműen rólam beszélt, és úgy fogalmazott, mintha a megemlített jótulajdonságokat megtartva kellene valamerre változnom. Játékosan szórakoztatott, mégis komolynak éreztem a jószándékát és bölcsességét.
– Azt mondod, tegyem oda magam, és merjek élni? – vontam meg a vállam.
– Legalább kapizsgálod az igazságot. – bólintott – Milyen fura a helyeden feküdni! Mintha a te szemeddel láthatnám a szobádat. És milyen jó lenne legalább egy kis időre tudni, mikre szoktál a mennyezetet bámulva gondolni. Érdekes pasi vagy! – beszélt tovább Zsuzska furán ábrándozva.
– Megijednél, vagy kinevetnél, ha tudnád, miről szoktam ábrándozni. – feleltem nevetve.
– Gondolod, csak neked vannak fura álmaid? Nefi mesélte, hogy sosem volt barátod. Elég borzasztónak tűnik ilyen hosszú időn keresztül magányosnak lenni.
– Ki lehetett bírni, és már különben is van egy csodálatos barátom, aki nemcsak szép, de hihetetlenül kedves is. Itt fekszik épp az ágyamon! – próbáltam a legőszintébben fogalmazni.
– Aranyosan tudsz hízelegni! – ragyogott fel Zsuzska arca – Mi hiányzott a legjobban az elmúlt években? A szex, az érintés, az őszinteség? – kérdezett tovább a lány.
– A megértés. – feleltem átgondolva a kérdést.
– Ezt hogy érted? Meg tudnád konkrétabban fogalmazni?
– Nem is tudom. Valahogy jó lett volna egy barát, akivel megbeszélhettem volna a dolgaim, vagy egy lány, akihez odadughattam volna a képem akár teljes csendben is, vagy kiönthettem volna a szívem. Anyám szeret, de neki nem mondhatok el bármit az érzéseimről.
– És a nővéred? Nefi szerint van közöttetek szex, méghozzá igazi, mocskos szex. – Zsuzska hangos gondolatai indulatokat keltettek bennem, de lenyeltem a mérgem.
– Szóval Nefi nem hitte el, hogy Lídia csak a legjobb testvér a világon? Micsoda perszóna! De valószínű, én szolgáltattam valami okot, nem voltam elég meggyőző.
– Tényleg nincs közöttünk semmi! – akartam mentegetőzni, de Zsuzska megállított.
– Ne húzd fel magad, én hiszek neked! Nefi valószínűleg félreértett valamit. Inkább gyere ide, hajtsd ide a fejed a hasamra, és tudni fogom, hogy igazat beszélsz. – hívott magához Zsuzska. Kissé bizonytalanul álltam fel, majd letérdeltem a saját ágyam elé, hogy a picit felcsúszott fekete pólóra hajthassam a bal arcom, és a kicsi mellek tündéri halmai között keressem Zsuzska szemeit. Megéreztem a pólón keresztül is a lány beesett hasának melegét, és ismét közvetlen közelről szívhattam magamba a különleges, intenzív rózsaillatot. Kézzel nem értem Zsuzskához, ez a testhelyzet mégis a lelkem legmélyéig hatolt. Éreztem a sűrűsödő lélegzetvételeit, a vékonyságán keresztül a törékenységét. Elérzékenyültem, amitől elhomályosodtak a szemeim, mégis az a rövid csöndben eltöltött érintkezés volt a nap fénypontja. Mintha mindig is oda vágytam volna, az arcommal Zsuzska hasára. Végtelenül kellemes nyugalom költözött belém, ugyanakkor valami furcsa remegés száguldott át rajtam. A lány kezei beletúrtak a hajamba, simogattak, nyugtatgattak, mint egy figyelmes nagymama reszkető, öreg ujjai.
– Tényleg szándékosan nyitottál rá Nefire, amikor pisilt a budin? – lepett meg Zsuzska a kérdéssel, amire nem lehetett hazugság nélkül válaszolni.
– Szándékosan soha nem csinálok ilyet senkivel. – szeppentem meg kicsit, hiszen kitértem a válaszadás elől, de a lány a válaszommal megelégedett.
– Szőrös, vagy már borotválja? – kuncogott a saját kíváncsiságán, a pajzán vallatásnak én lettem a céltáblája. Mi ez? Valamiféle kihallgatás? Rájöttem, hogy Zsuzska jobban tudja a választ, mint én, tehát az állítás valódiságáról akart meggyőződni.
– Szőrös. Ritka, barna szőr takarja. – sóhajtottam hatalmasat. A lány nem tudhatta, hogy a mellébeszélés okoz nekem nehézséget, nem Nefi ölének izgalmas emléke.
– Jó, akkor tényleg láttad. – állapította meg Zsuzska, majd elmélyedt a saját gondolataiban.
– Van valakid? – kérdeztem most én megremegő hangon – Nagyon szeretném tudni!
Legszívesebben befordítottam volna a fejem, hogy csókot leheljek a lélegzetvételektől szentimentálisan megtetsző hasára, de nem vettem a bátorságot, vétek lett volna elrontani ezt a tökéletes pillanatot.
– Már vártam ezt a kérdést! – sóhajtott hatalmasat Zsuzska – És nincs, nincs senkim. Már nincs! – Az ajka megmozdult, mintha mondani akart volna még valamit.
– Ezek szerint volt. – birizgáltam meg az orrommal a kiálló, alsó bordáit, amit a kecses jobb kezével megállított.
– Tavaly csináltam egy nagy butaságot. Belehabarodtam egy idősebb pasiba. – fintorgott a lány, látszólag nem volt nagy kedve beszélni róla.
– Mesélj róla, érdekel! – erőltettem mégis, mert érdekelt, számomra fontos volt.
– Hát jó! – sóhajtott nagyot kissé elkedvetlenedve – Kibaszott jóképű fazon volt! Sármos, gazdag és egyébként karakán, én pedig vakon elhittem minden szavát. Egyfolytában mondogatta, hogy csak engem szeret, én meg, mint egy idióta, simán bedőltem neki. Gyakran várt a suli közelében, olyankor miénk volt a délután, de nem tudom, miért nem esett le sokkal hamarabb, hogy a délutánokon kívül más napszakok is léteznek. És az a bunkó olyankor nem volt sehol. Pedig Nefi figyelmeztetett, hogy egy pofátlan, szélhámos seggfej, csak a szerelemtől nem láttam tovább az orromnál. – rebegte a lány kissé elhalkult hangon, ami engem is gyomorszájon ütött, mert éreztem a fájdalmát. És abban a pillanatban ébredtem rá, mennyire szeretem Zsuzskát. Még Nefelejcstől is sokkal jobban tetszett a vékony alkata, a féltendő, majdnem kóros soványsága, még a gyászos színeket is imádtam rajta. Az arcvonásai, a mimikája, a szemei, a szája... Mindene tökéletes volt. Mégsem a külső fogott meg annyira, valahogy az őszinteségével, a közvetlenségével belopta magát a szívembe. A hangja csodálatosan csengett, akár nevetett, akár bánatos volt, és az az érzés kerekedett felül bennem, hogy Zsuzskát mindenkitől és mindentől meg kell védenem, mert ő mindenből csak szépet és jót érdemel.
– Másokat is szédített? – kérdeztem együttérzően.
– Igen. Másokat is. És még fájóbb, hogy nős volt, három gyerek mellett nyugodt lélekkel koslatott minden lány után. Nem akartam elhinni egészen addig, míg Nefire rá nem hajtott. Képzelheted, mennyire fájt, mikor ő volt nekem az első. – suttogta Zsuzska, de a keze csak még édesebben simogatta az arcom.
– Sajnálom. – pusziltam a lány tenyerébe, aki megrázta magát, majd rántott egyet a vállán, mintha azzal elhessegethetné a rossz emlékeket.
– És te? Csókolóztál már? – próbált Zsuzska könnyedén témát váltani. Felemelte a fejét, és egy kispárnát szorított a tarkója alá, hogy faggató kíváncsisággal a szemeimbe bámulhasson.
– Igen, volt rá már alkalom.
– Azt hittem, nem volt még barátnőd! – húzta fel a szemöldökét Zsuzska, aranyos, játékos gúny csillant a szemeiben.
– Magam sem tudom, hogy jött össze. Eléggé morbid akció volt így elsőre. – csúszott ki a számon, miközben félelmet kezdtem érezni, hogy Nefit szóba kellene hoznom.
– Mi volt benne a morbid? – lepődött meg Zsuzska – Ezt el kell mondanod! – bíztatott mosolyogva, ezért a szemei elől menekülve átfordítottam a fejem, a másik arcomat fektettem a lány hasára. A beesett has és a nadrág között szinte be lehetett látni a lány vénuszdombjára. Apró, fekete bugyi rejtőzött a rövidnadrág és pamutharisnya alatt. Megborzongtam. Ebből a közelségből pillanatok alatt vált a beszélgetés szentimentálisból meglehetősen intimmé. Éreztem, hogy a merevedésem azonnal beindul, és hiába próbáltam nem figyelni rá, a szervezetem csak járta a maga útját. A finom, nőies illatba belevegyült egy jellegzetes szag, ami Zsuzska öléből áradt. A lány izgult. Akkor nem csak én érzek vonzalmat iránta? A keresztbe rakott, összefeszített lábaira pillantottam. Jézusom, hányszor láttam régen a nővérem így összeszorítani a combjait! Zsuzska talán ezzel akar védekezni ellenem? Nem élhetek vissza a bizalmával, nem veszthetem őt el a vágyaim miatt!
Zsuzska megbökött, meghúzgálta a fülem.
– Mi volt benne a morbid? Most már el kell mondanod, Sanya! – unszolt olyan kedves hangon, hogy inkább visszafordultam az arca irányába. A pólója felcsúszott, a forró hasa pedig elkezdte égetni az arcbőröm, tovább fokozva a leküzdhetetlen erotikus izgalmat.
– Ennyire szégyellős nem lehetsz, lángvörös az arcod! – nevette el magát Zsuzska a képembe nézve.
– Ez olyan, amiről nem beszél könnyen az ember. – vigyorodtam el.
– Nekem elmondhatod, aztán még kérdezek mást is. – bíztatott a lány, már csak az okozott nekem nagy dilemmát, Nefit hogyan kellene a beismerésből kihagynom.
– Tudom, hogy neked bármit elmondhatok. Vagyis érzem. – sütöttem le a szemeim.
– Ismerni akarlak az érzéseiddel, érzelmeiddel együtt. – váltott Zsuzska suttogóra. Talán ő nem is vette magán észre, de mélyültek és sokasodtak a lélegzetvételei, és a pillanatnyi csendben hallani véltem a dübörgő szívverését. Be kellett engednem az intim szférámba, és meglepő módon Nefelejcsről talán meg is feledkezem, ha nem az ő akciójáról kellett volna vallanom.
– Egy lány volt Lídia barátnői közül? – kérdezett tovább Zsuzska, azonban nem volt türelmetlenség a hangjában.
– Miből gondolod? – sápadtam bele a felismerésbe.
– Nefi mondta, hogy a nővéred nem veti meg a lányokat. Állítólag most is egy Noncsi nevű ápolónőre fáj a foga. Nekem is feltűnt, a tesód milyen közvetlenül fogadott az ajtóban, és hogy milyen gátlástalanul bókolt. Már az is megfordult a fejemben, hogy megtetszettem neki, bár velem pórul járna, mert nem szeretem a csajokat. Vagyis nem úgy! – próbált Zsuzska játékosan fogalmazni.
– Akkor tudod. Legalább nem kell magyarázkodnom miatta.
– Tudom, de nem zavar. – rántott a vállán a lány.
– Na, jó! Elmondjam, amit tudni akarsz? – vigyorogtam el magam csukott szemmel. Nem mertem Zsuzska sötétbarna szemeibe nézni, így is pont eléggé meg voltam már babonázva.
– Arra várok! – nevetett a lány, a várakozás feszültsége azonban kézzel tapintható volt. Csak meg kellene emelnem a kezeim, hogy az enyém legyen, suhant át sokadszorra is az agyamon, de még véletlenül sem akartam tévútra vinni egy kezdődő, tiszta és nagyon mély barátságot.
– Igen, egy lány volt, aki éjszaka átjött hozzám, amikor Lídia már elaludt. – szabályosan megkönnyebbültem, hogy Zsuzska a lány nevéről nem faggatott – Meztelen volt a csaj, őrjítően szép formákkal, és vad, szilaj, gátlástalan. Váratlanul ért. Mindig úgy gondoltam, hogy az első alkalomnak romantikusnak kellene lennie, hát ő aztán nem teketóriázott.
– A részleteket kérem! Minden apróság fontos! – jegyezte meg Zsuzska pajzán hanglejtéssel, majd elhallgatott, a lélegzetét is igyekezett visszatartani, hogy jobban koncentráljon. A teste kissé megmerevedett. Minden érzékszervemmel tapasztaltam a lányban felgyülemlő feszültséget.
– Rávett, hogy vegyem feljebb a fűtést, meztelenül kellett odamennem a konvektorhoz, addig ő kiült ide, az ágyam szélére.
– Máris izzadok! – szólt közbe Zsuzska, aztán meglökdöste a vállam – Folytasd, kérlek!
– Odahívott magához. Tulajdonképpen kicsit szégyelltem magam, mert felállt a farkam, de elé álltam, amin meglepődött.
– Igaz, hogy hatalmas a farkad? – igazi kíváncsiság rejtőzött Zsuzska kérdésében.
– Nem tudom, sosem mértem másokéhoz! – nevettem el magam, miközben világosan éreztem, hogy az a bizonyos a nadrágomban megrándulna, ha lenne számára elegendő hely.
– Hülye! Nefi azt mondta, Lídiától tudja. A nővéred ezek szerint ágaskodva is látta.
– Látta.   – ismertem be.
– Állítólag össze is feküdtél vele meztelenül. – ütötte tovább a vasat Zsuzska.
– Nefivel? – Éreztem, hogy elsápadok.
– Nem Nefivel! A nővéreddel! – javított ki a lány, amit talán jobb, ha nem tesz, mert illett volna Nefiről beszélnem, ezt sugallta a bizalom iránti lelkiismeretem.
– Ja! Lídia néha bugyi nélkül befekszik mellém az ágyba, hozzám bújik, néha évődik az erekciómon, néha még meg is érinti, de soha nem úgy! Ha térden állva könyörögnék, akkor sem verné ki nekem... – nevettem el magam, mert éreztem, milyen groteszk pillanatokat vázolok fel Zsuzskának.
– Tudom! Mondtad, hogy ő a legjobb testvér a világon. Voltál már szerelmes?
– Szerelmes? Nem tudom. Volt, amikor szerelmesnek képzeltem magam, de nem vagyok biztos benne, hogy valóban megégetett volna az az erős érzelem, amit jelenleg csak elképzelni tudok.
– A nővéredbe voltál szerelmes? – húzta tovább az agyam a kis pimasz, de haragudni nem lehetett rá, tisztán éreztem, hogy játék a részéről, ő maga sem gondolja teljesen komolyan.
– Jaj, dehogy! Mindenáron ki akarod húzni belőlem? – nevettem fel, aztán erőt vettem magamon – Tudod, valamikor régen, kiskamaszként tényleg szerelmes voltam a nővérembe, vagyis annyira ragaszkodtam hozzá, hogy az felért egy szerelemmel. Igaz, a ragaszkodás és kötődés azóta is megmaradt, de tudom, hogy ez nem szerelem, csak tiszta szeretet. – és ha már ott volt Zsuzska a fejem alatt, elgondolkodtam azon, hogy milyen is lehet egy valódi szerelem. Észre sem vettem, hogy megemeltem a karjaim. A balt áttoltam a combjai alatt, a jobbal rátenyereltem a szegycsontjára. Még jó, hogy csukott szemmel nem a mellét taperoltam le, mert szemtelenkedni nem akartam.
– Ezt olyan szépen mondtad. – csuklott el Zsuzska hangja.
– Szeretem a nővérem. Ő az egyik legfontosabb ember az életemben. – közöltem, mintha Zsuzska nem hámozhatta volna ki az érzéseim a korábbi mondanivalómból.
– Ott tartottunk, hogy ott álltál a csaj előtt meredező farokkal! – húzta el Zsuzska a kezeit, a feje alatt összekulcsolta, mintha bizonyos távolságot akarna tartani. Én erre a hasáról a vénuszdombjára helyeztem át az arcomat, és mélyet szippantottam a bódulatot okozó, izgalomtól nedvesedő punci illatával vegyülő parfümfelhőből.
– Biztos, hogy akarod tudni? – tettem kísérletet a megalázó részletek eltitkolására.
– Lehet, hogy nem jó, de ha már elkezdted, akkor mondd végig! – komolyodott meg a lány, hatalmasat sóhajtott, amire kipattantak a szemeim. A pici, fekete rúzsos ajkainak lenyűgöző formáin akadtak meg a szemeim. Ez is csak eggyel több ok volt, hogy még jobban kívánjam őt. A merevedésemmel járó feszülés a nem teljesen erotikus érintéssel együtt annyira jól esett, nem akartam testhelyzetet váltani, nehogy az idilli pillanat elillanjon.
– Ott álltam előtte. Értem nyúlt, megpróbálta a farkam egy kézzel körbefogni, aztán azon szórakozott, hogy nem érik körül az ujjai.
– Olyan vastag? – ült ki a kíváncsiság Zsuzska arcára. A barna szemeit belemélyesztette az enyémekbe, és nem engedett többé kibúvót, én pedig megmagyarázhatatlan kötődést kezdtem érezni a vékony lányhoz.
– Egy frászt! Rövidek voltak az ujjai. Te körbeérnéd! – csúszott ki a számon, pedig tudtam, hogy ez utóbbira kicsi az esély. Zsuzska brutálisan elpirult, nem válaszolt. Kicsit vártam, aztán a fogva tartó szemei elől a mesélésbe menekültem.
– Hanyatt feküdt, és két kézzel húzott magára, a csípője fölé. Izgatott. Lassan játszott velem, mintha ismerkedne, én meg pillanatok alatt elélveztem. – vágtam egy fintort, hogy beismerjem a szégyenem.
– És a csók? Mi volt a csókban morbid? – tért vissza a lány a szavaimra. Ezek szerint nagyon is figyelt. Vallanom kellett hát, de egyre kevésbe éreztem tehernek. Forróság öntött el, legszívesebben kezdeményeztem volna bármit, csak valami történjen végre.
– Ráspricceltem a hasára, a mellei közé, és... – szünetet kellett tartanom, hogy átgondoljam, kimondhatom-e a perverzebb részleteket – És az arcára. Megkért, hogy töröljem le, és kinevetett, hogy óvatoskodtam. Akkor akartam végre megcsókolni, de elfordította a fejét, és azt mondta, hogy csak ott csókolhatom meg, ahol előtte összekentem.
– Gecivel? – buggyant ki Zsuzska szájából borzongva a szó, amit nem is vártam tőle, de abban a helyzetben meg sem lepett.
– Igen, és csak akkor hagyta magát megcsókolni, amikor a száját is... – lenyeltem a folytatást, amit mondtam, világosan megérthette.
– Értem. – nyögte halkan. És a szemei ugyan tüzeltek, de apró szomorúságot véltem bennük felfedezni.
– Nem kellett volna elmondanom. – jegyeztem meg – Most úgy érzem, megbántottalak.
– Azzal bántottál volna meg, ha nem vagy velem őszinte! – tért vissza pillanatok alatt a kedvesség Zsuzska arcára – Jól érzed magad a hasamon? Érzed, hogy nekem bármit elmondhatsz? – kérdezte önzetlen kíváncsisággal.
– Csodás, tényleg olyan, mintha mindig erre vágytam volna, és köszönöm, hogy simogatsz! – érzékenyültem el ismét, örömmel álltam Zsuzska kutató tekintetét.
– Megbasztad? – ért váratlanul a lány nyers, szívbemarkoló kérdése. Ez ismét rám pirított, zavarba hozott, kicsit talán hosszú ideig is tartott, mire válaszoltam.
– Nem, nem sikerült. Nem tudtam elvenni a szüzességét, mert fájdalmat érzett, amikor belé akartam... pedig akarta, teljesen nedves volt. – nyilatkoztam kissé szégyenkezve.
– Minden elromlott? – lepett meg a lány érzelmes, aggódó kérdése.
– Nem, nem történt tragédia.
– Annak ellenére is veled maradt a csaj? – faggatott tovább Zsuzska. Kicsit úgy éreztem, már nem kellene tovább belebonyolódnom, de kíváncsi volt, hát megadtam neki magam.
– Igen, még maradt. – ismertem be halkan, kissé kedvetlenül.
– Próbálkoztatok másodszor?
– Máshogyan. – emlékeztem vissza azokra a percekre, ami nem okozott ebben a helyzetben örömet.
– Mit jelent az, hogy máshogyan? – tette fel a kérdést a fekete hajú lány. Talán eltűnt már a mosoly az arcáról, talán már ő sem élvezte annyira a beszélgetést, ez az aggódó, feszülő arcizmain nagyon meglátszott, de még mindig hajtotta valami megmagyarázhatatlan tudásszomj.
– Szerinted? Ki akartam nyalni, de nem engedte, mert nem érezte tisztának magát. – fulladt el a hangom.
– Ja! Nem érezte tisztának magát! – ízlelgette Zsuzska gúnyosan a mondatot. Valami bántotta Zsuzskát – És csak ennyi volt, semmi szerelmi vallomás, vagy ilyesmi?
– Nem, Nem volt semmilyen vallomás, pedig vártam. Azt hittem, szeret, mert a szájával kényeztetett, de hiába vártam, elment vissza Lídiához. Ezért nem tudom, hogy mit is kellene róla gondolnom.
– Vissza Lídiához? Ezek szerint vele is? – kerekedett ki Zsuzska szeme. Harag csillant a tekintetében, kissé eltorzultak a vonásai, a fogai összecsikorodtak. Félelmetes volt, ahogy fizikai értelemben megváltozott, attól kezdtem félni azonnal elveszítem.
– Vele is. Előttem is, utánam is. Képzelheted, mennyire nem bírom felérni ésszel. – panaszoltam keserűen. Már akkor tudtam, hogy nem lett volna szabad beszélnem, de a barátság reménye nem kérdezte a véleményem. Kicsit kifordultam, a vénuszdombjáról a combjaira helyeztem a fejem, és hatalmasat szippantva a levegőbe próbáltam kapaszkodni a törékeny testbe, nehogy elveszítsem.
– Mit szaglászol? Büdös a seggem? – horkant fel Zsuzska indulatosan, majd a kezeivel próbált lelökni magáról – Eressz el! El akarok menni! Olyan nehezedre esett volna megmondani, hogy az a lány Nefelejcs? Nem vagy velem őszinte! Még mindig nem! Kerülj el engem messzire, legyél boldog Nefelejccsel! – pattant fel az ágyról rettentően elkeseredetten.
– Zsuzska, kérlek! Ne tedd ezt velem! – kaptam utána kétségbeesetten, de a lány ügyesen kicsusszant a kezeim közül. Lenézett a nadrágomon éktelenkedő dudorra, majd egy szánalmas pillantást vetve a ráncolt, ronda ábrázatomra kitapogatta az ajtókilincset és kitárta az ajtót. Úgy lépett ki, hogy közben a szemei a pokol tüzére küldtek. Kiverte a hallgatózó Lídia kezéből a süteményes tálat, és bocsánatkérés nélkül viharzott el brutális rettegést hozva rám. Már bántam mindent, az őszinteséget ugyanúgy, mint az elhallgatott részleteket, de késő volt. Erőszakkal nem tarthattam Zsuzskát vissza, hagynom kellett, hogy elmenjen. Talán majd idővel megbocsát, pattant reménybe csomagolva egy halovány szikra, de akkor belépett a nővérem, és ugyanazzal a rosszalló fejcsóválással fejezte ki a nemtetszését.
– Öcsi! Most akkorát csalódtam benned! Miért nem mondtad el, hogy nálad is járt Nefelejcs?
– Furán széttárta a megremegő kezeit, mint aki teljesen tehetetlen, és a jogos dühtől eltorzult arca előbb végigmért, aztán szánalmasan, lekezelően, szinte már undorral lenézett. Nem válaszoltam. Egyrészt még mindig Zsuzska megbántásán kattogott az agyam, másrészt a bűnbánat is utolért, amit Lídia miatt éreztem.
– Inkább ne is mondj semmit! Gondoskodj anyáról, most nagyon haragszom rád! – szólalt meg végül a könnyeivel küszködve, aztán úgy csapta be maga után az ajtót, hogy azt hittem, az egész kiszakad a helyéről. Teljesen le voltam forrázva. Megaláztam saját magam, és talán szégyellenem kellett volna a tetteim, de mégsem ezt éreztem. Egyfajta dac kezdett eluralkodni rajtam. Talán vétettem. Igen vétettem, de ki nem botlik meg néha? Nem kell nekem senki szeretete, jól megleszek én nélkülük. Éreztem, hogy amit gondolok, az nem helyes, mégis elnyomtam magamban a hangokat, amelyek egészen mást sugalltak. Olyan jól megvoltam, amíg mindenki gonosznak és csúfnak tartott, hát mi változott? Megsajdult a szívem. Bizony Lídia szeretete mindennél jobban fog hiányozni, de Zsuzskáért valamit tennem kell. Kell nekem az a lány, vagy így, vagy úgy, de kell! Nefelejcs valahogy szinte közömbös lett, nem éreztem már fontosnak, pedig a történtek előtt még istennőnek tartottam.
A hétfő reggeli, iskolai találkozás után végleg szertefoszlott minden elképzelésem. Zsuzska visszaköltözött Nefelejcs mellé, és amikor próbáltam megszólítani, csak rámutatott a padtársára, hogy a szavaimat ezután hozzá intézzem. Nefi persze csak távolságtartó flegmasággal rázta le magáról a kétségbeesésem, szemérmesen megvonta a vállát, mintha semmi köze nem lenne a dologhoz. A két lány kibékült, Nefi csak halovány mosollyal nyugtázta az erőlködésem, egyébként pedig ki voltam közösítve. Játszanak velem? Kapják be, gondoltam, és a lehető legméltóságteljesebben visszasétáltam a helyemre. Úgy viselkedtem, mintha mi sem történt volna, pedig a jeges vihartól borzasztóan háborgott a lelkem. Elviseltem, mert mindent el bírtam viselni. Erős voltam és úgy éreztem, csak még erősebb leszek idővel az ilyen és ehhez hasonló cseszegetésektől. Mit nekem két ilyen csaj? Csak Lídia béküljön ki velem, más már nem is érdekel! Nem értettem, Nefelejcs hogy tud olyan közömbös maradni a közöttünk történtek ellenére, de azt tudtam, hogy valahogyan, ha úgy adódik, rajta elégtételt veszek. Hajtott a bosszúvágy, de azt gondoltam, arra mégsem kerül majd sor, hiszen mindkét lány csak szépet és jót adott nekem.
Kedden, suli után földet verő orral bandukoltam hazafelé, amikor hátulról valaki megveregette a vállam. Abban a pillanatban éppen teljesen el voltam veszve a gondolataimban. Azon elmélkedtem, Zsuzskát hogyan tudnám visszaédesgetni, és szomorú voltam, mert nem láttam rá valódi reményt. Talán az idő...
Az érintésre összerezzentem, mint az a bizonyos nyárfalevél. Nefi volt, aki hátulról érkezve nesztelen léptekkel meglepett, de a következő pillanatban, mint egy szerelmes nő, megfogta a kezem, és rám mosolyogva lépdelt tovább mellettem. Értetlenül bámultam rá, hiszen azt gondoltam, haragszik. Vagy Zsuzska nem árulkodott neki? Kezdett nagyon kellemetlen lenni a titkolózás a vele járó hazugságokkal együtt.
– Szia, édes! Szabad a délutánom. – mosolygott Nefelejcs, mint ahol semmi sem történt. Már a megszólítása is közvetlenséget ígért, és a dac, ami dolgozott bennem, ezt a ziccert nem hagyta ki.
– Te vagy az édes, és megkóstollak, ha hazakísérsz! – közöltem mosolytalan arccal. Végignéztem a lány gyönyörű alakján, és ugyanolyan szépnek találtam, mint mindig is, de nem éreztem ezen kívül semmit, amit azt gondoltam, éreznem kellene. Nem volt közömbös, de nem is dúlta fel a lelkem Nefi közelsége.
– Nem neked kellene engem hazakísérni? – vigyorodott el a lány, miközben bátran lépkedett tovább mellettem.
– Nem, mert ugye csak nálam üres a ház, és a kóstoláshoz nincs szükség kíváncsi szemekre!
– Lídia dolgozik? – csillantak fel az osztálytársnőm szemei.
– Igen, a tesóm majd csak reggel jön haza. – bólintottam, miközben azon törtem a fejem, Nefi minek örül annyira. Már biztos voltam benne, hogy haza fog kísérni. Az a két sarok csupán három perc, ha nem akarná, utánam sem jött volna.
– Jól hangzik! – engedett el a lány egy sejtelmes megjegyzést, majd az arcomra nézett – Ne haragudj, hogy a suliban...
– Ne mentegetőzz! Elmondtad, mit szeretnél, és én megértettem. Ügyesen csinálod. – törődtem bele Nefi akaratába. Kicsit meg is értettem a félelmeit az ocsmány ábrázatom miatt, ezért hálám jeléül megállítottam, és meg is csókoltam. Ő legalább elfogad, mert anyámon kívül senki más nem áll velem szóba. Szeretnem kell ezt a lányt, és szeretni is fogom, döntöttem el kategórikusan elhatározva magam.
– Zsuzskával mi van? – kérdeztem rá mégis bizonytalanul a legmélyebb félelmemre, ami ugyan visszatetszőnek hatott a fejemben az elhatározásom után, de a választ tudni akartam.
– Mi lenne? Bolond! Megesik nála, az utóbbi időben gyakran van rövidzárlat. – vigyorgott Nefelejcs – Mi van? Megszédített múlt héten? – nevetett hangosan, aztán elhallgatott, amikor látta, mennyire elsötétülnek a szemeim – Kibékültünk végre, azért ült vissza hozzám. Tudom, rettenetesen hiányoznak neked az emberi kapcsolatok, és látom, hogy ragaszkodnál hozzá, miután magához édesgetett. Beszélek vele. Tudom, hogy kedvel téged.
– Kedvel? – hökkentem meg a szón, de sem megmagyarázni, sem értelmezni nem tudtam a felkavarodó érzéseim közepette. Viszont, ha Nefi így látja, az biztató jel. Még mindig azt az első mosolyt láttam magam előtt, amivel Zsuzska észrevétlenül vett le a lábaimról, és attól szebb emléket a gyermekkoromból sem tudtam volna felidézni. Örültem, hogy legalább az megmaradt nekem.
– Mit mondtál neki múlt pénteken, amivel rossz fát tettél a tűzre? – kérdezte a lány gyanútlanul.
– Nem voltam vele teljesen őszinte, amikor magamról meséltem, és ez neki piszkosul rosszul esett. Egyébként mindegy, mivel bántottam meg. Megpróbálok bocsánatot kérni mindenért, azért is, amit el sem követtem, ha megengedi egyszer, hogy hozzá beszéljek. – tereltem megint, hogy a vasárnapi fiaskóról ne kelljen beszélnem. Sosem gondoltam, hogy ennyi kényszerű titkolózással járnak az emberi kapcsolatok.
– Nem hitte el, amit a korábbi életedről meséltél? – vonta fel Nefi a szemöldökét.
– Nem értett meg, és nem adott lehetőséget, hogy a nyomorult érzéseimről beszéljek. Megsértődött, vagy elege lett belőlem, nem tudom!
– Meg fog bocsátani hamarosan! Nem haragtartó a csaj, csak valamiért most mégis megorrolt rád. De elég fura, ha te sem tudod, mi az igazi ok. Előbb vagy utóbb úgy is kiderül, miért duzzog. Még nekem sem árulta el a haragja okát, hiába is kérdezgetem napok óta. Annyit mondott csak, hogy kétszínű vagy, amit erősen kétlek. – vont vállat Nefelejcs. Mintha megnyújtotta volna a lépteit, gyorsabb gyaloglásra késztetett.
– Te bízol bennem? – lepődtem meg Nefelejcs ragaszkodásán.
– Feltétlen! – felelt a lány gondolkodás nélkül, és nekem ez azt jelentette, mégis csak szeret.

Volt min rágódni. Zsuzska nem ment ki a fejemből. A fura szenvedésben mégis némi örömet találtam, mivel a lány nem beszélt Nefinek az árulkodásomról. A világnak is vége lehetett volna, ha kiderülnek a mocskos részletek. A nő, mert Nefelejcs már kész nő volt, könnyed lépésekkel lépkedett előttem felfelé az emeletre. Ez volt az a pillanat, amikor hagytam magam elcsábulni, és a lány után nyúltam. Nem a csókja, vagy az ölelése csábított, tudtam, hogy az bekövetkezik hamarosan. Az orrom előtt ringó fenekébe markoltam bele, mert úgy éreztem, az kell, hogy kiengedjem a dühömet. Végül is Nefit nem csaltam meg, bár az érzelmeim nem iránta, hanem Zsuzska felé nyújtózkodtak egyre szívbemarkolóbban. A világoskék farmer ráfeszült Nefelejcs kerek tomporára, és ha már ott volt karnyújtásnyira, a combjai közé csúsztattam a kezem. Hirtelen megállt, hátra fordult. Pillanatok alatt változott az arca lángvörösre. Gyorsan visszarántottam a kezem. Nefi elvigyorodott, aztán elfordulva ismét lépett egyet, de a következő másodpercben újra az ágyékán érintettem, amitől megmerevedett. Ebben a mozdulatlanságban a női test remegése az engedelmes várakozást kommunikálta. Egyik lába a következő lépcsőfokon, a teste pedig óvatosan rádőlt a fából készült, masszív korlátra, mintegy utat engedett enyhe terpeszben az ujjaimnak. Az ágyék alatti varrat fölött párás melegséget véltem felfedezni, amitől a fejem is begőzölt kissé, felizgatott másodpercek alatt, és innen tovább már nem volt fék, ami megállíthatott volna. Ráhajoltam a lányra, hogy elölről fektessem a másik tenyerem a szeméremdombjára, majd óvatosan jártattam az ujjaim az ágyékán. Kételkedtem magamban, mert bár izgattak a lány erősödő nyögései, mégsem éreztem azt a féltő és magasztos érzést, amit reméltem. A simogatás azonban nem állhatott meg, s miután Nefi nem volt aktív közreműködő, nekem kellett alakítani a történéseket. Az izgalom kellett, mindennek ellenére olyanná vált, mint egyfajta gyógyszer, feledtette minden bánatom és bosszúságom. Abba nem hagytam egy pillanatra sem Nefi puncijának nadrágon keresztüli simogatását, fél kézzel dolgoztam a kéj fokozásán, másik kezem utat nyitott a szűk farmerbe. Nefi csak nagyokat sóhajtozott, s hagyta magát sodródni a gyorsan fokozódó kéjjel. Ebben a pózban esélyem sem volt megcsókolni Nefelejcset, görcsösen ragaszkodtam a bénító testhelyzethez, amibe a lányt belekényszerítettem. Nem, mintha nagyon igyekezett volna tenni bármit is, hogy ellenkezzen. A jobb kezem végre becsúsztattam a szétnyíló cipzár alatt lapuló diszkrét, hófehér selyembugyiba, hogy a meleg ujjaim felváltsák a nadrágon keresztül matató balomat. Nefi hatalmasat sóhajtott. Forró öle nedvesen engedte elmerülni az ujjam a szeméremajkak között, mélyről felszakadó nyöszörgés kísérte a kezdeményezésem. Az orromba már megint ott tolakodott a bujaság nedvességének átható illata a rózsaillattal keveredve. Simogattam a lányt, miközben úgy öleltem oldalról a szabad kezemmel, mintha épp el akarna szökni, és csak erővel tarthatnám vissza. De Nefi nem akart szökni, sokkal jobban élvezte a szeméremajkai között kapott apró simogatásokat, mint remélni mertem. Nyögött és nyöszörgött, majd szép lassan megfeszült, aztán csend lett. Néhányszor furán megrándult a teste, összeszorította a combjait, s leereszkedett az egyik lépcsőfokra. Szembe ült velem, pimasz elégedettség ült ki az arcára. Nem szerelmes csalogatást, hanem valamiféle kacér kihívást jelentettek az arcvonásai. Úgy éreztem, mintha burkoltan kinevetne. Ha előre dőlök, megcsókolhattam volna egyszerűen, de Nefelejcs szemében valami egészen más tűz lobogott. Egy pillanatig szemeztünk. Le sem vettem az arcáról a szemeim, úgy tettem a kezeim a bokáira. Lefelé húztam a nadrágját. Akkor is a lelke mélyén lejátszódó érzéseket kutattam a pajkos, csillogó szempárjában, amikor édes segítségként megemelte a fenekét. Le sem pillantottam, csak félredobtam a farmert, és ugyanazzal a mozdulattal megragadtam a fehérneműjét. A vékony pántok könnyen szakadtak, de a lány nem hogy nem tiltakozott a nyersességem ellen, egyenesen élvezte az indulatos megmozdulásom. Az orromhoz tartottam a kicsi, nedves selyemdarabot, mélyen magamba szívtam a már ismerős illatot, miközben Nefelejcs szemeit kutattam. Valamit kerestem. Valami könyvekből olvasott romantikus pillantást, mély érzelmet, de nyomát sem leltem a lányon egyiknek sem. Talán a csók meghozta volna azokat a szentimentális perceket? Nem, Nefi nem csókot várt! Ő az izgalmat, a tömény szexualitást kereste. Ha a romantikát kereste volna, szól, vagy fékezi a hevességem, de nem tette. Csalódást éreztem, és a dac, amit korábban éreztem, még jobban elhatalmasodott rajtam. Kissé már erőszakosnak is éreztem magam, de nem volt jele, hogy túl messzire mentem volna. És a düh, hogy nem érzem azt, amit várok, csak még jobban eltérített a szentimentalista szeretkezéstől. Egyszerűen szétfeszítettem Nefi combjait, és közéjük térdeltem egy lentebbi lépcsőfokra. A bugyi nesztelenül fogott padlót mögöttem. Meg kellett állnom. Elengedtem az érzelmek keresgélését, és letekintettem Nefelejcs barna szőrrel borított vénuszdombjára. A szőrcsomó alatt egy rózsaszín mélyedés húzódott függőlegesen, nedvesen csillanva tartotta fogva a lélegzetem. Ez hát a női nemiszerv, ami annyira hívogat, ami szinte magától nyílik szét, hogy magába fogadjon? Nagyot nyeltem. Abban a pillanatban tudatosult, mennyire is fel vagyok izgulva, teljesen elkápráztatott a női test kitárulkozó szépsége. Ösztönösen engedtem ki a nadrágom, míg a szabad kezem középső ujjának külső felülete visszatért a lány szeméremajkainak simogatásához. Valóban, Nefelejcs csodaszép volt. Csinosan felöltözve is módfelett tudott hatni rám, de meztelenül egyszerűen megbolondított. A hófehér combjai megremegtek. Tudta jól, mi következik, hátra dőlt, és szinte magára húzott. Mennyei érzés volt a péniszem hegyével megérezni a vagina forróságát. Már tényleg csak az a fene romantika hiányzott, meg a csókok, de nem éreztem, hogy az lenne a legfontosabb. Mindketten izgatottságtól szaggatottan kapkodtunk levegő után, nem fért bele a visszatartott lélegzetű romantikázás. Megpróbáltam belé hatolni. A dac és düh ellenére a legóvatosabban bántam a lány testével, aki előbb beleharapott az alsó ajkába, majd feljajdult.
– Állj le, Sanya! Állj le, kérlek! Fáj! – rajzolódott csalódás Nefi arcára. Megmerevedtem, kicsit visszább is húzódtam. Az arcunk összeért, csak a testjeink kapkodtak kielégületlenül levegőért.
– Ne haragudj, csinálhattuk volna az ágyon, de nem bírtam kivárni! – nyögtem a lány pici fülébe.
– Ez így volt jó, Sanya! Ne aggódj! Egyszer sikerülni fog! – motyogta Nefelejcs, és valóban nem éreztem rajta a csalódást, amitől én is megkönnyebbültem.
– Nem kényelmetlen a lépcső? – fúrtam a lány nyakába a fejem, és ott végre csókoltam igazi gyengédséggel.
– Nem, nem kényelmetlen, csak úgy érzem, pisilnem kell majd hamarosan. – kuncogott nefelejcs, megsimogatta végre a fejem.
– Nekem már akkor pisilni kellett, amikor elindultam hazafelé. Azt gondoltam, amikor hazaérek az lesz az első, de egy kicsit keresztülhúztad a számításaim. Most épp valami elképesztően kellemes meleget érzek odalenn, az inger is elmúlt, helyette valami egészen más késztetést érzek.
– Érzem, ahogyan időnként megrándul! Jó helyen van az most ott! – ölelt meg a lány, dédelgetett kicsit – Maradj így egy kicsit, én bármeddig kibírom!
– Bármeddig? – kérdeztem vissza évődve. Elég groteszk lett volna ott maradni órákig, meg aztán mit szólt volna Lídia, aki már így is haragszik rám, ha ott talál félreérthetetlen helyzetben. Egy kissé el is kedvetlenített, hogy megint kicseszek a nővéremmel, de ezt Nefelejcs akarta, hogy így legyen. Én már korábban eldöntöttem, önző leszek, és a saját boldogulásomat keresem.
– Tovább bírom, mint te! – nevetett fel Nefelejcs. A halk kacaj baráti melegséggel töltött el, és már csak azért is elkezdtem ellenkezni.
– Fogadjunk, hogy nem bírod tovább tartani, mint én! – csiklandoztam meg a lány oldalát.
– Ez így nem ér! Nem élhetsz vissza a testi erőddel! – állított le Nefi szívhez szóló, kedves szavakkal – Kezdődjön az után a verseny, miután megkóstolsz!
– Miután megkóstollak? – jelent meg lelki szemeim előtt az imént látott, gyönyörű punci.
– Megígérted! – suttogta Nefi a fülembe. Játék ide vagy oda, ő tudatosan ült ott a házunk lépcsőjén nadrág nélkül.
– Jó, és mi legyen a fogadás tétje? – mosolyogtam önelégülten, hiszen biztos voltam a győzelemben.
– Nem kell tét, megelégszem annyival, ha beismered, valamiben jobb vagyok nálad! – nevetett Nefi, és egyre hangosabb lett. Előbb eszembe jutott, hogy a betegen fekvő szülőm meghallhatja Nefelejcset, aztán úgy gondoltam, egy vidám, női hang nem fogja zavarni az édesanyámat.
– Felkészültél? – komolyodtam meg, hiszen olyasmire készültem, amit még nem próbáltam soha.
– Mire? – kérdezett vissza Nefelejcs.
– Hogy szeretnéd? Vadul? Vagy lágyan és sokáig?
– Előbb lágyan és sokáig, aztán vadul! – kacagott fel a lány, aztán nagyot sóhajtva felnyögött, amikor a nyelvem megérintette a szeméremajkait.
Nekem ez az érintés új volt. Kicsit tartottam is tőle. Rengeteget olvastam róla, mégis bátortalanul kezdtem hozzá. Az ízek, az illatok nem voltak kiolvashatóak a könyvekből, mint ahogyan a szeméremtest lágysága, simulékonysága sem. A kezdeti tartásom ellenére sokkal izgalmasabb és kellemesebb élményt jelentett, mint számítottam. Nem csak a puha érintésekben találtam gyönyört, hanem Nefi testének sűrűsödő jelzéseiben is. Az apró vonaglásokban, az elakadó lélegzetekben, a mélyről jövő sóhajokban. Sokkal több szépség volt az aktusban, mint remélni mertem, és ha már kimondottan élveztem a tanulás folyamatát, hát igyekeztem jó diáknak lenni. Változatos erősségű nyelvcsapásokkal édesgettem magamhoz Nefi orgazmusát, hogy aztán akkor nyaljam legvadabbul a puncit, mikor a legjobban vonaglik. Tulajdonképpen szerettem volna együtt lenni a lánnyal. Folyamatosan izgatott, feszengtem, talán kissé türelmetlen is voltam, de nem akartam egy újabb kudarcot. Nefi ad majd lehetőséget, hogy elvegyem a szüzességét, csak ki kell várnom a megfelelő pillanatot.

A lány orgazmusa csodálatos és egyben megható pillanatokat okozott. Apró sikoly hagyta el a szép ajkakat, majd vékony ujjak tolták el az arcomat. Lassan visszakúsztam Nefi fölé, aki az alsó ajkába harapva, még csukott szemmel élvezte a gyönyör utórezgéseit. Az arca gyönyörűvé szelídült. Vártam egy kicsit, amíg kinyitotta a szemeit.
– Puncinedves a nyelvem! Akarod megkóstolni? – suttogtam játékosan, és végre megtörtént az a csók, amit annyira hiányoltam. Kellemes volt és izgalmas, de mégsem éreztem azt, amit nagyon vártam. Helyette Zsuzska tevepatája jutott eszembe. Vajon neki mekkora szeméremajkai vannak? És milyen lehet az ízük? És vajon simogatná a fejem, amikor kinyalom? Nem tudom, miért vágytam pont a simogatással egybekötött kényeztettésre, de ez a gondolat folyamatosan visszatérő lett az utóbbi időben, és mindig csak Zsuzskára koncentrálódott. Megrázkódtam. Nem gondolhatok más lányra, amikor Nefelejccsel vagyok. Eldöntöttem, hogy mellette maradok, és ez így lesz jó! Nefelejcs édes, kedves és csodálatos, csak az a fránya érzelem most épp cserben hagyott. Kielégületlen és duplán csalódott maradtam. Ettől függetlenül jót csókolóztunk, majd felöltöztünk. Nefelejcs bugyi nélkül vette magára a nadrágot, de esküszöm, szinte élvezte, hogy nincs rajta fehérnemű.
– Van valami terved délutánra? Elkísérhetnél a nagyanyámhoz, el kell tőle hoznom valamit anyának. – szólalt meg a lány, miután megvizsgálta magát a földszinti tükörben, és elégedetten hátrafordult.
– Ha nem ijed meg tőlem, szívesen. – mosolyodtam el, majd a lehető legnagyobb kedvességgel átöleltem a szőke Nefelejcset, próbáltam visszahozni azt az érzést, ami hozzá korábban annyira vonzott.

Nefelejcs nagymamája az ötvenes évei végén járó, kimondottan fitt és csinos jelenségként nyerte el a legmélyebb tiszteletem. Fiatalosan, de mégis elképesztően elegáns öltözékben fogadott. A hölgyet elnézve egyáltalán nem lepett meg a háromszobás lakás melegsége, amit a férje folyamatos távollétei miatt szinte csak egyedül lakott. Kevés bútor, de azok mind különlegesek, festmények, rend és tisztaság mindenhol. Sehol egy zsúfolt sarok, sehol egy oda nem illő holmi, egy félbehagyott magazin, vagy egy levetett ruhadarab. És a nő is pont ilyen volt. Az arcán már apró barázdák húzódtak, a szemei alatt szarkalábak vallottak a koráról, de mégis valahogyan megmaradt hihetetlenül fiatalnak és kimondottan vonzónak. Nem csak a mosolya, a stílusa is magával ragadó természetességet sugárzott. A legtöbb bájt a hosszú, hullámos, hamvasszőke frizurája adta, amit folyamatosan a fülei mögé igazgatott. És ehhez a szép, egészséges frizurához fekete, testhezálló miniruha párosult igencsak merész, mély dekoltázzsal, hosszú combokat takaró fekete harisnyával. Kimondottan tetszett, ahogy mezítlábasan sürgött-forgott körülöttünk. Teli volt élettel és tettre kész, lehengerlő mimikával szimpatikusan bájolgott. Tudott rólam, ha nem is ismert igazán. Nefelejcs sokat mesélhetett, mert a nő rettentő kíváncsi volt rám. Persze a lány engem is felkészített a találkozásra, ennek ellenére is hihetetlenül kellemes élményt jelentett Nelli nénit megismerni. Ez a nő rendkívüli műveltségről adott tanúbizonyságot, ez már az első mondataiból kiderült. Nefelejcs pedig szinte mindenben hasonlított rá, és simán el tudtam képzelni, hogy idősebb korában, amikor utoléri iskolázottságban is, pont így fest majd, és ugyanilyen okos lesz a drága. Ez meg is nyugtatott, hogy jó helyen vagyok a szőke lány mellett. Nelli néni újságíróként tevékenykedett, terepre járt, és a munkájából kifolyólag rengeteg ismeretet magáévá tett, tiszteletre méltó tudása ott csengett minden mondatában.
– Nefelejcs mesélt ám rólad! Nagyon komoly és céltudatos ember lesz belőled! – huppant le a nő velem szemben a háromszemélyes mikroplüss kanapéra, miután sütiket és gyümölcsleveket tálalt fel az előttünk lévő dohányzóasztalra. Művészi módon tette keresztbe a lábait, majd egyenes derékkal előre dőlt. Nem lehetett nem észrevenni a csinosságát. Egy kicsit talán meg is bámultam, aztán a dekoltázsból kidomborodó, meztelen halmokon időztek el a szemeim, mire észbe kaptam, és Nefelejcs felé fordítottam az arcom. Tudtam, hogy nem szabad megbámulnom Nelli nénit, mégis egy pillanatra elcsábultam, de tényleg csak egy röpke pillanatra.
– Igyekszem tanulni, és a történelmet, meg a nyelvészetet egyébként is nagyon szeretem. – - vontam vállat. Hízelgő volt Nelli néni, de nem volt szabad túlértékelni a dicséretét.
– És anyukád hogy van? Nefelejcs említette, hogy te főzöl és gondoskodsz róla. Le a kalappal előtted, fiatalember!
– Más is megtenné! Édesanyámat hamarosan megműtik, és jobban lesz. Most nyomja az ágyat, televíziót néz, kötöget, keresztrejtvényezik, és pihen. Elég nagy vagyok már szerencsére, hogy tudjak róla gondoskodni, de nem egyedül teszem. A nővérem segít mindenben, ápolásban takarításban.
– Kivételes ember vagy! Ha valamiben segítség kell, fordulj hozzám bizalommal. Tudod, hol találsz meg! – ragyogott fel Nelli néni finoman sminkelt ábrázata. Hogy minek volt otthonra kisminkelve, annak nem igazán volt jelentősége, de nagyon tetszett. Talán ő így érezte jól magát.
– Köszönöm szépen, Nelli néni! – bólintottam. Meghatott az ismeretlen nő közvetlensége és kedvessége. Nagyszülők híján kicsit irígykedtem, hogy Nefelejcs ilyen csodás nagyszülő mellett nőhetett fel.
– Mit szeretsz jobban? A történelmet, vagy a nyelveket? – mosolygott a nő, kitüntetett figyelemmel fürkészte minden apró mozdulatom. Biztos, hogy érzékelte, mennyire megbámultam a lábait, de talán annyi nem esett neki zokon. Megkapaszkodtam hát a kissé elvékonyodott szájának élénkvörösre festett vonalaiban, meg a mélybarna, kíváncsi szemeiben.
– A történész szakma akkor jó, ha egészen távoli korokban merülhetek el, mert az újkort annyira nem csípem. A nyelvtudomány viszont egészen más érdekességeket tartogat. Teli van kérdésekkel, titkokkal. Talán ez utóbbi közelebb áll a szívemhez.
– Sosem beszéled a fiatalok között megszokott szlenget? – lepett meg Nelli néni kérdése.
– Nem. Szinte soha. Egyrészt nem élek közöttük, másrészt szeretem annyira az anyanyelvemet, hogy ne csorbítsam rövidítésekkel, és ne használjak feleslegesen jövevényszavakat.
– Ó, majd el felejtettem, hogy nem örvendesz nagy vendégszeretetnek a fiatalok körében. Bocsáss meg! De eljön majd az idő, amikor azok, akik ma nem ismernek és idegennek tartanak, meg fognak hajolni előtted. Kivételes ember vagy. Úgy hallottam, legalább négy vagy öt nyelvet tanulsz, vagy már beszélsz is. Sem Nefelejcs, sem Zsuzska nem tudta felsorolni, csak a szanszkritet mondták biztosra. – vigyorodott el a nő.
Elvörösödhettem, mert éreztem, hogyan fut ki a vér a fejemből. Ezek szerint Zsuzska is mondott rólam dolgokat Nelli néninek? Aztán rájöttem, hogy a sértődése ellenére semmi rosszat nem mondhatott rólam, és ez kissé megnyugtatott, és el is érzékenyített. Egyfajta igazolása volt ez annak, hogy valóban kedvel, de csak kedvel, így hiába is szeretem, a kettőnk közötti kapcsolat itt megrekedt, és jelenleg a barátja sem lehetek. Oda kellett tenni magam, hogy legalább a takaros nagymamának bizonyítsak.
– Bhavatī māṃ pūrvameva atiśayoktavatī. Magyarul úgy hangzik, ön túlértékel engem! Egyébként nincs szükség bocsánatkérésre tudom kezelni a társasági életem nehézségeit. És meg kel mondanom, maga a legkedveseb nő, akivel valaha is találkoztam! Nefelejcs biztosan magától örökölte az okosságot, és a csinos alakot. – bókoltam szinte szenvedéllyel, mivel érzékenyen érintett a nő figyelemreméltó kedvessége.
– Ó, ez remek, még udvarolsz is! Micsoda figyelmesség! Értenem sem kell a válaszod, máris meggyőztél engem!  Nekem megtiszteltetés, hogy megismerhetlek. Figyelemmel fogom kísérni az életed! És mondom, ha bármi segítség kell, fordulj hozzám bizalommal! – ragyogott fel a nő arca boldog mosollyal fűszerezve – Van ám egy nyelvész professzor ismerősöm, hamarosan megemlítelek neki, talán még jól jöhet a későbbiekben a segítsége. Ha valaki oda való, az te vagy.
– Az nagyon jó lenne, asszonyom. – bólogattam meglepődve. Ez a nő ismeretlenül is teli volt jószándékkal irántam. Hogy ez volt a természetes eleme, vagy csak felém mutatott ennyi segítőkészséget, nem tudhattam, de nem is törtem rajta a fejem.
Nelli néni hirtelen Nefelejcs felé fordult.
– Mi van drágám, pisilni kell, hogy ennyire összeszorítod a combjaid?
– Nem. – füllentett Nefelejcs. Én tudtam, hogy tartja magát a megmérettetéshez, és még a látszatát is kerülni fogja, hogy nyerhetek.
– Meg mertem volna esküdni, rázod a lábad, mocorogsz, feszengsz. – értetlenkedett a nő, majd felállt – Megyek, hozom anyának az iratait. – sóhajtotta Nelli néni, aztán átsétált egy másik szobába.
– Nagyon kell? – vigyorogtam Nefire, kezdtem élvezni a versenyt, pedig már engem is feszélyezett az inger.
– Nem, egyáltalán nem! – tagadta a lány a nyilvánvalót, de sietősre fogta, és miután megkapta a papírjait, engem is útnak indított – Menjünk vissza hozzád! – kacsintott rám, és megnyújtotta a lépteit, szinte húzott maga után.
– Bepisilek! – toporzékolt Nefi az ajtó előtt, amíg ki nem nyitottam azt kulccsal. Kicsit még húztam is az időt, pedig már nekem is fájdalmat okozott visszatartani a kikívánkozót.
– Nyugodtan pisilj be, legfeljebb adok egyet Lídia nadrágjaiból, de hogy én megyek hamarabb a budira, az holtbiztos! – nevettem a lány fura, combokat keresztben összepréselő táncolásán.
– Na persze, annak örülnél, mi? – vigyorgott kajánul Nefelejcs, és megpróbált elslisszanni mellettem, csakhogy résen voltam, elkaptam, visszahúztam. Megértette, hogy a csókját kérem, így jópárszor eljátszottuk ezt a macska-egér játékot, mire felértünk az emeletre.
– Szeretsz, Nefi? – öleltem át az emeleti folyosón szinte már erőlködve. Minden jel arra mutatott, hogy igen, szeret, de valahogy mégis egy kis távolságtartást éreztem.
– Nem, Sanya. Nem vagyok szerelmes. – mondta ki a lány nyíltan, amit nem szerettem volna hallani, pedig valójában a lelkem mélyén egy kicsit még meg is könnyebbültem. Az elfojtott düh azonban ismét fojtogatni kezdte a szívem.
– Akkor miért vagy itt? – engedtem el Nefelejcset kétségbeesve. A lány lesütötte a szemeit egy pillanatra, majd ismét a képembe fúrta a meleg, tüzes tekintetét.
– Mert itt akarok lenni, veled. Ez nem elég neked? – kérdezte halkan. Semmi bántó nem volt a közlésben, mégis megrendített, hogy szerelem nélkül van velem, játszik, édesget, de mentségére szóljon, legalább őszintén felelt. Kudarcnak éreztem, ami erősítette bennem azt a dacos gondolkodást, amit korábban a nők kétszínűsége miatt éreztem. Az egyik miatt hazudnom kell, a másik nem tűri, hogy titkaim legyenek, a harmadik nem bocsátja meg, hogy a saját érdekemben döntöttem. A pillanat tört része alatt vált Nefelejcs is idegenné, pedig azok a csókok az imént még csodásan melegítettek, és el tudtam képzelni, hogy ez így is marad örökre.
– Menj, helyezd biztonságba a papírjaid, addig én leengedem a hűtővizet! – közöltem kicsit nyersen Nefelejccsel, és elfordultam, mielőtt a képemre kiült volna a csalódottság. A négyzetméternyi, apró helység felé vettem az irányt. Valahogy nem is érdekelt, Nefelejcs mit csinál, és mit nem, duzzogtam, értetlenkedtem és a folytatás lehetőségein elmélkedtem. Szinte tudattalanul hagytam nyitva az ajtót is magam mögött, mikor végre szembe álltam a porceláncsészével. Fene vigye ezt a hülye ülőkét is! Ez is csak a nők miatt kell, legyen miért veszekedni velük. Azért sem hajtottam fel az ülőkét, majd én megmutatom, hogy tudok én konok lenni, és a magam uraként is megállom a helyem. Már majdnem célba is vettem a budit, mikor Nefelejcs átcsusszant mellettem, hátrább tolt, és sietősen letolva magáról a szűk farmert, lehuppant az ülőkére.
– Én voltam itt előbb! – horkantam fel bosszúsan, kezemben a farkammal.
– De már én vagyok előnyben! – vágott vissza a lány diadalittasan, lenézett az ujjaim között lógó péniszemre, aztán rám nyújtotta a nyelvét. Bármennyire játékosan szórakozott, kissé ideges lettem. Fojtogatott a düh, hiszen pont ez az érzelmeimmel folytatott játék vezetett oda, hogy mindenki sértődötten elkerült engem, Lídia is, Zsuzska is, Nefelejcs meg... Mi a faszt akar Nefelejcs?
– Hoppá! Nem vettelek észre időben! – kezdtem el pisilni, becéloztam a lány ölét, és abban a pillanatban cseppet sem érdekelt, ha ő is megsértődik rám. Nefelejcs előbb meglepődött, felsikoltott, megpróbált védekezni a kezeivel, aztán elnevette magát, és elővette a legkihívóbb pillantását. Kiegyenesítette a gerincét, aztán egyetlen gyors mozdulattal megszabadult a felsőjétől, miközben széjjelebb tárta a lábait, hogy jól láthassam a meztelen ölét. Ingerelt ahelyett, hogy elzavart volna. A hófehér bőr szikrázóan verte vissza az erős világítás fénycsóváit, és a meztelen, kicsi mellek beleremegtek a tettlegességembe. Ezzel teljesen össze is zavart. A megáztatott, barna szeméremszőrzeten megakadtak a szemeim, de bármit is abbahagyni már késő lett volna. Tévedtem, amikor azt gondoltam, elijeszthetem Nefelejcset. Bár korábban sem volt az a gyáva, alamuszi nyuszi, most mégis átlépett miattam, vagy velem egy nagyon komoly határt. Nem tudom, a kényszerű zuhanyt mennyire élvezte, de látszólag talált benne valami izgalmat a morbidsága ellenére. És nem csak ő, engem is felingerelt, nekem is tetszett, hagytam hát szabadjára engedni, amit nem illett. Majdnem sajnáltam is, amikor a forrás elapadt végre. Tétován a lány szemébe néztem. Most hogyan tovább? A tűz Nefelejcs kipirult arcbőrén egyet jelentett a válasszal. Lehajoltam, hogy gyorsan levegyek magamról minden ruhadarabot. A testem újra életre kelt, már semmi nem érdekelt, csak a meztelen lánnyal való érintkezés bizsergető lehetősége. Nefi elvigyorodott.
– Nyertem, vadember! – közölte nemes egyszerűséggel, és izzó tekintettel végignézett rajtam. Korábban fel sem tűnt, hogy milyen szaporán szedi a levegőt, de most, hogy a szemei megakadtak a felálló farkamon, minden látható és láthatatlan részlet fontos lett. Itt volt, velem akart lenni, és ebben rejtőzött a lényeg. Ha marad, még belém is szerethet. Sietve guggoltam a lány elé, hogy ismét lehúzzam a nadrágját. Nefi közben pisilt, de szerintem még ezt is nagyon tudta élvezni, hogy előttem tehette. Hihetetlen mimikát láttam az arcán. Aztán szemeztünk, amíg az utolsó cseppek apró visszhangjai el nem ültek a csésze alján. Én azon törtem a fejem, mi történjen, ő pedig szakadó lihegéssel várta, én mit lépek. Lejjebb húztam a térdhajlatainál fogva. Tudom, állatias vágy uralkodott el rajtam a megnyíló, rózsaszín szeméremtestének látványától, de már csak az érdekelt, hogy végre az enyém legyen. Kérdés nélkül hajoltam az ölére, belenyaltam, majd kis szünetet tartva többször is megismételtem ezt a morbid, de annál jobban tetsző műveletet, ami teljesen elvette az eszem. Nefelejcs pedig csak várt mozdulatlanul azokra a kéjes érzésekre, amelyek összerántották a tüdejét és apró sikolyt préseltek ki belőle. Kellett kis idő, mire ráeszméltem a hely kényelmetlenségére. Úgy kaptam fel a hatvan kilós lány testét, mintha egy zsák pihe lenne, és sietve vittem az ágyamig, ahol könyörtelenül ledobtam, ugyanazzal a lendülettel befúrtam a fejem a combjai közé és nyaltam veszettül az egyre édesebb, egyre nedvesebb puha ékszert. Nefi dobálta magát, nem ellenkezett, az érzések intenzitása miatt hánykolódott rendesen. Engem meg az izgalom feszített egyre jobban, valami kényszerűséget éreztem, hogy magamnak is örömet szerezzek. Egy pillanat alatt kúsztam feljebb. Már nem voltam olyan figyelmes, kedves, megtámaszkodtam a lány vállainál, aztán egyetlen határozott mozdulattal belé hatoltam. Nefi felsikoltott. Ez egy kicsit kijózanított. Mozdulatlanná váltam és vártam. Pár másodperc után a lány felnyújtotta a kezeit, és az arcomat érintve csókra húzta a fejem. Édes és ízes ajkai azt hirdették, elégedett.
– Bennem vagy! – örömködött édes mosollyal. És valóban, ritka kellemes melegséget éreztem a péniszem végén. Apró szorítást, körül ölelő szépséget.
– Nem fájt? – tért vissza a józan eszem. Kicsit bántam, hogy annyira szabadjára engedtem magam.
– Picit. Még érzem ugyan, de minden másodperccel egyre jobb. Gyere belém egészen! – túrt a hajamba. Előrébb toltam a csípőm, meghajlítottam a gerincem, és hihetetlenül élveztem a forróságot okozó punci szoros fogadtatását. A szeméremcsontjaink összeértek. Ez a pillanat volt az egyik csoda az életemben. A forróság, ahogy a punci körül fogta a farkam, leírhatatlan gyönyörűséggel ajándékozott meg. Jobb volt, mint bármiféle kézi simogatás, és jobb volt, mint Nefelejcs ajkai, amelyek között legutóbb örömömet leltem. A női test magába fogadott, gyengédségre és figyelmességre intett. Nefi megnyugodni látszott, vagyis a kezdeti vadság megszelídült benne. Ez volt az a perc, amikor tényleg csak a csókra volt szüksége a lánynak. Úgy csókolt, mintha tényleg szerelmes lenne, de tudtam, hogy még alaposan meg kell dolgoznom azért a hőn áhított érzelemért. És abban a pillanatban Zsuzska jutott eszembe. Hogy honnan? A semmiből jött. Csak elképzeltem, hogy az ő vékony, izmos teste van alattam. Meddig fogom még álltatni magam azzal a fekete démonnal? Inkább lefordítottam a fejem Nefelejcs kicsi melleire. Alaposan megnéztem mindkettőt, összehasonlítottam őket, aztán lassú mozgásba kezdtem a csípőmmel, hogy a mellek ringásában gyönyörködhessek. Nem kellett sietnem. Az izmaim tökéletesen bírták a tempót, és minden mozdulat nemcsak, hogy élvezetes volt, de az önbizalmamat is növelte. Nefi testében is átvette a gyönyör a fájdalom helyét, egyre mélyebben sodródott az élvezet tengerébe. Fél perc után már furán hatott, hogy nem úgy csusszan a péniszem a hüvelyében, mint a kezdetekben. Valami belső erő tartott szorosan, körül font, marasztalt, mígnem megérkezett a feszítő érzés, és hatalmas pulzálásokkal bele nem élveztem Nefelejcs testébe. Hogy mit érzett ebből ő? Nem tudtam, csak sejtettem. Annyit láttam, hogy elengedte magát, lecsukta a szemeit és szinte tökéletes csendben várta, hogy távozzak belőle.
– Tudod, mióta először megláttalak, azóta álmodoztam erről a pillanatról. – csókolgattam végig a meztelen, női testet, ami rongybabaként pihegett a szétzilált ágyneműk között. A szétnyíló combjai között megpillantottam a vértócsát, amivel felavatta az ágyam, és ettől tényleg közelebb éreztem magamhoz a szép, szőke lányt.
– Te tényleg szerelmes vagy belém! – állapította meg Nefi, mintha csak saját magát győzködné, én meg kissé elkedvetlenedtem, mert mire révbe értem volna, Zsuzska átvette a fantáziámban Nefelejcs helyét. Nem! Nem engedhetek a kísértésnek. Szeretem a szőke lányt, és hűséges leszek hozzá. A szerelem pedig, amit iránta éreztem, majd hamarosan visszatér.
– Mennem kellene. – sóhajtott nagyot Nefelejcs – Csak kiment a lábamból az erő. – kuncogott, majd felült, és kaptam egy igazi csókot tőle. Édes és kedves ajkai megsimogattak a korábbi pillanatokért cserébe.
– Nem maradhatsz? – simogattam vissza a melleit, hiszen azokhoz alig volt még szerencsém. Csodásan beleillettek a tenyereimbe.
– Nem lehet. De hazavihetnél a motorodon, hogy időben hazaérjek! – kacsintott rám a lány, majd kibújt a kezeim közül – Megyek, letusolok gyorsan, addigra örülnék, ha elkészülnél! Már otthon kellene lennem, nem akarok kikapni!
Úgy ment ki az ajtómon, mint aki otthon érzi magát, mégis éreztem, hogy az idő nagyon sietteti. Még alig tűnt el, máris hiányérzetem támadt, de az ajtóban nem Nefelejcset, Zsuzskát reméltem. Egyre jobban elkedvetlenített az érzés, amitől sehogyan sem tudtam szabadulni.

Aznap történt valami fontos az életemben. Férfivá váltam. Hatalmas nagy lökést jelentett az alkalom, aminek során elvesztettem a szüzességem, mégsem tudtam felhőtlenül örülni a sikeremnek. Nefelejcs kedves volt, céltudatos, végtelenül kedves, de valamiért nem éreztem közel magamhoz. És ez ráadásul kölcsönösnek mutatkozott.  Csak abban bíztam, hogy idővel rendeződnek a dolgok teljesen közöttünk úgy testileg, mint érzelmileg. Pedig a bőrömből kellett volna kibújnom, hogy a suli legszebb csaja feküdt le velem.
Másnap reggel, hogy segítsek magamon, a tantermünk előtti folyosón vártam be Zsuzskát. Beszélnem kellett vele, hiszen az ő haragja, távolságtartása tette tönkre a legszebb érzéseimet, ezt pedig nem hagyhattam annyiban, nem maradhatott így örökre. A lány jóval az első óra előtt meg is jelent a maga kis fekete testnadrágjában, bőr bakancsában, de valami rettenetes hamuszürke arcszínnel, ami betegségre utalt. Amikor észrevett, a bőrkabátja előtt összekulcsolta a kezeit, a mappáit magához szorította. Úgy nézett ki, mint aki védekezni kényszerül. Sajnálkozó arckifejezést vágott, megpróbált elmenni mellettem. Ez a jelenet bántóan beleégett a tudatomba. Hát ennyire gyűlöl? De miért? Akkora bűn, hogy nem adtam fel Nefelejcset?
– Zsuzska, szeretnék beszéni veled! – szólítottam meg tisztes távolságból, hogy még jobban rá ne ijesszek. A lány ajkai szóra nyíltak, aztán hirtelen hátra fordult, a folyosó végén megjelenő Nefelejcsre intett a fejével.
– Beszélj azzal, akinek tegnap elvetted a szüzességét! – suttogta még jobban elsápadva, majd nagyon gyorsan beiszkolt a terem ajtaján, engem ott hagyott teljesen leforrázva. A megnyilvánulása azt jelentette számomra, hogy sosem fog megbocsátani. Mintha kést szúrtak volna a mellkasomba, alig bírtam levegőt venni, de nem volt sok időm magamhoz térni, mert Nefi pillanatok alatt ért mellém.
– Szia! – mondta enyhe pírral fűszeretett mosollyal az arcán, és laza léptekkel tovább haladt. Semmi jelét nem adta, hogy közöttünk történt volna bármi, ami egy egyszerű köszönésnél többet érdemelt volna. Csak álltam bamba ábrázattal a folyosón. Az elfojtott indulataim kétségbeesetten csapongtak. Mindkét lányra haragudtam abban a pillanatban, és el is határoztam, hogy levegőnek fogom nézni őket a suliban. Felvettem a jól megszokott fapofát, és kerültem mindenki tekintetét, pedig már a legtöbben megbarátkoztak a visszataszítónak gondolt fizimiskámmal. Csak lopva pillantottam a két barátnőre, akik nagyon bizalmasan összehajolva sugdolóztak. Ezt a mellőzöttséget a történtek után képtelen voltam lerázni, csak nyomta a mellkasom, fájdította a szívem, és pont ezért ismét teljesen bezárkóztam a saját világomba.
A délutáni szabadulószobai program végképp nem érdekelt, csakhogy mennem kellett az osztállyal. Hátul kullogtam. Lélekben szinte jelen sem voltam. A nevelőnk, a negyvenes, testes történelemtanár férfiember azonban nem hagyta, hogy külön utakon járjak, így ismét csak össze lettem zárva a zsibongó osztállyal. Hideg tekintettel beálltam hát a legtávolabbinak ítélt sarokba, és háborogva vártam a másoknak szórakoztatónak tűnő program végét. A társaság már a harmadik kérdésnél megfeküdt. Hol mindenki néma maradt, hol hangos ellenkezésbe torkollott az okoskodók kiabálása. Nagyon nem figyeltem a kérdésekre, el voltam foglalva a saját, keserves gondolataimmal.
Egy vékony kéz érintett a bal felkaromon, amire kénytelen voltam oldalra fordítani a fejem. Nagyon meglepődtem, Zsuzska pillantott le rám abból a pár centi magasságból, amellyel sajnos túlnőtt rajtam.
– Sanya! Segíts az osztálynak, kérlek! Tudom, hogy te ismered a válaszokat. – bámult rám várakozóan a bánatos, betegesen réveteg szemeivel.
– Nincs kedvem, engem ez abszolút nem érdekel! – mondtam csendesen, elfordítottam a fejem.
– Most is mellébeszélsz! Érzem, hogy haragszol rám, de a saját érdekedben... Emlékszel? Beszéltünk erről! – erősködött Zsuzska, a kezével próbált maga felé fordítani, de ahhoz nem volt elég az ereje.
– Másról is beszéltünk. De úgy látom, semminek nincs már értelme. – közöltem kissé ingerülten, amitől a lány összerezzent.
– Még te vagy megsértődve? – jajdult fel. Előrébb lépett, hogy a látószögembe kerülhessen. Gyönyörű, vékony arcát valami különös ingerültség és fájdalom nyújtotta meg, az ajkai megremegtek, és a szemei szinte szúrtak, de abban a pillanatban ez nem hatott meg.
– Békén hagyhatnál végre, már döntöttem! – közöltem halkan. A gondolataimban egymás előtt tolakodva futottak végig az elhatározásaim Nefelejccsel kapcsolatban. Nem éreztem meggyőzőnek egyiket sem, mégis tartottam magam az eredeti elképzeléshez. Kitartok Nefi mellett, és senki más nem érdekel. Gondoltam ezt úgy, hogy közben beleremegtem Zsuzska érintésébe.
– Akkor baszódj meg! – sziszegte Zsuzska eltorzult arccal és sarkon fordult.
– Miért nem ezzel kezdted? – szóltam utána, mielőtt eltűnt volna az osztálytársaink gyűrűjében. Szar embernek éreztem magam, hiszen végképp elrontottam valamit, amit egészen másképpen szerettem volna megoldani, de ha már így alakult, legyen meg a lány kívánsága. Már csak azért is megembereltem magam, és odasiettem a tanácskozók közé. Nem voltak igazán nehezek a kérdések. Mondtam, amit tudtam. Halkan, de érthetően fejeztem ki magam, és közben nagyon vigyáztam, hogy Zsuzskára rá ne nézzek, aki sértődötten teljesen külön vonult. Folyamatosan éreztem magamon a tekintetét, csak azt nem tudtam eldönteni, mire gondolhat éppen, ahogy néha lecsukja a szemeit, mintha irtózatosan fáradt lenne, máskor meg próbál némi érdeklődést mutatni. Ebben a feldúlt állapotban nem élveztem a játékot. Számomra egyébként sem volt tétje, jobbára csak az számított, hogy legyen minél hamarabb vége, mehessek haza, és ápolhassam a beteg édesanyámat. Utolért az a nyomorúságos érzés, hogy a többiek dicséretei ellenére szomorú lettem. Lídia! Lídiával ki kellene békülnöm valahogy, de ő is kerül engem, vagy ha mégis szól, csak anyánk miatt szólít fel elvégzendő feladatokra, egyébként hűvös és látszólag érzéketlen. Este a szokottnál is többet foglalkoztam az édesanyámmal. Leültem mellé, beszélgettem vele, hiszen lassan már csak ő volt az egyetlen barátom, rokonom, társam. Elnéztem, ahogy remegő kézzel megeszi az általam készített vacsorát, lecseréltem az ágyneműjét, kitakarítottam a szobáját, és az emberi esendőségen elmélkedve próbáltam elnyomni a lányok megvetésének fájdalmát.

A csütörtök eleve katasztrófának ígérkezett. Mintha aznap bal lábbal keltem volna fel. Lídia nem köszönt be hozzám, én meg nem jártam utána. A haragja teljesen jogos volt, ezért is akartam kivárni a legmegfelelőbb pillanatot. Nem találtam a házban a helyem, így korábban elindultam a suliba. A park felé vettem az utam, ahol Zsuzskával olyan emlékezeteset beszélgettem utoljára. Valami oda vonzott. Felnéztem a házra, aztán megráztam magam, hiszen nem tudtam, melyik lehet az ő ablaka. Mit keresek itt? Semmi közünk nincs egymáshoz. A felismerés hiába hasított a mellkasomba, egy darabig csak álltam, tanácstalanul bámultam a cipőm orrát. Nem tudtam, mitévő lehetnék.
– Szia, Sanyi! Vársz valakit, drága? – köszönt rám egy ismerősnek tűnő hang a hátam mögül. A magassarkú bokacsizma hangos kopogása fel sem tűnt korábban, csak a nevem hallatán vettem tudomásul a becsesnek ígérkező társaságot. Hirtelen megfordultam. Nefelejcs nagymamája lépett közelebb hozzám. Szuper csinos volt, képtelen voltam nem végignézni rajta. A világoskék farmer lábbeli fölött fehér szövetnadrágba csomagolt, kecses lábak formálódtak, ami szinte mindenütt feszült rajta. Kétségtelenül tisztában volt az adottságaival, hogy ennyire ki is hangsúlyozta a lábai szépségét. Csípő fölött pedig piros műbőr dzseki gondoskodott az eleganciájáról, amire fiatalosan kiengedve hullott alá a festett, de nagyon ízlésesen ápolt haj. Szolid sminkje mögül édes mosollyal üdvözölte a találkozásunk.
– Kezét csókolom! – nyögtem zavartan. Még pont csak ő hiányzott, mikor nem volt kedvem emberhez szólni. Emlékeztem, hogy közel lakott Zsuzska családjához, de bárkire, csak pont őrá nem számítottam.
– Nem, nem várok senkit. – ráztam meg a fejem, miközben az arcvonásait tanulmányoztam. Tényleg Nefelejcset láttam benne idősebb korban. A szépségéhez nem férhetett kétség, mint ahogyan a barátságos bizalmához sem. Ő azon ritka kivételnek tűnt, akinek nem voltak velem kapcsolatban előítéletei, vagy ha mégis, akkor sem éreztette.
– Csak álldogálsz itt céltalanul? Zaklatottnak tűnsz! – vizsgálta a nő a testbeszédem, és az arcom rándulásából rögtön tudta, hogy problémáim vannak.
– Korán van még a sulihoz. Eljöttem erre. Szeretem a fákat, a parkot, ezek megnyugtatnak.
– Tudok bármiben segíteni? – kérdezte Nelli néni, miközben a kis válltáskájából előhalászott egy papírzsebkendőt, hogy a szénanáthával járó orrdugulását gyógyítsa.
– Nem hölgyem, nem tud. Legfeljebb azzal segíthet, ha megengedi, hogy elkísérjem egy darabon. – mosolyogtam el magam. Ez a nő valahogy más volt, mint a fiatal lányok. Sokkal megértőbb, sokkal tudatosabb és az előkelő megjelenése ellenére egyáltalán nem sznob. Mi több, végtelenül barátságos hangnemben beszélt hozzám.
– Nem csak megengedem, el is várom! – ragyogott fel a nő arca, amitől csak még közelebb éreztem magamhoz.
– Megkérdezhetem, hová tart? – nyújtottam a karom, és a magas termetű nő kérdés nélkül belém karolt.
– Csak sétálok egyet. Ha tehetem, naponta legalább egyszer szánok rá időt. Imádom ezt a parkot. Már jól ismerem a fákat, a bokrokat, minden padot, a hangyabolyt a sarkon, a kukákat, a szerelmesek által vésett feliratokat a fák oldalában, a kapirgáló verebeket és hollókat. Ezek mind a barátaim.
– Nahát, maga mennyire természetközeli! De nincs min csodálkozni, maga különleges nő. Nem csak okos, elragadó, de van magában valami természetesség, ami rettentően szimpatikussá teszi. – hangoztattam nyíltan a véleményem, és kicsit élveztem is, hogy Nelli néni mellettem lépkedve elbűvölő örömmel mosolyog.
– Köszönöm, drága! Bókolni nagyon tudsz! – sandított rám felülről, aztán megált, és a szemeimbe nézett.
– Látom, hogy valami nagyon bánt, Sanyi, hiába is leplezed. Ha nem akarsz róla beszélni, legalább a suliból ne maradj le! Hallod? Fél nyolcat harangoznak a sarki kistemplomban! No, menj, ezt az évet be kell fejezned, ha már a tavalyi érettségit kénytelen voltál elvesztegetni. – beszélt a nő, szinte anyáskodva.
– Tud róla? – hűlt meg bennem a vér.
– Sokan tudnak róla, de megnyugtatlak, mindenki a te oldaladon áll. Nincs szégyellni valód miatta. No, menj gyorsan! – intett a fejével, és esküdni mertem volna, hogy a mosolya maga a legmelegebb bíztatás.
– Viszlát! – köszöntem el kis tétovázás után, aztán valami kellemes, felszabadító érzésektől megkönnyebbülve eloldalogtam. Ez a nő életet tudott verni belém, pedig semmi húsbavágó témát nem kötöttem az orrára. A művelt és emberséges jellemével meg tudott győzni bármiről, és teljesen biztos voltam abban, hogy csakis jót akar. Rövid időre fel tudtam oldódni a rám nehezedő folyamatos nyomás alól. Minek foglalkozzak bárkivel? Majd előbb vagy utóbb lesznek barátaim, a lányokkal pedig nem kell törődnöm, az igazi úgy is vár rám valahol.
Meglepett, hogy egyre többen köszöntek nekem az iskolában, és már nem csak az osztálytársaimra korlátozódott a felületes ismeretség. Ez egy kicsit segített jobb képet vágni, és elviselni a kényszerű összezártságot. Mégis volt valami, ami nemhogy jobb, de egyre nyomasztóbbá változott. Zsuzska és Nefi ott ültek két sorral előttem, sustorogtak, valami nagy titokról beszélgettek, amitől Zsuzska néha a semmibe tekintve elrévedt, nekem pedig ezzel a viselkedéssel paranoiás üldözési mániát okoztak. Biztosan engem szidtak, engem beszéltek ki naphosszat, de beleszólni, égetni magam sem előttük és mások előtt nem akartam.
Hetedik óra előtt Nefelejcs elsétált a padom mellett, gyanúsan sandán rám vigyorgott. Ez már igazán nem jelentett problémát, mások is megtették, olyanok, akikhez semmi közöm nem volt. Óvatosan egy pici papírost csúsztatott az asztalom szélére, majd oldalgott tovább ártatlanul. Világos volt, hogy üzenet, és azonnal el kell rejtenem. A szívem vadul elkezdett kalapálni, az apró gesztus kizökkentett az unalmas kábulatból. Első reakcióként Zsuzskára néztem, aki egy sráccal beszélgetett az ablaknál. A lelkem is belefájdult az irigységbe. A lány gyönyörű volt a különös, napok óta tartó sápadtsága ellenére. A fényes fekete haja édesen csillogott a beáramló napfényben. A szokásosnál is nagyobb műszempillái és még többet mutató ruhája azt a felismerést ébresztette bennem, mintha Zsuzska el akarná adni magát, mintha ezzel bizonyíthatná bárkinek, hogy sokat érne a húspiacon. Ősszel haspóló, amiből világít a meztelen púpja? És az az ultrarövid szoknya, amiből szinte kilóg a feneke? Kinek akar bizonyítani vele? És amíg rajta merengtem, ismét elment mellettem Nefelejcs. Ezek összeöltöztek! Nem lehetek ilyen bamba jószág, hogy csak most veszem észre! Nefelejcsen ugyan nem fekete gönc feszült, de ugyanolyan kihívóan kilógott mindene, ráadásul neki volt is mit közszemlére tennie. A méretes mellei édesen ringtak minden lépésénél, és a csípője úgy hullámzott, hogy rövid időre a fenekén felejtettem a szemeim. És akkor megéreztem egy gyönyörű, bánatos szempárt magamon. Zsuzska figyelt. A sráccal beszélgetett még mindig az ablak előtt, és közben engem nézett. Amint találkozott a tekintetünk, Zsuzska elfordította a fejét. Komoly mimikát tolt a srác felé, amiből arra kellett következtetnem, hogy szerepet játszik. Engem akar bántani? Igen, valószínűleg. De csak tegye, ha neki ez megfelel. Nekem itt van Nefelejcs, ha nem is az enyém teljesen. A szőke lány hajára pillantottam, a hátára vetettem a pillantásom. Tökéletes szépség, gyönyörű lány, és okos, a legokosabb a suliban. Olyan lesz, mint Nelli néni, művelt, körültekintő, figyelmes, és emberi. Ő kell nekem!
A kicsi cetlit csak óra közben vettem elő, amin csak ennyi állt: „Maradj óra után a teremben! ”
Én ennek a titkos viszonynak is nagyon tudtam örülni. Minden Nefivel töltött perctől valami csodát reméltem, így amikor az osztálytársaim hangos zsivajjal elhagyták a termet, és még ültem és úgy tettem, mint akinek fontos pakolni valója akad. Nefi is maradt, rá különösen odafigyeltem. Igaz, Zsuzska felé is igyekeztem megosztani a figyelmem egészen addig, amíg el nem tűnt az ajtó mögött, de csak annyit értem el a kíváncsiskodásommal, hogy egy szúrós pillantásával ismét hasba szúrt. Ahogyan a terem ürült, kellemes izgalom kezdett elhatalmasodni rajtam. Nefi profi időhúzással pakolgatta a táskáját, majd amikor végre kettesben maradtunk, széles mosollyal hozzám sietett az ablak melletti hátsó padhoz. A tiszteletére bizonyságul felállva vártam, és persze a csók, amit annyira vártam, nem maradhatott el. Sietve ölelt, hirtelen csókolt. A merész cicifix szorításában a mellei hozzám préselődtek. A csókja megédesítette a magányomat, és a nyakam köré tekeredő forró karok között végre csak magaménak tudhattam a bódítóan erős rózsaillatot. A tenyereim hozzásimultak a kissé libabőrös derekához.
– Alig bírtam kivárni, hogy kettesben lehessünk! – ragyogtak fel Nefi kék szemei. Mintha ragadozó oroszlánként vadabbnak gondolná magát, megrázta a szőke sörényét, aztán beleharapott az alsó ajkába. Cikázó szemeivel végigpásztázta a neandervölgyi kinézetű, csöppet sem szép arcom.
– Megőrjít engem ez a távolságtartás. – bólintottam, de abban a pillanatban semmi sem fájt, egy kicsit kárpótolt a lány társasága – Rövidebb szoknyát nem találtál? – mosolyogtam végre sok nap után, mire Nefi kaján vigyorral megriszálta a fenekét.
– Mi van? Féltékenyek vagyunk? – nevetett, aztán elnéző kedvességgel még jobban hozzám tolta a csípőjét. Az alkalom kínálkozott, hogy két tenyérrel megsimogathassam a két, remekbe szabottan félgömbölyű fenekét. A bőre ugyan hűvös volt, ez mégsem vont le semmit az élvezeti értékéből, hiszen a teljesen meztelen fenekét kedvemre taperolhattam, a tanga szinte semmiben sem akadályozott. Mintha Nefinek hiányzott volna az intimitás, becsukta a szemeit is, hátha azzal mélyebben átérezheti a tenyereim melegségét.
– Igen, féltékeny vagyok. Ha lehajolsz, kilátszik mindened. – sóhajtottam, és azon gondolkodtam, hogy valóban féltékeny vagyok-e. Magamban sajnos meg kellett állapítanom, hogy az bizonyos a féltékenység Zsuzskára vonatkozott, aki korábban sosem mutatkozott szoknyában, főleg nem seggig érőben.
– Félsz, hogy meglátják a bugyimat? Nem kellene aggódnod, te már sokkal többet is láttál belőlem! – élvezte Nefi, hogy felhúzhat, a csípőjét pedig még jobban hozzám nyomta. Ha izgalmat akart kiváltani belőlem, hát azt hamar megkapta.
– Az igaz. Felejthetetlen élmények jutnak eszembe állandóan. Még mindig a hatásuk alatt vagyok! – vigyorodtam el. Bűnösnek éreztem magam, mert a lelki közelség helyett Nefi csak a testével hódított, én pedig még mindig éreztem némi tartást, hiszen a lány irántam szerelmet nem, csak vonzalmat mutatott.
– Mondj egyet, mi volt az! – játszott velem Nefi egyre nyíltabban.
– Ha a szádba veszed, megmondom! – lendített engem is túl a forróság azon a ponton, amely addig gátja volt a bátrabb szexualitásnak. Egyre egyszerűbb lett nevén nevezni a dolgokat, mert Nefi a korábbi tapasztalatok alapján a testiségre hajtott.
– Mit vegyek a számba? – húzta fel a szemöldökét a lány, de látszott rajta, hogy egyre jobban élvezi a rám gyakorolt hatását.
– A faszom! – nyögtem türelmetlenül. Tudtam, nem lenne szabad, mégis kimondtam, hogy megbizonyosodhassak a lány dörgölőzős szándékairól.
– Van neked olyan? – vörösödött ki Nefi arca pillanatok alatt, de csak még bájosabb lett az izgalom hatására.
– Van bizony! Ha letérdelsz, megmutatom!
– Fogjam össze a hajam és térdeljek eléd? – évődött tovább a lány.
– Csináld már! Elég a szóból! Talán nem mered? – bújt ki belőlem az állat. Nem voltam parancsoló, csak kissé beleéltem magam az elképzelt szituációba, és az szó szerint sürgetően hatott.
– Miért ne merném? – állt hátrébb a szőke lány, körülpillantott az üres tanteremben, aztán a szoknyája alá nyúlva letolta a bugyiját. Arcpirító élvezettel kilépett belőle, hajguminak használva összefogta a szőke hajzuhatagot, majd ínyenc módjára letérdelt elém, és kacéran felpillantott. A helyzet váratlanul ért, de olyan mértékű izgalommal gazdagított, amitől a máskor higgadt gondolkodásom teljesen egyoldalúvá változott. Kissé zavarba hozott Nefelejcs, beleremegett a kezem, ahogy utána nyúltam. Megérintettem az arcát. Előbb megsimogattam, aztán végighúztam a hüvelykujjam a vörösrúzsos ajkain. Miért ne? Hát persze, hogy elcsábultam pillanatok alatt. A hormonháztartásom totálisan felborult, a hallójárataim mélyén éreztem a szívverésem. Nefelejcs ajkai megnyíltak, én pedig egészen mélyen a szájába dugtam a hüvelykujjam. Az összezáródó hús behorpadt a szívóhatástól, Nefi erős szopómozdulatokkal kápráztatott. Még közelebb térdelt, és az arcát kissé félre fordítva odanyomta a nadrágomban feszülő farkamhoz. Innen már nem volt visszaút. Kioldottam az övem és a nadrágom, miközben a másik kezem Nefelejcs hajába markolt. Hátra feszítettem a fejét. Magam sem tudom, miért csináltam, de úgy éreztem, abban a pillanatban kellett nekem az az uralkodói mozdulat. A keményre duzzadt farkam végre előkerült a ruháim takarásából. Az őrülettel volt egyenlő az a pillanat. Kapkodni akartam, mindent egyszerre megkapni a lánytól, aztán csak odaszorítottam az arcát a péniszemhez, hogy kissé megnyugodjak.
– Tedd hátra a kezeid! – kértem Nefelejcstől, de valójában parancsoltam, egyoldalú önzőségbe taszított a túl intim szituáció. Nefelejcs zokszó nélkül szót fogadott. Még mindig mosolygott, talán még azt is tudta élvezni, hogy a forró péniszem feszülő bőre a fejéhez szorul. Élvezettel simogatta a pirospozsgás arcbőrével a farkam egészen addig, amíg el nem toltam magamtól. A haját elengedve az álla alá nyúltam.
– Nyisd ki a szád! – buggyant ki belőlem a szó. Sosem tettem volna ilyet, ha Nefelejcs hajlandóságot mutat a romantikára, de a lány csak a szex miatt volt ott. Csak pár perc, futott át a fejemben a gyors akció sürgetése. Egy másodpercre még észhez akart téríteni a megérzésem, de az iskolában honoló teljes csend szabad utat engedett a merész akcióhoz.
– Ne hagyj nyomot! – mozdultak meg Nefelejcs ajkai, aztán az állát emelő ujjaim fölött nagyra tátotta a száját. Némán nemet intettem a fejemmel, még egyszer, utoljára próbáltam keresni a szerelmet Nefi csillanó szemeiben. Izgalom igen, gyors és mély lihegés, brutális szexin emelkedő mellkas, kissé ijedt pillantás, de sehol az érzelem. Vagy ott van, csak én értékelem rosszul? Már nem volt értelme gondolkodni rajta. A szabad kezemmel lefeszítettem a farkam, és Nefelejcset közelebb húztam, hogy a makkom eltüntessem a szájában. Abban a pillanatban olyan mimikát láttam a lány arcán, mintha győzelmet aratott volna felettem. Hát ennyire hiányzik neki a farkam? Nem én, hanem a farkam? De az idegvégződésim a forró nyálfürdő hatására elterelték ezt a gondolatot. Égető bizsergés kúszott végig a testemen, megremegtette a lábaimat. Korábban észre sem vettem magamon, fújtattam, mint egy felbőszült bika, és próbáltam előbbre tolni az ágyékom. Nefi feje hátrabicsaklott. Piros rúzsos szája hol a bal, hol a jobb oldalon záródott a makkomra, de az egészet valahogy nem merte, vagy nem akarta magába fogadni. Mégis tudott olyan kellemes élményt adni, mitől éreztem, hogy hamarosan elolvadok. Ez még jobban hajtott, kissé visszahúzódtam. Nem tudom, miért akartam látni, hogy a nyelvére folyik a spermám, de akkor, abban a pillanatban ez látszott a legizgalmasabbnak. Nefi meglepődött, de amikor megértette, mit akarok, ismét kitátotta a száját, és valami földöntúli mosollyal csillantak meg a szemei. Még a nyelvét is előre nyújtotta, én meg ettől a Pazar látványtól egyre gyorsabban maszturbáltam. Csak pár másodperc, mindjárt, mindjárt...

A teremajtó hangos nyikorgással nyílott. Mit nyílott? Szabályosan berobbant, és rajta keresztül egy piros kabátos, barna hajú lány toppant be. Gumitalpú sportcipője miatt szinte nesztelenül közlekedett. Lépett párat, aztán felfedezve minket a földbe gyökeredztek a lábai. Brutálisan elsápadt pillanatok alatt, majd elfordulva odaoldalgott a saját padjához, és kivett valamit alóla. Semmit sem szólt, úgy futott ki a teremből, mintha az élete múlna rajta.
Az in flagranti nem csak hatalmas ijedtséget okozott nekünk, de csúnyán véget is vetett a beteljesületlen akciónak. Nefelejcs idegesen felpattant. Két lépést tett az ajtó felé, aztán felmérve, hogy nem érheti utol a lányt, zaklatott lelkiállapotban hozzám fordult.
– Menj már utána! – ripakodott rám eltorzult arccal.
– Már hét határon túl van, azt sem tudom, hol érhetném utol! – sóhajtottam a fejemben lüktető idegesség gyors dobolásától alig hallva a saját hangom.
– Csinálj valamit, mert most kibaszott nagy szükség van az erődre és a bátorságodra! Még utoléred a buszpályaudvaron, de rohanj már, ne légy ilyen pipogya, te ostoba! – lépett hozzám sebesen közelebb Nefelejcs, és taszított rajtam egyet. A gyűlölet és félelem egyszerre sütött a szemeiből, ijesztően gonosszá változtatta a gyönyörű, női arcát. Odasietett a saját padjához. Sápadtan rántotta le a bugyit a hajából, rém idegesen kapkodta ki a melegebb ruháit a táskájából, hogy felöltözzön. Én csak álltam ott, mint egy leforrázott idióta, visszacsomagoltam magam, és azon gondolkoztam, hogyan lehetne megelőzni a bődületesnek ígérkező pofont. Marietta, a szerény és egyébként lehetetlenül csendes, kissé hebehurgya lány magával vitte a titkot. Ha a személyisége alapján kellett volna megítélni, bíztam volna a hallgatásában, de ez csak egy reményteli elképzelés volt. Egy komoly trauma bárki lelkiismertét képes felszántani, és szokatlan cselekedetekre vezethet.
– Akkora egy balfasz vagy! Miért nem mész már utána? – hergelte magát még jobban a szőke, miután látta, hogy nem nagyon töröm magam – Most mi a francot fogunk csinálni? Ha kikotyogja mit látott, nekem végem! – csapkodott Nefelejcs sírással küszködve.
– Nem fogja jártatni a száját. Reggel én leszek a suli előtt az első, és minél hamarabb beszélek vele. Meg fog érteni Marietta, ő egy rendes lány. – próbáltam nyugtatni Nefelejcset, de én magam is éreztem a bűn súlyát. Ha kiderül az affér, akár ki is csapnak az iskolából. Már megint. És nem lesz pardon, összetöröm anyám és Lídia reményét, és a saját álmom. Vagyis már össze is törtem.
– Megmondom a címét, hallgattasd el minél hamarabb! – fordult felém Nefelejcs vérben forgó, ideges szemekkel.
– Ezt most nem mondod komolyan? – adtam hangot a csalódottságomnak. Nefi képes lenne bántani a lányt csak azért, mert meglátott minket?
– És mi van akkor, ha mindenki megtudja, hogy együtt vagyunk? Letagadjuk, hogy komoly dolgok történtek volna. – próbáltam menteni a menthetőt, de Nefelejcs egy kanál vízben megfojtott volna, ha rajta múlik. Rettentő ingerülten nemet intett a fejével.
– Arról nem lehet szó! Majd azt mondom, megerőszakoltál és megfenyegettél. Marietta is láthatta, úgyhogy a saját érdekedben igyekezz megtalálni minél előbb azt a libát! – kezdett fenyegetőzni Nefi. Rájöttem, hogy teljesen félreismertem. Egészen más dolgok mozgatják Nefelejcset, mint képzeltem róla. Ha ilyen az igazi énje, én a továbbiakban nem kérek egy ilyen teremtésből!
– Rúgj csak belém! Megérdemlem. Gonosz vagy Nefelejcs, nem így ismertelek! – annyi minden kavargott bennem, mégis inkább elhallgattam, lenyeltem a kikívánkozó csalódottságot, és futva indultam a buszpályaudvar felé. Ez a rohanás csak még magányosabbá tett, és még azt sem tudtam, mit mondhatnék Mariettának, de azt tudtam, hogy csakis az igazat szabad kiteregetnem, a színtiszta igazat. Talán megérti, talán nem is volt, és nem is lesz benne rosszindulat.

A népes tömegtől picit távol, másik három lány társaságában találtam meg Mariettát. Szabályosan körbeállták, ő volt a középpont. Gyanítottam, hogy már elkéstem, heves gesztikulálással magyarázott az elképedt társainak, aztán meglátott, és rémülten elhallgatott. Síri csönd fogadott, amikor odamentem hozzájuk. Kínos hallgatásba burkolóztak mindannyian, és egy pillanatra sem tévesztettek szem elől. Rosszalló pillantásokkal méregették a szándékaim.
– Sziasztok! Marietta! Beszélhetnék veled négyszemközt? – bátorkodtam természetesen viselkedni. Nem köszöntek vissza, de a lány előbb körbenézett, aztán látva a nyugodtságomat, beleegyezőleg bólintott.
– Gyere velem, kérlek! Nem megyünk messzire. Azt szeretném, hogy biztonságban érezd magad, és a lányok láthassanak. – indultam el a közeli zöldterület irányába, majd bevártam a lányt, és miközben sétálva haladtunk, elkezdtem a mondókám.
– Bocsáss meg, Marietta! Nem kellett volna semmit látnod, nem számítottunk rád. – kértem előbb a bocsánatát, aztán elkezdtem mesélni neki magamról, az érzéseimről, a csalódásaimról, Nefelejcsről, Zsuzskáról. Igyekeztem minden fontos momentumot megemlíteni tömören és érthetően. A lány hallgatott, de szivacsként fogadta magába a sok információt, és én készpénznek vettem, hogy megértette, amit mondok. Nagyon igyekeztem tartani a kellő távolságot, az lett volna a legborzasztóbb, ha még rá is ijesztek.
– Érted már, miért kérem, hogy maradjon köztünk, amit láttál? – jutottam arra a következtetésre, hogy Mariettában megbízhatok – Természetesen, ha valamit szeretnél, megbeszélhetjük, bármire hajlandó vagyok. – zártam végül a mondókám, és megpróbáltam a lány sápadt arcáról leolvasni az érzelmeit.
– Sajnálom, Sanya! Ígérem, hogy nem csinálok belőle ügyet, de a lányoknak a megállóban sajnos már panaszkodtam. Megkérem őket, hogy hallgassanak. Sajnálom! – szólalt meg végre Marietta lehetetlenül halk hangon, aztán várt, mit lépek rá. Nem félt, inkább összezavarodott volt, de amit gondoltam róla korábban, hogy alapvetően rendes csaj, az ott pislákolt valahol az arckifejezése homályos sajnálkozásában. Bólintottam. A lavina tehát megindult, már csak az volt a kérdés, hogyan, és mikor sodor magával.
A péntek nem kezdődhetett félelmek és szorongások nélkül. Az előző napról magammal cipelt aggodalom rettentő, mázsás súlyként telepedett a mellkasomra. És féltem, valóban féltem a következményektől. Nefi vádjaitól talán még jobban, mint a Marietta panaszkodása nyomán elburjánzó pletykáktól. Ott is megvető pillantásokat gyanítottam, ahol korábban sohasem, de mentem előre leszegett fejjel. A suliban úgy éreztem, semmi sem változott, és már kezdett érni bennem a megkönnyebbülés, amikor Marietta két másik osztálytársnőm társaságában kedvesen és megértően köszönt. Úgy éreztem, minden elsimult. Nefelejcs bezzeg dölyfösen bevonult a terembe, és úgy tett, mint aki nem is ismer. Talán ez volt a kevésbé rossz. Zsuzska is köszönt, de kimondottan hűvösen ment el mellettem. Láttam később, hogy faggatja Nefelejcset. Nem értette, mi az a nagy gőg, az a durcás arckifejezés, de választ nem hiszem, hogy kapott volna a legjobb barátnőjétől. Nefelejcs megközelíthetetlen maradt mindenki számára. A második óra után Marietta odajött hozzám, és megsúgta, hogy beszélt a lányokkal, akik megígérték, hogy nem terjesztik tovább rólunk a szégyenfoltot. Nem győztem neki köszönni, hogy mennyire aranyos, és valamit visszakaptam az emberi szeretetből, ami már rettenetesen hiányzott.
A harmadik óra utáni szünetben egy jóképű, magas, izmos srác haragos ábrázattal lépett be a zajos terembe. Ugyanazon évfolyam másik osztályának kiváló kézilabdázójaként ismertem, és rögtön megéreztem a fiúban dúló indulatot. Balhé lesz, sápadtam bele a felismerésbe. Szabolcs, a fiú egyenesen Nefelejcs padja elé állt, kérdőn nyújtotta a lány felé a jobb kezét.
– Te tényleg leszoptad a majmot? Felelj! Kurvára kíváncsi vagyok! – remegett bele az idegességbe, de azért tartott némi távolságot. Nefelejcs halálra sápadt. Hirtelen körülpillantott. Megértette, hogy a fiú haragja tényleg magával fogja sodorni. Nem is válaszolt, csak hirtelen felállt és kétségbeesett arcot vágva pofákat vágott. A teremben az osztálytársaink néma csendben próbálták feldolgozni az egyértelmű vádat. Bár a majomnak titulálás nem esett jól, sokkal jobban bántott, hogy ez a srác miért vonja felelősségre Nefelejcset. És már éreztem a botrány szagát, ami irtózatos gyorsasággal terjengett a levegőben.
– Tegnap reggel még velem voltál. Ekkora ribanc nem lehetsz! – esett kétségbe a jó kiállású sportoló, de hiába várta, Nefelejcs nem felelt, csak némán elkezdte bepakolni a táskájába a felszerelését. A lány arca merev volt, szinte szenvtelen, az érzéseit pedig csak a jóisten ismerhette. Mellette Zsuzska legalább annyira riadt szemekkel ugrott talpra és ő is hátra nézett. Az én tekintetemet kereste. Megérezte, hogy én lehetek az, aki hatalmas balhét csapok? Lehet, de én csak álltam magamban szörnyülködve, és próbáltam rájönni, mi is történik valójában. Az a „tegnap reggel még velem voltál” kifejezés túl mélyen érintett, nem tudtam elhinni, hogy valóban megtörténhetett.
– Válaszolj már! Kikezdett veled? – türelmetlenkedett a kiváló kézilabdázó, jócskán megemelte a hangját, amitől a néma terem hidegen visszhangzott.
– Megerőszakolt. – suttogta Nefelejcs, de a hangja mindenkihez eljutott, én meg csak álltam leforrázva, és azon törtem a fejem, hogyan fogok védekezni, ha arra kerül a sor. Abban a percben gyűlöltem az elvörösödő arcot, amit korábban annyira szerettem. A teremben a levegő is megfagyott. A lányok vádló szemekkel felém fordultak, mint ahogyan Szabolcs is felkutatott a szemeivel. Most lesz végem, törődtem volna bele, hogy elsüllyedek szégyenemben, amikor egy fiúhang a terem másik végében megtörte a csendet.
– Ez a hülye lotyó kedden még engem cumizott le!
Azt sem tudtam, ki kiabálta be, annyira el voltam merülve a saját gondolataimban.
– Hétfőn meg engem. – kontrázott az osztályunk legnagyobb nőcsábásza. Innentől eluralkodott a totális káosz a tanteremben. Különböző csoportok alakultak pillanatok alatt, és mindenki elképedve mondta a magáét. Borzasztó felfordulás támadt. Nefelejcs nem sírt, de küszködve az érzelmeivel és a vádak súlyától felkapta a táskáját és kirohant a teremből. Ekkor egy kicsit megsajnáltam, de a következő pillanatban megint olyan történt, amire álmomban sem mertem gondolni. Zsuzska húzta ki magát, és jócskán megemelt hangon elkezdett háborogni.
– Fogjátok be a pofátokat. Rohadékok vagytok mind! Miattatok lett ilyen Nefelejcs, mert mindig csak ígérgettek, meg tolakodtok, de amint megkaptátok, el is dobtátok azonnal szegényt, és még csak bele sem gondoltok, mekkora fájdalmat okoztok neki!
– Még mi vagyunk a rohadékok? Ő mászott rám, ki tudta, hogy mással is kavar? – fordult Zsuzska felé egy nagydarab fiú. Fenyegető hangja újra lezárta a felzúdult méhkas hangadóinak száját.
– Te talán nem, de ő, meg ő alaposan kibasztak Nefivel! – mutogatott Zsuzska néhány fiú felé, akik eddig csendben lapítottak a háttérben, a vádakra azonban támadólag fordultak a lány felé. Itt volt a pont, amikor nem tehettem mást, közbe kellett lépnem. Nagyon gyorsan léptem Zsuzskához, és védelmezőleg átöleltem.
– Csitt legyen – szóltam rá a lányra – Akar még valaki mondani valamit? – ordítottam a társaság arcába, hogy a hangom elnyomjon minden zajt és neszt, túlszárnyaljon és figyelmeztessen minden háborgót és értetlenkedőt a teremben. A kemény fellépés megállította a tornádóként terjedő vészhelyzetet. Jól jött az a félelem, amit az osztálytársaimból a kezdetektől fogva kiváltott a kinézetem. Még Zsuzska is megszeppent, de legalább nem tolt el magától.
– Menj utána, segítségre van szüksége! – fordítottam a fejem a kerek szemekkel rám bámuló lány falfehér arca felé, miközben a zavarodottan távozó Szabolcsot figyeltem fél szemmel.
– Miért én? Talán neked kellene utána menned. – nyögte Zsuzska csendesen.
– Nekem? Ha nem figyeltél volna, az imént feszített keresztre. Menj, kérlek, te állsz hozzá a legközelebb, ha valaki tud most segíteni, akkor az te vagy.   – halkítottam le a hangom, és eltoltam magamtól a törékeny testű nőt, aki a fekete szerelésében most tényleg gyászosan festett.
– Jó, megyek! – egyezett bele Zsuzska, és a táskája után nyúlt.
– Ennyit az őszinteségről. Mindenről tudtál, de meg sem próbáltál figyelmeztetni. Na, menj gyorsan! – hajtottam le szomorúan a fejem és elfordultam, ne is lássam Zsuzska arckifejezését. Sokkal jobban fájt ez a felismerés, mint Nefelejcs megtévesztő csalárdsága. Éreztem, hogy mindenki az én mozdulataimat lesi, az én haragomtól tartva marad csendben. És ahogy kullogtam a padomhoz, csak egyetlen hang volt, ami megpróbált felém kerekedni. Az osztályfőnök vékony, fülsértő hangja sistergett a levegőben.
– Sanyi, mit ordítozol itt, mi az oka ennek a fülsüketítő hangoskodásnak? – visította fejhangon. Ekkor már tudtam, hogy lassan minden elveszlik, tönkremegy körülöttem. Lázadó nemtörődömséggel markoltam meg a táskám, és nehéz szívvel elindultam kifelé az osztályteremből. A negyven kilós, apró, vékonyka osztályfőnök csak még mérgesebb lett, amikor látta, hogy az erélyesnek hitt fellépése nem hat rám. A feje is beleremegett, de próbálta türtőztetni magát. Alapvetően egy jószándékú, és kedves nő volt. Közel húszéves tapasztalattal csöppent egy olyan helyzetbe, amitől égnek állt volna az összes, szálegyenes, sötétbarna hajszála. Megsajnáltam. Annak a pedagógusnak is gondot okozok, aki jó szívvel és segítőkészen fogadott az osztályába.
– Tanárnő, kérem, bocsásson meg! Nekem most el kell mennem. Volt némi nézeteltérés az osztályban miattam, nem akarom, hogy ez továbbra is így maradjon. – mondtam nyugodtan, de elég erélyesen, hogy mindenki hallhassa, aztán léptem tovább az ajtó felé.
– Állj csak meg barátocskám! Milyen nézeteltérésről van szó? Zsuzska miattad rohant el az iskolából? – toppant elém a vékony termetű nő, szikráztak a sötétbarna szemei a hatalmas, sokdioptriás szemüvege mögött, de bátran kiállt magáért, mint egy igazi, semmitől sem félő amazon.
– Én küldtem el Zsuzskát, valaki másnak nagy szüksége van segítségre. – léptem el az osztályfőnököm mellett.
– Sanyi, nem mehetsz el! – szólt rám a nő kicsit normálisabb hangnemben, amire vissza kellett fordulnom pár szó erejéig.
– Téved, tanárnő, elmehetek, és jobb is, ha elmegyek. Nekem itt nincs helyem. Nem is volt, és nem is lesz. – közöltem szomorúan, majd ismét elindultam az ajtón kifelé.
– Sanyi, beszélni akarok a szüleiddel. – próbálkozott tovább a nő, de olyan érzésem támadt, hogy talán ő is örül majd, ha megszabadulhat tőlem.
– Tegye azt, tanárnő, az már nem változtat semmin. – mondtam az ajtónak, és kiléptem. Ez volt az a pont, amikor éreztem, hogy elsötétül a fejem. Magam mögött kellett hagynom mindent. Az álmaimat, a jövőmet, az osztályt, ahol pár embert tényleg megkedveltem, embereket, akik bíztak bennem. És miért? Egy cafka miatt, aki félrevezetett, és voltam olyan hülye, hogy engedtem a kísértésnek. Haragudtam a világra, Zsuzskára, Nefelejcsre, de legfőképpen saját magamra, és a korábban érzett düh csak még jobban elhatalmasodott bennem. Azért sem érdekelnek, mondogattam magamnak, de nagyon jól tudtam, hogy ezek a gondolatok csak még mélyebbre sodornak a sötét gondolataim mocskos posványában.

A motorom hatalmasat zökkent a járdasziget magasságától, majdnem sikerült vele a virágágyásba borulni. A céltalan motorozásnak az esti sötétben nem volt sok értelme, és a tankban is már csak vészesen lötyögött a kevéske üzemanyag. Meg kellett állnom, mert szédelgett a fejem a sok elfogyasztott vodka hatásától. Ez volt apám öröksége. A szesz, az alkohol, amit oly soká gyűjtögetett, de legalább volt értelme inni belőle, mert kicsit elnyomta bennem a keserűséget. Körül sem néztem, csak leparkoltam a sétaerdő mentén kihelyezett pad mellé, és leülve elővettem a laposüveget, amiben még néhány korty vodka várt arra, hogy orvosságként leengedjem a torkomon, várjam, hogy hasson, hogy elhomályosítson és nyugalmat találjak végre. Egyfolytában azon gondolkodtam, mit kellene tennem, de az alkohol nem segített normális gondolatokat végigvezetni az agytekervényeim sűrűjében. Minduntalan visszatértem gondolatban Zsuzska kirohanásához. Milyen bátor volt! El kellett ismernem, hogy nagyon karakán módon próbálta védeni Nefelejcset. De ettől még megtévesztett, megbántott és végignézte, hogyan megy minden tönkre körülöttem. Haragudtam is rá, meg nem is. Az arcomat a kezembe temetve elmélkedtem a nyomorúságos jövőmön. A tompított érzékeim csak később kapcsoltak, hogy két paddal odébb három lány szórakozik. Egykedvűen néztem feléjük. Nem vágytam társaságra, pedig valójában pont az hiányzott, hogy valakinek elregélhessem a lehetetlen állapotom szörnyű érzéseit. Nem gondolkodtam ezen sokáig, hiszen ha látnák az ábrázatom, hamar elmenekülnének.
– Olvasd már hangosabban. – ütötte meg a fülem az egyikük kislányos hangja.
– Transzjordánia őslakosa, kilenc betű! – ismételte meg egy öblös, testes hang.
– Ó basszátok meg, ezt hogy a kurva életbe lehet kitalálni? – szólt megint a vékonyka hangú.
– Sehogy. – nevetett az öblös hang, majd a többiek vele nevettek
– Pedig ez nagyon kellene, de ugorjuk át. – beszélt a harmadik ismeretlen lány is.
– Amalekita. – buggyant ki belőlem önkéntelenül a válasz. Nem beleszólni szándékoztam, csak valami végre elterelte a figyelmem.
– Mit mondtál? – kérdezett vissza az öblös hangú lány – Ismételd meg, kérlek!
– Amalekita. – válaszoltam.
– Köszi, ez jó lehet. – közölte kis idő után örömmel, és haladtak tovább kellemes jókedvvel szorosan összedugva a fejüket. A harmadik kérdésnél azonban ismét megállt a tudomány.
– Mi az a geminálás? Tudja valaki? – kérdezte ismét az öblös hang. De egyikük sem tudta a választ.
– Kettőzés. – mondtam hangosan. Valahol jó éréssel töltött el, hogy segíthetek. Legalább ennyi kapcsolatom még maradt a külvilággal.
– Ó, te nagyon ügyes vagy! – dicsért meg az öblös hang tulajdonosa, egy dúshajú, szőke csaj. Kerek arca ragyogott a félhomályban a térvilágítás alatt.
– Szart se ér a tudásom, de kössz. – bólintottam. A lányok tovább folytatták a keresztrejtvényezést.
– Hé, haver, nem tudod, mi volt Szentendre ókori neve? – szólított meg egy idő után a szőke. Egyszerű kérdésnél nem éreztem többnek a kérdést, ezért egykedvűen válaszoltam.
– Farkasvár.
– És mi a kimonó öve? – folytatta tovább a nő úgy a kíváncsiskodást, hogy már nem is nézett vissza a keresztrejtvényre.
– Azt nem tudom, sosem vetkőztettem japán nőt. – a lányok ezen jót nevettek, de nem kezdtek el ugratni vele.
– Akkor mást kérdezek! Ismersz szilvafajtákat? Sárga színűt, cseresznye nagyságút! – folytatta tovább a szőke.
– Bluefre, Rodna, Lepotica, Mirabella. Nem tudom, melyik a sárga. Mondjuk a Bluefre biztosan nem sárga.
– De azt csak tudod, hogy hívnak! Mi a neved? – mosolygott a kerek arcú lány a másik kettő kíváncsi tekintete mellett.
– Persze hogy tudom, bolondnak! – feleltem teljes nyugalommal. Nagyot fújtattam a vodkát felbüfögve, keserű, maró érzéssel a torkomban. Egy pillanatra csend lett, aztán a szőke csaj csak nem hagyta annyiban.
– Gyere már közelebb, te okos bolond, hogy láthassuk az arcodat.
– Nem hiszem, hogy látni szeretnétek. – intettem nemet, de a nagydarab lány azonnal felállt, és a két barátnővel egyetemben átsétált a padom közelébe. A szőke csaj igazi óriás volt a másik kettő mellett. Hatalmas, erős testű, de mégis olyan édesen kipárnázott, vonzó alkattal, amit a férfiak sokszor tenyerestalpasnak neveznek, de nagyon is imádnak szeretkezés közben. Ezt még megtetőzte a hosszú, szabadon engedett, szőke sörénye, ami dús fürtökben lógott rá a vérpiros bőrkabátjára. Akaratlanul is végigmértem. A fekete bokacsizmából erőteljes oszlopként formálódtak az igazán klassz vonalakkal csábító lábai, hogy áttetsző, sötét harisnyában titokzatosan eltűnjenek  egy combközépig érő miniszoknya alatt.   Igazán vagány volt, nagyon is kellemes jelenségnek tituláltam. Ráadásul nagyon barátságos mosolyt villantott.
A jobbján egy szép arcú, kissé laza öltözékű lány loholt, hogy lépést tartson a szőkével. A barna haja postáskisasszony figurában összefogva magasította a termetét, de így sem lehetett magasabb nálam a bakancsszerű, vastagtalpú cipőjében. Az arca szép volt és rettentő egyszerűen, vagy egyáltalán nem sminkelt, ezt nem tudtam biztosan megállapítani. Viszont ő volt a legtermészetesebb megjelenésű a három lány közül. Egyedül a bőszárú farmer lógott rajta kissé idétlenül, de ebben a kérdésben csak én nem tudtam értékelni az aktuális divatot. Az igazi, márványarcú Vénusz a harmadik lány személyében lépett közel hozzám, és úgy csillantak fel a szemei, úgy mosolygott, mintha már ezer éve ismernénk egymást. Rajta minden olyan mesterkélt és megcsinált volt, mintha egy szépségkirálynő lépett volna le egy címlapról hatalmas műszempillákkal és tökéletesre igazított ajkakkal, szálanként egyenesített, varázslatosan fénylő frizurával. Büszkén viselte a magassarkút, és a világos farmer is úgy állt rajta, hogy a teste vonalai minden lépésénél jól követhetően táncoltak a szemeim előtt. A jegesmedvére hajazó rövid fazonú, fehér bunda teljesen kiemelte a lány elragadó voltát, közszemlére téve a gömbölyű fenekét. A vasalt, sötétbarna haja minden lépésnél a fenekéig hullámzott, és káprázatosan ragyogott a lámpafényben. Úgy képzeltem, egy angyal szállt le elém a személyében, de tudtam, ha léteznek is földre szállt angyalok, nem előttem fognak megjelenni, hogy a nyálam csurgassam utánuk.
Ami legjobban meglepett, egyik lány sem igazán lepődött meg a gyalázatos, rusnya ábrázatomon. Egy darabig csak néztek, aztán a hatalmas szőke közelebb jött, és leguggolt elém, bizalmasan a térdeimre tette a kezeit.
– Hé, te részegen motorozol? – kérdezte, majd elvette a kezemből az üveget, megszagolta. Rosszalló pillantást vetett rám, de a huncutság ott csillant a szemei sarkában.
– Idd meg nyugodtan, nekem már nem kell! – vontam vállat, miközben a hosszú, szőke hajszálak közötti mosolygósan kerek arcot bámultam. A viszonylag széles és vastag, de szép ívű ajkakat, a kicsit gömbölyded, enyhén pisze orrot, és a kutató, sötéten megvillanó szemeket. A kíváncsiságából arra következtettem, szánalmat érez irántam. A csaj hosszan nézte a szemeim, keresett, kutatott valamit, mintha olvashatna a gondolataimban. Hirtelen elhatározással meghúzta az üveget, ivott belőle, a maradékot pedig a két barátnőjének kínálta, akik kuncogva nyakalták be az ajándékot.
– Mi a francért játszol az életeddel? Miért piálsz? Olyan okosnak tűnsz, neked kellene legjobban tudni, hogy saját magad veszélyezteted és pusztítod, ha iszol. – kezdett beszélni a szőke. Delejező pillantásokkal anyáskodott felettem, és ismeretlenül is aggódó képet vágott.
– Mióta ismerem a nőket, egyfolytában hazugságokra kell kényszerülnöm. Nem csoda, hogy már mindegyik utál. És tudod, mi a legjobb orvosság erre? Az alkohol. – döntöttem hátra a fejem, hogy a vodkagőz hátha elpárolog az agyamból, de a tompaságot nem tudtam elűzni magamból.
– Ismered a nőket? Na, nem mond! – szólalt meg a természetes kinézetű lány kicsit kaján hangsúllyal, mire a szépségkirálynő megtaszította, hogy hallgasson.
– Ne bántsd, a szerelmi bánatnál nincs rosszabb a világon! – védett meg a csodaszép angyal, amire a szőke elnéző mosollyal rábólintott.
– Hogy hívnak? – kérdezte ismét a nagydarab menyecske.
– Mondtam már, bolondnak!
– Ah, értem már. Én jótündér vagyok, ők pedig az udvarhölgyeim. – mutatott a két barátnőjére a szőke, aztán jóízűt nevettek rajtam – Szóval, okos bolond létedre miért iszol?
– Kipróbáltam, milyen érzés. Ne úgy menjek börtönbe, hogy azt sem tudom, milyen részegnek lenni. – vontam vállat. Bár a részegség egyáltalán nem volt jó, semmi örömet nem találtam benne, legalább eltompította az érzelmeim.
– Miért mennél börtönbe? Rendes pasinak látszol! – kerekedtek ki a szőke lány szemei, érdekesen felvonta a szemöldökeit.
– Mert egy rakás ember előtt azt mondta rólam valaki, hogy megerőszakoltam. Már csak a rendőröket várom. – sóhajtottam hatalmasat és félrenéztem, ne lássák rajtam, hogy elérzékenyülök.
– Tényleg megerőszakoltad? – kérdezte csendesen, szinte kételkedve a szépségkiránynő, ezért felé fordultam. Ebben a lányban volt valami megmagyarázhatatlan kedvesség irántam, és a mosolygó arcából nyugalom áradt, mintha meg akarna szólítani, jelezni akarna valamit felém.
– Egy frászt! Rám mászott az a nő, meg még ki tudja, hány fiúra és lányra. Amikor kiderültek a titkos afférjai, azzal védte magát, hogy engem vádolt meg az erőszakkal, mintha nem is ő kezdeményezett volna. – mondtam kissé dühösen.
– Szerelmes vagy belé? – kapcsolódott be a természetes szépség, teljesen együttérző mozdulattal megérintette az indulattól eltorzuló arcom, aztán visszább húzódott.
– Ronda vagyok, mi? – képzeltem az érintésbe valami olyat, amit nem lett volna szabad, elkaptam az arcomat.
– Tök szexi vagy szerintem. – lepődött meg a lány, de megérezve az ingerültségem gyorsan még hátrébb lépett.
– Hát... Meg kell hagyni, okos bolondom, nem vagy egy kiköpött Adonisz, de van benned valami őserő, ami hihetetlenül vonzó, izgalmas és eszméletlenül férfias. – vette a bátorságot a szépségkirálynő, kislányos óvatossággal megtapogatta a karizmaimat. Mosolygott, mint ahogyan én is mosolyogtam azon, hogy engem, a rút neandervölgyit a saját bolondjának fogadott.
– Szívattok! – vontam meg végül a vállam – Gúnyolódjatok csak! Világ életemben csúfolódtak rajtam, már nem tud meghatni, ha rondának vagy majomnak nevez valaki. – nyomtam el magamban gyorsan az indulatokat.
– Lehet, hogy a gyerekek kegyetlenek, de te már férfi vagy! Erős jellemű, energikus, védelmező típus, és szuper klassz a dús, bozontos hajad. Sok nő ilyen férfias pasira vágyik! – nyugtatott a szépségkirálynő, miközben a bal szemével hízelgően rám kacsintott. A szőke csaj, kicsit közelebb guggolt, az alkarjait a combjaimra fektette. Ez a bizalmas tett meglepett és egyben kissé meg is nyugtatott.
– Aranyosak vagytok, még soha, senki nem mondott nekem ilyen szépeket. – suttogtam halkan. Egy pillanatra elméláztam a szépségkirálynő közvetlenségén. Megpróbáltam végiggondolni a hallottakat, de nehezen fogadta be az alkoholtól bódult agyam. Nem hittem, hogy bármiben is igazuk enne, csak azért próbáltak a kedvemre tenni, hogy megnyugodjak.
– Hé, okos bolond! Nem válaszoltál az udvarhölgyemnek. Szerelmes vagy abba a nőbe? – törte meg a szőke a beállt csendet.
– Szerelmes? Nem. Amikor ide költöztünk, azt hittem, hogy szeretem, de tévedtem, csak a szépsége vonzott. Valaki mást szeretek.
– Akkor miért nem azzal voltál együtt, akit valóban szeretsz? – vont kérdőre a természetes szőke. Gondoltam magamban, a női kíváncsiság győzedelmeskedett a ronda pofám felett.
– Mert az a lány lökött ennek a vádaskodónak a karjaiba. Tudott róla és mégis segédkezett, pedig érezhette volna, hogy nekem ő kell, és senki más. De hát miért is csodálkozok, csak bele kell néznem a tűkörbe.  De ezen túl másként lesz! – könnyeztek be a szemeim Zsuzska csalárdságára gondolva, muszáj volt megemelni a karjaim és letörölni a bizonyítékait az árulkodó gyengeségemnek.
– Szar ügynek látszik. – szólalt meg a szőke.
– Az a lány tudta, hogy kibaszik veled? – mozdultak meg a szépségkirálynő meseszép ívű, barna rúzsos ajkai.
– Nem tudom, de nem is érdekel. – válaszoltam, pedig tisztán éreztem, hogy mennyire nyomja a lelki fájdalom a mellkasom.
– Tudjátok, mi a furcsa? Ez a srác nem ejt ki egyetlen mocskos szót egyik csajról sem. – fedezett fel valamit a természetes szépség, ami általában senkinek sem tűnt volna fel.
– Mert tiszta szívű és rendkívül erős jellem. Iszonyatos tartás van benne! – ragyogott fel a szépségkirálynő bájos arca, az előttem guggoló szőke nő pedig megszorongatta a combjaim közepét.
– Erős? Csak képzeled. – ellenkeztem, de a lányok csak mosolyogtak rajtam.
– Miért mondod magadról, hogy bolond vagy? – kíváncsiskodott a szépségkirálynő?
– Hát nem látszik? Nem tudok senkinek sem megfelelni ebben a világban. Sem külsőleg, sem emberileg, hiába próbáltam.
– Részeg vagy! Attól, hogy két nő kicseszett veled, még nem kellene azt gondolnod, hogy mindenki utál! – ingatta meg a fejét a szépségkirálynő – Mit szól hozzá a testvéred, hogy szeszt vedelsz?
– Az anyám az egyetlen, aki szóba áll velem. A nővérem meg haragszik, mert elvettem tőle azt a lányt, akit állítólag megerőszakoltam.
– Ó, ez így már egyre bonyolultabb! Meg sem kérdezem, mindig leszbikus volt-e a testvéred! – jajdult fel a szépségkirálynő a végletekig elpirulva.
– Most kérdezted! – vágtam savanyú grimaszt – Már én sem tudom erre a választ. Nem volt leszbikus, de ezt a lányt szerintem megszerette. Hatalmas hibát követtem el a testvérem ellen, nem csoda, hogy nem áll velem szóba. Ráadásul még ki is beszélem őt nektek, nem vagyok normális!
– Hé, nem feltétlenül minden a te hibád. Majd kibékültök, csak csituljon el kicsit ez a sok indulat, ami most benned háborog. – szólt rám a szőke, amikor látta, hogy elvesztem kicsit a szeretteim felemlegetése közben – Te nem fázol pólóban? Rajtunk kabát van, még sincs nagy melegünk.
– Nincs hideg. – roskadtam egy kicsit magamba, hogy ész nélkül mindent kiteregetek ismeretleneknek.
– Hé, jófiú! Add ide a motor kulcsát, vigyázok rá, amíg ki nem józanodsz. Utána visszakaphatod. – nézett kedvesen a szemeimbe a szőke lány. Ez az aranyos féltés kellemesen felrázott.
– Egy csókért megkaphatod! – mosolyodtam el kissé kínosan – Tudod jótündér, mostantól mások a szabályaim. Iszok, pofázok és ezen túl csak magammal törődök. A szőke csaj meglepődött.
– Nem vagy te egy kicsit merész? Nem tartasz tőlem? – állt fel hirtelen a nagydarab csaj, kacéran hangot adott a csodálkozásának, ugyanakkor aranyosan megcsillantak a szemei, tudta értékelni a mondatban megbúvó humort. Gyorsan felálltam én is. Igaz, esélyem nem volt átlátni a vállai felett, de kihúztam magam és szilárdan álltam a tekintetét.
– Miért is kellene tartanom tőled? – néztem fel a lány arcára, aztán felemeltem a jobb kezem, és megsodorgattam egy hajtincsét. A jótündér szája sarkában egy apró kis görbület jelenttette a huncutság közeledtét.
– Ha nem vigyázol, az öledbe ülök és agyonnyomlak! – nevette el magát a termetes szépség. Gondolkodás nélkül megragadtam mindkét oldalon a csípőjét. A park melletti tízemeletes épület felé bólintottam.
– Fogadjunk, hogy tíz perc alatt felviszlek ölben a tizedik emeletre! – jártatta a számat a bizonyítani akarás. Lelki szemeim előtt már a sokadik szintnél jártam, meg akartam mutatni, hogy nem vagyok én annyira nyámnyila alak. A lányok elkezdtek hangosan nevetni, csak a szőke rötyögött alig hallhatóan.
– Te tényleg bolond vagy, majdnem egy mázsát nyomok, barátocskám. – mondta kedvesen, majd lassú mozdulattal hátra tolt, vissza kellett ülnöm a padra.
– Akkor nyolc perc. – éreztem, hogy ebből a bizonyításból már nem lesz semmi, de fel nem adtam volna a reményt.
– Kifogna rajtad, bolond! Guggolt vissza elém a szőke. Így tőlem alacsonyabb lett. Talán csak nem akarta érzékeltetni a kettőnk közötti különbséget, ami simán az ő javára szólt?
– Azt gondolsz, amit akarsz. – válaszoltam. Az a jóleső érzés söpört végig rajtam, hogy a lány nem kinevetett, hanem meg akar óvni saját magamtól.
– Jó a testfelépítésed, de megfeküdném a gyomrodat, drága! Nem kell túloznod és az erődet fitogtatnod! – nyújtotta ki a kezét a jótündér, megtapogatta a karom, aztán elismerően bólintott – Tényleg acélos izmaid vannak! – adott hangot a meglepetésének, aztán lassú mozdulattal pólón keresztül megsimogatta a hasam – Anyám! – buggyant ki belőle a szó, és kérdés nélkül húzta fel a pólót, hogy a hideg tenyerével centiméterenként kitapintsa az izomzatomat.
– Fú, csajok, ezt fogjátok meg! – ragyogtak fel a szemei, miközben ámulattal tapogatta a hasamat.
– Felizgatsz! – szóltam halkan, mivel az érintése, ha hideg is, mégiscsak egy szép nő kezének finom érintése volt, és a vérem áramlása bizony azonnal egy irányba indult.
– Noémi! Ezt fogd meg, baszd meg! – fordította a fejét hátra a jótündér, mintha nem is hallotta volna meg, amit mondok. A szépségkirálynő a szemeimbe mélyesztve a varázslatosan csillogó tekintetét közelebb lépett, és a forró tenyere, amit addig a kabátjában melengetett, elfoglalta a helyét a hasamon, majd szép lassan felfelé haladva átsiklott mindkét mellizmom felett. A másik oldalon a kettes számú udvarhölgy csak az ujját próbálta a hasfalamba mélyeszteni, aztán ismét távolabb húzódott. Elkezdtem szégyellni magam. Hiába próbáltam uralkodni magamon, a hormonjaim járták a saját útjukat, a nadrágomban a férfiszerszám gyorsan dagadt, de betegesen tiltakozni pár kíváncsi érintés ellen nem akartam. Megkönnyebbültem, amikor végre visszavonulót fújtak, és mindhárman eltávolodtak kissé a padtól.
– Azt már tudom, hogy a szépségkirálynő Noémi. – fordítottam a figyelmem az egyes számú udvarhölgyre és köszönésképpen ügyetlenül rákacsintottam – De kit tisztelhetek a természetes szépségben? – fordultam a másik lányhoz.
Noémi elpirult, a másik udvarhölgy meglepődve simította ki a haját az arcából.
– Ágnes, Ági, ahogy neked jobban tetszik. – mondta tisztelettudóan hangsúlyozva.
– És akkor kit tisztelhetek benned, bujaság és gyönyör istennője? – néztem a szőkére, akinek az arca lángvörössé változott a szavaim hallatán, és gyorsan meg is legyintette a vállam, hogy kifejezze a nemtetszését, vagy éppen színlelt haragját.
– Nina, szólíts Ninának. – felelte a nagydarab, aztán a lányok gyanúsan összemosolyogtak, csak akkor fordultak vissza, amikor meglepődtek a nevetésemen.
– Most mi olyan mulatságos? – kérdezte a szőke lány megbotránkozva.
– Tudod, mit jelent a neved, Nina? A szláv nyelvben kicsit, kislányt jelent. Hát jól beletrafáltak a szüleid, de meg kell, hogy mondjam, azért nagyon szép neved van. – bólintottam elismerően – A bolondot pedig szólítsátok csak Sanyának, ha még valaha is találkozunk. – álltam talpra és elindultam a motorom felé. Hiába szórakoztatott a három grácia, azzal a tapogatással zavarba hoztak, jobbnak láttam lelépni, mielőtt újabb baromságot csinálok. Nina, aki a neve ellenére pont, hogy minden volt, csak kicsi nem, pillanatok alatt lépett elém, és megakadályozta, hogy a motoromhoz lépjek.
– Amikor megszülettem, a szüleim nem tudhatták, hogy ekkorára hízok! – érvelt meggyőző testtartással, de utamat állta szilárdan – Add ide a kulcsot, nem mehetsz motorral! Részeg vagy!
– Te nem vagy kövér! Ilyen a genetikád. Talán nagyra nőttél, de hidd el, hogy rajtad minden hurka és dudor, minden forma és alakzat hihetetlenül csábító, az arcod pedig végtelenül bájos. No, engedj! – néztem fel rá boci szemekkel. És a szőke tényleg nagyon szép volt a ducinak tűnő, valójában érzékien telt alkatával. A lány szelíd arca megint színt váltott, de a mázsás test nem mozdult. Komoly elhatározással állt előttem.
– Kértem, hogy add ide a kulcsot! Sanya! Kérlek, ne csinálj butaságot! – mondta halkan, szinte anyáskodó aggodalommal.
– Mondtam, hogy egy csók az ára. – vágtam szomorkás arcot, de álltam a rosszalló tekintetét.
– Hagyd Nina, láthatod, hogy menni akar! – szólalt meg a szépségkirálynő barátságosan, de a szőke leintette.
– Menjetek csak nyugodtan, én vigyázok a srácra! Amúgy is van még beszélnivalónk. – vetette oda anélkül, hogy rájuk pillantott volna.
– Aha... – tett kétkedő megjegyzést Ági, ami egyértelműen többet sejtetett beszélgetésnél – Menjünk, kicsi pillangóm, láthatod, hogy itt valami készül! – karolt bele Ági a szépségkirálynőbe, és maga után vontatta, pedig a lány látszólag nagyon is maradni akart. Nekem sem esett jól, hogy Noémi magamra hagy, mert volt a pillantásában valami melegség és megmagyarázhatatlan vonzás, a szavaiban pedig olyan mértékű barátságosság, amit megjegyeztem magamnak.
– Holnap élménybeszámoló, Nina! Piát majd hozz magaddal! Most pedig menjetek gyorsan szobára! – kacagott Ági, majd hangos jókedvvel elindult a park menti járdán, és rángatta maga után a sűrűn visszapillantgató szépségkirálynőt.
– Klassz barátnőid vannak! Nem bánod, hogy itt hagytak velem? – bámultam meg a lány halvány rúzzsal kikent, csillogó ajkait. Nina valóban bájos határozottsággal strázsált előttem. Dús, szőke haja totál vagánnyá tette, és nemcsak jótündér, de jószívű is volt.
– Beszélgessünk még, amíg kicsit kijózanodsz! Addig azt akarom, hogy itt maradj. – igazolta a lány a korábbi gondolatom a lelkivilágát illetően.
– Nem vagyok részeg, csak hülye, hogy annyi mindent kikotyogtam. Itt fogunk állni örökre?
– Nem könnyebbültél meg kicsit, hogy kiadtad magadból, ami a szívedet nyomja? – vágott csalódott képet Nina, aztán egy pillanatra hátranézett a motorra – Nem állhatok el innen, mert képes vagy felpattanni a járgányodra, és a vesztedbe rohanni. De! Amíg itt állok, addig nem tudsz felülni rá. – mosolygott kedvesen. Tényleg nagyon aranyos arcát mutatta, nem volt szabad semmivel megbántanom. Valami kis csíny azért kellett, hogy ne legyen a szituáció annyira komoly. Közelebb léptem, és ismét a csípőit ragadtam meg.
– Akkor legalább te ülj le kényelmesen! – emeltem meg hírtelen a jókora súlyú testet, és két lépessel odébb rátettem a lányt a motor puha ülésére. Meglepődött, sikkantott egyet, elkapta a vállaimat, de aztán csodálkozó szemekkel vigyorodott el. Így legalább lejjebb kerültek a szemei, közel egy szintről szemezhettem vele, mert Nina igenis tetszett.
– Apám, te tényleg szuper erős vagy! Azt gondoltam, az első emeletig sem vinnél fel. – fordította át a bal lábát a motoron, hogy ha hátrafelé is, de mint egy lovon, terpeszben ülhessen. Nem sokat foglalkozott a felcsúszó miniszoknyájával, de a vállaimat sem engedte el, kissé közelebb tessékelt magához, onnan csillogtak a nevető szemei az enyéimbe.
– Tudod, hogy neandervölgyinek becéznek? Beszélik a városban, hogy itt laksz pár hónapja, de minden szóbeszéd csak előítélet. Most jöttem rá, nem tudnak rólad semmit, csak pletykálnak és találgatnak hülyeségeket. – beszélt halkan a lány, miközben egyik kezével megérintette az arcomat. Ismerős volt ez a mozdulat. Nefi majdnem ugyanígy mérte fel a terepet. Ez a felismerés kissé megérintett, aztán a piros kabátra lenézve rájöttem, nem szabad a múlttal foglalkoznom.
A lány megérezte a hallgatásomból, hogy kényes témát érintett.
– Ne haragudj, csak azt akartam kifejezni, hogy az emberek tévednek! – mondta gyorsan. Lehajtottam a fejem. Ahogy álltam a motor végénél, valami megmozdult bennem. Úgy fogtam meg Ninát a térdei alatt, mintha régi ismerős lenne. Egyetlen másodperc alatt húztam magamhoz egészen közel, kénytelen volt nagyobbat terpeszteni. Meglepődve az arcomba csodálkozott. A sötét szemek kíváncsi várakozással teltek meg, kicsit még az alsó ajkát is lebiggyesztette. A csók váratlanul érte, de nem húzódott el. Elpirult, de valahol öröm formálta át a dús hajkoronával határolt arcvonásait.
– Ne haragudj, tényleg érzem a fejemben a piát, és meggondolatlan voltam! – húzódtam távolabb anélkül, hogy elengedtem volna a combjait.
– Bolond! Egy istennőt nem illik csak úgy megcsókolni és faképnél hagyni! – mondta játékosan Nina – Gyere, ismételd meg, de sokkal érzékibben és romantikusabban! – kerekedtek ki az arca rózsái. A haját két oldalon a válla mögé dobta, és ő maga húzott közelebb. Talán nem illett így, ismeretlenül ennyire közel kerülni egymáshoz, mégis szabad utat engedtünk a vágyainknak. Nina lélegzetein éreztem a fokozódó izgalmat, és kimondottan kellemes, meleg ajkak csókoltak lágyan vissza, miközben a kezei bebarangolták az arcomat.
– Azt hittem, csak jópofizol azzal a bujaság és gyönyör istennője megszólítással, de most érzem, hogy valóban tetszem neked, ami azért fura, mert a tőlem alacsonyabbak legtöbbször a közelembe sem mernek jönni. – kuncogott Nina édes pihegéssel, amíg óvatosan körbepillantottam a parkban, nehogy kellemetlen helyzetbe hozzam a lányt mások előtt a nyomulásommal.
– Hidd el, Nina, a tőled alacsonyabbaknak is kocsányon lóg a szemük, ha meglátnak téged ilyen szexi cuccba csomagolva. Arról nem én tehetek, hogy félnek tőled.
– Mi az a kocsány? – vigyorodott el a lány, kissé meggörbítette a hátát, hogy alacsonyabb legyen tőlem.
– A kocsány az maga a szár, ami a virágot tartja. Esetedben ezek a fantasztikus, simogatásra csábító lábak. Formásak, erősek, de a csípőddel együtt a termékenységet szimbolizálják, és őrült bujaságra bíztatnak! – simítottam végig a harisnyás lábakon, egészen a combhajlatig merészeltem feljebb tolni a miniszoknyát.
– És mi a következménye az őrült bujaságnak? – pirult el Nina, a jobb kezét becsúsztatta a pólóm alá, hogy ismét kitapogassa a hasizmaimat.
– Gyönyör. Gyönyör lesz a bujaság jutalma. – hajoltam közelebb, hogy a fülébe súgjam, miközben a kezeim a combjai felső részén előbb a térdéig, majd a legérzékenyebb belső felületén egészen az ágyékáig csúsztak, ahol megéreztem a forróságot, az pedig végleg beindított.
– Dőlj végig a motoron, hogy simogathassalak! – közöltem megkomolyodott arckifejezéssel.
– Nem fogok felborulni? – pillantott a háta mögé Nina.
– Melletted leszek, és megtartalak, nem eshet bajod! – kerültem meg a motort, és mellé állva ráfektettem Ninát a tankra. A feje alá tettem a saját, gyorsan lekapott pólómat, és máris csókra hajoltam.
– Megfázol, bolond! Nagybetűs bolond! És meg is láthatnak! – suttogta Nina, de nem állta utamat.
– Holnap már lehet, hogy a fogdában melegszek, de ma még te tartod bennem a lelket, mert lehetetlenül vonzó és végtelenül kedves vagy! – csókoltam a nyakába, a jobb kezem ujjai lehúzták kissé a piros kabát zipzárját. Miközben körbecsókoltam Nina arcát, benyúltam a kabát alá, a dús és rugalmas melleit tapintottam ki a szivacsos melltartó és feszes póló fogságában. Felegyenesedni sem tudtam volna, a bujaság istennője olyan ragaszkodóan kapaszkodott a nyakamba mindkét kezével. Az elsődleges szándékom lassan haladt a cél felé. Olyan lassan, mint ahogyan simogattam a méretes testet a mellek alatt, és minden percben csak egy kicsit merészkedtem lejjebb a vénuszdomb irányába. Az alkoholgőzös tompaságom valahogy elveszlett a csodás csókok izgalmában, és erősnek, ellenállhatatlannak éreztem magam. Ez utóbbi is valószínűleg még mindig a vodka hatása volt, de a nő lágy, lassú csókjai feledtetni tudták a gondjaimat. Csodásan csókolt a húsos, puha ajkaival. Észrevétlen kerített a hatalmába, és izgatott, felcsigázott, felkínálta magát, hogy örömet találhassak benne és főleg rajta. Azt sem tudom, mennyi ideig csókoltam, mire a motor ülésén még mindig szétterpesztett lábai közé, a felcsúszott miniszoknya alá merészkedett a jobb kezem. Ismét éreztem a párás forróságot a harisnyán és a bugyin keresztül, amelyek teljesen testhez simulva feszültek Ninán. Felnyögött, amikor alig érintve végigsimítottam az ágyékán, aztán újra és újra megrándult a teste. Hangosakat szuszogott a nemiszerve körbesimogatására. Belenéztünk egymás szemébe, a csókok abbamaradtak. Csak a forró lélegzeteink fonódtak egymásba, hogy apró párafelhőként tova szálljanak és elvesszenek a parkra leszálló ködben. Egyre gyorsabban mozgattam az ujjaimat, pont annyival igyekeztem több élvezetet nyújtani, mint amennyivel Nina gyorsabban zihált. Nem volt hosszú ez a folyamatosan gyorsuló vágta. Két erős kéz kapaszkodott a nyakamba, majd a lány lecsukta a szemeit. Fokozatosan feszült meg a teste, majd aprót vinnyogott, mikor átjárta az orgazmus. Ez a pillanat gyönyörű volt annak ellenére, hogy én magam nem kaptam viszonzást. Csodálatos örömmel töltött el, Nina pedig boldognak látszott. Felült, visszahúzta rám a pólómat, aztán szétnyitva a kabátját lehetőséget adott, hogy megöleljem alatta.
– Kívánlak! Mi lenne, ha hazavinnélek? Velem jönnél? – suttogtam kérlelőn a lány fülébe. Kicsit megnyugodtam, kicsit álmodoztam, mi lenne, ha tényleg haza tudnám vinni magammal Ninát. Befúrtam az orrom a nyakába, örömmel szívtam magamba a kissé jellegtelen, de kellemesen diszkrét zöldalma illatát, és próbáltam végiggondolni a lehetőségeimet.  Vajon mi lenne, ha most Zsuzskát ölelhetném így?
– Hogy vinnél haza? Most jövök rá, hogy bukósisakod sincs. – jegyezte meg a nő kicsit rosszallóan, de nem volt bántó szándéka.
– Motoron, a kis utcákon közlekedve, ahol alig van forgalom. És csak nagyon lassan haladva.
Nina elgondolkodott, fürkészte kicsit az arcom, aztán bólintott.
– Oké, de ha gyorsan mész, esküszöm, hátba baszlak! – mondta végül vigyorogva, aztán megfordult a motoron, hogy belém kapaszkodhasson.
– Vigyázok rád, megígérem! A gyönyör istennőjével nem szabad újat húzni, még a végén elkerül! – tréfálkoztam mosolyogva, és élveztem, hogy a hosszú kezek átkarolnak.
– Sanyi! Tudnod kell, hogy másnak hónapok kellenek, míg megkaphat, de ma ez egy olyan kaland, amiről a legtöbb nő csak álmodozhat. – szólt Nina, mielőtt elindultam volna. Nem értettem a különlegességét a találkozásunknak, mégis valahol ez mindkettőnk számára kivételes találkozást jelentett, amit tiszteletben kellett tartanom.
– Ez az este nekem különleges, mert egy szeretetre méltó, szuper csajjal hozott össze a sors. – fordítottam félre a fejem, hogy jobban halljon – Szebb ajándékot nem is kaphattam volna az élettől. És ne mentegetőzz, kérlek! Nekem semmi okom kételkedni benned!

A házunkban Nina szerény kis báránykává szelídült. A cipőivel a kezében hangtalanul követett fölfelé a lépcsőn. Megmosolyogtatott az óvatossága. Mintha attól félt volna, hogy a legkisebb zajjal is elriasztja a sejtelmes és izgalmas pillanatot. A nagy mérete ellenére igazi kislánnyá zsugorodott egészen addig, amíg be nem csukódott mögöttünk a szobám ajtaja.
– Nincs senki itthon? – suttogta kísérteties óvatossággal.
– Nincs, nem kell aggódnod! Helyezd magad kényelembe! Hozzak neked valamit inni? Mondjuk vodkát? Tekintélyes készletünk van. – nyeltem vissza izgalmamban az alkoholgőz torkomat irritáló maradékát.
– Nem, köszi. De ha alkoholt iszol, esküszöm, itt hagylak! – fenyegetett meg a mutatóujjával, majd kissé tétován leült az ágyamra és körülnézett a lámpafényben úszó tárgyakon.
– Csinálok neked meleget. – tekertem fel a fűtést, majd én guggoltam a lány elé, és a kezeim, mint korábban az övéi az én combjaimon, elfoglalták a helyüket az óvatos, tapogatózó támadáshoz a miniszoknya szélénél.
– Szép a szobád! Fiú vagy te egyáltalán, hogy ennyire rend van mindenhol? – Nézett le rám Nina, és lassan kipiruló arcbőrével melegen rám mosolygott.
– Azt is kérdezhetnéd, milyen lesz az időjárás két perc múlva! – vigyorogtam vissza, miközben lehúztam a lány piros kabátjának cipzárját.
– Miért? Milyen lesz az időjárás? – lepődött meg Nina egy pillanatra.
– Viharos, drága Nina! Egy tornádó letépi a ruhád, erős szél dönt le a lábadról, aztán egy forró áramlat izzasztó hősége után langyos eső áztat.
– És ha én csak meleg fuvallatot szeretnék a langyos eső előtt? – vette Nina a két tenyerébe az arcomat.
– Az is megoldható, talán még jobb is, mint a tornádó, ami gyorsan jön, de gyorsan is távozik. – egyenesedtem fel. Kérdés nélkül bújtattam ki a kikerekedett szemű lányt a kabátjából, majd áthúztam a fején a felsőjét. Nina tényleg olyan lett, mint egy gyerek, akit öltöztetni kell. Úgy mozdult, ahogy én akartam, de magától semmit sem tett, csak pajkosan figyelte az arcom az egyre jobban csillogó szemeivel. A bőre hófehér volt, apró kis barna pöttyökkel megtűzdelve. Ez volt a lány egyik különlegessége a méretei mellett. Ezek a miniatűr szeplők meleget sugároztak a vastag hús puha érintésével együtt, és megperzselték az érzékszerveimet.   Izgultam. Már megint ott feszengett a péniszem a nadrágomban, de Nina végtelennek látszó nyugalma engem is fékezett. A meleg fuvallat apró simogatásokban valósult meg, hiszen vetkőztetés közben sok helyen hozzáértem a lány testéhez. A fekete melltartója elől volt kapcsos. Mikor végre ismét elé ereszkedtem, megremegett kissé a kezem a kapocs kiengedésekor, aztán az előtáruló mellek szépségében kissé elidőztek a szemeim. Nina kuncogott rajtam, de ez nem érdekelt különösebben. A páratlanul nagy mellek megbűvöltek. Összehasonlítottam képzeletben a Nefi sokkal kisebb emlőivel, aztán azt tervezgettem, hogyan fogom csókolni az érzékeny testrészeket. A viharral vigyáztam, nem engedtem felül kerekedni a vágyaimon, Nina pedig, ha mélyen is szedte a levegőt, mintha átérezte volna az én érzéseimet. Gyorsan lekaptam magamról a pólót, aztán sietve nadrágot, gatyát egyben toltam a földre, hogy kilépjek belőle. Nina is meglepődött. Hasonlóan, mint Nefi, ő is a péniszemet stírolta, miközben sóhajtott egy hatalmasat. Talán nem kellett volna a meredező péniszem közszemlére tenni, de előbb, vagy utóbb úgyis meglátta volna a lány, értelmetlen volt tovább rejtegetni.   Kicsit hátrább húzódott, a karjaira dőlt. Formálódtak az ajkai, mintha valamit mondana, de hang nem hagyta el a lebiggyesztett, édesen fénylő ajkait.
– Ezt is vegyük le! – guggoltam ismét elé, és jeleztem, hogy a harisnya és a bugyi a cél. Nina megemelte a fenekét.
– Biztonságban érzed magad velem? – kérdeztem, mert tényleg elgondolkodtatott, hogy a lány részéről nem történik semmi kezdeményezés, csak átengedi magát az én akaratomnak.
– Teljesen. Tökéletes úriember módjára viselkedsz. – mosolyodott el Nina. Észrevette, hogy a vénuszdombját takaró sűrű, sötétbarna szőrzetén elidőznek a szemeim.
– Tetszem neked? – kérdezte, miközben felemelte a lábait, hogy végleg megszabadíthassam minden ruhadarabjától. Nem mondhattam szégyenlősnek, hiszen a sötét bozont alatt a terpesz miatt ott ragyogott a rózsaszín, nedvesen megcsillanó szeméremtest.
– Gyönyörű vagy! – hajoltam le, és a két térdét megpuszilva elkezdtem csókolgatni a combjait, mindig egy kicsit feljebb araszolva. Már az ő izgalmának illatát is egyértelműen megéreztem. A vastag combok még jobban kinyíltak, betekintést engedtek Vénusz rejtelmeinek forró háromszögébe, és mély sóhajok nyugtázták minden közeledésem. Már-már célba értem, amikor a lány megállított.
– Ne, Sanya! Gyere inkább ide! – feküdt végig az ágyon, és a combjai között biztosított nekem helyet. Meglepődtem, de ha neki ez fontos volt, akkor ezt kellett tennem.
– Nekem fontos a csók, a simogatás, kérlek, ne siess annyira! – rebegte Nina, és ez a felszólítás valahogy meghitté tette a légkört a pusztán erotikus találkozás helyett.
– Érzékeny a lelked? – kérdeztem az arcom a mellei közé fektetve. Éreztem, hogy én már képes lennék az együttlétre, de nem vártam, nem várhattam el, hogy Nina velem rohanjon, így olyan lett ez az első pár perc, mint egy lassú, parkbéli séta. Kissé tapogatózó és fölöttébb szemérmes.
– Úgy vettem észre, a te lelked érzékenyebb, de igen, nagyon fogékony vagyok a szépre, és ha mód van rá, szeretném minél jobban élvezni a társaságod.
– Mondjuk egy csókkal?
– Igen, a csók az kell! Attól lesz izgalmasabb, érzékibb és közvetlenebb a társaságod. – terült el széles mosoly a kipirult arcon. Élveztem Nina szerepét, hiszen majdnem azt a szentimentális elvet képviselte az ismerkedésben, amit én is megrögzötten dédelgettem az álmaimban. Mellé feküdtem. Kisimítottam az arcából a szőke hajszálakat, és nagyon figyelmesen csókoltam szájon, miközben a testünk az érintés forróságától összeolvadt. Tanulnom kellett ezt a nőt, mert Nefihez képest teljesen más beállítottságú volt. Másként élte meg az összefekvést, és másképp viszonyult az érzelmekhez. Nina nem szerelmet várt, csupán figyelmet, gondoskodást, törődést, amivel szebbé teheti az együttlét perceit. Hálás voltam neki, hogy ezt szinte szavak nélkül is megérttette velem. A csókok pedig egyre jobban ízlettek. A húsos ajka igazi varázst váltottak ki az érzékszerveimből. Érdekes volt, hogy a lány csók közben simogatta a felsőtestem, de amint a nyakára tévedt a szám, a forró leheletemtől elernyedt, és csak az érzésre figyelt. Én persze ennek is tudtam örülni, mert nyugodt szívvel végigcsókolhattam a nagy testet a feje búbjától a vénuszdombjáig. Már tudtam, hogy a szeméremtestét nem ízlelhetem, de helyette ott érlelődött az igazi együttlét lehetősége. Amikor pedig a vaskos combok között a vaginának feszültem, a lány maga nyúlt le, és igazította célba a péniszem. Úgy kezelte, mint egy féket, amivel engem zabolázott meg, és felismertem, hogy tarthat a fájdalomtól. Óvatosnak kellett lennem, de minden olyan simán ment, hogy amikor teljesen benne voltam, összenevettünk egy rövid időre. Már nem kellettek szavak, csak szép, lassú és figyelmes ringatózás apró tolásokkal megspékelve. Nina félelmetes iramban haladt az orgazmus felé, én meg csak próbáltam felvenni vele a ritmust. A gondolataim nem tudom hogyan, Zsuzskára terelődtek. Őt szerettem volna ölelni, magamévá tenni, de aztán felbosszantott a lány árulásának emléke, és nagy lökésekkel Ninán töltöttem ki a bosszúmat. A nagy test érzéki látvánnyal ringatózott alattam, a mellek úgy hullámzottak, mintha maga az erotika tengere elevenedett volna meg előttem, és ez a megkapó látvány visszaterelte a gondolataimat a lány hüvelyének fokozódó ellenállására. A has ringatózását gyönyörűnek találtam, de az arc beszédes elernyedése volt a lány orgazmusának valódi fénypontja. Hihetetlen mennyiségű kellemes és lebilincselő érzés halmozódott fel bennem Nina gyönyörét tanulmányozva. A karjaimon támaszkodva mozdulatlanná váltam. Nem tudtam felismerni a hüvely lüktető összehúzódásait, de ez aggasztott a legkevésbé, Nina pedig meghatóan hálás tekintettel fektetett a melleire, amíg ő pihegve gyűjtötte össze az erejét. Vastag, puha karjaival átölelt, aztán a festetlen, ápolt körmeivel játékosan megkarmolta a hátam.
– Kislány, neked van a világon a legvonzóbb csípőd! Nem tudom, hogy lehet a derekad ennyire keskeny, szerintem szobrot kellene rólad mintázni. – sóhajtottam a lány örömet sugárzó arcába.
– Talán abban is jó vagy? Álljak neked modellt? Bár elég nagy a seggem, nem hiszem, hogy modellnek alkalmas lennék! – nevetgélt Nina. Ismét a karjaimra emelkedtem, nagyot toltam a csípőmön, hogy a lány lélegzete elakadt. Benne voltam olyan mélyen, amennyire csak lehetett. A vastag combjai elernyedtek, szabad utat engedett.
– Nem, azt hiszem, kőfaragásban nagyon kontár lennék. – mondtam, miközben egészen lassan új aktusba kezdtem.
– Én is kontár lennék modellnek. Le nem vetkőznék akárki előtt. – nyögdécselte Nina minden rövid mondatot lassan, kéjes sóhajokkal megtűzdelve.
– Ugyan! Gyönyörű lány vagy, csorogna utánad a művészek nyála. Simán belekezdenék a kőfaragásba, ha az volna az ára, hogy láthassalak meztelenül. – vigyorogtam egyre erőteljesebb ritmusban mozgatva a csípőmet.
– Neked nem kell semmit sem tenned, hogy meztelenül láthass! – próbált Nina egybefüggően válaszolni, de időnként elcsuklott a szava.
– Egy angyal vagy, kislány, ma megmentettél önmagamtól. – suttogtam. Ha még dolgozott is bennem a vodka, már tisztán láttam, hogy Nina volt az őrangyalom aznap, és hálát éreztem iránta. Érzelmeket váltott ki belőlem a hatalmas testű lány, amiket megpróbáltam összevetni a Zsuzsa iránti sóvárgásommal. Nem szerelem volt ez, csak valamiféle szeretet, egy mély barátság kezdete, ami még alakulhatott bárhová.
– Ne dumálj annyit, csak jót akartam! – szorult ökölbe Nina két keze az ágytakarót szorongatva – Az a langyos eső már jöhetne! – lihegett szapora lélegzetekkel az arcomba. Ez fontos figyelmeztetésnek bizonyult, hiszen Zsuzska nem akart távozni a kusza gondolataim halmazából. Mégis csak ő volt a megoldás arra, hogy én is eljuthassak Ninával együtt a csúcsra. Becsuktam a szemeim, megfeszítettem az izmaim, és őrült tempóra kapcsolva megpróbáltam elképzelni, hogy Zsuzskával szeretkezek, az ő puncija fogad végtelen melegséggel magába. Kevésbé tudtam a szőke lány testére figyelni, de valami pluszt mégis jelentett a fekete démon arcának felidézése, mert utolértem Ninát az orgazmussal. Ha tudná Zsuzska, hogy róla fantáziálok, kikaparná a szemeimet, gondoltam magamban, de a nagytestű lány ölelése visszarántott a valóságba, mielőtt végleg elveszhettem volna az álmodozásban.

Aznap este, miután vacsorát készítettem kettőnknek, még három hosszú órán át szeretkeztünk Ninával. Igen, szeretkezésnek mertem nevezni, mert volt benne bőven érzelem, ha nem is nevezhettük szerelemnek. Volt Ninában valami báj, valami megfoghatatlan szimpátia. Nem nyomult, nem faggatózott, csak a jelenlétével erősített engem. Imádta a simogatást és a csókokat, valamint azt a csendet is, amikor az ujjaim vagy az ajkaim a meztelen bőrén szanaszét kóboroltak. Így is aludt el mellettem, csendesen szuszogva, elégedetten. Még sokáig azon gondolkodtam, hogy vajon lehet-e közöttünk tartós kapcsolat. Nina természetesnek vette a méreteimet, nem éreztette, hogy kisebb lennék tőle, de ez az alkalmi szex egyelőre nem volt számunkra több, mint egy fantasztikus kaland. Aztán majdnem józan fejjel végiggondoltam az aznap történteket. Nem jöttek értem rendőrök, tehát Nefi nem nyomott fel. Vagy csak a malmok őrölnek lassan? Lementem megnézni édesanyámat, mielőtt visszafeküdtem volna az édesen szuszogó Nina mellé. Valami megfoghatatlan nyugalom költözött belém a békésen alvó lány láttán, s életemben talán először éreztem, hogy milyen jó valaki mellett szép gondolatokkal elaludni.

– Hé, Sanya! Lassan mennem kellene. – ébredtem Nina karomat simogató puszijaira. Alig eszméltem, szükségem volt pár pillanatra, hogy felidézzem, hogyan került a szőke csaj az ágyamba. Olyan édesen ölelt át a hatalmas testével, és lepett meg a csókjával, hogy belepirultam. A hatalmas mellei forróságát is előbb csak álomnak képzeltem. Merevedéssel ébredtem, mint mindig, így villámgyorsan ködös gondolataim is támadtak.
– Még nem mehetsz! – öleltem át, és egészen közel húztam magamhoz. A farkam a puha hasának feszült.
– Miért nem? – kacérkodott mosolyogva, és kereste az álmosságtól pislákoló tekintetem.
– Mert még nem... – nyeltem le a mondat végét, mert eszembe jutott az előző este, amikor leállította, vagyis más irányba terelte a közeledésem.
– Mi az, amit még nem? – ült ki a lány arcára a huncutság.
– Jó, már emlékszem, hogy azt nem lehet. – vigyorodtam el. Belepirultam a gondolatba, pedig nem volt igazi okom szégyenkezésre.
– Mit nem lehet? – Hajolt felém Nina. Mint egy birkózó, keresztül térdelt rajtam, és az ágyékát hozzádörgölte a péniszemhez, miközben egészen közel hajolt, hogy a forró lehelete égetett.
– Nem mondom meg! – éledt fel bennem is a játékos ösztön.
– Akarod, hogy vallassalak? – dobta a lány a vállai mögé a szőke fürtjeit, majd sejtelmes mosollyal puszit adott az orromra.
– Gondolod, erősebb vagy nálam?
– Mi az, hogy erősebb vagyok? Akár meg is erőszakolhatlak! – mozdította meg a csípőjét, nyomást gyakorolt az egyébként is nagyon érzékeny nemiszervemre. Borzas volt, a kialvatlansága okán karikás szemei mégis nagyon természetes és vonzó csillogást mutattak. Tetszett nekem a lány, de tudtam, hogy az alkalmi kapcsolatnak addig nincs túl biztató jövője, amíg az érzelmeim valaki máshoz csábítanának. De majd teszek róla, küzdök érte, hogy a kutyaharapást szőrivel gyógyítsam. Ezt a kedvességgel töltött, hatalmas kislányt nem engedhetem csak úgy el, ha már egyszer becsalogattam az ágyamba.
– Meg tudnál erőszakolni? Kikötöznél, elfenekelnél, kivallatnál? – nevettem el magam, de eszem ágában nem volt ellenkezni, amikor a kezeimet a fejem fölé tolta, azzal is jelezve, hogy képletesen azért uralkodik rajtam. A szőke tincsek belelógtak az arcomba, a számba. A lány édes csókja egészen közel hozott minket egymáshoz. Volt benne bőven szenvedély, de olyan megfontolt és lomha, hogy azon is mosolyogtam. És persze egyre jobban izgultam. Nem tudom, hogyan csinálta, de pár másodperc múlva már éreztem a puncija forróságát a szerszámom végén. Lassan tolatva magába fogadta a férfiasságom, aztán párszor hintázott előre, hátra. Kéjes sóhajokkal rátámaszkodott a mellkasomra, hogy a karjaival összepréselt melleit megmutassa. Az ágyékomból a mennyei érzés szétáradt a testemben.
– Nem kell sem kötél, sem fenekelés. Most erőszakollak, ha nem vetted volna észre! Az arcodba tolom a cicim, és megízleltetem veled a kefélés mámorát. Úgy fogsz nekem mindjárt vallani, mint a kisangyal! – nyögdécselte kacarászva Nina, de lelassította a csípője emelgetését, nyomatékosítva, hogy ő irányítja az eseményeket.
– Mit kellene megvallanom? – lepődtem meg egy pillanatra.
– Azt mondtad, még nem mehetek el, mert még nem történt meg valami. – sóhajtotta a szőke, és úgy tűnt, nem bír a saját testével, mert egyre csak gyorsított a szelíd, de rámenős tánc ritmusán – Miért nem mehetek el? Mi az, amit nem lehet? – kérdezte bájos kíváncsisággal.
– Nem lehet engem csak úgy kivallatni, ahhoz több kell! – kezdtem egyre jobban élvezni a szexualitással töltött játékot. Nina elvigyorodott.
– Mi az a több? – hajolt a fülemhez – Vegyem a számba? – perzselt meg a forró lélegzete, és a kimondott szó nyomán a kép a fantáziámban is megjelent. Beleremegtem, amit Nina észrevett.
– Nem arra gondoltam. – suttogtam halkan, elmélázva a saját butaságomon, miért is nem mondtam Ninának, hogy azt akarom.
– Hát akkor mire? – ráncolta a lány a homlokát, és megpróbált a szemeimből olvasni – Nem kell tagadnod, minden fiú megőrülne érte! – feltételezte, hogy csak kimondani nem merem az igazságot.
– Nem árulom el! – élveztem, hogy a lassú kefélés közben élvezetes szavakkal csempészünk további izgalmat az együttlétbe.
– Tudod mit, okos bolond? Akkor nélküled megyek el. – egyenesedett fel a hatalmas test, és gyorsuló, energikus mozgással közeledett az igazi finishez. Az ujjait a tarkóján összefogva tökéletes szépségükben megmutatta a ringatózó emlőit, majd becsukta a szemeit, és pár másodperc múlva elernyedt. Gyönyörű volt, ahogy elengedte magát, és szinte alig hallható szuszogással ráborult a mellkasomra. Csak a szőke haját kellett kiigazítanom az arcomból, és persze simogattam a hátát, karjait. Egyáltalán nem bántott, hogy nem tudtam tartani vele a lépést, és azt sem, hogy elhagyva a hüvelyét a hasa melegétől feszenghettem csak tovább. Nina két perc csendespihenőt tartott, aztán mellém feküdt. Csókolóztunk, és a lány nem akart adósom maradni, a vaskos combját benyomta a lábaim közé, a jobb kezének vastag ujjai elkezdték emelgetni, cirógatni a heréimet.
– Sanya! Ki az a Zsuzska? Álmodban szinte könyörögtél neki, hogy valamit ne tegyen meg. Nem értettem minden szavad, csak érzem, hogy az a lány fontos neked. Vagy csak álmodtál valami hülyeséget? – komolyodott meg Nina, miközben a keze óvatos simogatásával tovább kényeztetett.
– Zsuzska? Álmomban beszélek? – rezzentem össze. Éreztem, hogy az arcom elkezd égni, és a testemben is elgyengülök egyszerre.
– Ja, ha nem tízszer kérted, hogy várjon meg, akkor egyszer sem. – mosolyodott el Nina – Csak nem ő az a lány, akihez húz a szíved?
– Ő az. De majd elmúlik. Ő az, aki engedte, hogy egy másik lány átverjen. – néztem a mennyezetre révetegen, a tudatosult valóság ismét présként nehezedett a lelkemre – Nem emlékszem, mit álmodtam. – mentegetőztem.
– Hát, Sanya, kurvára bánthat téged a csalódás, mert pillanatok alatt lelankadtál. – mondta Nina, de egy másodpercre sem hagyta abba a játékot a golyóimmal.
– Ne haragudj! – sóhajtottam, és elhúztam a kezét az ágyékomról.
– Miért haragudnék? Már tegnap este kiderült, hogy szereted. Megmondtad már neki, vagy még nem tetted meg?
– Nem mondtam, Mikor esélyem lett volna, nagyon elrontottam valamit. Beszélgettünk, és én betartva az ígéretem, nem adtam ki azt a másik nőszemélyt, aki arra kért, hogy hallgassak a viszonyunkról. Utólag kiderült, hogy vele nem is szólt másról az együtt töltött idő, csak a szexről. – beszéltem kicsit lehangolódva.
– Joggal mondhatnád, hogy én is csak a szex miatt vagyok itt. – vigasztalt Nina hatalmas, érző szemekkel.
– Te vigyáztál rám, megóvtál attól, hogy még nagyobb hibákat kövessek el. Teljesen más ember vagy. Ezen túl hozzád fogok ragaszkodni.
– Hozzám? Édes vagy, Sanya, de te azt a Zsuzskát szereted. Lehet, hogy gondolatban most is vele voltál, és nem velem. Egyértelműnek látszik, hogy ez az érzés józan állapotban képtelenné tesz téged a szexre! Most pedig rémesen másnapos vagy! – mosolygott rám a szőke lány elnéző bájossággal.
– Képtelen? – fordítottam Ninát a hátára, és fölé helyezkedve a hosszú nyakába csókoltam. Igaza volt. Zsuzska nem ment ki a fejemből, és a felemlegetése után még annyira sem tudtam megszabadulni a bűntudattól, hogy most épp ellene vétek. Ez az érzés pedig valóban hatással volt a szexuális ingerekre. Vágytam a beteljesülést, mégsem akart működni a merevedésem. Megcsókoltam a hatalmas melleket, a puha bimbókat, azt gondoltam, egy hatalmas puszisorozattal időt nyerek. Sajnos minél jobban akartam, annál jobban nem működött az erogén zónám, ezért el akartam terelni Nina figyelmét, észre se vegye, hogy csődöt mondtam. A puszik vehemens egymásutánban záporoztak a lány hasára, közelítettek a szeméremcsont magasságába. Ezzel Ninát ismét tűzbe tudtam hozni, csak az volt a kérdés, mit teszek, ha együtt akar lenni velem, de tudtam, hogy megértené, ha kudarcot vallanék. Halk kopogás állított meg. Abban a pillanatban nyílt a szobaajtóm, és a sokat emlegetett Zsuzska arca tűnt fel kócos, fekete hajkoronával keretezve a küszöbön.
– Sanya! – kezdte a megszólítást végtelenül kedvesen, aztán észlelve az in flagranti helyzetet, elsápadt és megmerevedett. Megremegtek az ajkai, de én még tőle is jobban megijedtem. Nem lett volna szabad látnia minket, ahogy Ninával szeretkezünk.
– Látom, nem vesztegeted az idődet. – suttogta Zsuzska. Nem szidás volt, nem rosszindulatú megjegyzés, csak egy csalódott mondat, ami sistergett a levegőben. Az ajtó úgy csapódott be a sietősen távozó lány mögött, hogy a fal is beleremegett.
Tétován ugrottam le az ágyról. Utána kellett volna mennem, de egy ilyen helyzetet kimagyarázni meztelenül szinte lehetetlennek tűnt. Visszaroskadtam az ágyra újabb megrázó gondolatokkal megterhelve az amúgy is furcsa zsongástól tompa fejem. Nina megsimogatta a hátam, aztán a hajamba túrt.
– Ez a gyászba öltözött csaj volt a Zsuzska? – kérdezte halkan, miközben a ruhái után nyúlt. Bólintottam, mert megszólalni nem tudtam volna.
– Jobb, ha megyek. – mondta a lány, és magára vette a bugyiját. Hirtelen megijedtem, hogy az egyetlen nőt is elengedjem, aki egy kicsit is közel áll hozzám. Megfogtam a kezét.
– Nem mehetsz el, Nina! Most még nem! – húztam vissza az ágyra. Nina megérthette, hogy az elkeseredésem ad nekem képtelen tanácsokat, így belement, hogy visszafektessem, és a lábai elé térdeljek. Kicsit szomorkás szemekkel vizsgálta az arcom, de megemelte a fenekét, hogy ismét meztelenre vetkőztessem. Nem kérdezett. Amikor lehajoltam, csak feljebb tolta magát, hogy a fejét megtámaszthassa az ágy végében, és lássa minden mozdulatom. Tudhatta, mire készülök, mert szétnyitotta a vaskos combjait, és hívogatóan kitárulkozott előttem. Egyetlen pillanatra csukta csak be a szemeit, amikor a nyelvem a csiklójához ért a sötétbarna szőrtenger rengetegében. Csodás nemiszerve volt, húsos, puha, nedves és izgalmas, de valahol elveszlettem az élvezet keresésében, miután Zsuzska haragján elmélkedtem aktus közben.  Akartam a beteljesülést, sóvárogtam utána, és meg is dolgoztam érte. Jó volt megízlelni Nina szeméremtestét, de mégsem okozott gyönyört, csak kellett valami, amivel saját magamnak bizonyíthatok. Nina pedig megértően, kedvesen megsimogatta a fejem.
– Csináld, vadember! Add ki magadból a dühödet! – suttogta, és aranyosan simogattak a kezei, mintegy nyugtatni akarva háborgó lelkem.
– Gondolod, csak dühömben csinálom? – emeltem meg a fejem, kissé elkeserített, hogy még Nina sem az erotikus vágyat látja bennem.
– Csináld lassabban, érzéssel! Imádom, amikor ilyen vadember vagy, és elveszed, amit akarsz! Akarom, hogy jó legyen mindkettőnknek!
Ebből a kérésből arra következtettem, hogy félre kell tennem mindent, és csak a lány simogatására kell a lehető legnagyobb mértékben odafigyelnem. A nyelvem lassan végigcsúsztattam előbb a bal, majd a jobb oldali szeméremajkon, Tényleg sokkal lágyabban érintettem a lehetetlenül puha húst, aminek valahogy az erős, átható illatát innen tovább nem éreztem. Nina ismét simogatta a fejem, és az arca is kissé megváltozott. A fizikai érzéseire figyelt, miközben átengedett nekem minden kezdeményezést.
Tényleg nagyon igyekeztem, de Ninát több perces kényeztetéssel sem tudtam kielégíteni. Megéreztem a lány arckifejezésén a türelmes várakozást, és épp ezért én hagytam abba a saját erőlködésem.
– Így már nem megy neked, ugye? – emelkedtem fel, és egy csókkal köszöntem meg Nina odaadó jelenlétét, majd befektettem az arcom a méretes mellei közé – Ne haragudj, kérlek, hamarabb tudatosulhatott volna bennem, hogy nincs hozzá kedved.
– Semmi baj, Sanya! Tudom, hogy mindent megpróbáltál miattam. A szexnek ezt a módját nem igazán szeretem, de örömmel adtam meg neked. – nyugtatott Nina, simogatta a hátam és mélyeket sóhajtozott.
– Nem volt benne sok örömed. – mondtam csalódottan, és szomorkásan az arcába néztem. A lány szemei még mindig ragyogtak. Mosolygott, és mindennek ellenére hihetetlen kedvesen viszonyult hozzám.
– Figyelj, okos bolond! Ha nincs az a közjáték az előbb azzal a kislánnyal, akit állítólag szerelemmel szeretsz, én bármit megtettem volna neked, és élveztem volna a szex minden percét. Itt a baj veled van, mert vagy azzal a lánnyal szeretkezel fejben, vagy csak nem voltál jelen lélekben. – felelt Nina, és hogy elvegye a komoly szavak fájó erejét, a karjai és a combjai megpróbáltak összepréselni némi sikerrel – Most meglátjuk, milyen erős vagy! – nevetett, még ha nem is volt ez a jókedv annyira felhőtlen.
– Még te vigasztalsz engem? – tettem úgy, mintha nem tudnék a szorításából szabadulni.
– Tudod a lány címét? Menj el hozzá, és légy hozzá őszinte. – nógatott Nina, majd elengedett, és kibújva alólam öltözködni kezdett.
– Motoron hazaviszlek. Már józan vagyok, csak valahogy furán fáj a fejem. – pattantam fel én is. Nina bíztatása, hogy Zsuzskával beszéljek, némi reményt ébresztett bennem. Olyan volt ez, mint egy gyertya lángja, ami pislákolt csupán, de feléleszthetett bármekkora tüzet. Ott parázslott bennem folyamatosan még akkor is, ha Zsuzskára gondolva Nina telt és formás alakján legeltettem a szemeim.
– Másnapos vagy? – vigyorgott Nina a szenvedésemen.
– Nem tudom, ilyet még soha nem éreztem. Gyengének és kedvetlennek érzem magam, ráadásul ég a gyomrom.
– Még soha nem voltál berúgva? Még ilyet? – kerekedtek ki a szőke szemei, majd anyáskodó testtartással felegyenesedett – Igyál sok vizet, Sanya! Attól jobban leszel.

A házból kilépve hideg és dermesztő szél fogadott. Ott parkolt a motor az ajtótól pár méterre, deresen, az éjszakai fagy maradékától jégbe fagyottan. Nina utánam sietett. A ház sarkán egy kicsi alak didergett összekuporodva a járdaszegélyen. Nem volt nehéz felismerni a fekete öltözékben. Azonnal megálltam. Oda húzott mellé a szívem, ezért tettem felé pár lépést.
– Zsuzska! Mindjárt visszajövök. Addig itt a kulcs, menj be a melegre. Beszélni szeretnék veled! – nyújtottam a bejárati ajtó kulcsát a felém forduló lánynak. A feldúlt, morcos arca azonban nem tűnt túl barátságosnak, de azért reménykedtem, ha kedvesen beszélek hozzá, majd ő is felenged.
– Le vagy szarva! Különben is Lídiához jöttem, nem hozzád! – csattant a lány hangja idegesen. Nem nyúlt a kulcsért, csak hűvösen végigmért, aztán megint összehúzta magát a hideg ellen védekezve.
– Lídia csak este hatra jön haza, addig nem ülhetsz itt a hidegben. – léptem hozzá közelebb, és a kulcsot letettem mellé a járdasziget egyik betonelemére.
– Menj a közelemből, bűzlesz! – fintorgott a lány és távolabb ült, azzal is jelezve, hogy nem kér belőlem. Tanácstalanul Ninára néztem, aki nemet intett a fejével. Azt jelezte szánakozó ábrázattal, nem alkalmas az idő, hogy Zsuzskával beszéljek.
Kénytelen voltam egyedül hagyni a lányt egy másik kedvéért, aki Zsuzskának pont az ellenkezője volt külsőleg, mégis meg tudta kedveltetni magát a barátságos lelkével. Ninának is kellemetlen volt a szituáció. Maradásra akart bírni, állította, hogy haza tud ő menni egyedül is, de az ígéretemet nem akartam megszegni. Szánalmat éreztem Zsuzska iránt, de annyira dühösnek láttam, kár lett volna még jobban elmérgesíteni a félresiklott viszonyunkat.

Tíz perccel később a lány már nem didergett a házunk előtt. A bejárati ajtó kulcsát is csak véletlenül találtam meg a járdaszigeten, ahová korábban Zsuzska mellé letettem. Egy újabb keserű felismerés hasított belém, hogy a kedvest, aki nem is volt soha az enyém, végleg elveszítettem. Annyira nyomasztott az érzés, hogy megszagoltam magam. Tényleg büdös lennék? Miért mondta ezt Zsuzska? Aztán rájöttem, hogy nem Nina rám tapadt, egyáltalán nem hivalkodó illatára utalt, hanem sokkal inkább a kéjt hajszoló aljasságomra. Azt fejezte ki Zsuzska, mocskos vagyok, maradjak távol tőle, mert nem bocsájtja meg, hogy másik lánnyal töltöttem az időmet.
Az első utam anyámhoz vezetett. Rá mindenképpen oda kellett figyelnem, és ő volt az, akivel beszélgethettem. Persze neki azt állítottam, hogy minden rendben körülöttem, és közben átkoztam magam, hogy az utóbbi időben kavarodó bonyodalmak miatt megint titkolóznom és hazudnom kellett. Amíg főztem a szülőmnek az ebédet, megint szemet szúrt apám vodkagyüjteményes szekrénykéje, így ismét belenyaltam bánatomban egy vodkás üvegbe, és ha már elkezdődött a tánc, adtam az élvezeteknek. Nagyon kellett az a zsibbadás, ami elnyomta bennem a háborgást. Miután anyám körül délutánra mindent elvégeztem, elmentem fürdeni. A nyavalyás képzeletem egyfolytában azt a téveszmét szülte, hogy le kell mosnom magamról mindent. A bűzt, a hazugságokat, a kételyeket és a sértődést, és ebben segített a vodka, amit magammal cipeltem. Üresjárat kellett, és bár tudtam, hogy eltompított tudattal képtelenség újratervezni az életem, szükségem volt némi nyugalmasabb időre. Ebből az eltompult fásultságból szakított ki végül a bejárati ajtó csengője.
Teljesen természetesen nyitottam ajtót egy szál fehér törölközőt a derekamra csavarva, vizes testtel, mezítlábasan. A beáramló hideg levegő egy pillanatra borzongást okozott, de az enyhén bizonytalanul hullámzó falak mintha megszilárdultak volna előttem. Az osztályfőnököm állt hosszú, vörös kabátban a küszöbön, sál helyett reszketegen fogta össze a nyakán a magas szőrmegallért.
– Tanárnő? – lepődtem meg, egy pillanatra elvesztettem az egyébként is megtépázott ítélőképességem.
– Szia Sanyi! Beszélnem kell a szüleiddel. – jelentette ki a nő határozottan, mintegy bebocsátást kérve.
– Nem hiszem, hogy sokat tudna segíteni bármelyikük is magának. – álltam útját a jól szituált, elegáns asszonynak.
– Már miért is nem? Nincsenek itthon? – vont kérdőre az osztályfőnök.
– Mert apám Buenos Airesben dolgozik, anyám meg hónapok óta fekvőbeteg, képtelen bármire. – vontam vállat. Az asszony szemében meglepődés látszott, kis időre kizökkent a szerepéből.
– Anyukáddal akkor is beszélnem kell! – közölte határozottan.
– Kérem, ne tegye! Egyébként is megviseli a betegség, nincs értelme még lelkileg is összetörni. – intettem nemet a fejemmel.
– Mennyire beteg? – ébredt némi együttérzés a pedagógusban, kissé lehalkította a hangját.
– Hónapok óta nem tud felkelni. Gyakorlatilag ágyhoz van kötve még legalább decemberig. Nagyon súlyos gerincsérve van.
– És ki viseli gondját, ha szabad kérdeznem? – gyűltek a kérdések az osztályfőnök fejében, szemmel láthatóan másra számíthatott.
– Hát én, meg néha a nővérem, amikor én nem érek rá. – hajtottam le a fejem. Az osztályfőnök szemei kikerekedtek, azonban nem ejtették a fejére, kiszúrt rajtam valamit, és rögtön rákérdezett.
– Te ittál, Sanyi?
– Igen, ittam. – válaszoltam egyszerűen. Nem volt értelme tagadni az előrehaladott részegségem.
– Legalább őszinte vagy. – jelentette ki az apró termetű nő – Akkor legalább veled kell megbeszélnem, mi történt ma az iskolában. Tudod, hogy nem játszhatsz a tűzzel, mert az előző iskoládból is verekedés miatt kicsaptak! – adta tudtomra a látogatása okát – Bemehetek? – kérdezett rá, mert én csak álltam az ajtóban rendíthetetlenül.
– Ja, persze! Bocsánat. – álltam félre. Az osztályfőnök levette a kabátját, felakasztotta a fogasra, majd kibújtatta a harisnyás lábait a magassarkú cipőből, én meg csak álltam ott egy szál törölközőben, és valószínűleg a vodkának köszönhetően a nő alakjára koncentráltam. Vékony testű volt, még Zsuzskánál is vékonyabb, ráadásul alacsony is, amit a magassarkú cipőivel igyekezett kompenzálni. Egyébként ott, az ajtó mögött jöttem rá, hogy órákon már hányszor néztem rá férfiszemmel, csak sosem gondoltam ezt tovább. Alapvetően tetszett a megjelenése, az öltözködési stílusa, a hajviselete, és a sminkmentes természetessége. A középen elválasztott, sima, hosszú haja rendkívüli szelídséget és kislányos megjelenést kölcsönzött a hosszú, ovális arcnak. A viszonylag vastag szemöldöke és karakteres, nagy orra is egyedivé tette a pofiját, a szépívű, széles szája pedig festék nélkül is nagyon aranyossá varázsolta a mosolyát. A hosszúujjú, virágmintás felsője, ami csak itt-ott simult a testéhez, teljes diszkrécióval sugallta az egyenes tartást és az apró melleket. A fekete, térd felett érő szoknya megmutatta a sovány, de feszes feneket, a hosszú, karcsú lábak a világosbarna harisnyában hibátlannak tűntek. Éreztem, hogy a vodka egészen más szemszögből láttatja velem a pedagógust, akit alapvetően tiszteltem.
– Melyik anyukád szobája? – egyenesedett fel a kicsi nő. Megérezte, hogy bámulom, talán még zavarba is jött kicsit, hogy annyira nyíltan legeltettem rajta a szemeim. De ez a tény engem nem igazán érdekelt. Mondja el, amit akar, és menjen a dolgára.
– Ez itt balra, de, ha lehet, beszéljünk inkább nálam, hogy ne hallja édesanyám! – mutattam a lépcső felé. A nő elindult felfelé, de egy pillanatra hátra fordult.
– Látom, meg sem törölköztél, pont rosszkor jöttem? – próbált közvetlen és barátságos lenni.
– Maga soha nem jöhet rosszkor, tanárnő. Valószínűleg csak az a rossz, amiért érkezett.
– No, igen. Itt balra, vagy jobbra? – torpant meg a lépcső tetején.
– Balra van a szobám. – siettem megkerülni a nőt, hogy gyorsan rendet csináljak az ágyon, amit Ninával sikerült alaposan összedencelni. Eszembe jutott, hogy illene elnézést kérni a rendetlenségért, de ha már hívatlanul jött az osztályfőnök, viselje a következményét. A nő megállt felettem. Amíg nagy sietve tevékenykedtem az ágyneműmmel, ő diszkréten körülnézett.
– Szép rend van a szobádban, egyáltalán, az egész házban! – dicsért meg, aztán leült az ágyam szélére, míg én az íróasztalom sarkára helyezkedtem – Te nem fázol, Sanya?
– Nem, nem fázok. – vontam vállat. Vártam, hogy előrukkol a jövetele céljával.
– Oké, akkor vágjunk a közepébe. – sóhajtott a nő, mintha erőt gyűjtene a további mondandójához – Figyelj Sanya! Elmondod nekem, mi történt ma az osztályban? Miért ordítottál? És mi köze van ennek Zsuzskához?
A részegségem ellenére belesápadtam a kérdésekbe. Nagyon sok múlott azon, hogyan ítél meg a jövőben ez a nő. Elbizonytalanodtam. Azt gondoltam, egyszerűen csak közli, hogy a viselkedésem vele szemben nem volt elfogadható, és eljárást indíttat ellenem, de meglepetésemre ő az okokra volt kíváncsi. A vodkagőzös fejemben feléledt valami csapatszellem, ami az osztály bizalmáról szólt, holott nem volt sok alkalmam megtapasztalni a szolidalitást részükről.
– Miért nem kérdezte meg az osztályt, tanárnő? Ők el tudták volna mondani, mi történt tulajdonképpen. – tértem ki a válaszadás elől.
– Természetesen megkérdeztem, de senki sem akart válaszolni. Viszont valami nagyon súlyos probléma lehetett, mert mindenki megszeppenve ült a fenekén, és hiába faggatóztam, senki sem felelt. Ezért most tőled akarom hallani! – beszélt a nő komor képpel, és próbált erőt adni a hanglejtésébe. A hangsúlyával nyomatékosan éreztette, hogy ő tanárként felettem áll.
– Ha ők nem mondtak semmit, akkor én sem mondhatok semmit, tanárnő. – ráztam meg a lehajtott fejem. A harisnyán átvilágító apró lábujjait stírolták a szemeim. A nő idegesen megremegett.
– Figyelj, Sanyi! Ne játssz a türelmemmel! Tudom, hogy súlyos testi sértés és verekedések miatt küldtek el az előző iskoládból. Azt is látom, hogy az osztálytársaid félnek tőled, aminek biztosan vannak okai. Vagy őszinte leszel velem, és elmondasz mindent, vagy megelőzöm a bajt, és elküldelek az osztályból, mielőtt ismét tettlegességig fajulna a helyzet. Megértetted? – emelte meg a hangját. A szigor még jobban kiemelte a szája körüli ráncokat.
Rendkívül rosszul esett a követelőzése, amitől már csak a fenyegetése volt rettenetesebb. Egy pillanat alatt kiszaladt a fejemből a vér.
– Hát maga is? – suttogtam magam elé panaszosan.
– Mit én is? – kérdezett vissza az osztályfőnök, mert nem értette, hová akarok kilyukadni.
– Maga is gyűlöl, mint a többiek. – suttogtam magam elé. Az osztályfőnök felpattant, tett egy tétova lépést felém, majd megállt egy rövid időre.
– Sanyi, ne csináld ezt velem! – mondta végül, és nem törődve a még nedves bőrömmel, hozzám lépett, és igazi, meleg szívvel átölelt.
– Nem gyűlöllek, Sanyi, csak nem tudom, hogyan kezeljelek. Elhiheted, hogy jót akarok! – suttogta, miközben simogatta a hátam, és az arcát hozzányomta az enyémhez. Nem tudom, mennyire játszott szerepet a vodka, de visszaöleltem. A két, erős karom körbefonta a vékony derekat, és szorosan magamhoz vontam a törékeny testet. Egészen kellemes nárcisz illat csapta meg az orromat. A nő meleg teste életerőt lehelt belém. Hogy miért csókoltam a csupasz nyakába? Tudtam, hogy azzal átlépek egy határt, de nem akartam elfojtani a késztetést. Az osztályfőnök megmerevedett. Hosszú másodpercek teltek, mire megpróbálta eltaszítani magát tőlem, de gyenge karjai nem engedelmeskedhettek az izmaim fogságában.
– Sanyi, ezt nem szabad! – figyelmeztetett háromszor is, de nem tudott eltéríteni a szándékomtól. Izgalmat éreztem, gyorsan erőre kapó, különleges izgalmat. Az osztályfőnököm, pont, mint Nelli néni azt az eleganciát képviselte, ami annyira tetszett a nőkben. Egyszerre volt csinos, jól öltözött, édesen ápolt és igényes, de egyáltalán nem hivalkodó. Nő volt, egy jó nő, aki a karjaimban a maga visszafogott illatával felizgatott. Nem engedtem el, hiába kérte. Nem fogtam le a kezeit, csak simogattam mindenütt, ahol csak értem a vállaitól a derekáig, és a nyakát csókoltam, meg ahol a meztelenségét élvezhettem. Még az apró fülét is megízleltem. A nő megremegett, aztán a hiábavaló ellenkezésnek is véget vetett. Egy darabig tűrte a tolakodásom, utána két kézzel megragadta a fejem, és legnagyobb meglepetésemre megcsókolt. Akkora szenvedélyről tett tanúbizonyságot, amit ki nem
néztem volna belőle. A vékony, festetlen ajkai lázas sietséggel habzsolták a szám, és csak ekkor tudatosult bennem, hogy felforrt a középkorú nő higgadt vére. Negyvennyolc éves volt, ezt tudtam egy előttem zajló, iskolai beszélgetésből, de fiatalokat megszégyenítő fürgeséggel csókolt, és nem csak az ajkait vitte bele ebbe a szédületes tempóba, hanem az egész teste beleremegett. Felálltam az asztal sarkáról, hogy még jobban magamhoz szoríthassam. Már nem érdekelt, hogy a törülközőm kibomlott, és leesni készül, és csak az egymáshoz dörgölőző testünk tartotta még a helyén egy rövid ideig. A hév, ami a nőt utolérte, engem is a hatalmába kerített. Egyszerűen áthúztam a fején a virágmintás felsőjét, aztán kikapcsoltam a melltartóját, miközben a felsőtestünk sokszor és sokféleképpen érintkezett. A meleg bőr csak még jobban feltüzelt. Tetszett! Nagyon tetszett a szenvedélyes nő minden mozdulata, mégis valahogy az én akaratomnak kellett érvényesülnie. Eltoltam kissé magamtól a fehér bőrű asszonyt, majd a nyakába hajoltam. A csókot élvezte, és megértette, hogy konkrét elképzeléseim vannak, ezért sietve helyet cserélt velem. Ő támaszkodott az íróasztalom széléhez, és boldog mosollyal itta a melleire adott puszik bizsergető örömét, mintegy kiszolgáltatva magát az akaratomnak. Nem beszéltünk. Felesleges volt minden szó, a pillanat csak a testbeszédnek engedett hatalmas teret. Az apró, de nagyon kacéran ágaskodó mellbimbóktól elszakadtam. A nő érezte, hogy tetszik nekem, ezért még időt is hagyott, hogy az ajkaim után a szemeimmel is gyönyörködjek a kicsi mellei valódi szépségében. A törölköző végleg elhagyta a rendeltetési helyét, de már nem érdekelt. Az ágaskodó férfiasságom csak bizonyítékul szolgált arra, hogy mennyire édes nekem a nő teste, és közelsége. Az osztályfőnököm fehér arcán még nagyobbra nőttek a pír vörös foltjai. Lenézett, és az alsó ajkába harapott. Pont, mint Nefi, amikor meztelenül látott, futott át az agyamon. De nagyon nem akartam Nefire emlékezni, ezért inkább a tanárnőm szoknyájának szenteltem a figyelmem. A nő édesen elmosolyodott az ügyetlen és suta tapogatózásomra, majd ő maga oldotti ki a ruha gombját. A zipzárt, és a vetkőztetést átengedte nekem. Gyönyörködött a hevületemben, és édes sóhajainak forró lehelete megérintette az érzékeim. A harisnyanadrág sokkal egyszerűbben volt eltávolítható. Letérdeltem a nő elé, és a vékony, de kecses lábairól lassan, hatásvadász pillantásokkal operáltam le a finom nylont, mint valami selymes bőrt, hogy puszikkal ízleljek valami még finomabbat, forró és tüzes, izgalomtól megremegő combokat. Szemet szúró, sűrű szemérzetszőrzet csábította az arcom közelebb, de ennek még ellen tudtam állni. Sokkal jobban megérintett a szeméremtestből áradó intenzív illat, ami feromonokkal volt tele, és csak még tovább ingerelt. Egyenként végigcsókoltam a megemelt, pici lábujjakat, aztán felegyenesedve, a combjainál megemelve magamhoz szorítottam az asszonyt, és vittem magammal az ágyra. A nő hangosan kuncogott, miközben próbált beleszívni a nyakamba, aztán a hátára kerülve elengedett egy pillanatra. Feljebb tolta magát az ágy végébe, majd a combjai közé engedett. Egy pillanatra, mintha imádkozna, lecsukta a szemeit, úgy várta, hogy belé hatoljak. Az öle forró volt, árasztotta magából a szerelem nedvét, aminek átható illata lassan az egész szobát betöltötte. Könnyedén fogadott magába apró kis sóhajtással járó elernyedéssel, aztán megpróbált átölelni, magához húzni, de én inkább a karjaimra támaszkodtam, és lenéztem az érintkező szemérmeinkre. A nő arcán valami elnéző grimasz siklott keresztül, talán azon mosolygott, milyen fontos lehet nekem a vizualitás. A korábbi, szenvedélyes mozgása édes odaadássá szelídült, csak próbálta felvenni a csípőm kemény lökéseinek egyhangú ritmusát. Látszólag mindent elengedett. Annyira mindent, hogy kezét-lábát széttárta, mint egy levelibéka feküdt a hátán, csupán az arcát formálták át a testi élvezetek hatásai. A pici mellei nem ringtak úgy, mint Ninának, de ettől függetlenül ugyanolyan csodás volt végignézni rajtuk. Az aktus talán monotonnak tűnt volna, ha a nő nem száguld olyan követhetetlen gyorsasággal az orgazmus felé. Minden tolás újabb és újabb élvezettel gyarapította az ismereteimet a testem működését illetően. Élveztem a péniszem és minden más izmom fokozódó keménységét, az uralkodást a nő felett, ami valójában csak a férfilétemet volt hivatott megerősíteni. Gyönyörű érzésekkel ajándékozott meg a pici nő farkamra simuló hüvelye, ami egyre csak szorosabb és szorosabb lett, hogy aztán az egész nő beleremegjen a gyönyör kitörésébe. Abban a pillanatban csodáltam az emberi test eme szépségét, de én is vágytam a kielégülésre, ezért kicsi várakozás után óvatosan, de szinte elölről kezdtem az aktust. Ismét végigjártam azt az utat, amelyen keresztül az osztályfőnökömet eljuttattam az orgazmusig. Eszembe sem jutott, hogy a nőnek esetleg elég lett volna az az egy, rövidke menet, csak csináltam, amire a vágyaim vezéreltek. A második orgazmus kicsit nehezebben érkezett, de ugyanúgy, ha nem jobban átjárta az apró nő testét, és csak hangos szuszogás kísérte. Ekkorra már felismertem azt a tényt, hogy a nő mennyire engedékeny. Simán fordítottam a hasára, majd a combjai közé térdelve megemeltem a csípőjénél fogva. Szegény csak kapálózott a levegőben a lábaival, a kezeivel meg próbált egyensúlyozni, aztán megérezte a fenekén az arcom melegét. Megnyugodott, vagy inkább csak várta, mi fog történni. A félgömbjeire záporozó puszik nyomán kuncogni kezdett, de amikor a nyelvem megérezte a feneke hajlatában lefelé haladni, felszisszent.
– Csak nem fáj? – szólaltam meg mosolyogva hosszú idő után először.
– Hülye vagy! Hogy fájna? Csak olyan... csak olyan... – keresgélte a megfelelő szavakat.
– Olyan tiszta vagy és makulátlan, nincs hely, ahol ne puszilnálak meg szívesen! – adtam tudtára a véleményem, és azonnal belenyaltam a fenekébe, majd még jobban megemelve a csípőjét a nyelvem átbukott a keskeny gáton, hogy megízlelhessem a szerelem nedvét árasztó vaginájának varázsát. A szeméremteste engedett, a rózsaszín, apró ajkak ellenállás nélkül fogadták a nyelvem maguk közé. A nő felnyögött, de mint korábban, csak fejjel lefelé lógva várta a tetteim következményeit. A sóhajai mennyeien szaporodtak a rövid nyelvcsapások nyomán, csupán a combjai remegtek meg egy-egy jól irányzott csiklóérintés után. Ez a testhelyzet valahogy kedvemre volt. Megízlelhettem a nőt, kitárulkozott előttem, és ez többet jelentett annál, mint ha csak egyszerűen hagyta volna magát megkefélni. Azon is elgondolkodtam, feljebb emelem, hogy az arca közelebb kerüljön a péniszemhez, de aztán nem akartam elmulasztani a látványt, ha az orálszex az ő részéről mégis megtörténne.
Mikor harmadszor is elélvezett, furcsán elnehezült a teste. Már szinte a nyögéseiből tudtam, mikor következik be a pillanat, és egyre jobban vártam és felettébb élveztem. A teste mélyéről kifelé pulzáló lökéshullámok boldoggá tettek, a nyelvem visszatévedt a nő ánuszára, hogy ott tapasztaljam meg a kemény izmok ritmikus összehúzódásait. Az osztályfőnököm úgy elcsendesedett, mintha valami eltört volna valami benne. Nem szólt, nem tiltakozott, azt a maradék kis ellenállását vagy segítőkészségét is sutba dobta, amit addig látszólag passzívan művelt. Oldalra fordított fejjel, nyitott szemmel bámúlt a semmibe, míg én hasra fektettem, és végigpusziltam a keskeny, bordákkal szabdalt hátát. Akkor sem mozdult, amikor hátulról belé hatoltam. A vékony feneke nem tudott távol tartani, a puncija pedig mágnesként fogadta magába a péniszem, amit a nő nem akart megakadályozni. A nedves punci idétlen cuppogása törte meg az apró nyögéseinket. Az osztályfőnök ezen elkezdett mosolyogni végre, aztán hátra nyúlt, belemarkolt a hajamba, ezzel a felsőtestem mozdulatlanságra ítélte, viszont egyben édes csókra is tudott kényszeríteni.
– Csináld nagyon lassan! – suttogta, de nem engedte, hogy ismét a karjaimra támaszkodjak. Egy kicsit a testére kellett nehezednem, és csak csípőből faragni egyre őrületesebbé a lassan érkező élvezetet. Fogta a hajam, és addig nem is engedett el, amíg nem érezte, hogy engem is átjár a magömlés mámora. A teste lett a magjaim temetője, de ettől csak még közelebb éreztük magunkat egymáshoz, nekem legalábbis ezt az üzenetet küldte a kicsi nő. És a csókja? A nagy hév után lassú, nyálas és érzéki lett, ami sokkal jobban ízlett, mint a kezdeti kapkodás.
– Kérsz valamit inni? Vagy csináljak valamit enni? – kérdeztem megsimogatva az arcát. Nem szerelem volt ez, nem is egy elmélyült érzelem, csak valami szeretetéhség, amit rajta keresztül tudtam kielégíteni.
– Köszi, semmit sem kérek! Legfeljebb jeget a lábaim közé! – vetette magát hanyatt, kényelembe helyezkedett, és széttárva a lábait két tenyerével letakarta a szeméremtestét, miközben halkan nevetgélt.
– Jeget nem tudok neked főzni! – nevettem vele együtt, és mellé feküdtem, érezze, hogy jól érzem magam a társaságában. A bal kezem rátettem a kézfejeire, mintha szívesebben taperolnám a szeméremajkait, de nem akartam tolakodónak és kielégületlennek látszani. Már az is nagy szó volt, hogy az ágyamban kötött ki.
– Elárulod a neved? Csak annyit tudok, hogy Istvánné, de mégsem szólíthatlak így! – fordultam hozzá bizalommal, amitől megcsillantak a barna szemgolyói, és furcsán pislogott egyet.
– Nóra. Csodálkozom, hogy nem tudtad a nevem, mikor annyi minden másra tudod a választ.
– Nóra! Leszel a szeretőm? – vetődött fel bennem a kérdés, és egy pillanatra sem kerteltem, csak kimondtam, ahogy felötlött. A nő rám nézett. Maga sem tudta, hogy sírjon, vagy nevessen.
– Ez nem ilyen egyszerű! – jelentette ki, de magyarázni nem kezdte az érveit.
– Dehogyis nem egyszerű! Nekem nagyon kellesz! Meg tudjuk oldani!
– Tudom, hogy rettentő nagy őrültséget csinálok, de nem akarom megbánni. Semmit sem tudok megígérni neked, Sanyi. Csak szeretnék maximálisan bízni benned!
A kényes kérdés kényelmetlenné tette a pillanatot, ezért próbáltam a nőt nyugtatgatni, hogy nélküle soha, semmit nem teszek, megígértem a legbizalmasabb diszkréciót és titoktartást. Nóra megnyugodni látszott.
– Tudom, hogy okos vagy, és számíthatok rád! – mondta a nő, és lemászott az ágyról. A gyönyörű meztelen test kecses mozdulatait csak szemmel követtem, de meghatóan jó volt látni, hogy nincs szégyenérzete előttem.
– Nem vagyok okos. – ingattam meg a fejem.
– Nem úgy tűnik! Az egy dolog, hogy kitűnő tanuló vagy és mindenből jeles. Az osztályban sok mindent rebesgetnek a verebek, meg aztán ott van a tegnapi nap. Károlynak, a töritanárodnak az álla lesett, mikor tapasztalta, milyen ügyesen és flottul vezeted a csapatot a szabadulószobában, és azt mondta, te voltál az egyetlen, aki szinte mindenre tudtad a választ. És ennek a tanáriban is híre ment. Azt állította, sokkal többet tudsz, mint amit az iskolában látni lehet belőled. Egy igazi vezéregyéniség lakozik benned. És itt van még ez a sok talány! – emelt fel az íróasztalról egy héber jegyzetekkel teli füzetet – Ez a te írásod? – bámult rám vissza.
– Ugyan, ez semmit sem jelent.
– Lehet, hogy neked még nem, de mindenki másnak igen. Te írásod, vagy sem? – lebegtette meg ismét a füzetet.
– Az enyém.
– Lám, lám! Az az igazság, hogy senki sem ismer téged, mert folyamatosan magadba zárkózol. A kényszerű válaszokon keresztül semmi pluszt nem lehet megtudni rólad. Apropó! Ha már itt tartunk! Miért mondtad tegnap, hogy nincs helyed az iskolában? – éreztem, hogy a barátság látszatán keresztül akar közelebb kerülni hozzám, de ez mégis inkább jó dolognak számított.
– Mintha nem tudnád! A legtöbb ember megnézi az arcom, és rögtön olyan szörnynek bélyegez, akitől félni kell. Nem sokkal jobb az sem, ha csak szánakoznak. Így éltem eddig, és nem tudtam megszerettetni magam senkivel.
– Ez borzasztó, Sanyi! Akkor ezért vagy ennyire visszahúzódó és csendes? És Zsuzskával mi a helyzet? Tegnap hiába faggattam az osztályt, csak annyit tudtam meg, hogy őt csendesítetted le, és megvédted, amikor ordítottál a többiekre. Mindenki azt állította, hogy nem miattad volt a balhé, de hogy mi történt valójában, egyikük sem volt hajlandó elmondani. Állítólag korábban Zsuzska volt, aki bizonyos fokig a barátod lett. – mosolyodott el Nóra, miközben mintegy pótcselekvésként belelapozgatott a többi füzetembe, és elolvasta az asztalon hagyott könyveim címeit.
– Zsuzska nem a barátom, kerül engem. – nem akartam róla beszélni, mert kissé elgyengített a hozzá kötődő érzelem.
– Szeretném, ha elárulnád, mi történt tegnap! Azt hiszem, érezheted már, hogy megbízhatsz bennem!
– Rendben. Elmondom, ha megígéred, hogy nem csinálsz ügyet belőle, és úgy teszel, mint aki semmiről sem tud. – adtam be a derekam, és bár féltem kiadni az érzéseimet, a nő megérdemelte, hogy őszinte legyek vele. Úgy is megtudja előbb – utóbb valakitől, mit művelt Nefelejcs. Nóra lelkesen, mintegy kamaszlányként odafutott az ágyamhoz és mellém ült, azzal is jelezve, mennyire figyel. Hogy szándékosan kezdte-e a szőrös combom belsejét simogatni, azt már nem kérdeztem meg. Nagyon érzékeny területen érintett, de olyan jó volt látni a cinkos kíváncsiságot az arcán.
– Hol is kezdjem? – vettem mély levegőt – Talán ott, hogy amikor ide kerültem, első látásra beleszerettem Nefelejcs szépségébe.
– Az nem nehéz, sok fiúnak fájhat rá a foga. – bólintott elnéző vállrándítással Nóra.
– Én esélytelen voltam nála, de a nővérem egyik este elérte, hogy egyszer eljöjjön ide, hozzánk. És aznap, ha nem is terveztük, találkoztunk kettesben. Minden olyan véletlenül alakult, de utána volt is közöttünk valami, meg nem is. – próbáltam minél jobban egyszerűsíteni a történetet, hogy ne kelljen szégyenkeznem a hazugságok és a nővérem leszbikus kalandja miatt. Tényleg lenyeltem minden kompromittáló részletet.
– Mi volt köztetek? – kérdezett közbe a nő kíváncsiságtól vigyorgó képpel.
– Semmi olyan, csak annyival volt több, hogy meglátott meztelenül, amikor éjszaka a konyhában pucéran mentem innivalóért.
– Ó, az klassz lehetett! – nevetett Nóra, majd gyorsan kérdezett, mielőtt kivárhattam volna, hogy figyeljen – Mit keresett itt éjszaka Nefelejcs?
– A nővéremmel volt itt, nem velem! – éreztem, hogy meginog a mondókám, de a kitérést még nem ítéltem hazugságnak..
– Jól van, mondd tovább!
– Nem is oly régen még azt hittem, hogy Nefelejcs viszonozza az érzéseimet, de nagyot tévedtem. Hol haragudott valamiért, hol közeledett, de mindezt úgy, hogy kizárt minden nyilvánosságot. Amikor épp haragudott, akkor ismerkedtem meg Zsuzskával, akivel egy este találkoztunk nem messze innen egy parkban. Nem történt semmi olyan, de megváltoztak az érzéseim Nefelejcs iránt. Rájöttem, hogy csak a szépsége, a szexuális kisugárzása vonz, de ez nem is szerelem. Zsuzska viszont valahogyan megérintett, vonzott magához. Tetszett a szelídsége, az öltözködése mögötti vágy és szenvedély, a tudatossága, a barátsága. Aztán amikor felismertem ezt, és azt gondoltam, hogy Zsuzska mellett rám köszönhet a szerelem, a lány megsértődött azon, hogy nem árultam el neki, kivel volt az első szexuális élményem.
– Ők jó barátnők, talán miattad vesztek össze? – szólt közbe ismét Nóra. El nem engedte volna a tekintetem, mint valami hazugságvizsgáló, rezzenéstelen, pislogásmentes szemekkel leste minden rezdülésem. Csak a keze járt a combom belső felén, és szép lassan ismét életre keltette a férfiasságom, hiába próbáltam a mesémre koncentrálni. A simogatás, és a meztelen női test látványának hatásától nem tudtam elvonatkoztatni.
– Nem. Nem miattam vesztek össze. Nefelejcsnek csak a szex kellett, Zsuzska meg őszinteséget várt, de Nefelejcs direkt kérte, hogy senkinek ne mondjam el, mi történik közöttünk.
– Jó, eddig értem! De hogy került a veszekedésbe az osztály többi része? – hajolt közelebb az osztályfőnököm, mintha meg akarna csókolni, de aztán megállt, mintha a folytatás a válaszomtól függene.
– Mert ez csak a történet eleje. – nyeltem nagyot. Magamhoz húzhattam volna Nórát, de sokkal komolyabb volt ez a pár perc, minthogy a bizalomépítés pillanatait tönkre tegyem.
– Ah, akkor szeretődként kérdezem, hogyan folytatódott a történet! – harapott Nóra édesen az alsó ajkába, és cinkos mosollyal közelebb fordult, hogy a másik kezével a hasizmaim dédelgesse.
– A szeretőmnek áruljam el? – játszottam egy rövid ideig a gondolattal – Oké, legyen! Szóval Zsuzska megsértődött rám, és elkezdett kerülni. Úgy éreztem, hogy hiába próbálok bocsánatot kérni, ezért el akartam engedni még a gondolatát is, hogy ebből tényleg kapcsolat lehet. És akkor...
– És akkor? – sürgetett Nóra.
– Ne beszélj már közbe, kizökkentesz! – szóltam rá.
– Jól van, na, csak mondd tovább!
– Az történt, hogy egyik délután utánam jött Nefelejcs. Aznap délután elvettük egymás szüzességét. Már azt hittem, minden jól alakul, de másnap Nefi megbolondult, és a suliban, tanítás után esett nekem. Én meg hülye fejjel hagytam magam. A baj ott kezdődött, amikor Marietta ránk nyitott. Nála még el is tudtam volna érni, hogy hallgasson, de mire sikerült beszélnem vele, már tovább adta a híreket, és másnap szomorúan tapasztaltam, hogy az in fragranti híre futótűzként terjedt.
– Az osztályteremben szeretkeztetek?
– Igen. – sóhajtottam mélyet.
– Akkor ezért estek neked a többiek. – vonta le a következtetést a tapasztalt pedagógus.
– Nem nekem! Egy másik osztályba járó fiú kérte számon Nefelejcset a fülem hallatára. Engem majomnak nevezett, de nem ez volt a nagyobb baj, mert ezt már megszoktam. Kiderült, hogy Nefelejcsnek nagyon intenzív a nemi élete. Több fiúnak is volt valami hozzáfűzni valója a történtekhez, úgy is mondhatnám, beismerő vallomást tettek. A vádak nyomása elől Nefelejcs elfutott. Csak ott tudatosult bennem, hogy engem is csak használt. Játszott a fiúkkal. Előttem is voltak kapcsolatai, és utánam is, méghozzá nagyon mozgalmas életet élt. Zsuzska pedig megpróbálta védeni, merthogy a fiúk is csak kihasználták Nefelejcset.
– Te vetted el a szüzességét, akkor hogy játszott a többiekkel? – lepődött meg Nóra.
– Orálisan elégítette ki őket. Még aznap este is, amikor elvettem a szüzességét, aznap este is megcsalt valakivel.
– Uram Isten! Nem lehet, hogy beteg? Úgy értem, pszichésen. – komorult el az osztályfőnök arca.
– De, nagyon valószínű, hogy van valami baj a fejében. Most pillanatnyilag épp gyűlölöm, és nem akarok találkozni Nefivel.
– És ezért iszol? Nem bírod máshogyan elviselni a csalódásokat? – szörnyülködött pár pillanatig az osztályfőnök, majd furcsa fintort vágott – Tudod, hogy az alkohol nem megoldás semmire!
– Persze, hogy tudom! De most kell nekem. Megnyugtat.
– Megnyugtat a francokat! – ellenkezett a felnőtt, okos nő, aztán látszólag elengedte a neheztelését – Kezdenünk kell valamit Nefelejccsel. Még ma el kell mennem hozzá.
– Azt már nem! Megígérted, hogy nem lépsz semmit! – dühödtem fel egy pillanatra, hirtelen felültem, megragadtam a csuklóit nyomatékot adva a bosszúságomnak – Kérlek, ne hozz kellemetlen helyzetbe!
– Jól van! Jól van, ne idegeskedj! Kivárjuk a hétfőt, meglátjuk, mi történik, és utána aszerint cselekszünk, ha szükséges. – beszélt Nóra teljesen higgadtan, mire elengedtem, és elmentem a vodkásüvegért, hogy kortyoljak egyet.
– Ne igyál, kérlek! Inkább gyere vissza az ágyra! – ütött meg a nő békülékeny hangot. Még a kezeit is kinyújtotta, azzal is jelezve, hogy ölelésre vár. Annyira őszinte volt ez a mozdulat, hogy szót fogadtam, és lefeküdtünk egymás mellé.
– Megígérem, hogy nem csinálok ügyet, ezért ha hétfőn megjelensz az iskolában, majd azt mondom, elbeszélgettem veled a tegnapi engedetlenségről. Nefelejccsel pedig kivárunk, de lásd be, hogy nem hagyhatjuk annyiban. Így jó lesz? – hízelgett Nóra, és megcsókolt, hogy elpárologtassa a mérgem. A sovány teste megint oly finoman dörgölőzött, amire csak egy igazi nő képes. Amilyen hirtelen felbosszantott, olyan gyorsan le is tudott szerelni.
– Nekem jó, de hagyj egy kis időt Nefelejcsnek, hogy tisztázza magában a tetteit. Mondanám, hogy nem érdekel már, de mélyen belegázolt a lelkembe, és azt nem könnyű megbocsátani. – simogattam ki a nő arcából a hosszú hajszálakat.
– Rendben, akkor ezt megbeszéltük! – mosolyodott el Nóra – Jól hámoztam ki a szavaidból, hogy akkor nem is Nefelejcsbe, hanem Zsuzskába szerettél bele? – facsarta ki a szívemet egy pillanatra.
– Semmi sincs közöttünk, és nem is lesz! Van egy gyönyörű szeretőm, akit épp most ölelek! – fordítottam Nórát magamra. Élvezettel simogattam végig a kiálló bordáit, a hátát és derekát, majd belemarkoltam a sovány feneke kicsi félgömbjeibe – Rám ijesztettél egy kicsit, Nóra. Ne légy nekem kotnyeles!
– Igen? Néha tényleg sokat jártatom a szám, de most nem is beszéltem annyit. – ragyogott ismét a nő arca. Az aláhulló hajtincseinek végeivel szándékosan csiklandozta az arcomat.
– Nem jártatod eleget a szád! – évődtem a nővel.
– Akarod, hogy többet jártassam? – kérdezte a pedagógus, azonban éreztem, nem akarja kihallani a lényeget.
– Naná! Vegyél a szádba, akkor élvezni fogom, bármeddig jártatod! – vigyorogtam el magam. Nóra fintorgott egyet.
– Azt nem szeretem. – közölte sajnálkozó arckifejezéssel.
– Jó, megértem. És azt meg tudnád tenni, hogy az arcbőröddel simogatod? Nem kell a szádba venned, ha nem akarod, csak szeretném látni és érezni, hogy milyen finoman tudsz felizgatni.
A nő egy pillanatig a szemezett velem, a lelkem legmélyebb bugyraiban kereste a szándékaim tisztaságát, aztán kedvesen elmosolyodott.
– Jó, az menni fog. – suttogta, majd végigcsókolva a szőrös mellkasom lecsúszott a felsőtestével a combjaimra. Vártam, hogy célt érjen, hiszen kíváncsi voltam. Megfontolt volt és lehetetlenül óvatos. A szemeivel felmérte a távolságot, aztán a bal arcát ráfektette a félkemény péniszemre. Egy darabig nem is tett mást. Vigyorgott, nagyokat pislogott. A kezei a bordáimon pihentek. Aztán felnézett a szemeimbe, mielőtt az állával enyhe nyomást gyakorolt volna a farkam tövére. A nő érezte, hogy megrándulok, de azt is tapasztalta, hogy a hímvesszőm növekedésnek indul. Átfordította a fejét, a jobb arcával is megsimogatott. Megint hatásvadász szünetet tartott. Lenyúlt, a két combomat szétnyittatta velem, aztán közéjük feküdt. A szemei még mindig bűvöltek, aztán lecsukódtak, és az orra a két herém közé fúródott. Felsóhajtottam, ugyanakkor különlegesen kellemes bizsergés járta át a testem. Az orr megemelkedett, mint ahogyan a fejem is, hogy a kíváncsiságom kielégítsem. Apró puszik landoltak a zacskómban ide-oda taszított golyóimon, és a kicsi csókok lassan átköltöztek a farkam tövére. Nóra ismét felnézett, hogy konstatálja a tudománya megérett gyümölcsét. A hímvesszőm elemelkedett a hasamtól, és már feszülve várta az újabb érintéseket, én pedig türelmetlenül nyögdécseltem. A női ajkak oldalról fogták ét az erektált férfiszerszámot. Talán még harapott is kicsit, de nem érdekelt, csupa kellemes pillanatot szerzett a nem várt ügyességével. Nóra feljebb kúszott. A kicsi mellei nekifeszültek a combjaimnak, de ez már szinte nem is számított abban a pillanatban, amikor egy kinyújtott nyelv végigkúszott a farkamon egészen a fitymafékig. Még hogy nem szereti, amikor teljesen felizgul tőle? Megint éreztem a nő izgalmának átható illatát, és a mozdulatai, lélegzete is arról árulkodott, nagyon is magával ragadta a kényeztetés a drága Nórát. Innem már egyre gyorsultak az események. A nő két keze rákerült a péniszemre, és a makkomat megpróbálta a szájába venni. Ismét azt a kezdeti, mindent elsöprő szenvedélyt éreztem a nő mozdulatain, mint amikor legelőször megadta magát az akaratomnak. Csodás izgalom száguldott rajtam végig, már el is képzeltem, milyen lenne így átélni az orgazmus szépségét, de aztán meggondoltam magam, hiszen a tanárnőm mondta, nem szereti ezt csinálni. Még pár másodpercig hagytam magam illúzióban ringatni, aztán felülve felhúztam magamhoz a nőt. A testi erőm elég volt ahhoz, hogy könnyedén felemeljem a fenekénél fogva. Körbe fontak a combjai, én pedig lassan ráengedtem a testét a hímvesszőmre. Annyira jó volt látni, hogy élvezi a percet, és pillanatok alatt elkezdett zihálni, nyöszörögni. Nekem csak emelgetni kellett a kicsi nő élvezetes testét, és tartani a ritmust. Nóra tehetetlenségre volt ítélve, de bánta is ő, amikor a gyönyör rohamosan közeledett felé? Talán ez volt az egyetlen ok, amiért lefeküdt velem? Túlságosan szerette a gyönyört? Abban a pillanatban talán bolondság is volt ezen elmélkedni.
– Fordulj át, hogy háttal legyél felém! – adtam az utasítást és hanyatt feküdtem. A nő pillanatok alatt átvetette rajtam a lábait, még csak ki sem csusszantam belőle, aztán ő kezdett el rajtam lovagolni.  Pont úgy néz ki, mint Zsuzska. Ha fekete lenne Nóra haja, talán a lánnyal össze is téveszthetném, gondoltam az egyenes, keskeny hátban gyönyörködve. Megragadtam a csontos csípőt, aztán becsuktam a szemeim, hogy teljesen bele tudjam magam élni az illúzióba. A tanárnő brutálisan ügyes technikával tekergette a csípőjét, és olyan jól tudta előre-hátra tolásokkal stimulálni a péniszem, hogy hamarabb elélveztem, mint ő. Levegőért kapkodva spricceltem a vaginájába, tulajdonképpen az ő gyönyörére alig tudtam odafigyelni. Még mindig Zsuzska illúziójában bolyongott a képzeletem. Ennek a vágyálomnak azonban hamarosan vége szakadt. Mélységes hálát kezdtem érezni Nóra iránt, amiért olyan édesen próbál a kedvemben járni. Tudtam, hogy egy olyan kapcsolatba bonyolódtunk, ami nem tarthat örökké, és valahol azt is felfogtam, hogy ennek a találkozónak is csak a szex, az intimitás az alapja. Talán ezért jutott eszembe, hogy minél jobban a nő kedvében kell járni, igyekeztem a leggyengédebben csókolni az együttlétünk után. Nóra egy darabig ragyogott, aztán leszállt mellőlem az ágyról. Kezdte összeszedegetni a ruháit.
– Nóra! Mikor találkozunk legközelebb? – éreztem máris a hiányát, holott még ott volt a szobámban, és édes, diszkrét intimitással húzta magára a bugyiját, aztán a harisnyát. Féltem egyedül maradni, hiszen pillanatnyilag ő volt az egyetlen, aki elfogadott olyannak, amilyen vagyok.
– Mikor? Hamarosan. – mosolygott a nő – Ne keress, ne légy feltűnő! Majd én kereslek, vagy írok üzenetet, ha lehetőségünk lesz találkozni.
– Menned kell? – tudakoltam csalódott hangon, amire a nő rám emelte nevető szemeit.
– Igen, mennem kell, de az emlékeimben magammal viszlek, és amíg nem találkozunk, milliószor szeretkezek veled! – bazsalygott, majd elkezdte magára ölteni a melltartóját és virágmintás felsőjét.
– Sokat kondizol, hogy ilyen erős vagy? – kérdezte, csak úgy mellékesen.
– Minden nap, ha az időm engedi. – léptem le az ágyról, hogy én is felöltözzek.
– Mennyit bírsz felemelni? – húzta fel Nóra a szemöldökét.
– Nem tudom. Százhatvanat talán még tudok. – vontam vállat, nekem az edzés egyfajta kikapcsolódást jelentett.
– Azt a...! Neked súlyemelőnek kellett volna menned! Az alkatod és az erőd megvan hozzá.
– Ugyan! A súlyemelés nem vonz engem. Korábban és aktívabban kellett volna elkezdeni foglalkozni vele, hogy tényleg aktív sportoló lehessek.
– Egyre érdekesebb vagy nekem! Még azt sem tudom, mit szeretnél csinálni érettségi után. Egyáltalán, semmit sem tudok rólad, pedig illene! – fejezte be Nóra az öltözködést és visszament az íróasztalomhoz, ismét a jegyzeteimben kezdett kotorászni.
– Nyelvész, vagy történész szeretnék lenni, még nem döntöttem el. Bár, amilyen zűrös most az életem, lehet, hogy az érettségiig sem jutok el. – álltam a nő háta mögé és átöleltem, kíváncsian nézegettem, miket olvas ki a jegyzeteimből.
– És ezeket az ákombákomokat érted, amiket ezekbe a füzetekbe feljegyeztél? Látom a könyveidből, hogy az ókor nagyon érdekel, de olvastad is valamelyiket? – kíváncsiskodott a nő, és jólesően dörgölőzött hozzám.
– Mindet olvastam. Amit most nézel, az kopt, de mellette tanulok más nyelveket is. Van rá időm, iskolán kívül nem járok sehová. – hajoltam közelebb, belecsókoltam ismét a nyakába. A meleg, puha bőrének érintése újabb vágyat ébresztett, hogy ki se eresszem Nórát a szobámból többé. Tudtam, hogy ez lehetetlen, az érzés mégis megmosolyogtatott, és kedvességgel töltött el. Csupán a kezeim szemtelenedtek el annyira, hogy a csípőjén keresztül két oldalon lecsúszva felhúzták a szoknyát a nő derekára. Egyetlen célom volt, benyúlni a lábai közé, és harisnyán keresztül simogatni a punciját.
– Ha tényleg ilyen okos vagy, nem értem, miért vagy ennyire magadnak való! – simogatta vissza Nóra a karom, de nem akart ellenállni nekem, hagyta, hogy ott érintsem, ahol csak szeretném – Azt hiszem, hatalmasat tévedett mindenki, aki leírt téged, mert látszólag egy vadember vagy, de egy különleges vadember! – sóhajtotta a nő, amikor megérintettem a punciját.
– És nem félsz a vadembertől? – szorítottam át fél karommal, hogy még kevesebb lehetősége legyen ellenállni.
– Nem! Nem félek! – húzta ki magát az asszony, hogy levegőt vegyen.
– Az jó, mert most ki foglak nyalni! – duruzsoltam a fülébe, és a saját szavam is még jobban beindította bennem a gerjedelmet. Nóra felemelte az egyik kezét, hátra nyúlva megsimogatta az arcom.
– Az előbb élveztél el bennem. – hallottam a szóbeli ellenvetését, de már teljesen begőzölve emeltem fel, hogy az ágyam szélére ültessem, és nem érdekelt, hogy mit beszél, csak cselekedtem, amire hajtott a vérem. A nő érdekes arckifejezést vágott. Megtámaszkodott a két karján, amíg lehúztam a térdhajlatáig a harisnyáját és bugyiját, aztán nyekkent egyet, mikor a hátára fektettem. Teljesen elpirult, kislányos pillantással vigyorgott rám, és hagyta, hogy a lábait egészen a mellkasára nyomjam. A bokáit keresztbe tette, a vékony teste kitűnően engedelmeskedett. Az ágyéka megemelkedett és a barna, csapzott szőrpamacs lassan az izgalomtól ketté vált, hogy az arcomnak utat engedjen. Egy darabig csak bámultam, tanulmányoztam a punci szépségét, a csikló picike gombját. Az apró szeméremajkak nedvesen, csalogatóan csillantak, és az izgalom illata egyre erősödve tolakodott az orromba. Nóra már ettől a kiszolgáltatott testhelyzettől is egyre jobban felizgult.
– Csináld, vadember! – suttogta, miután túl sokáig voltam elfoglalna a nézelődéssel. Hirtelen oda hajoltam a hüvelyéhez, amilyen mélyen tudtam, bedugtam a nyelvem, aztán végigcsúsztattam a szeméremajkai között. Nórában benn akadt a lélegzet, hogy aztán az ismétlésre kiszakadjon a mellkasából a nemtörődöm élvezet. Pillanatok alatt gyorsult fel a nő zihálása. Már nem volt csendes, visszafogott, markolászta az ágy takaróját, és néha úgy tűnt, mintha az öröm kitörése ellen erőlködne, vagy hadakozna. Ez a harc azonban most ritka rövid volt. Nóra megfeszült, aztán oldalra kifordulva rángatózott, amíg le nem csillapodott benne a viharos orgazmus. Meglepő lendülettel ült fel, hogy két kezével átfogja a fejem, és az arcomról módszeresen lecsókolja a rátapadt nedveket. Egy darabig csendes szuszogás és egyfajta eggyé olvadás következett. Ez a perc a meghittségével tette boldoggá a bolond fejem, csak sajnos nem tarthatott sokáig.
– Mennem kell, kedves vadember! – suttogta Nóra játékosan, majd megcsókolt, mielőtt felállt volna rendbe tenni magát.

Amíg Nóra az öltözködéssel és frizuraigazítással kapkodott, én végig azon elmélkedtem, milyen közel tudtam kerülni egy érett asszonyhoz érzelmileg. Valahol mégis szerettem a nőt, akit korábban ugyan sokszor megnéztem, de a közelébe sem mentem volna, ha nem visz rá a kényszer. És eszembe jutott Nina is. Aztán Nefelejcs. Miért ragaszkodok én ennyire hozzájuk? Persze tudtam, hogy a hosszú magányosság után megízlelve a társaságot, ez az érzés csak még jobban a hatalmába kerített. És akkor még mindig nem voltam kibékülve magammal, hiszen Zsuzska volt az a lány, a nő, akinek minden szava, minden cselekedete a legtöbbet számított, és akire valamiért mindenkinél jobban vágytam. Hiába is akartam, nem tudtam kiverni a fejemből a gyászos öltözetű, felnőttesen túlsminkelt, vékonyka termetű, magas lány hiányát.
Óvatlan voltam. A bejárati ajtót én nyitottam ki Nórának. Legnagyobb megdöbbenésemre egy fekete kabátos valaki gubbasztott az ajtó előtt, aki felugrott az ajtó nyikorgására, és rosszalló pillantást vetett előbb rám, utána a kilépő Nórára.
– Tanárnő? Maga... fagyott meg a levegő a pillanatnyi zavarban. Zsuzska arca eltorzult. Nóra arcbőre még ki sem világosodott, máris újabb pír festette vörösbe hajlóvá. Szerencsére okos asszonyként talpraesetten viselkedett.
– Családlátogatáson voltam. – közölte összeszorított fogakkal.
– Négy órán keresztül? – hitetlenkedett szörnyülködve a didergő lány.
– Sok megbeszélnivalónk volt. – sziszegte Nóra.
– Persze, az anyukájával! – váltott gúnyosra Zsuzska hangja.
– Vele is! – bólintott a tanárnő, és meg sem állt, sietett a közelben parkoló autójához, mintha semmihez semmi köze nem volna. Zsuzska utána bámult, aztán haragos fejjel rám pillantott. Én sem tudtam, mit mondhatnék. Zavarban voltam, hiszen éreztem, hogy Zsuzska átlát a szitán. Némán álltunk így, míg az autóval az osztályfőnök el nem hajtott.
– Mit akarsz? Miért szobrozol itt a hidegben? Legalább a lakáskulcsot eltehetted volna, amit a járdaszigeten hagytam neked, hogy megmelegedhess és beszélhessünk egymással. Nem zavar, hogy akárki elvihette volna? – zúdítottam Zsuzskára a kérdéseimet, pedig valójában szántam, ahogy ott didergett liluló állal, teljesen átfagyva előttem. Bosszús voltam a lebukás miatt, és feléledtek a korábbi sérelmeim, ezért kicsit érzéketlennek akartam látszani.
– Lehet veled beszélni? – váltott csendesre Zsuzska, az ajkai megfeszültek.
– Attól függetlenül, hogy le vagyok szarva, és a nőktől bűzlök, lehet velem beszélni. – fordultam el. Nem zártam be magam mögött az ajtót, gondoltam a lány megérti, hogy ez egyfajta hívást jelent, és elindultam a lépcső felé. Zsuzska tisztes távolságból utánam lépkedett. Kicsit még meg is nyugodtam, hogy talán most sikerül beszélnem vele, és elmondanom, ami nyomja a lelkem.
– Mikor jön haza Lídia? – ért utol a lány fagyos hangja.
– Hat óra magasságában. – válaszoltam, de csak mentem egyenesen a konyha irányába, a lány pedig a megkeményedett bakancsában óvatosan lépkedve követett.
– Miért hagytad, hogy Nefelejcs átverjen? Tudtad, hogy mit csinál, és mégis hagytad. Minden fiúügyéről tudtál? – adtam hangot a fájdalmas kérdéseimnek a konyhapultnak támaszkodva. Zsuzska megáll tőlem egy méterre. Láttam, hogy összerezzen, aztán boci szemekkel rám pillantott.
– Te őt akartad, hát hagytam, hogy megtörténjen. – válaszolt a lány csendesen. A szemei sírtak, amit nem tudtam eldönteni, hogy a hideg miatt csillognak, vagy már ő is fél tőlem, hiszen tartotta a tisztes távolságot.
– Volt idő, amikor akartam, de valakiben sokkal nagyobbat csalódtam, mint Nefelejcsben! – mondtam ki határozottan a haragom okát. Azt akartam, hogy tudja, róla beszélek.
– Csalódtál? Na, ne is mondd! – horkant fel Zsuzska, mint akit megégettek – Te minden utadba kerülő nőt megbaszol? – ráncolta össze a homlokát, miközben számon kérte rajtam az elmúlt napon történteket. Egy kicsit felbosszantott a nyersessége, és az a tény, hogy a saját felelősségét még most sem érzi a történetben. Hirtelen oda léptem elé. Egy rövid ideig visszatartottak a gyönyörű, de nagyon szomorkás, mélybarna szemei, aztán lendült a jobb kezem, és egyszerűen benyúlva a kabátja alá a tevepatáit keresték meg az ujjaim.
– Minden nőt megbaszok, aki csak az utamba kerül! Te mondtad! – álltam a lány megrettenő tekintetét, miközben az ujjaim próbálták simogatni a hideg nadrágon keresztül Zsuzska húsos nemiszervét – Gyere a szobámba, te következel! – sóhajtottam, de abban a pillanatban már meg is bántam, hogy nem bírtam normális ember módjára viselkedni.
– Vedd le rólam a mocskos kezed! – sziszegte Zsuzska, de nem húzódott el, harcias indulat adott erőt neki, hogy szembeszálljon az őrültségemmel. Azonnal hátraléptem. Már tudtam, hogy a legnagyobb marhaságot sikerült elkövetnem pár másodperc alatt. Elfordultam, hogy Zsuzska ne lássa az ocsmány arcomat. Első pillantásom egy ott felejtett, felbontott, de majdnem teli vodkásüvegre esett. Nem akartam inni, de mégis valami késztetést éreztem, hogy akár a részegségen keresztül elmenekülhessek a megoldhatatlannak látszó veszekedés elől. Felemeltem az üveget, de még hezitáltam. Zsuzska ott állt csendben mögöttem, nem értettem, miért nem megy már el.
– Jobb is így. – mondtam háttal a lánynak.
– Mi jobb? – kérdezett vissza Zsuzska suttogta.
– Jobb, ha téged nem baszlak meg. – válaszoltam nyersen a saját indulataimtól ingerülten, és szorongattam a vodkás üveget.
– Miért jobb? Ezt nem értem. Nem tudom, mi játszódik le benned, Sanya! – váltott a lány hangja aggodalmasra, de nem lépett felém, mint ahogy én sem bírtam megfordulni és a szomorú szemeibe nézni. Aztán nem bírtam tovább, és egy húzásra kiittam az egész vodkásüveg tartalmát. Nem hatott azonnal, de valahogy erőt adott kimondani, amit addig nem mertem. Visszafordultam a lányhoz, aki könnyes szemekkel állt előttem. Rémisztő látványt nyújtott a lila állával, a sírósra álló ajkaival és aa betegesen hamuszürke arcából pislogó, beszűkült szemeivel.
– Jobb, ha nem nyúlok hozzád, Zsuzska. – nyögtem ki nehezen.
– Nem értelek! Nyögd már ki, mi bajod van velem! – emelete meg a lány a hangját.
– Nem akarlak téged bántani, Zsuzska, mert téged úgy szeretlek, ahogy még soha az életben senkit nem szerettem. – mondtam ki végre, amit sokkal korábban kellett volna. Szégyelltem magam, hogy röviddel az előtt még a kemény pasi látszatát akartam kelteni, és pofátlanul fogdostam Zsuzskát, hogy azon keserű emlékek miatt bántottam, amiket rég meg kellett volna bocsátanom. És ez az érzelmi vihar magával sodort, egyszerűen faképnél hagytam a lányt, úgy éreztem, mielőtt még nagyobb marhaságokat csinálok, le kell gyorsan lépnem. A vodka is elkezdett dolgozni a fejemben, ami csak még messzebbre taszított az emberi kapcsolatok pillanatnyi vágyától. A sötétedés utáni, leereszkedő, sűrű ködben sietve pattantam a motoromra, és elhajtottam, mielőtt bárki bármivel utamat állhatta volna. Arra még emlékszem, hogy a park felé vettem az irány, aztán lassan bekövetkezett az a bizonyos filmszakadás.

Szörnyű dolog a megérzés. Hogy hogyan és miért működik a valóságban, arra talán senki nem ismeri a magyarázatot. Az biztos, hogy arra pattantak ki a szemeim, valaki áll fölöttem, és bámulja a ronda ábrázatom. A nővérem volt az a valaki, ugyanakkor a beérkező fénnyel együtt az agyamba erős fejfájás hasított. Ha ez nem lett volna elég, Lídia ráncolt homlokáról azonnal tudtam, hogy még mindig haragszik.
– Jó reggelt, méltóságos úr! – kezdte a testvérem. Nem sok időt hagyott, hogy magamhoz térjek. A kissé gúnyos megszólítását azonban megérdemeltem, már csak azért is, mert egyszerűen nem emlékeztem, hogyan kerültem az ágyamba azok után, hogy a sűrű ködben leszálltam a motoromról a már tudat alatt kedvenc helyemmé vált park szélén. Az ablakon beszűrődő napfény egy újabb, katasztrofális felismeréssel gazdagított, amitől a rémület járt át teljesen. Azonnal felültem, de mivel meztelen voltam, nem akartam kiugrani az ágyból a nővérem jelenlétében. Pár nappal korábban még nem zavart volna, de mostanra minden megváltozott. Bambán hunyorítottam a farmernadrágos, feszes, piros felsőben délcegen álló nővéremre.
– Atya ég! Már délután van? – feszítettem meg minden arcizmom, hátha elmulaszthatom a szörnyű fejfájást – Nem gondoskodtam anyáról! – mondtam hangosan saját magamnak, és körülnéztem, mit vegyek magamra hirtelen.
– Nyugodj meg, Sanya, én mindent megcsináltam tegnap is, ma is. Anya hiányolt, mivel többnyire te foglalkozol vele, de azt mondtam neki, hogy programod van egy lánnyal. Tegnap hallott a szobájába beszűrődő hangokat, és nagyon örült, hogy végre van valakid. Tudod milyen! Mindig jót akar. – ült mellém a nővérem, és a vállaimra tette a kezeit. Valami megértést keresett a kétségbeesésemben, vagy csak haragudott még, és azért vágott olyan keserű képet? Ezt nem tudtam eldönteni, de kezdtem félni, hogy ismét valami nagy bajt követtem el, hiszen Lídiától még bocsánatot sem kértem, mégis itt van, és valószínűleg komoly beszélgetést vár tőlem. Nem üt, nem korhol, de valamit meg akar tárgyalni, és a homlokán sorakozó ráncok, mint egy könyv változatosságtól hullámzó sorai, kegyetlen igazságot sejttettek. Megereszkedett mindenem, annyira letaglózott a balsejtelem.
– Ne haragudj rám, Lídia! Nem tudtam neked és Nefelejcsnek egyszerre megfelelni. – görbült le a szám. Nem mertem a testvérem szemeibe nézni, pedig meg kellett volna tennem.
– Sanya, ne légy nekem gyerek! Már tudom, hogy gondolkodnom kellett volna, vagy legalább beszélnem veled, mielőtt elítéllek. Rosszul esett, amit Nefelejccsel tettetek, de te sokkal jobban megszenvedted. Nekem kellett volna okosabbnak lennem! – beszélt Lídia, és ha nem is értettem, miért bocsát meg, valahol ott bujkált a sorok között a legmélyebb testvéri szeretet.
– Nagyon hiányoztál! – lábadtak könnybe a szemeim, de még mindig ugyanolyan összeroskadva ültem, és bámultam a vékony, fehér lepedőn keresztül a testem körvonalait.
– Te is nagyon hiányoztál nekem! – bújt közelebb hozzám a nővérem, visszadöntött az ágyra, majd úgy, ahogy volt, ruhástól bebújt a lepedő alá. Neki valahogy természetes volt, hogy az egyik lábát betolja a combjaim közé, és átölelve a meztelen felsőtestem, egy puszi után a vállamra hajtsa a fejét. Megkönnyebbültem kissé, bár éreztem, hogy még csak most jön a beszélgetés neheze.
– Sanya! Ígérd meg, hogy nem iszol soha többé. Teljesen kifordulsz magadból, amikor részeg vagy, és én nem szeretnélek még egyszer olyan állapotban látni, ahogyan tegnap este kinéztél. Te okosabb vagy ettől, testvérem! Megígéred, hogy nem leszel soha többé részeg? – érintett meg Lídia forró lehelete. Már-már kérlelő hangja mögött éreztem az aggodalmat.
– Megígérem, Lídia! Megígérem. – suttogtam a mennyezet felé, hiszen tudtam, hogy az alkohol hatása alatt nem voltam képes normálisan gondolkodni, csupán ösztönlényként cselekedtem. Emlékeztem, hogy követtem el apró és nagyobb bűnöket, közlekedési kihágásokat, a tanáromon némi erőszakot, viszont az előző este teljesen kiesett, miután Zsuzskának kinyögtem az érzéseimet. Kezdtem nagyon berezelni, hiszen semmi sem maradt meg abból, hogyan kerültem haza, és hogyan kerültem meztelenül az ágyamba.
– Tudom, hogy bízhatok benned! –  suttogta a nővérem.
– Lídia! Nem emlékszem a tegnapi estére! – fojtotta belém a szót a félelem.
– Én emlékszem. – simogatta meg az arcom kedvesen a szerető testvér, fészkelődött kicsit, hogy még szorosabban hozzám bújhasson. Éreztem a teste melegét ruhán keresztül, és a világ legjobb dolga volt végre átölelni, kifejezni, mennyire sokat számít nekem.
– Az az utolsó emlék, hogy Zsuzska ide jött. Téged keresett már sokadszor, de nem árulta el, miért keres, nekem meg eszembe sem jutott megkérdezni. Nem voltál még itthon, ezért velem beszélt, vagyis ráolvasta a fejemre a sértettségét. Ő is haragudott rám, mint te, de ő még válogatott sértéseket is vágott a fejemhez. Nem tudom, miért gyűlöl ennyire! – sóhajtoztam keseregve a nővérem füleibe.
– Azért jött hozzám Zsuzska, hogy segítséget kérjen. Nefelejcsen kellene valahogy segíteni, és valahonnan tudta, valószínűleg tőled, hogy volt egymáshoz némi közünk azzal a lánnyal. Ezért reménykedett a segítségemben. Csak ahogy elregélte nekem a suliban történteket, úgy tűnik, itt egy beszélgetés nem lesz elég elsimítani a dolgokat.
– Szerelmes vagy Nefelejcsbe? – kérdeztem hirtelen a testvéremet, egyfajta együttérzés költözött belém iránta, pedig a választ még nem is ismertem.
– Nem, Sanya, nem. Vagyis nem igazán tudom. Attól féltem, belehajszoltam valamibe, ami talán komoly fájdalmat okozhat neki lelkileg, de egyébként nagyon megkedveltem. Viszont ha igaz, amit Zsuzska mesélt róla, akkor ott nagyon nagy bajok vannak. Megígértem Zsuzskának, hogy amint lehetséges, beszélek Nefelejccsel. Bűntudatot érzek miatta.
– Nem csak te érzel miatta bűntudatot. Engem legalább annyira bántanak a történtek. – nyögtem fintorogva.
– És mikor szerettél ki Nefiből, hogy már Zsuzskáért vagy oda? – vigyorodott el végre a nővérem, még a fejét is megemelte, hogy jobban láthassa a szemeimet.
– Mikor legelőször találkoztam Zsuzskával a parkban, valami megfogott benne. Akkor jöttem rá, hogy Nefi csak vonzott, de nem voltam belé szerelmes. Egészen más érzések fojtogatnak Zsuzska miatt, főleg, hogy annyira gyűlöl. Egyfolytában mondja, hogy bűzlök, meg azt, hogy le vagyok szarva. – panaszkodtam kissé indulatosan, és ezen Lídia csak nevetgélt.
– Most miért nevetsz? Te is tudod, milyen érzés! – háborogtam, mire a nővérem rátette a számra a kezét, hogy maradjak csendben.
– Olyan fafejű vagy néha! Nem veszed észre a lényeget! Annak a lánynak fájt a találkozás azzal a nagydarab csajjal, de azt még megbocsájtotta volna neked, erre megfekteted az osztályfőnöködet? Hát csodálkozol, hogy Zsuzska ellenséges veled? Most valld be, tényleg megkefélted az osztályfőnököd, vagy Zsuzska csak valamit félreértett? – derült nagyokat Lídia, mikor nekem zabszem nem fért volna a fenekembe. Nem értettem, mi olyan mulatságos ezen, mikor nekem így utólag eléggé szégyenletesnek tűntek a részegen elkövetett hülyeségeim.
– Sajnos igen. Lefeküdtem vele. Valahogy olyan hülyén vette ki magát, amikor nekem esett az iskolai  vádjaival, aztán látva, hogy nekem azok fájnak, átölelt. Nem voltam teljesen józan, visszaöleltem, és már nem eresztettem el, hiába kért rá többször is. De ennek titoknak kell maradnia Nóra érdekében! Érted? Megint ott tartok, hogy valaki előtt titkolóznom kell, és ez engem nagyon nehezen megy. Te is egy ilyen miatt sértődtél meg rám, és nem akarom, hogy ez bárkivel is így legyen.
– Pedig Sanya, meg kell tanulnod együtt élni ezzel. És rendet kell tenned magad körül. Legelsőként kezdhetnéd Nefelejccsel, aztán folytathatnád Nelli nénivel és főleg Zsuzskával. – csípett az oldalamba Lídia.
– Nelli nénivel? Ő hogy kerül a képbe? – próbáltam felidézni az utolsó találkozásunkat a parkban, amikor a harangszóra figyelmeztetett a reggeli iskolakezdés előtt.
– Hát, te nagy kujon, tegnap elemedben voltál rendesen. Nem is értem, hogy gondoltad, hogy egy egész üveg vodkát megiszol, aztán felülsz a motorra. Még jó, hogy nem esett semmi bajod, te nagyon hülye! – csapott a mellkasomra – Elmondjam, mi történt azután, hogy bevedelted azt a sok piát, és felültél a motorra?
– Kezdem sejteni, hogy úgyis elmondod, ha akarom, ha nem. Csináltam megint valami őrültséget? – futott ki az arcomból a vér. Csak annyiban voltam nyugodt, hogy ott feküdtem az ágyamban, és megvolt minden testrészem.
– Még szép, hogy elmondom! Talán megértesz belőle valamit, és aszerint cselekszel. – vigyorodott el Lídia ismét, és felkönyökölt, hogy láthassam az arcán átsuhanó grimaszt.
– Valami hatalmas marhaságot csináltam? – sápadtam el, hogy a gyomrom is beleremegett.
– Oltári nagy őrültséget, vagy inkább őrültségeket. – mosolygott sejtelmesen Lídia.
– Jóvá tehetőt, vagy jóvátehetetlent? – kezdtem nagyon idegeskedni a homályba veszett tetteim miatt. Ráadásul nem is egy baklövést követtem el? A kérdőjel bűntudatot ébresztett, pedig még azt sem tudtam, mi történhetett a fejemből teljesen kiesett idő alatt.
– Jóvá tehető, ha a személy, aki ellen elkövetted, megbocsájtja neked! – évődött most már a testvérem, éreztem, hogy játszik, pedig engem majd halálra rémített.
– Hát jó, akkor mesélj. – készültem fel a rossz hírekre hatalmas sóhaj kíséretében.

Hát Sanya, nem ismerek rád az utóbbi időben, de tegnap aztán túltettél mindenen. Azzal kezdődött az este, hogy hazafelé sétáltam épp a benzinkútról, amikor Zsuzska futott velem szemben. Lélekszakadva kérlelt, hogy menjek vele. Utánad futott, te nagyon hülye, félt, hogy bajod esik a motorral, hiszen annyira részegen ültél rá, hogy bármi megtörténhetett volna veled. Szerencsére sejtette, hol keressünk.
– Féltett? – lepődtem meg nagyon. Kissé belefájdult a szívem, ahogy Zsuzskát elképzeltem.
– Még szép, hogy féltett! Vele kellett mennem, és útközben elmesélte, hogy mit mondtál neki. – intett le Lídia – Miért ittál, te szerencsétlen, amikor elég bátor vagy, hogy szembe nézz egy védtelen, gyenge lánnyal? – vetette a szememre, majd legyintett egyet – Na mindegy, már megtörtént.
– Úgy látszik, jól ismer téged Zsuzska, mert a motorodat megtaláltuk a park szélén. Azt gondolta, hogy annál a padnál kell téged keresni, ahol legelőször találkoztatok. És majdnem igaza volt. Nem voltál a padon, de a ködben egy női hang szólongatott a neveden, ezért arra fordultunk.
– A nevemen szólított? Akkor ismert? – kérdeztem közbe. Egyre érdekesebben alakult a történet, de eddig nem volt benne semmi terhelő rám nézve.
– Hogy mennyire ismert, azt nem tudom. Nefelejcs nagymamáját ölelgetted egy fának szorítva, de olyan vehemensen, hogy esélye nem volt elmenekülni előled. Hallottuk, hogy időnként szó szerint halkan kérlel téged, engedd őt el, de te csak szorongattad, fogdostad és egyfolytában hívtad, hogy töltse veled az éjszakát. Olyan részeg voltál, hogy alig álltál a lábadon, és alig pergett a nyelved, nehezen értettük meg a szavaid.
– Megtámadtam Nelli nénit? Francba, nem emlékszem!
– Meg hát, méghozzá pofátlanul. A nő kért, hogy nyugodj meg, de nem tudott kiszabadulni az ölelésedből. Nem kiáltozott, csak próbált távol tartani magától, de hát ismerve az erőd, veled szemben esélytelennek látszott. Szétnyitottad a kabátját és csókolgattad a nyakát, közben meg hol bókoltál, mennyire elragadó, elegáns és csinos, hol meg próbáltál hozzá még közelebb férkőzni. Esküszöm, szerencséd, hogy nem járt arra senki, mert már börtönben lennél! – mondta a nővérem kicsit rosszallóan, majd amikor látta, mennyire elsápadok, ismét elmosolyodott.
– Tudod, min csodálkoztam? A nő ismert téged valahonnan. Amikor meglátta, hogy közeledünk, elkezdett nekünk integetni, hogy maradjunk tisztes távolságban, ne avatkozzunk közbe. Odahajolt a füledhez, és suttogva beszélt hozzád. Nem tudom, mit mondhatott, mert csak még jobban szorongattad. Az egyik kezeddel szorosan tartottad a derekánál fogva, a másik kezeddel nyúlkáltál a felhúzott, hosszú szoknyája alatt. Esküszöm, olyan volt, mintha ujjaztad volna, de a nő ezt határozottan tagadta utólag. – csóválta meg a fejét a testvérem ismét mosolyogva, mikor a szívem már alig bírta pumpálni a belém fagyott vért. A nővérem azonban nem kegyelmezett, csak mesélt tovább.
– Nelli néni megfeszítette magát. Gyűjtött egy kis erőt, majd megint megpróbált ellökni magától. Rossz volt látni, de amikor Zsuzska közelebb akart menni, a nő ismét intett, hogy maradjunk távol. Megint suttogott valamit a füledbe. Néha hallhatóan kért, hogy hagyd békén, de nem emelte meg a hangját, végtelenül türelmes, és elképesztően nyugodtnak látszott, pedig igencsak kapkodta a levegőt. Te meg csak nyúlkáltál a szoknyája alatt, mint ha nem is neked beszélne. És ez így ment hosszú percekig. Mi Zsuzskával rémültebbek voltunk, mint Nelli néni, aki megint odahajolt a füledhez, és megint suttogott neked valamit. Erre kihúztad a mancsod a szoknyája alól, de kigomboltad helyette a blúzát, kiszabadítottad a bal cicijét, és azt kezdted el csókolgatni, miközben megint simogattad az ágyékát. Ott erőszakoltad meg a szemünk láttára, te nagyon hülye, de a nő nem akarta, hogy közbe avatkozzunk. Egy darabig úgy tett, mint aki hagyja magát molesztálni. Hátra vetette a fejét, becsukta a szemeit, aztán amikor teljesen lekötötte a figyelmed, előkotort a válltáskájából egy önvédelmi sprayt, és belefújt vele az arcodba. Abban a pillanatban összeestél és vinnyogtál, mint egy kölyökkutya. Ezt még rosszabb volt látni, mint az erőszakot, drága testvérem! – fenyegetett meg a mutatóujjával a nővérem, aztán folytatta – Erre már mi is odaszaladtunk, hogy tegyünk végre valamit. Nelli néni tök nyugodtan megigazította a ruháit, miközben azt mondta, hogy ültessünk fel egy padra, amíg ő elmegy a kocsijáért. Nem értettem, azok után, amit műveltél vele, miért hozott még haza! Azt mondta, hogy ismer téged, és megpróbálja túltenni magát a történteken, mert nem szeretné tönkre tenni a jövődet.
– Hú, ezt lehetetlen jóvá tenni! Hogy lehettem ennyire hülye? – döntött kétségbeesésbe a történet, amire nem is emlékeztem, de elég borzasztó érzésekkel járt hallani.
– Ezt jól elintézted, Sanya, de van esélyed bocsánatot kérni. Az a nő furcsa módon nem haragszik rád. – mondta a nővérem.   – És Zsuzska sem, meg én sem! – toldotta meg, majd felült, hogy szemből láthassa az arcizmaim rándulásait. Irtózatos szégyent okozott, amit Nelli nénivel tettem, de Lídia még nem mozdult, ami azt jelentette, hogy történt még valami más is.
– Mi történt azután, hogy hazahoztatok? – kérdeztem félve. A szégyentől hol kifutott az arcomból a vér, hol a végletekig elpirultam.
– Ó, az egy külön történet! – vigyorodott el ismét a nővérem.
– Mondd már! Tudnom kell, kit bántottam még meg véglegesen!
– Jól van, te akartad! – szórakozott Lídia, és elkezdte bökdösni a mutatóujjával a meztelen felsőtestem, mintha épp játszani támadt volna kedve.
– Az úgy volt! – tartott hosszú szünetet élvezve a tudása hatalmát – Az úgy volt, hogy hárman betuszkoltunk a hátsó ülésre, amíg te nyöszörögtél, és nem bírtad a spray miatt kinyitni a szemeid. Nelli néni haza hozott, aztán közös erővel felráncigáltunk az emeletre. Utólag elég szórakoztató volt, de akkor még eléggé rettenetes. Nem kis teljesítmény volt egy nagyon részeg, vak embert terelgetni, ráadásul még ott bujkált mindannyiunkban valamennyi félelem. Felhoztunk ide, és ha már voltál olyan ügyes, hogy nyakig sáros lett valahogy a ruhád, levetkőztettünk együttes erővel. – húzta fel a szemöldökét a testvérem, szinte élvezte a pillanatot, hogy rám piríthat.
– Nelli nénivel, meg Zsuzskával? – hüledeztem.
– Miért ne? Láttak már meztelen férfit! – nevetgélt Lídia, aztán lerántotta a csípőmről a lepedőt, megnézte, hogy mit szól a helyzethez a férfiasságom. De ugyanilyen gyorsan el is takart, miközben majd leesett az ágyról a kacagástól.
– Ez kihagyhattátok volna. – bosszankodtam, de a testvérem megint megsimogatta az arcomat.
– Ezt pont, hogy nem lett volna szabad semmiképpen kihagyni. Egy ilyen szép férfitestet szívesen megmutattam Zsuzskának, és főleg Nelli néninek! – kacagott megint a Lídia.
– Hát kössz. – mosolyodtam el, mert annyira édesen szórakozott, hogy kicsit magával tudott sodorni engem is. Próbáltam elképzelni Nelli néni arcát, ahogy ájultan ott fekszek előtte meztelenül, aztán Zsuzska jutott eszembe. Talán ezek után még jobban elkerül majd. Ez elkezdett ismét fájni.
– Minek iszik, aki nem bírja? – dörrentett rám Lídia, aztán erőt vett magán, és egy kicsit komolyabban folytatta – Tudod, Sanya, tegnap este, miután sokáig itt ültünk feletted, Zsuzska elmesélte Nelli néninek Nefelejcs problémáját, aztán mesélt a te viselt dolgaidról. Azt hiszem, egyetlen valamit felejtett el megemlíteni, az osztályfőnöködet. Őt csak az után hozta szóba, miután Nelli néni már hazament. Tudom, hogy fájt neki, de elmesélte. Nelli néni pedig volt olyan klassz nő, miután kisírta magát Nefelejcs miatt, elmondta, hogy mennyire nem tudod kezelni az utóbbi időben átélt érzelmi viharokat. Feltételezte, szerinte azért ittál, mert nem tudtad elfogadni a csalódásokat, és nagyon megértő volt, túlságosan is megértő. Rengeteg jóindulat szorult belé. Azt is mondta, hogy amint lehetséges, számítani szeretne ránk, rád és rám Nefelejcs érdekében. Ezért is kell tőle minél előbb bocsánatot kérned!
– Persze, persze! Megteszem minél előbb! – Ígértem meg, és próbáltam volna felülni, hogy a szavaimnak érvényt is szerezzek, de Lídia visszatartott.
– Történt még valami nagyon fontos, Sanya, amiről tudnod kell! – mondta egészen halkan.
– Még valami? Már ez is elég borzasztó! Csináltam valamit, mielőtt a parkban belekötöttem Nelli nénibe? – rémültem meg ismét.
– Nem, hála az égnek nem! Ez azután történt, hogy Nelli néni elment.
– Akkor ez talán nem akkora nagy blama. Vagy igen? – könnyebbültem meg kissé, viszont Lídia mosolyából arra következtettem, hogy nem feltétlen baj, amit elkövettem.
– Nagyon nagy dolog! És ha én nagyon nagy dolognak érzem, akkor elhiheted, hogy valóban az is. – húzta tovább az idegeimet a testvérem.
– Csak nem Zsuzska és közted történt valami? – sápadtam bele a gondolataimba. A nővérem visszavágott azzal, hogy elcsábította a lányt, aki kedves volt nekem? Egy pillanat alatt hűlt meg bennem a vér.
– De bizony közöttünk történt. – bólintott Lídia sokat sejtetően.
– Ezt megérdemeltem. – nyögtem fájdalmasan, már azokról a kétes reményeimről is lemondtam, amelyeket korábban a nővérem Zsuzska szeretetéről említett. Hát ilyenek a nők? És ő is egy másik nővel? Nem tudtam, hogy háborogjak vagy szomorkodjak, a nővérem meg egyre kajánabbul kezdett nevetgélni.
– Megint hülye vagy szerintem, Sanya! El is hallgathatnám, de el akarom mondani a te érdekedben. Utána eldöntheted, hogy érdemes volt-e hallani! – vigyorodott el Lídia
– Jó, mondd el! Sokkal rosszabb már úgy sem lehet, mint amit most átélek. – adtam be a derekam. Az oldalamon tátongó lyukat egyébként is be kellett tömni, mert ahhoz, hogy magam körül rendet rakjak, minden eseményről tudnom kellett.
– Ez jó, ne aggódj! Meg leszel lepve, ha elmondom. Nem rólam van szó, hanem Zsuzskáról. – kezdte a nővérem, majd hanyatt feküdt mellettem az ágyon, és kuncogva kezdett a mesélésbe – Hát, Sanya! Látnod kellett volna szegény Zsuzskát!
– Hogy viselte a sokszorosan elkövetett baromságaimat? – sajdult bele a szívem a képzelgéseimbe.
– Elég kétségbeesetten. Azt gondolja, mindez nem történik meg, ha meghallgat téged.
– Hát nem hallgatott meg, amikor szükségem lett volna rá. – emlékeztem vissza arra a napra, amikor Lídia is megsértődött Nefi elcsábítása miatt, holott nem is én csábítottam el a lányt, sokkal inkább ő engem – Akkor nem is velem történt valami, hanem Zsuzskával? Összevesztetek? – jutott eszebe a legkézenfekvőbb válasz.
– Dehogy! Imádom a csajszit! Elnéztem este, az ágyad szélén ülve milyen féltő szemekkel bámult téged. Olyan aranyos volt, komolyan mondom, rendesen sajnáltam. Megsimogatta a homlokod, amire te valamennyire magadhoz tértél, és az egyik kezeddel megfogtad a kezét.
– De ugye nem bántottam? – képzeltem magam elé a jelenetet.
– Nem igazán bántottad, csak nem eresztetted el. És kapaszkodj! Meg voltál győződve róla, hogy Nefi ül melletted. Ki se nyitottad a szemeid, valószínűleg még a spray miatt érzékenyek lehettek, csak elkezdted mondogatni, hogy tudod, hogy itt van a szobában Nefi, és azt gondoltad, az ő kezét ragadtad meg. Zsuzska nem szólt semmit, én próbáltam neked mondani, hogy Zsuzska van itt, de te csak hajtottad a magadét, hogy érzed az illatát Nefelejcsnek.
– Mert ugyanazt a parfümöt használják. Illatról nem lehet megkülönböztetni őket! – hasított a fejembe egy komolyabb fájdalom.
– Ez igaz, de a lány kezét akkor sem engedted el, amikor mondtam, hogy nem Nefi, hanem Zsuzska! Sőt, hiába magyaráztam többször is, te makacsul ellenkeztél továbbra is. Még Zsuzska is próbált szeretettel megsimogatni és suttogva megértetni, de te valahol eltévedtél a mámorodban.
– Nem voltam magamnál. – mosolyodtam el magam. Nem tűnt ez jóvátehetetlen tévedésnek.
– Hát, tényleg nem, mert amikor odahajoltam hozzád, elengedted Zsuzska kezét, és belemarkoltál a hajamba. Aztán mondtál valami olyasmit, amit azt hittem, soha nem ejtenél ki a szádon. – húzgálta az ajkait Lídia.
– Mi a fenét mondtam? Szidtam valakit? – tett nagyon kíváncsivá a nővérem.
– Ó, csak annyit mondtál, elkaptalak Nefi, és csak akkor bocsátok meg, és engedlek el, ha leszopsz. Jól hangzik, nem? – vigyorgott kissé kipirulva Lídia, én meg összerezzentem. A testvérem felém fordult.
– Olyan hülyén jött ki, hogy a hajamnál fogva húztál a csípőd mellé, a másik kezeddel, mint aki teljesen tudatánál van, letoltad magadról a takarót. Egyértelműen kijelölted az irányt! Próbáltam tiltakozni, de nem volt rá sok esélyem. Kénytelen voltam a csípődre fektetni az arcom. Gondolhatod, szinte már kétségbeestem. És akkor Zsuzska, az az áldott jó lélek megmentett. Felmászott a lábaid közé, és megfogta a kezed, nekem meg azt suttogta, hogy majd ő megteszi helyettem, amire Nefivel összetévesztve engem akartál rákényszeríteni.
– A francba! Miért nem vágtatok fejbe? – abban a pillanatban megéreztem, hogy minden határon túlléptem, még ha tudattalanul is tettem.
– Várj! Most jön a lényeg! Tudod, elég hülyén éreztem magam, hiszen a farkad ott feküdt az arcom előtt pár centire. Mindent láttam, látnom kellett. Zsuzska előbb puszikat adott az előbőrödre, aztán ahogy elkezdett dagadni a farkad, hátra húzta a fitymád, azután a makkodat a szájába vette. Csak a makkoddal játszott. Mint egy csecsemőnek, úgy mozgott, horpadozott ritmusosan az arca. Becsukott szemmel csinálta, mégis valami hihetetlen beleéléssel. Percek alatt elélveztél, láttam, ahogy megrándulnak az izmaid, ő meg gond nélkül lenyelte, amit le kellett. Gyakorlatilag végignéztem lehetetlenül közelről. – nyelt egy nagyot Lídia – Sanya, tudod, mi lepett meg mégis teljesen?
Megszólalni nem tudtam az eseményt magam elé képzelve.
– Az a lány végig mosolygott. Boldog volt, és biztos vagyok abban, hogy nagyon mélyen szeret téged.
– Jó ómen... – sóhajtottam az összekuszálódott érzelmeimmel hadakozva.
– És a folytatás érdekel? – kérdezte a nővérem, de nem is volt kíváncsi a válaszra – Amikor elélveztél, és kicsit lejjebb lankadt a farkad, Zsuzska módszert váltott. Egészen mélyen a szájába vett, és nagyon lassan, kéjesen bólogatva szopta a farkad, én meg szinte meg voltam babonázva. Nem titok, olyan szépen csinálta, amivel engem is teljesen felizgatott. Azt sem tudom, mikor engedted el a hajam, annyira a látvány hatása alá kerültem, Zsuzska meg csak szopott tovább nagyon édes törődéssel. Megint teljesen kemény lettél, én meg csak ámuldoztam, hogy bír az a lány akkora dorongot a szájába engedni. Magával ragadott teljesen a szituáció, és akkor történt még valami. Zsuzska szemei kinyíltak, és észrevette, hogy nézem. Kiengedte a farkad a szájából, és az egyik kezével egészen a szám elé fordította. Nem tudom, miből gondolta, talán a képemre volt a sóvárgás írva, megkérdezte, hogy akarom-e csinálni. Hát, ha nem a testvérem lennél, nem mondtam volna nemet, annyira érzékien tudta művelni előttem a szopást.
– Ez egyre rosszabb. – kavarogtak a gondolataim, már-már kezdtem a másnapos kétségbeesésben ismét elveszteni a valóságot.
– Dehogy rossz, Sanya! Épp, hogy szenzációsan jó! Az a lány szeret téged, méghozzá úgy, ahogyan senki más nem. Érted miről beszélek? – győzködött kitörő örömmel Lídia.
– És most hol van Zsuzska? – kérdeztem félve, azok után, hogy már azt sem tudtam, örülnöm kellene, vagy szégyenkeznem.
– Nem tudom, meddig játszott veled, mert a második orgazmusod után én fürdeni mentem. Ő még maradt. Viszont arra számíts, hogy valószínűleg jól megfázott, mert amikor itt hagytam, már lázas volt.
– Kinn ült a hidegen miattam már reggel is abban az átkozottul vékony műbőr kabátban, aztán délután ismét négy órán át, míg én Nórával hetyegtem. – szomorodtam el.
– No, tesó, akkor hajrá, gyors fürdés, aztán irány a szerelem! Tegyél rendet magad körül, mert én nagyon szeretlek, de a testvéred vagyok, így nem pótolhatok más felnőtteket sem barátságban, sem szerelemben. Meg vagyok értve? – mosolygott Lídia, majd adott egy hatalmas puszit. Tulajdonképpen valóban jó volt a rosszban, hogy fontos dolog derült ki, és máris szőnöm kellett a terveket a megbántott emberek mielőbbi kiengesztelésére.
– Csinálok neked gyorsan valami kaját, és hozok egy hordó vizet, mert gondolom, éghet még az alkoholtól a pokol, testvérem! – nevetett még vissza az ajtóból Lídia, de valahogy ez a jókedvű kacaj megmelengette a szívem. Építgettem a terveim a fejfájás mellett, de lélekben mindenre próbáltam fel is készülni.
Már a zuhany alatt kiötlöttem, hogy minimum egy szál rózsa kell a bocsánatkérésekhez. Nem vörös, nem sárga, hanem hófehér, hogy a béke jeleként szolgáljon. Nagyobb kérdésnek számított a sorrend. Nelli néni, Zsuzska, vagy Nefelejcs legyen az első? Az biztosnak tűnt, hogy, Nelli nénit bántottam meg a legjobban, viszont Zsuzskát igazán szerettem. És ha már vasárnap volt, és kora délután, egy szendviccsel a kezemben és a motor pótkulcsával a zsebemben sietősen indultam útnak, megtervezve, hogy Zsuzskával kell találkoznom a virágbeszerzés után elsőnek, aztán jöhet Nelli néni, csak utánuk döntöm el, ki legyen a következő. A hosszú szárú, hatalmas fejű rózsákból csak egyet vittem magammal, a többit a motoron hagytam. Száraz torokkal, sietve érkeztem a kissé leharcolt panellakás elé, ahová egyszer Zsuzskát hazakísértem. Két lépcsőház választotta el Nina szüleinek lakásától, és három Nelli nénitől. Mint valami végzet, borzongtam bele a panelsor szürke betonfalainak látványába, aztán a táblán megkerestem Zsuzska családnevét, és kicsit megremegve csengettem. Semmiféle válasz nem érkezett a kaputelefonon. Vajon hol lehetnek? Változtatnom kellett a terveimen, gondoltam próbálkozok előbb az egyszerűbb esettel. Ninához csengettem be. Még jó, hogy a vele való találkozásra emlékeztem, és tudtam, hol lakik pontosan. Egy idősebb nő rekedtes hangja engedett fel a lépcsőházba, de az ajtó már nyitva volt, amikor a megfelelő szintre léptem. Meglepetésemre a természetes szépség, Ági fogadott a folyosón. Érdekes pillantással mért végig, majd meglátva a fehér rózsát a kezemben, derűsen vigyorogni kezdett, talán meg sem hallotta a motyogásomat.
– Szia okos bolond! – köszönt vissza kitörő lelkesedéssel a megbántás bármilyen szándéka nélkül, aztán játékosan megcsillantak a szemei.
– Nina! Szerintem mindjárt megkéri valaki a kezed! – örömködött a kikiáltott poénjának, majd a folyosó falához lépett, hogy beengedjen a lakásba. Az idősebb nő, valószínűleg Nina édesanyja nevetve fogadta a köszönésemet, majd utat mutatott a nagytestű lány szobája felé. Benne azonnal tudatosult, hogy nem lánykérés a jövetelem célja, mégis megértő felnőtt módjára értékelte Ági viccelődését.
Megismertem a kaputelefonban a hangod! – lépkedett utánam Ági, majd a konyha felől megjelent Nina, kötényben, kicsit zilált, összefogott hajjal, és gyorsan betessékelt a szobába egy nagy üdvözlő puszi után. Láthatóan örült nekem, és ez megnyugtatta kissé a lelkiismeretem. Az anyuka átvette Nina szerepét a konyhában, mögöttünk pedig becsukódott a kicsi szoba ajtaja.
– Várjatok, én lépek! – szólalt meg Ági, de Nina ott állt az ajtóban, és tiltakozásképpen megrázta a fejét, aztán felém fordult mosolyogva.
– Ó, Sanya, nagyon örülök, hogy látlak! – mondta a nagydarab szőke – Kicsit nyúzott vagy! – ült ki az arcára valami rokonszenves báj.
– Ha tudom, hogy nem vagy egyedül, három rózsát hoztam volna. – fintorogtam félszegen, és nyújtottam Nina felé a virágot.
– De aranyos vagy! – örvendezett a lány, Megszagolta a hatalmas szirmokat, aztán Ági orra alá tolta, ő is részesülhessen a kegyben.
– Cseppet sem vagyok aranyos. Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek mindenért, amit elkövettem ellened. – jelentettem ki bátortalanul, erre a szőke lánynak látványosan megnyúlott a kerek képe.
– Te tényleg bolond vagy, drága! Amilyen okos, olyan bolond is. Nem követtél el ellenem semmi rosszat! Együtt voltunk, és jól éreztük magunkat. – csodálkozott Nina, majd kissé aggodalmasan megfeszültek az arcvonásai – Kibékültél azzal a fekete ruhás lánnyal? Úgy éreztem, nagyon haragszik rád.
– Nem, még nem tudtam kibékülni vele. Sőt, olajat öntöttem a tűzre. – mondtam ki, ami a szívemet nyomta – És tőled, tőletek bocsánatot akartam kérni, amíg lehet. – sóhajtottam nagyot.
– Na, mi rossz fát tettél megint a tűzre, okos bolond? – kérdezett hitetlenkedve a természetes szépség, amire a szemébe kellett néznem.
– Ami azt illeti, félig megerőszakoltam egy nőt, egy másikat meg egészen. És ha nem is lett még belőle nagyobb baj, azért ott lebeg a fejem felett Damoklész kardja. – mondtam ki őszintén a vétkeimet a lányok előtt.
– Nem mondod komolyan? – kérdezte a szőke hitetlenkedve, de Ági egészen másként gondolkodott.
– Hogy lehet egy nőt félig megerőszakolni? – tárta szét a karjait.
– Hát úgy, hogy addig nem eresztem el, míg bele nem egyezik az akaratomba. – válaszoltam kissé szégyenkezve.
– Ha beleegyezett, az azt jelenti, hogy tetszettél neki. Talán visítozott? – faggatott tovább Ági könnyedén kezelve az általam súlyosnak ítélt tettet.
– Nem, azt nem. Nem sikítozott.
– És a másik nő? Akit állítólag megerőszakoltál? Fogadjunk, az sem sikítozott! – görbült szomorkás mosolyra Nina szája – Ugye az a Zsuzska volt, a fekete ruhás lány? Néha úgy érzem, tiszta paranoiás vagy!
– Nem, nem ő volt! Nem tudom pontosan, mi és hogyan történt, mert nem voltam magamnál. Csak mások elmondásából tudom, hogy bántottam valakit. – ismertem be a hibáimat lehajtott fejjel, bár a padló nem tudott segíteni rajtam.
– Feljelentett az a nő, vagy valaki más? – huppant le Ági Nina ágyára. Már nem nevetett, csak az arcomban kereste a válaszokat.
– Nem tudok róla. És mindjárt megyek hozzá is, hogy megpróbáljam jóvá tenni a hibáimat.
– Bűntudatod van? Mondtam, hogy ne igyál! – szólalt meg Nina, és kedvesen átölelt. Így állva kicsit bizarrnak éreztem a nagyságát, de bánta a fene, fő, hogy legalább ő nem haragudott rám.
– Már késő. De ígérem, hogy többé nem süllyedek olyan mélyre! És... És azt szerettem volna kérdezni tőletek, mivel soha nem voltak még barátaim... – gondolkodtam a megfogalmazáson – Lennétek-e az elsők, a szó szoros értelmében vett barátaim? Megértem, ha nem szeretnétek, túl zűrös lettem az utóbbi időben. – engedtem volna el Ninát, de a lány a méretes karjaival még jobban magához ölelt, aztán Ági is csatlakozott, én pedig a végletekig elérzékenyültem, ami meglátszott a könnybe lábadt szemeimen.
– Hogy a franckarikába bírtad ki eddig barátok nélkül? – ámuldozott a természetes szépség, aztán egyik pillanatról a másikra egész más hangsúllyal elkezdett ujjongani – Hogy fog ennek Noncsi örülni! – nagyon kedves, erőt adó bólintással kisegített egy félig használt papírzsebkendővel.
– A szépségkirálynő? – próbáltam erőt venni magamon. Kínosan vigyorogtam, hiszen láthatták, hagytam magam az érzések hatásaitól elgyengülni.
– Ja, ja, a szépségkirálynő! – bólogatott sűrűn a természetes szépség, a barátnője iránti kedvesség kiült az arcára – Úgy beszél rólad, mintha teljesen beléd lenne zúgva, és tagadja ugyan, de szemmel láthatóan fájt neki, amiket Ninával műveltél. Vagy talán ő is szeretné...? – kuncogott Ági hangosan, aztán megkomolyodott a hangja – Tudnod kell, Sanya, Noémi egy visszahúzódó, csendes, végtelenül szerény és rendes csaj, aki csak egy hónapja vált valaki miatt a te szóhasználatod szerint szépségkirálynővé. Korábban nem festette magát, és nem öltözött ilyen szexisen, de valakinek az utóbbi időben nagyon tetszeni akar. Nem tudjuk, ki lehet az a valaki, mert ezt a titkot megtartja magának, de nagyon valószínű, hogy egy másik csaj van a dologban. Valaki többször látta őt egy szép, barna lánnyal találkozgatni. Úgyhogy kérlek, vigyázz, mit mondasz, és mit teszel a jelenlétében! – fenyegetett meg játékosan az ujjával, aztán folytatta a gondolatmenetet – Nem faggatjuk, majd ha úgy érzi egyszer, csak elárulja nekünk az igazat. Az ő szerénységével nem lehet könnyű beismerni, hogy a saját neméhez vonzódik. Viszont attól, hogy külsőleg valóban megváltozott, belül ugyanaz az aranyos lány maradt. Azt mondja, csak maga miatt szépítkezik, de nem hiszünk ám neki! De ez most mindegy is, csak figyelmeztetni akartalak. Noémi nagyon fog örülni a barátságodnak!
– Fogd már be, pletykás, vén szatyor! – szólt rá Nina elpirulva – Sanyi azt a fekete báránykát szereti.
– Semmi baj, legalább tudom mihez tartani magam, és ha ugratni támad kedvetek, meg kell tanulnom viccelődni! – mosolyogtam el magam, aztán sietve otthagytam őket.

Egy újabb rózsával a kezemben, remegő térdekkel vánszorogtam fel a harmadik emeleti lakásba. Iszonyú nehéznek ígérkezett belenézni a nagyon tisztelt, de méltóságában alaposan meggyalázott nő szemeibe, és bármennyire férfias erőt akartam mutatni, nagyon is féltem a következményektől.
A nő kinyitotta az ajtót és köszönésképpen bólintott. Nem mosolygott, mint annyiszor korábban, csak besétált az előszobájába a megszokott, mindig rövid fazonú, most épp élénkpiros szoknyájában, lehuppant keresztbe tett lábakkal az egyik fotelbe, és türelmesen kivárta, hogy bűnbánóan utána kullogjak. Már ez is egyfajta szemrehányás volt a részéről, de a legjobban a csend zavart. Megálltam az előszoba sarkában, minél közelebb maradhassak az ajtóhoz, és vártam a legjobb pillanatot, hogy elkezdjem ecsetelni a jövetelem célját, miközben idegesen tettem vettem egyik kezemből a másikba a hosszú rózsaszálat.
– Hallgatlak! – szólalt meg végre Nelli néni meglehetősen hűvösen.
– Szeretném a bocsánatát kérni, Nelli néni! Természetesen minden felelősséget vállalok. Ha akarja, és még nem jelentett fel, én, saját magam fogom feladni magam. Szeretném, ha tudná, semmire sem emlékszem, sajnos teljesen elvette az eszem az alkohol. Természetesen ez nem lehet mentségem, és a lelkiismeretem sem fog megnyugodni, mivel tudom, hogy jóvátehetetlen fájdalmat okoztam. – hadartam, és közben a nő arcizmainak rezdülését vártam, de azok bizony meg sem rándultak, nagyon hiányzott a barátságos mosoly. Ebből a legrosszabbra következtettem. Gyorsan letettem a rózsát a legközelebbi komódra, és máris távozni akartam, amikor a nő végre megszólalt.
– Sanya, ne siess annyira! Már kitaláltam a büntetésed. Meg kell beszélnünk a részleteket. Gyere vissza, és ülj le! – közölte szenvtelenül.
Bevallom, abban a pillanatban inamba szállt a bátorságom, de meg is könnyebbültem, hogy talán az affért hatóságok nélkül elsimíthatjuk. Sokkal tartoztam Nelli néninek, hát lógó orral visszaoldalogtam. Az asszony mutatta a helyemet a mellette lévő fotelben. Nem örültem a közelségének, mégis mindent el kellett fogadnom, ha azt akartam, hogy valamennyire feledtessem a szörnyűséget, amit ellene elkövettem. A nő egy darabig csak fürkészett, tanulmányozott, ezzel is az őrületbe kergetett, aztán hátra fordult egy polcon várakozó cetliért, amit átnyújtott nekem. Összeértek az ujjaink, ami még kellemetlenebbé tette a mozdulatot. A cetlin egy név, cím és időpont volt feljegyezve gondos, kerek betűkkel.
– Nos, úgy gondolom, beszélnünk kell az unokámról, Nefelejcsről. – kezdte a nő – Adtam neked egy címet. Ez egy pszichológusnő, aki nekem jó ismerősöm, tulajdonképpen barátnőm, csakhogy Nefelejcs jelenleg bujkál a világ elől, és nem igazán fogad nekem szót. Ezt még megtetézi azzal, hogy titkolózik a szülei előtt is. A te feladatod az lesz, hogy hetente két este elkíséred az unokámat ehhez az orvoshoz, és gondolkodsz róla, hogy mindig ott legyen a kezelésen. És semmi szex! Sem veled, sem mással. Erre nagyon oda kell figyelned! – nyúlt felém Nelli néni, és a térdemre helyezte a kezét. A válaszomra várt.
– Ha magának nem fogad szót, nekem miért tenné? – értelmeztem a helyzetet egy pillanat alatt.
– Ebben kérem a segítséged, Sanya! Benned valamennyire meg fog bízni az unokám. Zsuzska már elmondta neki, hogy őt is megvédted az osztállyal szemben annak ellenére, mennyire utálatosan viselkedett veled. Én tudom, hogy Nefelejcsre is tudsz majd vigyázni. Próbáljuk elrendezni ezt az ügyet csendben, amennyire csak lehet! Hétfőn, vagyis holnap beszélek az osztályfőnökkel. – igazi megtörtség ült ki a nő arcára. Erőt mutatott, de belül azért Nefelejcset rettenetesen féltette. És ezek szerint már Zsuzska is beszélt Nefivel, nem csak Nelli néni.
– Nefelejcs valószínűleg pszichésen beteg. Kevés tudásom van ezen a téren, de mindenképpen megteszem, amit csak lehet. Egyékként is készülök hozzá, csak maga volt most a fontosabb, mivel maga ellen óriási nagy bűnt követtem el. – mondtam halkan, megint a laminált padlóba kapaszkodtak a szemeim, hiszen Nelli nénire nézni lehetetlenül kellemetlen lett volna.
– Bűnt? – kérdezte a nő megértően, és még közelebb hajolt hozzám. A keze a térdemről az államra tévedt, és felemelte a fejem. Apró ráncok hunyorogtak rám a megfáradt, de mégis szép arcból. De mielőtt végképp elszégyellhettem volna magam, a nő felpattant és kisietett a szobából. Nem tudtam eldönteni, hogy távozhatok, vagy maradnom kell. Maradtam, mert a megbocsátására volt szükségem. Egy perc múlva Nelli néni egy színtiszta, átlátszó üveggel és két felespohárral viharzott vissza, aztán megállt felettem, és megtöltötte mindkét poharat. – ettől megborzongtam, mert a kisüsti illata azonnal megcsapta az orromat.
– Nagyon nem helyes, amit csinálok veled, Sanyikám, de most öntsünk tiszta vizet a pohárba. – sóhajtott hatalmasat, majd megenyhült az arca – Látod? Most megmutatom neked a mértéket, egy napon belül csak ennyit ihatsz a jövőben! – tette le az üveget Nelli néni, majd az egyik poharat nyújtotta felém.
– Nem, egyáltalán nem akarok többé alkoholt inni! – képedtem el, erre a nő visszahúzta a kezét, és kiitta a pohár tartalmának nagyobb részét. Látszott a szemein, hogy még ennek a kevés alkoholnak az ereje is megfacsarta az arckifejezését, aztán megint felém nyújtotta a poharat. Alig valami lötyögött az alján.
– Vedd el! – toppantott erélyesen, aztán a megremegő kezembe nyomta a pici korty pálinkát.
– Egészségedre! – köszöntött ünnepélyesen, koccintott velem, aztán lehúzta a pohara tartalmát egyetlen szuszra. Megrázkódott, majd leült vissza a fotelbe.
– Idd meg, és ez legyen ezen túl a mérték! Megharagszom, ha nem iszod meg! – enyhültek meg az arcvonásai, kénytelen voltam szót fogadni.
– Nos, most, hogy már ismered a mértéket, beszélnünk kell a tegnapi napról! – dőlt hátra, karba fonta a kezeit a mellei fölött. Az arca kis bizonytalanságot tükrözött.
– Nagyon sajnálom! – szisszentem fel, de a nő leintett.
– Tudtam, hogy eljössz! – mondta végül. Mintha keresgélte volna a szavakat, hol a mennyezetre, hol egy meghatározhatatlan pontra koncentrált a szoba sarkában – Tudtam, hogy eljössz, bár nem sejtettem, hogy ilyen hamar teszed. Te egy jóravaló fiú vagy, teli lelkiismerettel, hatalmas tudással és fantasztikus jóakarattal.
– A történtek után nem hiszem, hogy... – ellenkeztem volna, de a nő elegáns mozdulattal a térdemre legyintett.
– Fogd be! – kiáltotta, majd pici szünetet tartott – Tudtam, nem hagy majd nyugalmat neked, ha megtudod, mi történt közöttünk tegnap este. És lám, már itt is vagy, hogy szíved szerint cselekedj! A testvéred vagy Zsuzska valószínűleg elmondta már neked, mit látott, hiszen másképpen itt sem lennél, de mint említetted, ezek szerint nem tudod a teljes igazságot. – festett újabb ördögöt a falra az egyre megfontoltabban beszélő nő.
– Még az erőszaktól is rosszabbat cselekedtem? – éreztem, hogy teljesen belesápadok.
– Figyelj, Sanyi! Mikor összetalálkoztunk a parkban, alig álltál a lábadon. Megismertél, odajöttél hozzám, és olyan bókokat mondtál nekem, amitől komolyan elérzékenyül egy magamfajta öregasszony. Olyan voltál, mint egy esetlen, aranyos gyerek. Nagyon szeretetre méltó ember vagy, és a rengeteg nyelvbotlással tarkított, kitartóan elsuttogott intim bók ellenére nagyon is tisztelettudó. Hát persze, hogy megöleltelek, mert annyira kedvesen tetted nekem a szépet. Ez hiba volt, mert bíztatásnak vetted. Az ölelésből már nem tudtam szabadulni. Hívtál, hogy menjek fel hozzád, kicsit talán tolakodóan szorítottál magadhoz, de benned nincs erőszakosság, csak rettentő nagy vágy és szeretetéhség. Túl ragaszkodó voltál, és ahogy ott álltunk, a nyakamat kezdted csókolgatni, amivel megtöltöttél melegséggel. Aranyos volt. Aranyos volt, és meghatóan édes. Vagy inkább forró! Az erőd helyett a gyengédséged érintett meg. Jó, igen, pimasz volt a célod, de mégis sokáig szórakoztatott a közeledésed. Aztán eljött az a pont, amikor elkezdtem veled játszani. Magam sem értem miért, de megtettem. Elkezdtem veled évődni, mint valami hülye kis picsa, és rájöttem, hogy bármire rávehetlek, csak kérnem kell téged. Az egyetlen visszataszító dolog csak a részegséged volt, nem a személyed, és még kevésbe a fellépésed. Nem tartottam tőled, csak óvatlanul átléptem egy bizonyos határt. Hogy elfajultak a dolgok, magamnak köszönhettem. A játékból pedig hamarosan nyúlkálás lett. Iszonyú erő van benned, Sanya, és egy bizonyos ponton túl már nem tudtalak megállítani. – Nelli néni az üvegért nyúlt, és csak úgy nyersen beleivott, majd hatalmasat kortyolt – Ez így nem igaz! Megállíthattalak volna, hiszen ha erélyesebben rád kiáltok, valószínűleg azonnal elengedsz. De nem azt tettem. A korábbi kacérkodásom visszaütött, én pedig elveszlettem egy gyengéd ölelés hatalmas erejében. Egyrészt imponált a vágyakozásod, másrészt rémületet keltettek a saját testem reakciói. Nem rossz értelemben! – toldotta meg gyorsan a mondatot elmosolyodva – És akkor odaért a két lány, Zsuzska és a testvéred. Ott kezdődött az iszonyú bonyodalom. Láttak, amit láttak, ezért nekem úgy kellett tennem, mintha kezelhetetlen volnál. Remélem érted, mit akarok ezzel kifejezni! Egy darabig küzdöttem, lássák, hogy valóban ellenállok. Én suttogtam a füledbe, hogy csókold meg a mellem, mert önző módon csak a saját jóhíremre gondoltam abban a pillanatban. Úgy tettem, mintha csak azért hagynám magam, hogy a bizalmadat kiérdemeljem, aztán egy váratlan pillanatban lefújtalak azzal az átkozott önvédelmi sprayvel. Iszonyúan sajnáltalak! Ezt el akartam neked mondani, mert nagyon kényes helyzetbe hoztalak akaratodon kívül. – a nő elhallgatott, én pedig döbbenten emeltem rá a tekintetem.
– Nelli néni! Mindenképpen az én hibám, hiszen nem voltam beszámítható. – sóhajtottam értetlen fejjel, a nő pedig édesen elmosolyodott.
– Csak Nelli, ha kérhetem. – térdelt elém, és kereste a szemkontaktust.
– Miért van az az érzésem, hogy a lelkiismeretemet akarja megnyugtatni? – ötlött fel a nő kegyelmes szándéka.
– Akarod! Helyesen úgy kell tegezve mondani, akarod, de én nem a lelkiismeretedet akarom megnyugtani, hanem rá akarok világítani, hogy én is követek el hibákat. Ráadásul józanul! – tápászkodott fel a nő, majd tétován visszahuppant a fotelba, nagyot fújtatott – Ismerlek annyira, hogy ha megkérlek, ezek az elhangzottak kettőnk közt maradnak! Ugye kettőnk között maradnak?
– Természetesen, meg fogom őrizni minden szavát, Nelli néni. Zsuzskánál már úgyis alaposan elvágtam magam, eggyel több, vagy kevesebb kisiklás nem sokat számít. – lélegeztem fel, de még mindig nem tudtam elhinni, hogy valóban úgy történt a dolog, ahogyan Nelli néni előadta, és amit a lányok kívülállóként erőszaknak láttak.
– Az a kislány szeret téged! Sokkal jobban szeret, mint el tudod képzelni! – szólt rám hangosan a nő – Tudod, Sanya, ahogy tegnap este aggodalmaskodott miattad, az mindent elárult róla. És neki köszönhetem, hogy felnyitotta a szemeim Nefelejccsel kapcsolatban. Iszonyúan fájt, amit hallanom kellett a kontrollálatlan fiúzásról, de minél korábban lépünk, annál hamarabb gyógyulhat meg az unokám. Ezért is mentem el Nefelejcshez kora hajnalban, és ezért voltam a barátnőmnél, hogy protekciót intézzek a kezelésekhez. Számítok rád nagyon, te egy megfontolt, okos férfi vagy! – csendesedett el Nelli néni.
– Mindenben számíthat rám, Nelli néni! – erősítettem meg a hitében, de egyelőre még nem is sejtettem, mit is tehetnék Nefi érdekében azon kívül, hogy elcipelem orvoshoz. Megsajnáltam az asszonyt, aki kicsit összetörni látszott.
– Adott a barátnőm néhány szakkönyvet, de nem megyek vele semmire. Alszom egy kicsit, és utána megpróbálok olvasni, hátha bármi apróság közelebb vihet a megoldáshoz. – sóhajtott nagyot a nő, nekem viszont ebből kifolyólag támadt egy remek ötletem. Nem túl bíztató ötlet, de Nefit védenem kellett minden módon nem csak a fiúktól, hanem az egész osztály éles nyelvétől.
– Nelli néni! Adja nekem kölcsön azokat a könyveket!
– Elviheted, nekem úgy sincs most lelki erőm a szexualitás sötét oldalait tanulmányozgatni. – sóhajtott a nő, majd megfogta a combom, amitől kissé összerezzentem – Látom, nem akarsz velem tegeződni, talán még haragszol is azért, amilyen hülye helyzetbe hoztalak. Kár volt erőltetni a bűntudatod, mikor tudtam, ha szépen megkérlek, te hűségesen próbálsz hozzám viszonyulni. Ne haragudj! Tévedtem. Semmilyen büntetés nincs a részemről, csupán tiszteletbeli kérés, hogy segíts Nefelejcsnek.
Akaratomon kívül mosolyogtam rá a megtört, de nagyon is erős, végtelenül szimpatikus asszonyra.
– Nellike! Nem tudom, mennyi időbe telt kitalálni, hogyan húzhatsz ki engem a gödörből ezzel az elferdített mesével, de örökké hálás leszek érte! A szándék sokkal fontosabb, mint a tények, és nekem csak ez számít. – próbáltam nyugtatni az asszonyt, de az csak kérdőn hunyorgott rám.
– Nem hiszel nekem? – sápítozott Nelli néni kissé kétségbeesve – Pedig pont ezért ittam pálinkát, hogy legyen erőm beismerni a saját felelősségem!
– Hát... Tudom, hogy jót akarsz, de az erőszak, az sajnos akkor is erőszak. Ha Nefelejcs miatt csinálod, elhiheted, hogy nem emiatt fogok segíteni neki, és rajta keresztül neked sem. Én nagyon tisztellek, bár tegnap nem pont ezt bizonyítottam, ezen túl igyekszem majd helyrehozni a tegnap esti tévelygésem. – álltam fel, mert úgy éreztem, az idő sürgetni kezd.
– Már mész? Nincs rá mód, hogy meggyőzzelek? – fordította oldalra kérdőn a fejét Nelli néni, aztán felállt, mint aki megijedt, hogy dolga végezetlenül enged el.
– Nincs szükség semmilyen meggyőzésre, Nellike! Most viszont szöget ütött valami a fejembe, és minél hamarabb cselekednem kell. – a nő meglepődött, én pedig megéreztem, hogy az az ölelés, amit korábban nem mertem volna megtenni, nagyon fontos lehet számára. Úgy öleltem át, mint a saját anyámat, bár egy kicsit sántított a dolog, mert Nelli Néni nőként is nagyon tetszett, viszont sokkal fontosabb volt, hogy emberként szerettem, és ő is ugyanígy szeretett. Hogy milyen minőségben, azt nem akartam, és nem is mertem boncolgatni.
– Ugye Sanyi, rendszeresen tájékoztatsz majd a Nefelejcs fejlődéséről? – aggódott a nő, mintha elengedni sem akarna.
– Ez csak természetes. Szeretem a társaságod, Nellike! – próbáltam elszakadni a nőtől, aki elérzékenyülve lecövekelt, míg én kicsit zavarba jöttem, mintha bántanám azzal, hogy távolabb lépek tőle.
– Köszönöm szépen a virágot! – kiáltott fel a nő, valószínűleg a sok gondja között addig elsiklott a rózsaszál felett. Megálltam, visszamosolyogtam a nőre. Megint annak a tekintélyes megjelenésű, nagyon is szép asszonynak láttam, mint legelső találkozásunkkor. Kecsesen legyintett a kezével.
– Csodálatos perceket adtál nekem, Sanyi, de tudnod kell, hogy a legokosabb és legkedvesebb fiatalembertől, akit valaha is megismertem, a legnagyobb ajándék az volt, amit tegnap este kaptam. – enyhült meg az asszony képe, és elkezdett huncutul mosolyogni.
– Mi volt az? Én azt hiszem, csak bántottalak téged, Nellike! – sóhajtottam bűnbánóan.
– Egy orgazmus. Egy orgazmus, ami egy szakadt harisnyát mindenképpen megért, akármilyen drága volt is az a harisnya. És az igazi bizalom itt kezdődik, csodás fiatalember. Tudom, hogy tudsz majd vele élni, várlak majd barátként bármikor, és számíthatsz rám mindenben! – fújtatott egy nagyot a nő elpirulva – Ezt el kellett neked mondanom! – ragyogott fel az arca, majd a virágért nyúlt – Na, menj már! Valami nagyon fontos dolog lehet, ha ennyire kell miatta sietni!
– Viszlát, Nellike! – nyögtem, mert nem tudtam elhinni a nő szavait. Valahol ez megerősítését jelentette a nő verziójának, azt sugallta, mégsem erőszakoltam meg. Nem könnyebbültem meg, de egészen más, könnyedebb és szabadabb érzéssel hagytam el a lakást. Pár lépcsőfok után viszont a fejemhez kaptam, a könyveket majdnem elfelejtettem magammal cipelni. Meglepett, hogy milyen fafejűen viselkedtem ismét, hát visszafordultam és megnyomtam az ajtócsengőt.
– Teljesen elveszem az eszed? – nyitotta ki Nellike az ajtót nevetve. A fáradtsága ellenére ismét az a ragyogás látszott rajta, ami kiemelte a szürke, egyhangú nők közül – Majdnem itt felejtetted a könyveket! – fordult sarkon gyorsan, és pillanatok múlva egy vászonszatyorral a kezében jött közelebb hozzám.
– Csodálkozol? Teljesen összezavartál! – vigyorogtam el magam. Jó érzés volt megtalálni ezzel a majd háromszor annyi idős nővel a közös hangot, bár a meséjében nagyon kételkedtem. Akár a bűntudatomat akarta kihasználni, akár csak Nefi érdekében alázkodott meg, ez a nő akkor is tisztelt és szeretett engem. A szeretete nem fért össze az általam elkövetett erőszakkal, mégsem tudtam magamévá tenni az általa vázolt elméletet. Pedig remek színésznő lenne, hiszen majdnem megvezetett.
– Egyébként sem tudnék csak úgy elmenni két puszi nélkül! – mondtam a felcsillanó szemű nőnek, akit egy életre bezártam a szívembe. Nellike elpirult. Átnyújtotta a könyvet, és két cuppanós puszi után ismét megölelt, a vállamra hajtotta a fejét. Ez még kedvesebb megnyilvánulása volt a végtelen kedvességének. Engem persze nem hagytak nyugodni a történtek, gondoltam utoljára még egyet kérdezek.
– Nellike! Azt mondod, nem voltam erőszakos, akkor hogyan szakíthattam el a harisnyádat? – kérdeztem olyan hangsúllyal, mintha a válasznak már nem is lenne jelentősége. Az asszony eltávolodott kicsit, hogy a szemeimbe nézhessen. Megborzongatott a pálinkagőzzel átitatott forró lehelete.
– Én kértem, drága! Előbb csak azt, hogy érints meg, aztán azt, hogy érezni akarom az ujjaid. Te pedig szófogadóan és nagyon gyengéden teljesítetted. – vörösödött bele a nő teljesen.
– Uh! Jobb, ha most megyek, ennek a két kilónyi könyvnek soha nem érek a végére! – jöttem zavarba a választól, ezért egy cinkos mosoly után égő arccal vettem útba a lépcsőházat. Sietnem kellett, ugyanakkor tudtam, hogy az igazságot soha az életben nem tudom meg sem Nellikétől, sem senki mástól.

Nehéz volt félretenni a kétségeimet, de ahogy távolodtam Nelli néni lakásától, és ahogy közeledtem ismét Zsuzska lakóhelye felé, más dolgok lettek fontosak. Szerencsére a rózsákat senki sem lovasította meg a motorról, és a könyveknek is találtam biztos helyet.
Sajnos a második próbálkozásomra sem találtam otthon Zsuzskát, vagy bármely hozzátartozóját, így másodszor is át kellett szerveznem a látogatásaim sorrendjét. Nagyon törtem a fejem, merre lehet a lány. A nővéremnél biztosan nincs, Nelli néninél sem. Talán Nefelejcshez mehetett, vagy csak szimpla családi programjuk van? Kezdtem nagyon aggódni, hiszen még bocsánatot sem kérhettem tőle, pedig az idő szorított, és a szívem hozzá húzott volna mindenek előtt.

A külvárosi, kovácsoltvas kerítéssel elkerített kertes ház előtt kissé hezitálva parkoltam le a motorral. Talán Nefelejcs fontosabb lett volna, de pont a lány érdekében kerestem megoldást a hétfői napra. Sok múlott azon, hogyan tudok alkudozni Nórával, az osztályfőnökömmel, aki miatt szintén lelkiismeretfurdalást éreztem. A kapucsengőre egy nagydarab, tagbaszakadt férfi sétált ki a házból hiányos öltözetben. Gyanús szemeket meresztett a kezemben tartott rózsára, majd mély, bariton hangon rám förmedt.
– Kit keres? – átnézett a kerítés résein, valószínűleg a motort vette szemügyre. Talán még azt is gondolta, eltéveszthettem a házszámot.
– Jó napot kívánok! A feleségével kellene beszélnem. Megtenné, hogy szól neki? – igyekeztem a leg tiszteletteljesebben értésére adni a jövetelem célját – A felesége az osztályfőnököm. – adtam tudtára a nagytermetű embernek, hogy nem ok nélkül keresem Nórát. A férfi hunyorogva végigmért, majd a ház felé fordulva bekiáltott a feleségéért. Csak a kaput felejtette el kinyitni, hogy be is mehessek. Kínos várakozás következett a vasrács mindkét oldalán, míg az ajtóban meg nem jelent Nóra vékony alakja. Azt láttam, hogy belesápad a felismerésbe, mint ahogy nekem is kifutott az arcomból a vér. Nóra tétova léptekkel haladt végig a járdán, zavartan pislogott hol rám, hol a férjére, míg oda nem ért a férfi mellé.
– Ez a fiú téged keres. – mormolta a férfi, de nem mozdult, várta, mi lesz a fejlemény. Talán gyanús lett neki a virág, vagy Nóra félénk viselkedése?
– Kezét csókolom, tanárnő! – próbáltam magabiztos nyitottsággal megelőzni a bajt.
– Szia, Sanya. – köszönt vissza Nóra panaszos hangon, valószínűleg rosszat sejthetett.
– Egy nagyon nagy szívességet szeretnék kérni magától, tanárnő! – vágtam bele gyorsan a jövetelem céljába, hogy minél kevésbé legyen gyanús a férj számára a nő bizonytalansága, és a rózsa a kezemben. A nő nem felelt, aggódó képe szinte árulkodott a félelméről.
– Szükségem lenne a holnapi első órára Nefelejcs érdekében. Arra gondoltam, hogy a negyedik órai osztályfőnökit talán el lehetne cserélni a matekkal, de ehhez kell az ön beleegyezése és főleg a segítsége. Kozsurek tanár úrral meg kellene beszélni a cserét, csak abban én sajnos nem vagyok kompetens, ezért volna szükség tanárnőre. Kozsurek tanár úrnak is van órája, így a matekot visszakaphatná negyedik órában. – hadartam, hogy minél gyorsabban a végére érjek. A nő egy ideig feszülten figyelt, mintha nehezen értené meg a lényeget, vagy egészen máshol járna az esze.
– Mit akarsz az osztályfőnöki óra helyett? Talán a pénteki balhé miatt van rá szükséged? – tért magához Nóra. Megértette, hogy nem őt fogom kompromittálni, és ez valamennyire megnyugtatta, de még remegett.
– Kaptam néhány pszichológiai könyvet, és tartanék az osztálynak egy kiselőadást a magányról, a mellőzöttségről, a csalódásokról. Egyrészt a saját, másrészt Nefelejcs nevében. Nagyon fontos lenne megelőzni Nefelejcs kirekesztését vagy csúfolását. Tud nekem segíteni ebben? – kérdeztem a kapun keresztül. A férj látta, hogy ebben a témában nem kompetens, így biccentett, és legnagyobb megkönnyebbülésemre visszasétált a házba, míg Nóra odajött egészen a rács mellé. A veszély elhárulni látszott, a nő elkezdett mosolyogni.   Vékony arcából kivillantak a kedvesen megcsillanó szemek.
– Előadást szeretnél tartani? Azt hiszem, nincs akadálya. Beszélek Kozsurekkel és reggel az iskolában találkozunk. Szeretnéd csak az osztállyal intézni a beszámolót, vagy én is ott lehetek az előadáson? – élénkült meg a pedagógusnő.
– Szeretném, ha ott lenne! Azért is kértem az első órát. – vettem elő a legkedvesebb mosolyomat – Valamikor beszéljünk kettesben, ha lehet! – tettem hozzá suttogva, amire a nő alig láthatóan bólintott.
– Remélem, hatásos lesz az az előadás! Nagyon mélyrehatónak kell lennie, hogy Nefelejcset felmentse, és a többiek elfogadják, vagy legalább megbékéljenek vele.
– Igyekezni fogok, tanárnő! Nefelejcset pszichológushoz kell vinni majd, de az osztályt valamilyen formában fel kell világosítani, hogy ez egy pszichés betegség. Kérem, segítsen! – majd óvatosan, hogy más ne hallhassa, elmormoltam egy sziát, és a rácson becsúsztattam a rózsaszálat a kedves nő törékeny kezébe. Még láttam, hogy felcsillannak a szemei, de sietősen fordítottam mindennek hátat.
Már felültem a motorra, amikor Nóra kinyitotta a nyikorgó kiskaput, és utánam szaladt.
– Nem mondod, hogy bukósisak nélkül közlekedsz? Nem kockáztatsz te túl sokat? – bökte meg a vállam.
– Elhagytam valahol tegnap este a bukósisakokat, Nefelejcs pedig most mindennél fontosabb. – ráztam meg a fejem, de nagyon jólesett a tanárnőm aggódása.
– Sanyi! Akartam kérdezni, mi történt Zsuzskával? Ugye nem fog árulkodni, vagy feszegetni, mivel töltöttem az időmet nálad? – rajzolta át a női arcot az aggódás.
– Nem találtam otthon Zsuzskát, de ne félj tőle. Nem is tudja az igazságot, és egyébként sem adná tovább. Ő egy végtelenül rendes lány. – gondoltam mélységes szeretettel a gyönyörű, vékony Zsuzskára, amíg próbáltam bagatellizálni Nóra aggodalmát.
– Te tényleg szerelmes vagy belé! – olvasta le az érzelmeimet az arcomról a tanárnő – Ez azt jelenti, hogy többé nem találkozunk? – fintorgott egyet, miután hátratekintett, nem látja-e senki, hogy bizalmasan beszélgetünk.
– Igen, szeretem Zsuzskát, de nem szeretném elengedni a kettőnk kapcsolatát. Tekinthetnék rád barátként a jövőben, Nóra? – akartam a legőszintébb lenni. Bíztam Zsuzskában, és abban, hogy a szerelmünket majd beteljesülés fogja kísérni.
– Nem! – nyomta meg a hangsúlyt az osztályfőnököm, és hátat fordítva gyorsan távozott.
Iszonyú félelem költözött belém miatta. Ez az apró szócska talán azt is jelentette, hogy nem segít nekem, és csak szidni tudtam magam, hiszen a sorsomat megérdemeltem.

Egy újabb kört tettem Zsuzska felé, de mint korábban, ismét csak a kaputelefon halk zúgása borzolta az idegeimet. Rossz érzés fogott el, és nem is akart elengedni. Fájt a fejem a másnaposságtól, de ez semmi sem volt ahhoz képest, mennyire szükségem lett volna Zsuzskát látni, és a közelében lenni végre. Már csak Nefelecsnél volt jelenésem. Ez is nehéznek, vagy inkább kellemetlennek ígérkezett, de egyrészt kötött az ígéretem Nelli néni felé, másrészt én magam is helyre akartam hozni valamit abból a tévedésből, amiben elég ronda szerepet játszottam. Így éreztem helyesnek, és eszerint próbáltam cselekedni.
Nefi szülei elfoglalt és gondterhelt embereknek tűntek. Egymás mellett, de szinte egymás nélkül élték az életüket egy minimalistán berendezett, de tiszta és rendezett lakásban, aminek eleve volt egy nem túl otthonos légköre. A férfi csak távolról bólintott, aztán visszahajolt az íróasztalán heverő papírjai felé. A nő, aki úgy nézett ki, mint Nelli néni fiatalabb kivitelben, ide-oda kapkodott, főzött és valami kereskedés ügyében telefonált egyszerre, mint akinek soha nincs egy szabad perce leülni és megpihenni. Csak annyit jegyzett meg, hogy mekkora nagy a forgalom Nefelejcsnél, aztán útba igazított, és már ment is vissza a dolgára, továbbra is telefonnal a fülén valaki mással beszélgetve. Az ajtó kinyílt előttem. Egy szomorú arc pislogott kifelé a sötét szobából. A csapzott, szőke haj meglibbent, majd egy hófehér kéz intett, menjek be hozzá, de a szobában továbbra sem kapcsolt fényt, mintha szégyelleni kellene magát előttem. A szemem lassan hozzászokott a sötétséghez. Már látszottak a falfehér arcon lefolyó könnyek, de egy ideig csak álltunk egymással szemben. Megöleltem volna Nefelejcset, hogy biztosítsam a jövetelem nemes szándékáról, de úgy éreztem, a testiség most pont az ellenkező érzelmet váltaná ki a lányból.
– Hát eljöttél? – szipogott egy idő után Nefelejcs.
– A mamád azt mondja, nagy volt ma nálad a forgalom. – próbáltam jópofa lenni a feszült helyzetben.
– Igen, kora reggel megjelent a nagyim, aztán meg Zsuzska akart győzködni, hogy próbáljak a hibáimmal szembe nézni.
– Figyelj, Nefi! Én meg tudlak az iskolában védeni mindenféle gonoszkodástól. Van hozzá erőm és tekintélyem is. Holnap maradj itthon, de holnapután én magam viszlek iskolába. Senki sem fog neked egy rossz szót sem szólni, megígérem!
– Nem hiszem. Nem tudom! – kezdett el megint sírni Nefelejcs. Magamhoz húztam a kezénél fogva és átöleltem, Erőt kellett neki adnom a saját gyengeségemen keresztül is.
– Sanya! Tudod, hogy nem voltam beléd sem szerelmes? – suttogva a lány elfúló hangon.
– Már tudom. De! Szeretném megértetni veled, hogy tőled kaptam eddig a világ legizgalmasabb és legérzékibb perceit, amiért örökké hálás leszek. Mellesleg, már kiszerettem belőled. Idő kellett, míg rájöttem, hogy a szépséged vonz. Ez nem azt jelenti, hogy nem szeretlek, csak azt, hogy már nem vagyok szerelmes beléd. – beszéltem higgadtan és őszintén.
– Zsuzska mondta, hogy őt szereted, és én ennek tudok örülni, Sanya. Nagyon tudok örülni!
– Sajnos nem találom Zsuzskát sehol. Nem tudod, merre lehet? – kérdeztem rá az aggodalmam okára, hiszen Nefi volt mindig is Zsuzska legjobb barátnője.
– Nem tudom, innen még délelőtt elment. Nem érzi jól magát az utóbbi időben! – válaszolt a szőke lány, és bújt hozzám, mintha én lennék az utolsó menedéke.
– Kár. Biztosan nagyon megfázott miattam szegény Zsuzska! – sajdult meg a szívem – Figyelj, Nefi! Megfogadtam magamnak, hogy ebből a bajból bármi áron kisegítelek. Ehhez viszont szükségem lesz a partnerségedre. Kaptam egy címet egy pszichológushoz, oda hetente kétszer el kell, hogy vigyelek. Nem kell senkinek tudnia róla, és te döntöd el, kinek mondod el a történteket, és kinek nem. Én csak annyit kérek, hogy próbálj meg együttműködni velem. Egy darabig én viszlek iskolába, és én is hozlak haza. És nem akarok kifogásokat hallani! Bízzál bennem, kérlek! És főleg légy mindig őszinte. Ha bármi bánt, én mindig elérhető leszek. Jó lesz ez így? – próbáltam végiggondolni, mit felejtettem még el, de a lány azonnal bólintott egyet a fejével.
– Oké, a részleteket majd megbeszéljük, de most öltözz fel, mert elviszlek Lídiához, találkozni szeretne veled.
– Lídiához? – rémült meg Nefelejcs.
– Ne félj, ő kedvel téged, és a legjobb tudása szerint segíteni szeretne. Egyetlen kikötésem van, semmi szex! Legalább egy pár hónapig semmi szex. Senkivel! És most öltözz fel! Elmegyek bukósisakért, és húsz perc múlva itt leszek a házatok előtt. Öltözz melegen! A motoron hideg lesz!

A kora esti sötétség rátelepedett a lelkemre. Még csak hat óra volt, de már hideg szél verte le a fákról az utolsó faleveleket. A szobám csendjében félelemmel ültem az íróasztalom előtt, és olyasmire készültem, amibe korábban még nem ütöttem soha az orromat. Megmagyarázhatatlan idegesség járt bennem, mint zsidóban a fájdalom, és ami korábban soha nem fordult még elő, a hideg futkosott a hátamon. A szomszéd szobából a két nyitott ajtón keresztül halk beszélgetés szivárgott át. Nefelejcs és Lídia suttogó, mégis megnyugtató hangja jelentette az egyre nyomasztóbb másnapossággal járó fejfájásban a menedéket. Tulajdonképpen minden jól alakult annak ellenére, mennyire be voltam délután rezelve, amikor Lídia megjelent az ágyam felett és felébredtem. És mégsem voltam elégedett. Nem a tanulástól és az előadásra készüléstől féltem, hanem rossz érzések miatt vert ki a hideg veríték, aminek nem tudtam az okát. A megérzésekben egyébként nem igazán hittem, mindig is a racionalitás volt az én asztalom. Tudat alatt persze Zsuzskáért aggódtam, hiszen ő volt az egyetlen, akit nem sikerült elérni, pedig rettentő fontos lett volna. Lídia szava egyfolytában ott zongorázott a fejemben, hogy Zsuzska lázas volt, amikor éjszaka nálam hagyta. Beteg lenne? Ez a gondolat csak még jobban rányomta a rossz érzéseimre a bélyegét. Ismét ránéztem a faliórámra. Ha sokat tökölök, soha nem leszek kész, sóhajtottam nagyot, és még Nefelejcset is haza kell majd vinnem kilenc órára. Nagyon ideje volt az első pszichológiai olvasmányt a kezeim közé venni.

A néma csend úgy ült meg az osztályon, mint a tökéletesen mozdulatlan levegő. Az utolsó szavaim után hagytam egy kicsit a hallgatóságot gondolkodni, jómagam rosszkedvűen fordultam az osztáyfőnököm felé, aki a tanári asztal mögött még a beszédem utóhatása nyomán pislogott nagyokat. Mellette ült Nelli néni, aki ígéretéhez híven eljött ugyan beszélgetni az osztályfőnökkel, de a programváltozás miatt velünk maradt, kíváncsi lett a mondandóm lényegére. Nem volt túl jó érzés együtt látni a két nőt, hiszen, ha tudták volna egymásról, miszerint közöm volt mindkettőjükhöz, talán nem ültek volna egymás mellett akkora békével, de felém is biztosan más szemmel tekintettek volna.
A teremben nagyon lassan kezdődött a mocorgás. A diákok elkezdtek egymás között sugdolózni, míg én kissé talajvesztetten bámultam Nefi és Zsuzska üres padját. Nóra, az osztályfőnök állt mellém, mögötte ott állt Nelli néni.
– Sanyi! Elképesztő vagy! Nelli néni most mondja, hogy ezt az előadást tegnap estétől raktad így össze.
– Nem is aludt, látszik rajta. – mormolta Nellike kis aggodalommal a hangjában. Igaza volt, a hosszú ébrenlét és a múlni nem akaró fejfájás meggyötört, de legalább a hallgatóság néma csendje visszaigazolta, hogy eljutott a beszédem a diákok tudatáig.
– Igyekeznem kellett, és sok még a teendő. – bólintottam.
– Honnan tudsz te ennyit a histrionikus személyiségvonásokról, meg a kompulzív szexualizációról? A legtöbben még az önértékelési zavarokról is alig tudunk valamit, erre te itt szaknyelven és köznyelven is mindent érthetően el tudsz magyarázni. És mi is volt még téma? Hiperszexualizáció, meg ambivalens vagy dezorganizált kötődés? Csak ámulok és bámulok! – lelkendezett a tanárnő, de ez engem nem igazán vigasztalt, folyton Zsuzska üres székére pislogtam. A türelmem kezdett nagyon fogyni. Nem volt kedvem senkivel beszélgetni, ezért az osztályhoz fordultam figyelmen kívül hagyva a két felnőtt embert.
– Nem tudja valaki, hol van Zsuzska? – tettem fel a kérdést nagyon hangosan, mire többen is felkapták a fejüket.
– Hát nem tudod? – kérdezett vissza az egyik srác az első sorból – Tegnap elvitte a mentő, kórházban van.
– Mi van vele? – szédültem bele a gondolatba, a gyengeségem remegés formájában küldte az agyamnak az intő jeleket.
– Honnan tudjam? – kérdezett vissza a srác, megrántotta a vállát. Nem gondolkodtam sokat, Nórához fordultam. Már a nyelvemen volt, hogy közlöm, azonnal megyek Zsuzskához, de az osztályfőnököm megelőzött, a fejével az ajtó felé intett, ami azt jelentette, nem szükségesek a szavak, el vagyok engedve. Mélységes hálát éreztem Nóra iránt, hiszen elfogadta az érzelmeimet a lány iránt, és tolerálta a viselkedésemet. Az ajtóban Mariettának ütköztem, alig tudtam elkapni, hogy fel ne borítsam a gyönge lányt. Direkt állított meg, és azonnal közel hajolt a fülemhez.
– Azt beszélik, megállt Zsuzska szíve! – suttogta. Talán még jó is, hogy egy kicsit kapaszkodtunk egymásba, mert egy pillanat alatt futott ki a vér a fejemből. Hihetetlen mélységű félelem szorította össze a torkomat. Ha nem Marietta, talán az egyensúlyom is elvesztem. Amit hallottam, rosszabb volt bárminél. A következő pillanatban iszonyatos düh hatalmasodott el rajtam. Megkerültem Mariettát, és az ajtót szabályosan kiütöttem a helyéről, annyira sietni akartam a kórházba. A hír hallatán az én szívem is darabokra robbant, azonnal látnom kellett Zsuzskát, hogy össze tudjam szedni magam. Mint az őrült futottam, senki nem állhatta volna az utamat.

Az intenzív osztály előtti folyosón egy pityergő anyuka halk szipogása és elfojtott suttogások tették dermesztővé a várakozást. Izzadtan és kimerülten érkeztem. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy az intenzívre be sem mehetek, ugyanakkor reményt is adott, hogy Zsuzska talán jó kezekben lehet. Nem voltam képes feldolgozni a mondatot. Megállt a Zsuzska szíve. Miért? Hogyan? Mi történhetett? Vérben forgó szemekkel tekintettem körbe. Nelli néni intett, hogy menjek oda hozzájuk. Nóra és Nelli között egy megtört nő kisírt arcának hunyorgó pillantásával találkoztam. Ő az anya, Zsuzska édesanyja. Alaposan megviselték a történtek, de tartotta magát.
– Sanya, de bolond vagy! Elhoztalak volna kocsival! Futva jöttél több, mint hét kilómétert? – kérdezte hamuszürke arccal Nelli néni.
– Az nem számít. – préseltem ki a kifulladt tüdőmből – Be lehet menni valahogy az intenzívre? – néztem a rajtam felejtett három rémült szempáron végig.
– A férjem van benn. Utána a nővérke téged is biztosan beenged egy percre. – remegett meg az anya félelemtől elfúló hangja.
– Meggyógyul Zsuzska! Ígérem, mindent megteszek a gyógyulásáért! Hogy van most? Lehet tudni valamit róla? – akartam erőt önteni a sápadt, remegő asszonyba, s vele együtt kielégíteni a kíváncsiságomat.
– Bár úgy lenne! – kezdett el megint sírni Zsuzska anyukája. Hosszú, szótlan és sivár várakozás következett. Kicsit távolabb álltam, mintha a folyosó falán található oktató táblákat tanulmányoznám, de valójában nem láttam azokból semmit. Próbáltam fülelni, mi történik az ajtó mögött, de hangok ritkán, és akkor is csak semmitmondó foszlányok szűrődtek ki a dermesztő csendből. Eszembe jutott, hogy bemutatkozni is elfelejtettem Zsuzska anyukájának, csak ezt az adott pillanat nem tette igazán aktuálissá. Nyílt az ajtó. Egy magas, jóvágású öltönyös úriember lépett ki rajta steril védőfelszerelésben. Tulajdonképpen nem mondott semmit, csak félre vonult, aztán egyik pillanatról a másikra elkezdett zokogni. Előbb csak halkan, aztán vonyítást idéző hangokat hallatva. Ettől a feleség is elvesztette a maradék tartását. Kegyetlen volt ezt kívülről látni, de az ő szívüket talán még jobban facsarta Zsuzska állapota, mint az enyémet. Mi lehet a lány baja, hogy ennyire kétségbe vannak esve?
Újra nyílt az ajtó. Egy ápolónő nézett végig a folyosón, sajnálkozva közelebb lépett a síró asszonyhoz.
– Hívjak orvost? – kérdezte nagyon visszafogottan, amire a nő nemet intett a fejével. A maszkos nővér, akinek jobbára csak a szemei látszottak, felém fordította az arcát.
– Szia, Sanya. Zsuzska már vár téged! De csak egy perc, kérlek! – lépett hozzám közelebb, lábzsákot nyomott a kezembe, aztán fordult egyet gyorsan az osztályon köpenyért és maszkért. Ismerősnek tűnt a fiatal ápolónő, de nem tudtam hirtelen, hol láttam azokat a szelíd szemeket. Beöltöztem kapkodva, és reménykedve siettem a nővér után.
A kórházi vaságy steril, de egyáltalán nem otthonos ágyneműjében egy lángvörös arcú, csapzott hajú lány feküdt mozdulatlanul. A bal karjába infúzió csöpögött, a jobbja szemérmesen keresztbe volt fektetve a mellein. A friss illatú, rózsaszín hálóing kicsit megváltoztatta a korábbi, mindig fekete öltözék kellemes emlékeinek egyhangúságát, viszont groteszk tappancsokon lógó vezetékek ijesztően meredeztek ki a lány mellkasából, azt a látszatot keltve, mintha egy gép működtetné a beteg testét. Messziről látszott, hogy Zsuzskának forró a bőre, és láztól izzanak a szemei, mégis, amikor meglátott, mosolyra húzódtak az ajkai. A nővér leült az ágy végére, mint akinek semmi más dolga nincs. Nem is igazán törődtem vele, Zsuzskához hajoltam.
– Megérinthetem az arcát? – kérdeztem a fehér ruhás valakit oda sem fordulva hozzá, aki mint egy felügyelő vagy erénycsősz, vigyázott mindkettőnkre. A nővér bólintott, hát megkönnyebbülve megérintettem a lázas arcot, a leggyengédebb simogatással akartam üdvözölni.
– Megvártalak, Sanya. – suttogta erőtlenül Zsuzska. A megfogalmazás furcsán csengett, de ott volt előttem a lány, és ennek akkor is örültem, ha rettentően beteg volt is szegény.
– Mindent megteszek azért, hogy meggyógyulj. Vigyázni fogok rád, ígérem! – próbáltam erőt önteni a gyenge lányba, aki sóhajtott egy alig észrevehetőt, majd megmozdultak az ajkai.
– Bocsáss meg, nem akartam, hogy belém szeress, de boldog vagyok, hogy mégis megtörtént. – erőlködött a gyönge test, hogy kipréselje magából a szavakat.
– Akartad, nem akartad, megtörtént, csak futnunk kellett néhány kört, míg megtaláltuk egymást. – igyekeztem mosolyogni, pedig rettenetesen letaglózott Zsuzska gyengesége.
– Már késő. Már késő. – nyögte kétszer is egymás után a lány, aztán intett a jobb kezével, hogy hajoljak közelebb – Megcsókolhatnál, legalább egyszer. – próbált ismét a lángvörös arc mosolyogni. Az összeszáradt, cserepes ajkak megvonaglottak.   A maszkban tanácstalanul a nővérre néztem, aki szomorú, könnyes szemekkel követte az eseményeket.
– Csak egy csók, aztán vedd vissza a maszkot. – mondta a nővér elcsukló szavakkal, akinek ekkor ismertem meg a hangját. Ő volt Noémi, a szépségkirálynő, ez viszont pillanatnyilag mit sem számított, mert Zsuzskára akartam minden idegszálammal koncentrálni. Levettem a maszkot, és azonnal a párnában elveszetten fekvő kislányhoz hajoltam. Előbb az arcát pusziltam meg, aztán a száraz ajkakat puhítottam gyengéd csókkal. Alig éreztem, hogy visszacsókolt volna. Elszakadtam Zsuzskától, mert alig bírt levegőt venni.
– Figyelj, Zsuzska! Nem maradhatok sokáig, neked pedig pihenned kell. Itt leszek kint az ajtó mögött, és ha valamire szükséged van, csak üzenj nekem. Addig nem megyek el innen, amíg meg nem gyógyulsz! – próbáltam mosolyogni, miközben az arcomhoz emeltem a vékonyka ujjait.
– Maradsz? – fulladt el a lány hangja.
– Természetesen! Megígértem, hogy mindent megteszek a gyógyulásodért! Bármennyi könyvet elolvasok, bármit megtanulok, ha kell! – érzékenyültem el, könnybe lábadtak a szemeim.
– Az jó lesz. – köszönték meg a lázas szemek az igyekezetem, de az ajkak hangtalanul feleltek. Még egyszer megsimogattam a beteg arcot, majd sajgó szívvel elindultam az ajtó felé. A nővér szipogva mögöttem lépkedett. Az érzés, hogy valamit ott hagytam a szobában, nem hagyott nyugodni, ezért visszafordultam Noémihez.
– Lehet tudni, mi történik vele, Noémi? – kérdeztem halkan, erősen küzdve az érzéseim fájdalmaival.
– Tegnap óta kétszer is megállt a szíve, de senki nem tudja, mi a valódi oka. Agyi funkciókra gyanakodnak, hamarosan elviszik MR vizsgálatra, utána talán többet tudunk. – érintette meg a nővér a kezem a könnyáztatta ujjaival – Sajnálom, Sanya! – suttogva együttérzően.
Egy pillanatra visszapillantottam Zsuzska betegágyára, ahol valami egészen elképesztő jelenet kezdődött, és ami borzasztó rémülettel töltött el. Zsuzska csukott szemmel elkezdett lehetetlenül remegni. Keze-lába reszketett, tulajdonképpen az egész testét különös módon megmozgatta valami belső erő. Oda siettünk mellé. Noémi megnyomta a vészcsengőt, én pedig tehetetlenül néztem a lány vergődését. Megéreztem a tragédiát. Az élettelennek tűnő, fakó szemek még egyszer utoljára kinyíltak, de csak azért, hogy lássam, amint oldalra kifordulnak. A halál jött Zsuzskáért, a hideg szelét a hátamon éreztem, és nem tehettem ellene semmit. Az az egy perc, amíg ez a fájdalmas jelenet lejátszódott előttem, rettentő szenvedést okozott. Teljesen kővé dermedtem. Noémi hangját szinte már nem is hallottam, úgy lökdösött ki a teremből, mint valami ólamlábú keljfeljancsit. Utána sokáig csak értetlenül álltam a folyosón, és bámultam a zöld falak semmit sem jelentő ürességét. Orvosok jöttek. Fehér köpenybe öltözött, jól szituált férfiak, aztán két nővér is utánuk szaladt. Már akkor tudtam, hogy nem fognak tudni segíteni Zsuzskán, és ez a tehetetlenség lassan, de biztosan felőrölt. Hiába gondoltam magamat erősnek, a halál megmutatta, hogy semmi sem vagyok hozzá képest, és elragadta azt a valakit, akit nagyon szerettem. Elvesztettem mindent. A tartásomat, az időérzékemet, a logikus gondolkodásomat, és főleg az erőmet. Leguggoltam háttal a zöldre festett falnak támaszkodva. Megtörtént velem is az, amit mindig is kicsit a gyengeség jelének tartottam, hangosan felzokogtam. A két szülő az ajtó előtt sírta ki a bánatát, míg én kicsit távolabb engedtem szabadjára az elfojtott indulataimat. Legszívesebben összetörtem volna bármit magam körül, de volt sajnos elég időm megtanulni, hogy az semminek sem lehet a megoldása. Nóra és Nelli odajöttek hozzám. A felfordulásból egyértelművé vált, hogy óriási a baj, de egyszerűen nem hallottam, mit beszélnek hozzám. A fejemben hangos zúgás kezdődött, és hiába volt nyitva a szemem, csak sötétséget láttam. Ha nem a fal, talán el is vágódok. Nem tudom, mennyi ideig tartott ez a katatóniás állapot. Arra kezdtem magamhoz térni, Noémi próbált belém pohárból vizet tölteni, és időnként pofozgatott meg szólongatott. Amikor végre visszatért a látásom, a nővér egészen közel állt hozzám, a lapos hasához szorította a fejem. A pólóján keresztül is éreztem a bőre melegét, ami azt jelentette, hogy még élek, és nem csak álmodom.
– Nem tudhatsz mindent, Sanya! Nem tudhatsz mindent! – ismételgette lágy hangján, aztán visszaszaladt az intenzívre. Mélabú költözött belém, ami elnyomta a korábban érzett, tehetetlen dühöt és indulatot. Úgy éreztem, mindennek vége, óriási kudarcot vallottam az élet minden területén, hiszen magányos és életképtelen vagyok, és az egyetlen, aki szerelemmel szeretett, most végleg itt hagyott. Nem volt mibe kapaszkodni, bár hallottam a körülöttem állóktól a hozzám intézett mondatokat, egyszerűen nem fogadta be egyiket sem a tudatom.

Nem tudom, mennyi idő telt el ebben az állapotban. Jóval később megjelent egy fiatal doki, és leereszkedve az én szintemre elém guggolt, megvizsgált.
– Fel tud állni? Érti, amit mondok? – kérdezgetett, miközben erős fénysugárral a pupilláimat vizsgálta. Ez kissé magamhoz térített, meggyőződés nélkül bólintottam.
– Úgy látszik, semmi baja, csak erős volt a megrázkódtatás. – egyenesedett fel a doki, és erős karokkal engem is felhúzott. Elfordult tőlem, hogy szembe nézzen a mögötte álló, hosszú, fekete hajú lánnyal. A folyosó már pont, mint egy kripta, kísérteties ürességgel kongott, csak Noémi állt ott, a szépségkirálynő, az ápolónő az intenzív osztályról. Kutattam kicsit az emlékeimben. Nagyon ismerősnek tetszett a márványarc, a mesterkélt smink, a hatalmas műszempillák, valami mégsem passzolt. Még mindig a fehér nővérnadrág volt rajta, de már az emlékezetes jegesmedvebundában várakozott. Nagy nehezen végül beugrott, mit találtam furcsának a szépségkirálynőn, aki maszk és fityula nélkül már könnyen megismerhető volt. A haja, a fenékig érő, ragyogóan fényes haja nem barna, hanem fekete színben képezett a bundájával hatalmas kontrasztot.
– Itt hagyhatlak vele? Nem kell segítség? – kérdezte a doki a lányt, mire az megrázta a fejét.
– Te tudod! – vont vállat a férfi, majd egykedvűen eloldalgott. Noémi átölelt. A Zsuzskával vetekedő magassága miatt meg kellett emelnem kissé a fejem, hogy belenézhessek a szemeibe, amelybe ott ragyogott az élet, ami az enyémből akkor még hiányzott. Noémi valóban szép volt, bár a munkahelyi sminkje sokkal visszafogottabban fénylett, mint a péntek esti, véletlen találkozáson, de ez a szépség most abszolút nem érintett meg. Kicsit Zsuzska vonásait kerestem a fekete hajtincsek keretezte arcon.
– Mindenki hazament? – préseltem ki magamból két, alig érthető szót.
– Mindenki. Neked is pihenned kell! Az az idősebb, szőke nő azt mondta, hogy tegnap egész éjszaka dolgoztál, és a tragédia mellett a fáradtság miatt nézel ki ennyire szarul.
– Szarul is érzem magam. – érintettem meg a hideg homlokomat, mert lázasnak éreztem magam.
– Gyere velem, Sanya.
– Hova mennék? Haza kell mennem, anyámnak szüksége van rám! – ráztam meg a fejem, de Noémi csak ölelt, mintha elengedni sem akarna.
– Anyukádról gondoskodik a nővéred, az osztályfőnököd pedig üzeni, hogy elrakta a suliban a dolgaid. Pulóver és kabát nélkül egyébként sem engedlek ki a fagyos hidegbe! – tekergette a nyakát a lány, hogy az arcomba nézhessen. A fekete gyöngyszemek a hosszú szempillák alatt barátságosan megvillantak.
– Zsuzska? Mi van Zsuzskával? – gondoltam vissza a történtekre, hiszen kiesett az az idő, amikor magamról sem nagyon tudtam.
– Meghalt, Sanya. Sajnos már nem tudtak segíteni rajta. Az anyukája azt mondta, kicsi korában kezelték hasonló rosszullétekkel, egy ideje azonban nem volt komoly baj, azt hitték, már kinőtte. De tudom, ez nem vigasztal téged! – beszélt a lány összeráncolt homlokkal.
– De miért kellett meghalnia? – engedtem szabadjára egy kissé dühös mondatot, mire a lány magához szorított, hogy megnyugodjak.
– Én elég gyakran találkozom a halállal. Azt mondják, nem válogat, de tudom mennyire borzasztó elveszteni azt, akit szeretünk. – sóhajtotta a lány, aztán elengedett, és távolabb lépve a kezemnél fogva maga után húzott – Gyere, Sanya, pihenned kell!
– Hova menjek? Semminek sincs értelme. – csökönyösödtem meg, mint az a bizonyos szamár, de Noémi rosszallóan megrázta a fejét, és húzott tovább maga után.
– Ma nálam alszol. Itt lakom a kórház mellett albérletben. Holnap már sokkal jobban leszel, ígérem!

Tény, hogy a szellemi képességeim kissé csődöt mondtak. Vánszorogtam a sietni akaró lány után át a kórház épületei között, aztán a kivilágított, ködös utcán. Noémi fázott, de én nem éreztem a hideget. Olyan volt a borzongató hűvösség, mint egy belém mártott kés, ami a fájdalmakon keresztük jéggé fagyasztotta a szívemet. Mélységesen csalódtam az életben, és alig-alig bírtam felidézni Zsuzska utolsó szavait. Bántott, hogy nem tartottam meg az ígéretem, nem vigyáztam rá kellőképpen. Ez annak ellenére is fájt, hogy tudtam, szinte lehetetlen lett volna ezt a feladatot teljesíteni. Letaglózó érzésekkel temetett maga alá annak a valakinek az elvesztése, aki számomra annyira különleges és szép érzéseket okozott.  Zombi üzemmódban hagytam, hogy Noémi felvezessen, vagy inkább húzzon a lakás semmitmondó előszobájáig. Máskor talán kíváncsian körültekintettem volna, most csak amolyan parancsszóra működtem, elmerülve nagyon mélyen a szomorúságba. Noémi belém erőltetett egy szelet csokoládét és egy pohár gyümölcslevet, mert enni nem voltam hajlandó. Ő vacsorázott, közben elnézően szemlélte, mennyire szomorkodom mellette összeroskadva a hely szűke miatt nagyon keskeny bárszéken.
– Le kellene zuhanyoznod! – rebegtek meg rágás közben a lány szájfénytől még csillogó ajkai.
– Haza kell mennem. – bámultam tovább a sakktábla mintájú csempepadlót.
– Dehogy mész! Olyan szarul nézel ki, talán még haza sem tudnál találni ilyen állapotban, és én nem akarom, hogy bármi bajod essen, elüthet egy autó, vagy megfagysz valahol eltévedve a városban. Gyere, megmutatom a fürdőszobát! – állt elém immár bunda és cipők nélkül. Meglepően erős karjait nyújtotta felém, majd a két kezemnél fogva felhúzott a székről. Nem tudom, miért gondolta, hogy vezetnie kell, de egy pillanatra sem engedett elszakadni magától. A kicsi helység egyik sarkában zuhanykabin várt rám, de én csak álltam ott bambán, mintha nem tudnám, hogyan kell levetkőzni. Túl mély sebet ejtett rajtam Zsuzska elvesztése, még mindig zombi módjára álltam, gyámoltalanul, mint valami apátlan, anyátlan árva. Noémi megelégelte a passzivitásom, és az ingemet áthúzta a fejemen, csak a karjaimat kellett megemelnem. Végtelen türelemmel gondoskodott rólam, de az eszem teljesen máshol járt, minden gondolatom a halál körül forgott, és minduntalan visszaköszönt a szívszorító fájdalom. A lány egy pillanatig állt előttem. Ő legalább teljesen tudatában volt a cselekedeteinek. Kigombolta a nadrágom, és lassan, de határozottan letolta a cipzárt, miközben többször is belenézett az értetlenkedő arcomba. Olyan minden mindegy állapotban voltam. Lecsúszott a nadrágom, aztán két meleg kéz lehúzta a gatyám. Ez már átlépte az ingerküszöböm, de a lány, aki most ismét nővérként funkcionált, csöppet sem volt megilletődve a szituációtól. Ápolónőként már elég meztelen embert láthatott, futott át az agyamon.
– Ülj be a zuhanyzóba, míg lehúzom a nadrágod! – utasított a szakavatott vetkőztető, de olyan kedvességgel szólított, hogy azonnal szót fogadtam. Noémi lehúzta rólam ruhákat, aztán levette a zoknikat a lábamról. Egy pillanatig megállt, mintha azt tanulmányozta volna, minden testrészem megvan-e, vagy önállóan cselekvőképes vagyok-e az egyedüli zuhanyzáshoz, aztán kibújt a saját pólójából. Ez volt az első olyan perc, amikor valami eltérítette a gondolataimat. Nem szándékosan, de megakadtak a szemeim a vetkőző lányon, aki nem mosolygott, de nem is szégyenlősködött, pedig magán érezhette a réveteg pillantásom. Higgadt ápolónőkét vette le magáról a fehér melltartót, megvillantotta a kicsi, de nagyon formás melleit, gyönyörű darázsderekát, kissé kiálló bordáit és beesett, lapos hasát, aztán megszabadult a munkanadrágtól. Végig engem figyelt, talán a reakciómra volt kíváncsi, talán csak látott rajtam valamit, amire tényleg oda kellett mindenképpen figyelni, én meg csak közömbösen bámultam a váratlanul előadott sztriptízt, ami zenével és tánccal sem tudott volna akkor megérinteni. Magam sem értettem, miért akadtak meg a szemeim az apró, hófehér szaténtangában kihangsúlyozódó, húsos és hivalkodó tevepatán. Máskor talán erősen erotikus gondolataim támadtak volna, ekkor azonban Zsuzska intim testrészének emléke jutott el az agyamig, és kedves emlékeket ébresztett, amibe rövid ideig belekapaszkodtam. A tanga azonban nem maradt sokáig a helyén. Másodpercek múlva már egy tökéletesen simára borotvált szeméremtest közeledett felém, majd a tulajdonosa ismét nyújtotta a kezeit, hogy segítsen feltápászkodni.
– Gyere kedvesem, megmosdatlak! – tolt beljebb Noémi a zuhanyzótálcán, aztán ő maga is belépett utánam, majd behúzta a függönyt. Tett-vett, megnyitotta a csapot, rutinosan beállította a hőfokot, aztán tusfürdőért nyúlt. Mondhatta volna, hogy csináljam egyedül, de ő akart gondoskodni rólam, ami kissé meghatott. Nem a szépsége, nem az intimitás lehetősége tette széppé a törődését, hanem az a tény, hogy mennyire alázatos. Az is feltűnt, hogy kedvesemnek szólított. A meggyötört agyamban csak ennek hatására éledtek fel bizonyos emlékek. Belém hasított, hogy Ági, a természetes szépség mit is mondott korábban Noémiről. Azt állította, hogy a lány belém zúgott, ami valljuk be, egy futó találkozás után eléggé hihetetlenül hangzott. Igaz, utalt valami leszbikus kapcsolatra is, de hiszem, ha látom. Mégiscsak ott voltam Noémi zuhanyzójában, és két gyönyörű, fiatal kéz szappanozta a szőrös mellkasom, a vállaim, aztán érzéki óvatossággal bedörzsölte a hajamat tusfürdővel, megmosdatta az arcom. Anyai figyelmességgel haladt fentről lefelé, és ahogy a forrónak érzett vízcseppek lemosták rólam a szappant, ő ugyanúgy haladt a mosdatásommal fentről lefelé. Álltam bambán elernyedt végtagokkal, mint a nagy Oz című alkotásban a madárijesztő. Noémi, és a visszatérő emlékek sokasága elbizonytalanított. A lány még a fejére tapadó, sűrű, fekete hajcsomók alatt is elragadónak tetszett, mégsem éreztem igazi vonzalmat. Amit viszont nagyon kívántam, a megértést, a törődést, azt nagyon is megkaptam, talán túlságosan is bizalmasan. A vékony karok átöleltek, hogy a munkáskezek a hátamat is beszappanozhassák. Nem tudom, az ápolónőm mennyit érzett abból az összesimulásból, amelyben a mellei és a combjai menthetetlenül hozzám préselődtek, de az arca mindvégig halálosan komoly maradt. Még akkor is komoly maradt, amikor benyúlt szappanos kézzel a fenekem vágatába, és alapos takarítást végzett ott is, ahol talán nem is lett volna helyénvaló. A szemébe folyó vízcseppek ellenére folyamatosan nézte az arcomat, ami azért egy kicsit zavart, de nem szólhattam. El kellett fogadnom, hogy pontosan tudja, mit csinál velem, és valahol nagyon jó volt érezni a törődését.
Hátralépett, elszakadtunk egymástól. Az intim pillanatoknak vége szakadt rövid időre, míg a flakonból újabb adag tusfürdő csordogált Noémi bal kezébe. Tudatosan nyúlt a farkamhoz. Előbb óvatosan végigsiklott a heréimen, aztán megérintette az ágyékom. Kicsit megrándultam, amire még lassabb, még óvatosabb mozgásra váltott. Hátra húzta a péniszemen az előbőrt, és a fityma alatt is megtisztított, már-már tökéletes mozdulatokkal dolgozott rajtam. Csak addig nézett le, amíg meg nem találta a legoptimálisabb fogást, aztán lassú pettingbe kezdett. A gyönyörű, fekete gyöngyszemei az enyémbe fúródtak.
– Ne haragudj, ezt ne csináld, kérlek! – ijedtem meg, hogy Zsuzska emlékét bemocskolom, majd gyorsan kerestem más kifogást, hogy Noémi se érezze rosszul magát – Túl nagy volt a trauma, még nem tértem magamhoz. És ő sem! – mutattam lefelé egy pillantással a petyhüdt péniszemre.
– Bocs, csak egy hirtelen jött ötlet volt! – állt gyorsan távolabb a lány. Kissé talán meg is ijedt, hogy nagyon rosszkor, nagyon rosszat cselekedett, de elkaptam a karjait, és magamhoz szorítottam, mielőtt elszökhetett volna az aurámból.
– Egyébként sincs szegény formában, mert nagyon kell pisilni! – próbáltam enyhíteni az elrontott helyzeten. Ez a lány annyi mindent tett meg értem, meg kellett becsülnöm, de nem csak kellett, egyszerűen éreztem, hogy ő szavak nélkül is a kedvemben akar járni, ami kedves volt a szívemnek. Az ölelés megtette a hatását, Noémi ismét a tekintetemet kereste.
– Itt is pisilhetsz, én is szoktam a zuhany alatt. – suttogta a meztelen nővér apró mosollyal a szája szegletében.
– Ahhoz meg kellen fognom, hogy tudjam irányítani. – sóhajtottam, megpróbáltam visszamosolyogni kevés sikerrel.
– Nem kell mindent irányítani, Sanyi! Csak engedd el! – mosolyodott el már jól láthatóan a szépségkirálynő.
– Így rád fröcskölne! – ráztam meg a fejem.
– Úgy hallottam, másnál ez nem okozott komoly problémát, vadember! – mondta Noémi huncut mosollyal és elnéző óvatossággal a szemembe. Láthatóan élvezte, hogy tud valamit, amit én legszívesebben titkoltam volna. Nem érződött semmiféle neheztelés a hangjában, mégis zavarba hozott. Tagadni kár lett volna a megtörténtét, csak azon törtem a fejem, honnan származik az információ, mert az égvilágon senkinek sem meséltem el, Noémi pedig nem találkozhatott Nefelejccsel.
– Nem voltam teljesen józan, amikor az történt, és csöppet sem vagyok rá büszke. – motyogtam kissé megilletődötten.
– De jól sül el a játék, vagy rosszul tudom? – kapaszkodott a tekintetembe a vizes hajú szépség továbbra is.
– Akkor igen. De most teljesen más a helyzet. – ismét zavarba hozott, és azon kezdtem el gondolkodni, hogy rá merjek-e kérdezni az érzéseire, aztán eldöntöttem, nem teszem. Az egész szituáció azt sugallta, hogy a lány szexuálisan közeledik hozzám, ami inkább taszított, mint vonzott volna.
– Jól van, Sanya, én is megmosakszom gyorsan, aztán megyünk aludni! – vágott egy kedves grimaszt Noémi, majd tusfürdővel sietős mozdulatokkal lemosta az arcát, aztán a viszonylag kicsi melleit, amelyek nagyon keménynek látszottak, és hatalmas bimbókkal ágaskodtak felém. Tétován kiálltam a vízsugár alól, és csak egykedvűen bámultam a gyönyörű látványt, ami akkor lekötötte valahogy a figyelmem, de nem tudott erotikus gondolatokat ébreszteni, pedig a meztelen testében és hibátlan alakjában tényleg ott lopakodott a szemem elé a vénuszi tökéletesség. Noémi időnként felnézett rám. Talán arra volt kíváncsi, hogy mit csinálok, talán arra, hogyan nézek rá, erre a kérdésre nem tudtam volna válaszolni. Eleve ott elvesztettem a fonalat, miként kerülhettem meztelenül egy zuhany alá valakivel, akivel életemben csak egyszer találkoztam korábban. Az is zavart kissé, hogy Zsuzskára gondolok, és közben egy másik fiatal lányt stírolok, amint a saját fenekét mossa. Ez a kavalkád a fájdalommal és tompasággal a fejemben elvette mindennek a szépségét. Noémi tusfürdőt nyomott a tenyerébe, bedörzsölte vele a szeméremtestét. Láttam, amint a szappanhab hatalmas buborékjai beterítik a még hatalmasabb szeméremajkakat. Láttam, ahogyan a dolgos kéz alapos munkát végez a borotvált puncin. Láttam a szép nőt, és talán kérdések is megfogalmazódtak bennem, de a gyöngyszemek tündöklő csillogása nem igazán tudott megérinteni.
A lány lépett ki hamarabb a zuhany alól. Törölközőt ragadott, de nem magát, hanem engem törölgetett szárazra előbb, aztán útba igazított, hová menjek a szükségemet elvégezni. Tényleg úgy viselkedtem, olyan béna voltam, mint aki lélekben nincs is ott. Mikor visszamentem a fürdőszobába kezet mosni, Noémi épp illatosította magát valami kis üvegcséből. Brutálisan impulzív, édes illat terjengett a levegőben. Próbált rám mosolyogni, aztán odajött hozzám, megtörölte, majd megfogta mindkét kezem.
– Gyere! – szólt halkan, és hátrafelé lépkedve húzott maga után az egyszobás albérlet egyetlen szobájáig, én meg úgy mentem utána, mint akit pórázon vezetnek. A tudatosságnak semmi jelét sem mutattam. Noémi csak arra a pár pillanatra engedett el, amíg a világítás kapcsolóit kezelgette. Hátrafelé haladva feltérdelt a kisméretű franciaágyra, majd araszolt és maga után vontatott. Szándékosság volt a mozdulataiban, de én, ha nem is örültem ennek, nem is bántam. Akaratgyenge és elveszett voltam. Végül Noémi ráfeküdt a gondosan hajtogatott paplanra, a feje belesüppedt kissé a hófehér tollpárnába, és a szétnyitott combjai közé húzott, hogy hajtsam a fejem a hasára. A két karom az oldalához igazította a mellei magasságában.
– Gyere még feljebb, kedvesem, úgy feküdj rám, hogy hallhasd a szívverésem, az megnyugtat majd – suttogta a lány. Tulajdonképpen engem használt takarónak, de olyan közvetlen és bizalmas volt velem, hogy eszembe nem jutott, hogy bármit is cselekedjek azon kívül, amit kért tőlem. Elfogadtam, hogy kivételes megértéssel kezel, de nálam itt véget is ért volna a történet, hiszen bele voltam betegedve Zsuzska elvesztésébe. A kényes szituáció ellenére a kedvesem megszólítás azért valami jövőbeli reménységet vetített elém, pedig abban a pillanatba még nem is akartam gondolni a jövőre. Kívánság szerint ráfektettem a bal arcom a mellkasára. A jobb melle puha, meleg párnaként tartotta a tarkóm, míg a bal mellbimbója ott púposodott közvetlen az ajkaim előtt. És valóban! A lány viszonylag gyors szívdobbanásai eljutottak a kómában tévelygő tudatom legmélyére, bíztató életerőt sugároztak felém. Igen, abban a percben mindennél jobban kívántam, bár Zsuzska szívének lüktetését hallanám, de mégis nyugtatott, hogy az életem a tragédia után új utat fog törni magának. Az édes illat, ami a lány bőréről minden levegővételnél átjárt és tovább puhított, az agyamat is elkábította, sajnos nem csak jó értelemben. Minden ellenérzésemet nem tudta semmi sem legyőzni, képtelen, vagy talán mégis valós felismerést szült az összezavarodott agyamban a lány közelsége. Hirtelen elszakadtam az ölelő karokból, idegesen lepattantam az ágyról. A rohamosan elhatalmasodó félelem, hogy Noémi is csak dugni akar, meglehetősen ingerültté és dühössé tett.
– Nem maradjatok itt! Én ezt nem akarom, nem tehetem! – kiáltottam kétségbeesetten, és Zsuzskára gondolva ismét eleredtek a könnyeim. Kirohantam a fürdőhelységbe, elmeháborodott módjára magamra kaptam a nadrágom, a többit holmim összefogtam az ölembe.
– Sanya, kérlek, nyugodj meg! – sietett utánam Noémi, mint egy riadt őzike megállt az ajtóban, de ez engem már nem hatott meg.
– Te is csak faszt akarsz! Hogy lehettem ennyire vak? Nem értem! – jajdultam fel, mint akinek ráléptek a tyúkszemére, aztán fejvesztve rohantam ki a lakásból. Nem számított a hideg, a csupasz talpamat szúró kavicsok tömkelege, a köd, a lány, akit pityeregve magam mögött hagytam. Csak Zsuzska elvesztése fojtogatott, és az a vágy, hogy elbújjak a világ elől egyedül, valami eldugott, sötét helyen, lehetőleg a saját szobámban, ahol nem zavarhat senki sem.

Miután ledobtam minden holmimat a padlóra, izzadtan, mocskos lábbal törtettem már a saját házunkban a lépcsőn fölfelé. A kifulladás kissé lecsillapított, de a keserűség sehogyan sem akart elmúlni. Nem érdekelt, hogy recsegve csapódott mögöttem az ajtó, nem érdekelt, hogy a lépcsőfokok mocskosan maradtak a retkes lábaim nyomától, kettesével szedve a lépcsőfokokat menekültem a gyászos valóság elől. Valahol azt éreztem, hiába a rengeteg tudás, a sokszáz kiolvasott könyv és regény, a saját érzéseimtől senki és semmi sem tud megmenteni. A csörtetésre Lídia ajtaján kidugta valaki a szőke fizimiskáját. Oda sem pillantottam, nem akartam tudni, ki előtt alázom meg magam a gyengeségemmel, már oly mindegy volt, hiszen mindent elvesztettem. Ezt gondoltam, pedig tudat alatt tisztában voltam vele, hogy csak Zsuzska hagyott magamra, de ő sajnos véglegesen. Nem tudtam kezelni ezt a fajta fájdalmat, csak tépdeste, darabokra szaggatta a lelkem. Alig vetettem magam arccal az ágyra, máris futó léptek dobogását hallottam magam mögött, majd egy test rám telepedett, és oldalról egy arc hozzányomódott az enyémhez. Lídia volt. A testvér, aki a testvéri szeretet mintaképe volt a szememben, de az az érzés, ahogyan oda bújt hozzám segítőkészen, csak még jobban elérzékenyített. Ismét zokogtam, hiába próbáltam ellenállni a gyengeségemnek.
– Úgy sajnálom, Sanya! – suttogta, miközben magához szorított. Nem tudtam válaszolni. A fájdalom ismét belém fojtotta a szavakat. Hosszú percekig rázkódtam, mint valami megbántott gyermek, és nem tehettem semmit ellene, képtelen lettem erőt meríteni a testvérem szeretetéből. De a nővér az nővér, ott maradt velem több, mint egy órán keresztül, és nézte, ahogy nyitott szemmel bámulok a semmibe. Nem kérdezgetett, nem zaklatott, csak simogatott végtelen türelemmel, de ennek is véget kellett érnie egyszer.
– Sanya, nekem dolgozni kell mennem éjszakára! Itt kell, hogy hagyjalak Nelli nénire. Ugye nem gond? – kérdezte Lídia – Majd holnap beszélünk! Rendben? Az órádat beállítottam csörgőre, a motorod meg van tankolva, a bukósisakok pedig a helyükön vannak. Tudod, hogy reggel Nefit suliba kell vinned, utána pedig a pszichológusnál van jelenésetek! – olvasta rám a feladatokat, mintha a számba kellett volna rágni a vállalt feladataim, de jó is, hogy ezt tette, mert a kötelesség érzése némi erőt adott, hogy kissé kitisztuljon a fejem.
Bólintottam. Össze kellett szednem magam. Lídia felállt, helyette valahonnan a háttérből Nelli néni ült mellém, a kezében hozott pléddel anyáskodóan betakart, majd a tarkómra tette az egyik kezét.
– Szia Sanya! Nem baj, ha itt maradok veled? – kérdezte halkan, miközben Lídia is elköszönt.
Megráztam kicsit a fejem. Olyan minden mindegy alapon nyugtáztam, hogy ott van nálunk a nő. A nő, akit bántottam, és aki minden ellene elkövetett bűnömet magára vette. Amennyire szerettem volna menekülni mindenki elől, az ő társasága mégis valahogy nyugtatott. Kisugárzása volt, ami hatott a lelkemre. Ez vagy a tudatosságából, vagy a higgadtságából fakadt, mindenesetre a csendes jelenléte szeretetet jelentett, pedig én bántottam őt részegen, megaláztam, csalódások sokaságára késztettem. És mindennek ellenére velem maradt akkor is, amikor a kimerültségtől elaludtam. Talán egész éjszaka fogta a fejem, mert reggel, amikor felébredtem a megszokott harangszó érces kolompolására, még mindig ott ült mellettem, és a keze a tarkómat melengette.
– Jobban vagy, drága? – volt az első szava, mikor első, hunyorgó pillantásaim találkoztak a szemeivel. Sápadt volt és kialvatlan, és még mindig ugyanaz a rövid farmerszoknya és piros blúz volt rajta, amiben előző nap az előadásom alkalmával láthattam az iskolában. Ez az értem való aggódás emberfeletti tett volt az én szememben.
– Nelli néni! Nem lehetek jobban. A sors összeesküdött ellenem, és amikor azt gondoltam, minden egyenesbe jön, elvesztettem Zsuzskát. Mi a fenét vétettem, hogy így kell bűnhődnöm? – hergeltem magam, de Nelli néni rosszallóan megrázta a fejét és rendre utasított egyetlen ujjával, amit a csücsörítő szája elé emelt.
– Sanya! Gondolkodj józan fejjel, és higgadj le, kérlek. Ez a tragédia nem miattad, csak rosszkor, rossz időben történt! Gondolj arra, mit mondott neked a kórház folyosóján a nővérke! Nem tudhatsz mindent. El kell fogadni, hogy az élet ilyen. Néha elveszítünk rokonokat, ismerősöket, de a világ ettől nem áll meg. Rendkívül rossz időszakon mész keresztül, de te is rendkívül erős vagy, át fogod vészelni a nehézségeket. Én szívesen segítek neked bármiben, és szerintem Nefi is, meg természetesen a nővéred. És ha jól emlékszem, tegeződtünk! – legyintette meg mosolyogva az arcom a nő, aki jóságos tündérként őrködött felettem.
– Tudom, emlékszem, Nellike, csak nem tudok rendet tenni a fejemben. – sóhajtottam nagyot. Érdekes módon szégyenlőssé váltam a nő jelenlétében, nem akartam kitakarni a meztelen felsőtestem.
– Menj, fürödj meg langyos vízben, az kissé majd helyretesz! – nógatott a nő, de nem szállt le az ágyam széléről.
– Nelli! Tudod, emberségből jeles, amit irányomban teszel. Nagyon sokat tanulok tőled anélkül, hogy szándékosan terelnél jó irányba. – érintettem meg a kézfejét, amit gyorsan elkapott előlem.
– De aranyos vagy, drága! Csakhogy nem tettem meg eddig sem mindent érted, tegnap ott hagytalak a kórházban, abban a katasztrofális állapotodban. Már nagyon aggódtunk miattad Lídiával. A telefonba azt mondta valaki, hogy a nővér, aki gondoskodott rólad, magával vitt. Csak remélni tudtuk, hogy jó helyre kerültél. – mosolyodott el Nelli. A fáradt, karikás szemei kacsintottak rám. Előbb a bal, utána a jobb, ami kissé viccesnek tűnt, de mindenképpen aranyosan érintett. – És ne beszélj ilyen szépen, választékosan velem! Ha dühös vagy, ideje megtanulni, hogyan kell káromkodni. Vannak helyzetek, amikor nem tilos az sem. – már vigyorgott a jóval éltesebb nő, majd felállt – Na, megyek, mert le kell mosnod magadról az izzadtságot, és olybá tűnik, szégyenlős lettél előttem az utóbbi időben. El tudod látni anyukádat, vagy segítsek valamiben? – torpant meg még egy pillanatra Nelli. Megigazította a kissé zilált frizuráját, de egyetlen pillanatra sem felejtett el mosolyogni.
– Menni fog, Nellike. A fontos feladatokból erőt tudok meríteni. – zártam a szívembe a nőt, aki emberségesebb és barátságosabb volt mindenkinél, akit csak ismertem.
– Rendben, akkor én most hazamegyek, mert itt alszok el azonnal, neked pedig sok dolgod van. Viszont örülnék, ha találkoznánk, és elmondanád, hol voltál tegnap késő estig! Remélem nem félcsupaszon és mezítláb szaladgáltál, mint aki megbolondult! Bár, szerintem valami ilyesmi történhetett! – mutatott a takaró alatti lábaimra, amiről tudta, hogy sártól piszkos, ezáltal egyértelmű bizonyítéka az őröltségemnek.
– Úgy lesz, csak adj egy kis időt, Nellike! Köszönök szépen mindent. Meg sem érdemlem a jószívűséged! – ültem fel gyorsan. Összevigyorogtunk. Az asszony vetett a meztelen, szőrös felsőtestemre egy pillantást, aztán elsietett. Talán nem sokat tett a lelki üdvösségemért, de ő valahogy mindenki másnál közelebb állt a szívemhez. Különleges, ragaszkodó barátságot éreztem vele kapcsolatban, aminek semmi köze nem volt az általam elkövetett erőszakhoz, vagy az ő felmentő meséjéhez. Más volt ez, mint a testvéri szeretet. Eleve más volt Nelli személyisége, így másnak kellett lennie a szeretet minőségének is. Aztán ahogy Nelli megemlítette, eszembe jutott az ápolónő, Noémi, aki a fifikás módszerével az ágyába édesgetett a pocsék lelkiállapotom ellenére. Ismét egy olyan helyzetbe kerültem, amit nem tudtam a fejemben rendbe tenni, de örültem, hogy nem teljesült be a lány célja, és időben hagytam faképnél. Tetszett. Igen, nagyon tetszett Noémi, mert eleve minden olyan hibátlannak tűnt rajta, de ha csak annyit tesz, hogy a hátamat simogatja, és nem enged magához közelebb, már sokkal több esély lett volna arra, hogy egy új barátom legyen. Még jó, hogy nem gyaláztam meg Zsuzska emlékét azzal a számító némberrel. Aztán meggondoltam magam. Nem nevezhetem Noémit némbernek, mert csupa jószándék nyilvánult meg a lány tetteiben, meg egy kis érthetetlen önzőség, mintha neki kapóra jött volna Zsuzska halála, hogy hozzám közelebb férkőzhessen. Ez a feltételezés viszont akarva, akaratlan bosszantott engem. Miért kellett ennek a lánynak is áthágni a határaimat, amikor a saját szemeivel láthatta, mennyire szenvedek?

Hosszú, mélabús napok jöttek. Tettem a dolgom, de valahogy nem találtam sehol a helyem. Az iskolában Nóra megkeresett, és kettesben egy rendkívül tartalmas beszélgetést folytattunk. Nem haragudott már rám, talán inkább szánalomnak lehetett nevezni azt a pillantást, ami a mélybarna szemeiből rám vetült. Mindenesetre segített mindenben, még olyan dolgokban is, amiben nem volt rá szükségem. Kereste a társaságom, és talán némi bűntudatot is érzett, pedig azt nekem kellett volna vele szemben kimutatni. Az osztályfőnökömmel tehát szent volt a béke, mint ahogyan a nővéremmel is helyreállt a régi rend. Ismét bebújt mellém reggelente az ágyba, ismét megpróbált bolondozni, jókedvre deríteni, de nem tudtam igazán semminek sem örülni.
Nefi, akinek a legtöbb félnivalója volt, megemberelte magát. A suliban ugyan összesúgtak egyesek a háta mögött, de nyíltan soha semmi rosszat nem vetettek a szemére. A lányok kifejezetten pátyolgatták, körüldongták, mint a méhecskék a kaptárban a királynőt. Nefelejcs csendes lett és óvatos. Kerülte a fiúkat, de azért szóba állt bárkivel. A komolyabb kapcsolatokat egyelőre kerülte. Idő kellett neki is, mint mindenkinek, hogy a vihar elüljön. És akkor még ott volt számára a másik hatalmas megrázkódtatás, a legjobb barátnőjét, bizalmasát, Zsuzskát is elvesztette. Rossz volt látni az egykori szerelmem kisírt szemeit, de egyvalaminek azért örültem vele kapcsolatban. A legeslegjobb barátom lett. Nekem, és talán Lídiának is mindent elmondott magáról, a pszichológussal való beszélgetésekről, az érzéseiről, a vágyairól. Egyedül a szex témát kerülgettük fura félelemmel, mert egyikünk sem tudta, mi az a határ, ameddig a témában elmehetünk anélkül, hogy Nefelejcset érzékenyen érintené. Én ismét bezárkóztam. Ott voltam mindenütt, tettem a dolgom, néha többet is a kelleténél, de Nefelejcsen kívül nem volt kedvem senkivel társalogni. Megint ültem a padban behúzott farokkal, csendben szemlélve a környezetemet, és azon bánkódtam, hogy ott tátong Zsuzska üres széke előttem. Azé a lányé, aki ki tudott mozdítani a zárkózottságomból, és akit nem tudtam sehogyan sem elfelejteni. Minden percben gondoltam rá, az elvesztése fájdalmát nem tudtam, és nem is akartam elengedni.

Mikulás napjának reggelén az ajtóm zsanérjainak halk nyikorgására ébredtem. Azonnal a hátamra fordultam, és azzal a mozdulattal az ágyékomra is ráfordítottam a takaróm sarkát. Mégsem illett pőrén mutatkoznom a testvérem előtt, hiába látott már korábban rengetegszer pucéran. A legutolsó alkalomról megemlékezni sem mertem, amikor Nefinek gondoltam, és perverz szexre akartam kényszeríteni. Örültem Lídiának, aki mint az utóbbi pár napban máskor is, aggódva bújt mellém az ágyon. A forró combjával átölelt, a sötét haját a vállai mögé dobta, a meleg arcát befúrta a vállgödrömbe. Az a pár perc, amikor így üdvözölt, mindig jobbá tette az ébredésem, de a mosoly már rég eltűnt az arcomról. Zsuzska emlékét már csak egy hideg kőhalom őrizte a temető fái között, de nekem ugyanúgy hiányzott a kedves kislány hangja, mosolya, vaskos, fekete szempilláinak rebegése.
– Szia tesó! – simított végig Lídia a meztelen mellkasomon, majd a hasamon – Jól aludtál? – tudakolta, mint minden áldott nap korábban, pedig sejtette, vagy inkább tudta a választ.
– Aludtam. – pusziltam kedvesen az összeráncolt homlokát. Felesleges volt elmondani sokadszorra is, hogy éjszakánként hajnalig vergődök álmatlanul, és sem étvágyam nincs, sem tanulni nem bírok.
– Figyelj, Sanya! Ma elvihetem én Nefelejcset suli után a pszichológushoz, te pedig maradhatnál itthon, hogy pihenj kicsit. Persze csak akkor, ha kölcsönadod a motorod! Tudod, hogy nagyon jól kijövünk a csajjal. Levennék egy terhet a válladról! – suttogta Lídia aranyos melegséggel az elképzelését. Tudtam, hogy a jószándék beszél belőle. Valahogy ő is megváltozott azok után, hogy Nefelejcsről kiderültek a dolgok. Már nem volt az a vagány, belemenős csaj, mint korábban. Sokkal megfontoltabban, komolyabban vette az életet, és példás odafigyeléssel gyámolította a pszichésen eltévelyedett lányt, mint egy legjobb barátnőt, néha mint fogadott kislányát.
– Nem, Lídia! Ha nem foglalom le magam, meg fogok őrülni. De azért köszönöm, tündér vagy! – tértem ki az ajánlat elől. A testvérem kissé lefordult rólam, hogy megnézhesse az arcom, én meg az ő testén méláztam el, mert valami új, rendkívül vékony és provokatív hálóing feszült rajta, amelyen nem csak a mellbimbói világítottak át, de teljesen kivehetőek voltak a sötétebb árnyalatú, hatalmas bimbóudvarok. Bugyi persze megint nem feszült a csípőjén, de ez már teljesen megszokott volt.
– Keresett téged tegnap egy nő! Basszus! Egy fejjel magasabbra kellett néznem. Kicsit vaskos termetű, kicsit terebélyes testű amazon, szőke, kerek arcú. Ha jól emlékszem, Zsuzska róla mesélt, hogy egyik éjjel együtt voltatok. – említette meg Lídia Nina látogatását, miközben árgus szemekkel figyelte az arcizmaim rándulását.
– Remélem, mondtad neki, hogy pillanatnyilag nem vagyok olyan állapotban, hogy találkozzunk. – bosszankodtam egy kicsit. Nina tényleg nagyon aranyos és barátságos volt velem, mégsem akartam közelebb engedni magamhoz. Mint ahogyan senki mást sem. Megígértem, hogy barátkozunk, de aztán jött az a gonosz kaszás, és mindent borított. Ráadásul az emlékek felelevenítése is csak Zsuzska tragédiáját helyezte újra előtérbe.
– Mondtam neki, Sanya. Azt is mondtam, kicsit még várjon, amire azt üzente, tudod, hol találhatod meg, ha beszélgetni szeretnél. Amekkora nagy, pont olyan aranyos volt, és nagyon aggódott miattad.
– Nellihez sem mentem fel egyszer sem, pedig neki meg is ígértem. Egyszerűen nem tudok, nem akarok találkozni senkivel! – fakadtam ki.
– Tudom! Tudom, Sanya!   – hajolt vissza rám a testvérem, hogy megsimogasson, aztán megmozdult a keze, és lassan, alig érintve siklott lefelé a testemen – Ne haragudj, de rossz látni, milyen borzasztó lelkiállapotban vagy! És tudod, hogy ezt miből látom? – kérdezte halkan, miközben az egyik tenyerét a takarómra helyezte a péniszem fölött – Napok, hetek óta nincs erekciód, és ez megijeszt, mert nagyon mély lelki problémákra utal.
– Nincs jelentősége, Lídia! – toltam el a kezét, pedig én magam is megdöbbentem, hogy pont egy ilyen apróság miatt aggódik. Igen, valójában a fájdalmam és az impotenciám összefüggtek, de én az utóbbira oda sem figyeltem.
– Már hogyne lenne? Engedd el Zsuzskát, engedd el azt az ápolónőt és engedj el mindenkit. Ha kell, hozok neked egy klassz csajt, vagy akár kettőt, aki mellett újra fickós lehetsz, és átértékelheted a lelki gondjaid! Akarod? – kicsit várt – Jót tenne a lelkednek már az is, ha csak őszintén beszélgetnél valakivel, vagy talán legjobb lenne, ha Nefelejcs pszichológusától kérnél időpontot. Sanya, én nem helyettesíthetek egy hús-vér nőt, nem helyettesíthetem Zsuzskát, segítségre van szükséged! Komoly segítségre! – Ölelt át olyan szorosan, amennyire csak a karjából tellett.
– Hagyj már ezzel! – próbáltam nem reagálni az érzelmi kitörésére.
– Feküdj le valakivel, egy kurvával, egy idegennel, vagy akárkivel, csak érjen végre valami érzelem, ami megérint téged. Hiába próbálsz elzárkózni, tudom, hogy legbelül rettenetesen vágysz a szeretetre! – kesergett Lídia, miközben én voltam igazán beteg.
– Majd, ha kicsit jobban leszek. – sóhajtottam, mosolyt erőltettem, pedig tudtam, hogy igaza van. Minden idegszálamban éreztem a feszültséget, ami egyáltalán nem volt bíztató jel a jövőmre nézve.
– Addig baszogatlak, amíg jobban nem leszel, vagy nem teszel valamit magadért! – ült fel a nővérem, és a mutatóujjával megfenyegetett, a következő pillanatban pedig puszit nyomott a bárgyú képemre. Kissé kedvetlenül szállt le az ágyról, lépett kettőt, majd visszafordult.
– Hiányzik az a vidám, erős és pimasz fráter, aki megemeli a hálóingemet, hogy megbámulhassa a csupasz seggem! – nyöszörögte édes grimaszt vágva, amit nem lehetett megállni vigyorgás nélkül. Nevettem, de ez csak szimpla külsőséget jelentett, legbelül inkább ürességet és kedvetlenséget éreztem.

Nefelejcs legalább három percen keresztül ölelt a motor mellett, miután a pszichológustól Lídiához, onnan pedig késő este hazafuvaroztam. Ő nem mondott semmit, minden oda volt írva az arcára. Valahogy megérezte, hogy aznap szótlanabb és savanyúbb vagyok a kelleténél. De minek is örültem volna, amikor Lídia reggel olyan szépen beolvasott nekem? Nincs merevedésem? Na és? Nincs barátom, barátnőm? Na és? Nincs Zsuzska, aki meggyógyíthatná a lelkem? Ez viszont már tragédia, nem bírtam magamnak megbocsátani, hogy elmulasztottam időben szerelmet vallani neki. Nefelejcs elindult a házukat körbevevő kerítés kiskapuja felé, én pedig céltalanul felültem a motorra. Éreztem, hogy a szokottnál is jobban nyomaszt minden, hogy a céltalanság felemészt, ezért akaratom ellenére engedtem magamon elhatalmasodni a kétségbeesést. Elég volt pár rettenetes pillanat, hogy a kétségeim zűrzavarában elveszítsem a fejem. Hogy miért vágtam a földhöz a bukósisakot, magam sem tudnám megmagyarázni. Hogy miért vettem le a széldzsekit, és dobtam a motorra, szintén megoldatlan dilemma marad örökre. Csak elkezdtem rohanni a fejem után, és már Nefelejcs rémült szólongatása sem tudott visszafordítani. Futottam. Először, mint egy őrült, aztán kifulladva elkezdtem lassítani. Tizenhét fárasztó kilómétert tettem meg a városig, és hol álltam meg végül? A parkban a padnál, ahol Zsuzskának először megfoghattam a kezét. De a pad üres volt, én pedig úgy éreztem, egyedül nem bírom tovább. Igaza volt Lídiának, valakivel ki kellett beszélnem magamból a fájdalmat, mert ő hiába volt a legjobb testvér a világon, érzelmileg nem nyújthatott mindent, vagy olyat, amire nekem szükségem lett volna. Feltételek nélküli bizalomra vágytam és mély érzésekre, amelyek túlmutatnak egy testvéri kapcsolat határain. Úgy képzeltem, ez sosem fog megadatni.

Magam sem értettem, hogyan kerültem Nelli ajtaja elé. Ő volt az egyetlen, aki többet jelentett másoknál, aki nem testvér volt, és nem szerető, mégis, a történtek ellenére igazi barátság szövődött közöttünk. Reméltem, hogy ez az általam táplált bizalom benne is létezik, és ha valaki tud segíteni, aki nem doktor, és nem Pszichológus, akkor az ő, a mindig higgadt és körültekintő, majdnem hatvan éves, tapasztalt nő. Szédelegve, bizonytalanul nyomtam meg a csengőt. Kisvártatva fény villant a kémlelőnyíláson, aztán Nelli élénkszínű, rózsamintás selyemköntösben szabályosan feltépte az ajtót.
– Úr Isten! Sanya! Nagyon nagy a baj, ha ilyen későn eljöttél hozzám! Gyere be gyorsan! – nyúlt értem, és szó szerint berángatott. Amint bezáródott az ajtó, magához ölelt, pedig alaposan leizzadva kemény bűzfelhőben úsztam.
– Mi történt, drága? – suttogta, miközben ringatni próbált. A magassága megvolt hozzá, csak az ereje volt kevés, de anyai szeretettel vont körbe, ahhoz nem férhetett semmi kétség.
– Szétestem, Nelli. Megfulladok. – lihegtem levegőért kapkodva.
– A francba! Nefelejcs emlegeti minden találkozásnál, hogy rossz bőrben vagy, de azt nem mondta, hogy ennyire tragikus a helyzet. Gyere gyorsan, igyál egy kis hideg vizet. Mindent megbeszélünk! Jó lesz? – vezetett be az előszobába, és beültetett a már ismert fotelba. Elszaladt egy pohár vízért, aztán kissé idegesen állt ide-oda felettem, hogy kitalálja, mivel és hogyan segítsen rajtam, végül leguggolt elém, hogy a lehajtott fejemből bambán hunyorgó szemeimbe nézhessen.
– Mi történt, drága? Tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz! – kérdezett ismét a nő, akinek az egyébként is hosszúkás arcát tovább feszítette az aggodalom.
– Nem, egyszerűen nem tudom megfogalmazni.  Csak érzem, hogy nem bírom tovább ezt a szenvedést. Képtelen vagyok a bajból egyedül kimászni. – panaszkodtam csendesen.
– Lídia nem tud neked segíteni?
– Lídia csak mondja a magáét, hogy menjek pszichológushoz, vagy keféljek meg valakit, aki többet jelent nekem egy szimpla dugásnál. Azt hiszi, olyan könnyű az érzelmeimet szabadjára engedni. – sóhajtottam Nelli szomorkás, kíváncsi szemeibe. A nő arcán halovány mosoly jelent meg.
– Azért jöttél, hogy engem kefélj meg? – tette fel a fogas kérdést, amire a lelkem azonnal tiltakozni kezdett.
– Jaj, dehogy! Azért jöttem, mert te vagy, aki a legközelebb áll hozzám, és szerencsére nem tartozol a családomhoz. – mentegetőztem ijedten, hiszen a helytelen megfogalmazás miatt Nelli azonnal kipenderíthetett volna.
– Lídia otthon van, tud gondoskodni anyukádról? – lepett meg a figyelmességével Nelli. Azt a nénit ugyan még utána gondoltam néha, de egyre gyakrabban próbáltam hanyagolni. Bólintottam.
– Értem, drága. Itt maradsz éjszakára, letusolsz, aztán beszélgetünk, ameddig csak szeretnéd. Úgy látom, lélekszakadva futottál ideáig. – nyilvánult meg ismét az asszony vendégszeretete, és türelmes anyáskodása. Érzéki mozdulattal a fülei mögé igazította a szőke haját, és megpróbált a lehető legtermészetesebben rám kacsintani, mint aki ismeri a gyógyszert az állapotomra.
– Gyere, drága, itt van a zuhanyzó! – vezetett a fürdőszobához – Csak nyugodtan, mintha otthon lennél! Hozok neked törölközőt, addig zuhanyozz le forró vízben! Át kell melegedned, és fel kell olvasztani a jeget, ami fojtogatja a szíved. – mosolygott Nelli hatalmas önbizalommal, majd szabályosan taszított rajtam egyet, hogy bekerüljek a kicsi fürdőszobába – Ne gyerünk vetkőzni, minden perc elvesztegetett idő! – hallottam még a távolodó hangját, mielőtt erőt vettem volna magamon.
A forró víz valóban jót tett, megnyugtatta kissé az idegeimet. Beszappanoztam magam Nelli kissé nőies, vajkaramella illatú tusfürdőjével, aztán percekig csak bambán áztattam a bizsergő bőröm. A fejemen kopogó vízcseppek apró kis figyelmeztetésként temettek maguk alá, mégis ez a forró fürdő nagyon kellett, hogy legalább Nelli előtt ne érezzem magam büdösnek. Gépiesen húztam ki a kabin ajtaját, miközben a gondolataim hetedhét mérfölddel távolabb jártak. A nő, aki majdnem fiaként kezelt, ott ült a mosógép tetején, és keresztbe tett, himbálódzó lábakkal rám várt. Egy pillanatra szégyent éreztem, hogy meztelenül mutatkozok előtte, a férfiasságom elé kaptam a kezem. Nelli szája elnéző mosolyra húzódott.
– Itt a törölköződ, drága. – mondta halkan, de meg nem mozdult volna, pedig kinyújthatta volna a karját a törölközővel, ami ott feküdt keresztben a combjain. Oda kellett hozzá lépnem, hogy elvegyem.
– Zavarba jöttél, Sanya? – nevetett a bizonytalanságomon.
– Nem, csak attól tartok, téged hozlak kellemetlen helyzetbe a meztelenségemmel. – válaszoltam a törölköző alól, amivel az arcomat, hajamat igyekeztem megtörölni először, nem volt szabad jelentőséget tulajdonítanom a szabadon himbálódzó farkamnak, hiszen a nő sem tartotta fontosnak, hogy takargassam magam.
– Most készülök lemezteleníteni a lelked, nem gondolhatod, hogy a külsőd ettől fontosabb lenne! – hallottam Nelli kedves megjegyzését – Vagyunk talán annyira jó kapcsolatban, hogy ez igazán nem számít ebben a helyzetben. Igaz, drága? – túrt a vizes hajamba, amikor végre a törölköző lekerült a fejemről.
– Ebben reménykedem. – bólintottam. Tetszett Nelli, és egyáltalán nem azért, mert rettentően csinos nőként ismertem. Emberként figyelemre méltó tulajdonságokkal rendelkezett, de mindenekelőtt pótolhatatlan barát és egy valódi, földre szállt angyal volt egyszemélyben. A derekam köré tekertem a hófehér frottír törölközőt, így már egyáltalán nem volt kínos Nelli jelenléte. Az apró kis közjáték csak megerősített abban, hogy bízhatok az idősebb nőben.
Két perccel később már a hálószobai, nagy franciaágy végének támaszkodva, egy különleges, lilás fényű éjjelilámpa meleg, titokzatos fényénél készültünk a nagy beszélgetésre. Meglepett a sötét bútorok hangulata, hiszen a többi helység szellős és üde benyomást keltett, míg a hálóban egyedi szekrényen zsúfoltan sorakoztak változatos témájú könyvek. Más volt a hangulata a tágas térnek. Észrevettem, mekkora nagy ágy szolgál Nelli pihenésére, mégis olyan sivárnak tűnt, ha arra gondoltam, hogy az asszony ezen a nagy ágyon egyedül szinte elveszett. Nelli elfoglalta a jobb oldalt, míg nekem a másik oldalon hagyott helyet. Kényelmesen kinyújtóztatta a lábait, keresztbe rakta a lábfejeit, és ringatta a felülre kerülőt, amely sovány volt és sötét erekkel átszőtt, mégis nagyon ápolt és kimondottan nőies. Ennek a bokának a látványába kapaszkodtam, azt sem tudtam, a mondókám hol kellene kezdenem.
– Nem tudod elengedni Zsuzskát, barátom. Tudom, hogy innen fúj a szél. – könnyítette meg Nelli a dolgom azzal, hogy elkezdte a beszélgetést.
– Igen. Bele fogok őrülni a tudatba, hogy nem segítettem, csak taszítottam rajta. Tudom, hogy nem csak rajtam múlott, de mégis bánt ez az érzés rettenetesen.
– Ha hamarabb tudtál volna a betegségéről, talán minden másként alakul. Nem kerülgettétek volna egymást olyan sokáig, és nem éreznél miatta ekkora felelősséget. Okos emberek, orvosok kezében volt, de neki sajnos csak ennyi volt megírva. Természetes, hogy fáj neked Zsuzska elvesztése, de nem élhetsz örökké egy bűntudattal, ami nem is téged kellene, hogy terheljen. Ez a tragédia azonban már megtörtént, visszacsinálni nem lehet. Te is tudod, élőnek élő a társa, holtnak holt. Ha idősebb leszel, majd tapasztalod, hogyan mennek el az emberek egymás után, és sokkal természetesebbé válik az ismerőseid elvesztése még akkor is, ha történetesen egyesek miatt nagyobb fájdalmat érzel. – mondta Nelli lassan, ezerszer is megrágva a szavait. Nem kioktató volt, csak úgy csínján próbálta felnyitni a szemeim.
– Elméletben minden könnyűnek tetszik, csak a gyakorlatban nem akar működni semmi sem. – sóhajtottam.
– Ha lehunyod a szemeid, látod magad előtt Zsuzskát? – kérdezte Nelli egészen halkan, muszáj volt felé fordulni, és szinte olvasni a festetlen ajkairól.
– Hát pont ez a gond! Nem látom, és egy nyavalyás fényképem sem maradt utána! – keseregtem, kissé el is fúlt a hangom. Nelli a vállamra tette a kezét.
– Szerzek neked fényképet, drága, nem ezen fog múlni a dolog. De neked kell megtenned az első lépést ebből az állapotból. – kedveskedett a nő, és kicsit felém fordult, hogy a maga alá húzott térdei majdnem a combomhoz értek.
– Szerinted mi lenne az első lépés? – kérdeztem, bár nem voltam biztos benne, hogy bármi segíthetne, illetve meg is teszem, amit Nelli javasol.
– Gondolj egy lányra, és irányítsd rá a lehető legjobban a figyelmed. Próbálj meg udvarolni, elmondani neki a problémáid, és legyél nagyon őszinte. Hidd el, ha elkezd kialakulni egy erősebb vonzódás köztetek, a mostani letargiád is elmúlik majd szinte észrevétlen. A szerelem mindenre képes! Ez nem azt jelenti, hogy Zsuzskát el kellene felejtened, csak annyit tesz, hogy másra kell a figyelmed összpontosítani.
– Most nem megy. Ez most egyáltalán nem megy! – ingattam meg a fejem.
– Mi a helyzet Nefelejccsel? Amióta pszichológushoz hordod, nagyon jó lett a kapcsolatotok. – próbálkozott be Nelli az unokájával.
– Nellike, az nem fog menni. Én sem vagyok belé szerelmes, és ő sem belém. Csak barátok vagyunk. Jóbarátok. Neki most egyébként sem kellene érzelmileg elköteleződni legalább addig, amíg tart a kezelése.
– Na és? Ha lefeküdnél vele, lehet, hogy utána egészen másként tekintenél a kapcsolatotokra. Egyszer már elcsavarta a fejed. Talán még neki is jó lenne, hiszen megkapná azt, amit kíván, és segítené őt a te szóhasználatoddal élve az elköteleződésben. – érvelt Nelli, miközben elfordította a fejét és az alsó ajkába harapott.
– Nem, az nem fog menni. Kedvelem Nefelejcset, de nem hiszem, hogy még egyszer belé tudnék úgy szeretni. Ez a nővéremnek sokkal hamarabb menne. Lehet, hogy kívánnám, mint gyönyörű lányt, de már nem tudok rá úgy nézni, hiába az azóta kialakult bizalom. És ezt ő is tudja. – gondoltam barátilag Nefelejcsre, amíg róla beszéltem, de semmi vonzódást nem éreztem a lány tökéletes teste iránt.
– Oké, menjünk tovább! – törődött bele Nelli, hogy nemet mondok – Mi van azzal a hatalmas amazonnal, a szőkével, akivel állítólag hetyegtél? – mosolyodott el Nelli, mint aki azon szórakozik, hogy törpeként pont egy óriással kezdtem ki. Örültem, hogy Nefelejcset nem erőlteti tovább, és nem is neheztel az elutasítása miatt.
– Nina?
– Ha így hívják, akkor Nina. Volt köztetek szex? – kérdezte Nelli úgy, mintha az időjárásról kérdezett volna, nyíltan és természetesen.
– Lefeküdtem vele, igen. De az csak egy kaland volt, semmi több. Eleve leenné a káposztát a fejemről, akkorára nőtt. Nem hiszem, hogy pont én kellenék neki. Muszáj ezen a vonalon haladnunk? – lázadozott a lelkem, hogy a nő mindenáron rám akar sózni valakit.
– Muszáj! – bólintott Nelli sokatmondóan – Van egyáltalán valaki a fejedben, Sanya, aki iránt érzel valamit?
– Persze, hogy van. Haragszom arra az ápolónőre, aki majdnem lépre csalt. – neveztem meg azt a valakit, aki legelőször eszembe jutott, és akire elég sokszor gondoltam némi indulattal.
– Lépre csalt? – lepődött meg Nelli, rövid időre a szája is nyitva maradt – Ja, azt még el sem mesélted, hol jártál aznap éjszaka, amikor a kórházból azzal a kimondottan szép lánnyal mentél el, és majdnem meztelenül értél haza! – fordult még jobban felém, mint valami barátnőhöz, akivel bármiről szabad trécselni. – Mit értesz azon, hogy lépre csalt?
– Van pár dolog, ami zavar vele kapcsolatban. Eleve az nagy kérdés, miért akarta a gondomat viselni, amikor Zsuzska halála miatt összeomlottam.
– Miért baj az? Egy teljesen normális emberi viselkedés, és inkább jószívűséget takar. – szólt közbe Nelli.
– Nem teljesen annak tűnt! Feketére festette a haját is, hogy jobban hasonlítson Zsuzskára. Aztán volt a fürdőszobája tükre alatt fekete rúzs, fekete szemceruza, ami sokkolt. Akkor még nem is jutott el a tudatomig, de azóta... Miért akart ennyire hasonlítani arra a lányra, akit szerettem? – keseregtem kicsit.
– Nekem úgy tűnt, ismert téged az a lány!
– Futólag ismer. Amikor azzal a nagydarab, szőke Ninával megismerkedtem, akkor találkoztam vele is, mármint Noémivel. De akkor még barna volt. – idéztem fel a lány káprázatos megjelenését, a fényes, csillogó hajkoronáját, a mosolygós, megnyerő, különlegesen szépre festett márványarcot.
– Ez nem jelent semmit. Lehet, hogy teljesen véletlen a fekete szín, bár ritka kevesen használnak fekete rúzst. – intett le Nelli, és el kellett ismernem, hogy tévedhetek, valóban csak feltételezésen alapultak a vádjaim.
– Jó, igazad van. Talán azért képzelek a fekete színbe többet, mert aznap este, amikor eljöttem hozzád bocsánatot kérni, Ninánál is jártam hasonló céllal. Tőle származott az információ, miszerint az az ápolónő, a Noémi talán a kelleténél jobban vonzódik hozzám. Hogy hogyan, és mikor vette ezt a fejébe, azt ne kérdezd, mert nem tudom, de már akkor, amikor a parkban először találkoztunk, megéreztem a vonzódását. Ez csak azért fontos, mert a későbbiekben ennek tudatában könnyebb volt elfogadni a segítségét, és az az igazság, hogy ő más, mint a többi lány. Nemcsak külsőleg hasonlít Zsuzskára, de a szíve is aranyból van. Vagyis csak volt, aztán átlépett egy határt, ami kiborított. Akkor szaladtam haza. – ráncoltam össze gondterhelten a homlokom. Aztán eszembe jutott, milyen csúnyán vádoltam meg Noémit a szándékait illetően, de ez nem igazán csökkentette bennem az indulatokat.
– Az a lány nagyon szép, kifejezetten dekoratív, és van stílusa. Mellette pedig nagyon alázatosnak tűnt. – jegyezte meg Nelli.
– Azért is neveztem el szépségkirálynőnek. – adtam helyt a gondolatnak.
– A róla alkotott véleményed, meg az arcjátékod alapján szerintem ő tetszik neked! – mosolyodott el cinkosan a nő.
– Már megint itt tartunk? – kérdeztem vissza rosszallóan, hátha a kerítőnő szerepet lerázhatnám Nelliről.
– Nem barátocskám, még mindig itt tartunk! – bólintott az asszony ellentmondást nem tűrő határozottsággal.
– Ami azt illeti, te legalább annyira szép vagy, és legalább annyira kiváló a stílusod! – mutattam a nő feje búbjától a köntössel takart testén végig, egészen a meztelen, kecses lábfejei felé.
– Ne beszélj mellé, most Noémiről beszélünk! Szóval tetszik neked? – pirult el Nelli a bókjaimtól.
– Igen, valójában tetszik, hiszen elragadó, de nem akarok tőle semmit, mert egy számító nőszemély, és nagyon megbántott. – próbáltam magyarázkodni, miközben gondolatban sokadszorra felidéztem a Noémi lakásán történtek menetét.
– Én egy nagyon rendes, lelkiismeretes lánynak láttam. No, mesélj, mi is történt, miért mondod azt, számító! Minden részletre kíváncsi vagyok! – csúszott Nelli fekvő helyzetbe, és egy párnát gyűrt a feje alá, hogy felém fordulva továbbra is láthassa az arcom. Lecsúsztam mellé, hogy egészen közelről láthassam a lelkem mélyén kutató, aranyosan hunyorgó szemeit. Fekve azért kényelmesebb volt egymás arcába nézni, és legalább magamon érezhettem a lélegzetvételei enyhe melegségét.
– Miért hagytatok ott, a kórházban? – tettem fel a kérdést, de próbáltam nem panaszos hangot megütni.
– Mert egy fiatal doki azt mondta, hogy ne zaklassunk, túlságosan elvesztetted a lábad alól a talajt, és majd a nővér a gondodat viseli.
– Látod, ezt is Noémi intézte így! Érted már miről beszélek? Sok az egybeesés ebben a történetben. Később pedig hazaengedhetett volna, de csak hajtotta, hogy félt, és hogy vigyázni fog rám. Gyanútlanul sétáltam a kelepcéjébe. – fakadtam ki, mint aki teljesen biztos a dolgában.
– Ugyan már, Sanya! Mit tehetett az a lány, amiért ennyire haragszol rá? – intett nyugalomra Nelli azzal, hogy hitetlenül megrázta a fejét.
– Hogy mit tett? – nyeltem egyet. Tényleg nem kellett volna megemelni a hangom, ráijeszteni a nőre, aki próbált engem megérteni.
– Arra várok, hogy megtudjam! Tedd félre a sértődésed, és mesélj el mindent! – nyújtotta ki a nő a karját, hogy megérintse a homlokom, majd a kézfejemre tévedt a tenyere, mintegy bíztatásként.
– Na, jó. Biztos vagyok benne, hogy Noémi intézte úgy, hogy a kórházban maradjak. Később megvizsgált egy doki, aki már akkor tudta, hogy Noémi akar gondoskodni rólam. Ez azért teljesen kézenfekvő! Érted? – próbáltam meggyőzni a hallgatóságom, aki elnézően elmosolyodott – Húzott maga után Noémi, akár akartam menni, akár nem. Egészen közel lakik a kórházhoz, pillanatok alatt odaértünk az albérletéhez. Ott kezdődtek a bonyodalmak. Bevitt a fürdőszobába, és levetkőztetett. Igaz, úgy álltam ott, mint egy szobor, és annyira akaratgyenge voltam, mint egy csecsemő, de legalább kérdezhetett volna. Később ő is levetkőzött, beterelt a zuhany alá, és mosdatott, mint régen anyám, amikor még nem tudtam azt egyedül intézni.
– Más férfi ezért nem panaszkodna, ez eddig egy végtelen jószándék, ha tényleg nem tudtál magadról gondoskodni. – vigyorodott el Nelli.
– Igen, én is ezt gondoltam. Akkor kezdett gyanús lenni, amikor szappanos kézzel benyúlt a fenekem vágatába, utána pedig beszappanozta a farkam. Még ezen sem háborognék, ha nem kezdett volna el izgatni. Verte a farkam! Érted? Verte a farkam! Rá kellett szólnom, hogy nekem nem jó! Lelkileg képtelen voltam elfogadni, de ekkor még nem akartam megbántani. – panaszkodtam Nellinek, bár elég groteszk színezete volt a helyzetnek, hogy egy szépségkirálynőt utasítottam vissza. Nelli egy ideig csak bámult az arcomba, a gondolatai valószínűleg akadályversenyt futottak az agytekervényei sűrűjében.
– Tényleg nem akartam megbántani. Látszott is rajta, hogy hibáztatja magát a tolakodásért, én meg azt a kifogást találtam neki mondani, hogy pisilni kell, azért nem működik a farkam. El akartam kerülni, hogy rosszul érezze magát az a csaj. Egyszer mindenki tévedhet, és tényleg hihetetlenül aranyos volt velem addig a percig.
– Rendes fiú vagy te, és nagyon tapintatos! – szorította meg az asszony a kézfejem.
– A frászt vagyok rendes! Próbáltam nem tudomásul venni a csaj közeledését, abban a helyzetben is csak Zsuzskára tudtam gondolni. – ellenkeztem a nő szavaival, bár magam sem tudtam, mi ellen.
– Oké, Sanya, eddig minden érthető! És hogyan volt tovább? – sürgetett a nő, hogy ne a háborgásommal törődjek.
– Bocsi! Türelmetlen vagyok az utóbbi időben. Az a nő totál meg tudott lepni! Átölelt, azt mondta, hogy pisiljek a vízsugár alatt, ő is szokott zuhanyzás közben... Megdöbbentett, de még itt is kitudtam térni a kihívása elől.
– Ne mondd már! Ölelkezés közben akarta, hogy pisilj? – kerekedett el Nelli szája a csodálkozástól.
– Azt mondta, a víz majd lemossa. – pirultam bele az asszony arckifejezésébe.
– Hú, Sanya! Ez nem semmi! Ha az a csaj ilyen bevállalós, fantasztikus lehet az ágyban! – rötyögött Nelli, amiből nem tudtam eldönteni, hogy csak viccel, vagy teljesen komolyan kellene vennem a gondolatait.
– Ezt a részt nem kellett volna elmondanom. – adtam hangot a kellemetlen érzéseimnek. Az asszony ettől megkomolyodott.
– Szerintem jó, hogy elmondtad. Sőt! Örülök, hogy elmondtad, így tudom, hogy ez a kapcsolat közöttünk mennyire erős. Érted, Sanya? – húzta át a kezem az arcára, aztán belecsókolt a tenyerembe. Mintha ezzel köszönte volna meg, hogy beavatom a legsötétebb titkaimba.
– Mi történt aztán? Mesélj! – élénkült meg a nő, tulajdonképpen megváltozott a hangulata kissé, az aggódás helyét élénk figyelem váltotta fel, és ez nekem is tetszett.
– Bevezetett, vagy inkább behúzott maga után a szobába.
– Meztelenül? – kérdezett közbe Nelli.
– Persze, anyaszült meztelenül. Képzeld, lefeküdt hanyatt, és a combjai közé húzott. A mellei közé kellett hajtanom a fejem. Azt mondta, hogy hallgassam a szívverését, az majd megnyugtat. Egy darabig így is maradtunk, ő simogatta a hátam, de úgy éreztem, Zsuzska emlékét gyalázom, ha összefekszem bárkivel. Elrohantam tőle. Sajnos előtte még a szemére vetettem, hogy ő is csak faszt akar, mert abban a pillanatban nagyon ez az érzés fogalmazódott meg bennem. – fintorogtam egyet, hiszen azóta sem tudtam eldönteni, helyesen cselekedtem-e. Nelli egy darabig hallgatott.
– Mi lett volna, ha nem futsz akkor el? – húzta fel a szépen szedett szemöldökét.
– Nem tudom, Nellike. Talán csak én értelmeztem rosszul Noémi törődését. Az is lehet, hogy hagyta volna, hogy aludjak egyet, és pihenten másként láttam volna a dolgokat, de az is lehet, hogy megpróbált volna ismét kikezdeni velem. Abban a testhelyzetben... – vontam vállat, miközben a hüvelykujjammal megsimogattam a nő arcát.
– Szerintem te első sorban magadra vagy mérges, Sanya, nem is Noémire. Nem viselkedtél úriemberként, ami tőled szokatlan, és azóta próbálod a lány hibáit felnagyítani, hogy a sajátjaid elkendőzhesd. Hibázott Noémi, de semmire sem kényszerített. Kedves akart lenni hozzád, csak te túl összetört voltál, hogy ezt megfelelő módon értelmezd. – beszélt az asszony kedvesen.
– Igazad lehet. – sóhajtottam hatalmasat – Már én is gondoltam erre az eshetőségre, de annyi mindent hibáztam az utóbbi időben, hogy néha az árnyékomtól, a gondolataimtól is félek. Örülök, hogy eljöttem hozzád, ez a beszélgetés már nagyon kellett nekem!
– Én is örülök, hogy itt vagy! De ne aggódj, én nem hiszem, hogy vétettél volna bárki ellen! – suttogta az asszony, barátságosan az arcához szorította a kezem.
– Ellened követtem el a legnagyobb vétket, Nellike, amikor megerőszakoltalak! – vágtam fájdalmas képet, hogy Nelli megértse az érzéseimet.
– Már elmondtam mi történt. – mosolyodott el a nő, semmi neheztelés nem volt látható a szép arcán.
– Hát... Ami azt illeti, nagyon hihető mesét állítottál össze, de tudom, hogy csak saját magamtól, és főleg a jogos büntetéstől akartál megvédeni. – érzékenyültem el a nő szemeinek felcsillanó fényében. Valahol nagyon jó volt tudni, hagy számíthatok rá akkor is, ha óriásit vétkeztem ellene.
– Miből gondolod, Sanya? Miért nem tudtalak meggyőzni? – rajzolódott ki Nelli kíváncsisága az arcizmai által, felkönyökölt, hogy érezzem a fokozott figyelmét.
– Mert te olyan nő vagy, akinek nem feltétlen fontos a szex. Néha igen, de úgy általában véve nem tulajdonítasz neki nagy jelentőséget. Dekoratív vagy, talán még fel is akarod magadra hívni a férfiak figyelmét, de neked nem a szex a vonzó, hanem az intellektualitás. És ezért nem hiszem, hogy olyat kértél volna tőlem, amit művelt, okos, de konzervatív nőként soha nem tennél meg. – magyaráztam higgadt, nyugodt meggyőződéssel. Nelli elmosolyodott.
– Lebuktam. Hogy nem gondoltam erre? Tudhattam volna, hogy nem olyan egyszerű téged megtéveszteni! – mondta kuncogva, aztán elkezdett hangosan nevetni, rázkódott a köntös alatt az egész teste.
– Bocsáss meg, Nellike! – kértem ismét a nőt, aki erre megpuszilta az arcom, majd tovább nevetett. Igazi jókedve támadt, amit megint nem értettem, de a lényeg, hogy nem kellett tartanom a haragjától, nekem is könnyebbséget jelentett.
– Olyan édes tudsz lenni, te nagy mamlasz! – ült fel az asszony, hogy megfogja a nevetéstől fájni kezdő oldalát, aztán kissé lecsillapodva ráütött a karomra – Igaz, nem én kezdeményeztem azon az estén. Előbb jópofának tartottam a rengeteg bókot, aztán még az első ölelésed sem volt kellemetlen, hiszen fiamként szeretlek. Akkor ijedtem meg kicsit, amikor elkezdtél szorongatni, és hiába hátráltam a fáig, nem tudtam a karjaidból szabadulni. Tudod, annyi bókot nem kaptam egész életben, mint akkor tőled! Simogattad a lelkem, és érdekes módon a tolakodásod ellenére nem éreztem sem szánalmat, sem undort miattad. A testem máshogy reagált, mint az agyam, ezért hagytam, hogy az a dolog megtörténjen. Valóban semmire sem kértelek. Tényleg megállíthattalak volna, de nem tettem, mert elkezdtem élvezni, vagy ha úgy jobban tetszik, kívánni a simogatásod. Isten tudja, korábban mikor szexeltem, te pedig akkor igazi alfa hím képében tetszelegtél, a legegyszerűbb érintéseidbe is beleremegtem. – magyarázott Nelli kedveskedő, de őszinte pislogással – Elhiszed? – kérdezte végül kipirult képpel, hogy megbizonyosodhasson a megértésemről.
– Látod, ezt már elhiszem, bár vannak kétségeim a vágyaidat illetően! – bólintottam, miközben a nő finom bőréből áradó citromszappan felhőbe egy már ismert illat keveredését tapasztaltam.
– És ezt most miért hiszed el? Hazudhattam volna megint, mint a múltkor tettem! – csendesedett el a nő, az arca lángvörös lett.
– Mert érzem, hogy izgulsz. – pirultam el én is, de álltam a tekintetét.
– Hogy érted, hogy izgulok? – vigyorgott Nelli. Nem is sejtette, hogy az orrom annyira érzékeny, kiszúrom az öléből áradó, egyértelmű illatot.
– Reagál a tested, nedvesedsz! – fordultam hanyatt, hogy ne hozzam kényelmetlenebb helyzetbe az igazi úrihölgyet. Nelli csendben is maradt egy ideig, mintha azon gondolkodott volna, honnan sejthetem a testében végbemenő változásokat.
– De jó orrod van! – mondta végül – Mint egy igazi ősembernek. – szállt le az ágyról, és odament egy szekrényhez, kinyitotta az üvegezett ajtaját, és válogatni kezdett néhány kisebb doboz között.
– Mit csinálsz, Nelli?
– Keresek valamit, ami elnyomja a szagomat! – vigyorgott vissza rám, aztán apró mintát fújt előbb egy nagyobb, aztán egy kisebb szelencéből a csuklóira, hogy szagolgatás után dönthessen. Egyik édesebb volt, mint a másik, és természetesen Nelli az erőteljesebb hatásút választotta. Nagy alapossággal burkolta magát bódítóan édes felhőbe, hogy elnyomja a teste egyáltalán nem kellemetlen illatát.
– Ezek szerint az orgazmus sem volt igaz. – sóhajtottam. Az asszony rám meredt, majd közel jött, négykézláb mászott az ágyra, és egy másodpercre megállt felettem.
– Tévedsz, Sanya, azt kivártam, csak utána gonoszkodtam az önvédelmi sprayvel. Nem akarok neked hazudni, jobb, ha mostantól én is őszinte leszek veled. – suttogta, aztán visszafeküdt mellém, de már a vállamra hajtotta a fejét, és hozzám bújt, mint egy jólnevelt, szerelmes kislány.
– Olyan kedves vagy hozzám, meg sem érdemlem! – sóhajtottam, átöleltem a vállát, hogy még jobban érezhessem a közelségét, ő pedig aranyos játékkal turkált a mellkasszőrzetemben – Szerinted Zsuzska megbocsátotta, amit veled tettem? Hiszen látta, mit művelek veled, és rettenetesen fájhatott neki.
Kíváncsi voltam az asszony véleményére. Bár megkavart, ahogyan Nelli arról a gyalázatos napról megemlékezve korábban megvezetett, mégis egyre jobban éreztem, hogy ha valakire számíthatok, akkor az ő.
– Figyelj! Az a lány szeretett téged, és nem hiszem, hogy még most is neheztelne, ha itt lenne veled. Megértette, hogy a te lelkivilágod más, más, mint általában véve az embereké. Te érzékenyebb vagy, néha talán túl érzékeny, de pont ezért törte össze a lelked az iránta érzett szerelem olyan könnyedén. – suttogta ki Nelli a brutálisan erős parfümgőzből.
– Én is ebben reménykedem. Tett velem valamit a halála előtt, ami igazolja a szerelmét. – gondoltam vissza ismét fájdalommal arra az estére, amit a nővérem mesélt el nekem.
– Mit tett?
– Elkövettem még egy bődületes nagy hibát, és ő hozta helyre. – válaszoltam, de nem tudtam eldönteni, elmondjam-e Nellinek.
– Na, mesélj már! – lökött rajtam a vékony test, miután sokáig hallgattam és elmélkedtem.
– Jó, mesélek, ha lecsukod a szemeid! – sandítottam a pislogó arcra, aztán, amikor teljesült a kívánságom, nagyot nyögve, mint aki szorulástól erőlködik, megszólaltam végre.
– Aznap éjszaka, amikor hármasban hazavittetek, történt még valami, amit nem tudok megbocsátani magamnak.
Nelli szemei kipattantak, amibe belevörösödtem.
– Mondtam, hogy tartsd csukva a szemeid, mert különben nem mondom el! Szégyellem magam a szemeid tükrében, tudod? Óriási hibákat követtem el azon az éjen. – jajdultam fel szánalmasan.
– Várj, ezt a kérdést zárjuk rövidre! – kászálódott le a nő az ágyról. Becsukta a máskor mindig nyitva tartott ajtót, behúzta a sötétítőfüggönyöket, aztán lekapcsolta az éjjelilámpát is. Teljes sötétséget borított a helységre, ahol nem lehettet még a tárgyak körvonalait sem igazán kivenni. Rövidesen kitapogatott az ágyon, és visszafeküdt mellém.
– Ahogy ismerlek, megint a saját felelősséged keresed valamiben, amiben talán nem is kellene. – simogatott végig ismét a szőrös mellkasomon, aztán a nyakamba fúrta a forró arcát, megértően várta, amit mesélek – No, beszélj Sanya, ígérem, nem foglak sem leszidni, sem kinevetni!
– Lídia mondta el nekem is, másképp nem is tudhatnék róla, hacsak Zsuzska nem mondta volna el, ha még élne.
– Mit is? – birizgálta a mellkasom Nelli, mintha sürgetni akarna.
– Aznap, miután te hazajöttél, csináltam valami hatalmas hülyeséget. Lídia azt mondja, hogy megragadtam a hajánál fogva, és nem eresztettem el. Állítólag meg voltam győződve arról, hogy Nefi hajszálait tartom a kezemben. Lehet, hogy csak az tévesztett meg, hogy Zsuzska is ott volt, és ugyanazt az illatmárkát használta előszeretettel, mint Nefelejcs. Nem voltam teljesen magamnál, mégis mondtam valami marhaságot, és a nővéremet rákényszerítettem valamire.
– Bántottad? Mit mondtál neki? – éreztem Nelli kíváncsiságának fokozódását, ahogy a fejét az arcomhoz közelebb fordította.
– Azt mondtam, tudom, hogy ő Nefelejcs, és csak akkor engedem el a haját, ha leszopott. És sajnos odahúztam a fejét a csípőmhöz. – éreztem, hogy ég az arcom, ugyanakkor a vér meghűl a testemben hosszú másodpercekre. Teljes csend lett, amiben Nelli szuszogását próbáltam követni, hogy azon keresztül mérjem fel az indulatait. A nő gondolkodott. Nem lehetett ráfogni, hogy haragból vágna bármit is a fejemhez, pedig megérdemeltem volna a büntetést.
– Megtette? – kérdezte végül egészen higgadtan.
– Nem. Nem tette meg, mert Zsuzska magára vette ezt a terhet. A nővérem azt állítja, hogy az a lány kétszer is megcsinálta. És még mindig nem tudom elhinni, hogy ennyire szeretett engem. – csuklott el a hangom, aztán csak erőt vettem magamon – Bűntudatom van miatta, hiányérzetem, meg aztán minden más is bánt, amit csinálhattam volna ezerszer jobban is. – nyögtem ki minden korholásra és rosszallásra felkészülve.
– Hát... – kezdett bele Nelli nagy lendülettel, aztán torkán akadt a szó pár pillanatra – Hát, hogy miről maradtam le? – ütött mellkason tenyérrel, majd meg is simogatott.
– Sanya, ami volt, elmúlt. Tanultál belőle. Legközelebb nem iszod magad részegre, és nem csinálsz ilyen esztelen hülyeséget. Ha a nővéred nem haragszik, neked sem kell haragudnod magadra. Marad egy titkotok, amin öregemberként is nevethettek, fogd fel így a történteket. Zsuzskát pedig engedd el. Nekem az a Noémi a kórházban azt mondta, miután megcsókoltad Zsuzskát, boldogan halt meg. Gondolj erre, és ne érezd felelősnek magad a haláláért, vagy ha mégis, csak annyira, hogy megmaradjanak a szép emlékek róla, és soha ne felejtsd el őt!
– Nagyon nehéz! – keseregtem panaszosan, mire a nő a fülemhez emelte az ajkait.
– Tudom, drága, valóban rettenetes tragédia Zsuzska elvesztése, de te élsz, és élned is kell! – vigasztalt Nelli, majd beleharapott a fülcimpámba – Majd Noémi mellett új életet kezdesz! – próbált megnevettetni.
– Azt már nem! Soha az életben! – ellenkeztem, és kissé elhúzódtam, de az asszony édesen megfogta az arcom, és visszahúzta a fejem, hogy hatalmas, cuppanós puszit adjon.
– Majd, egy kicsit megnyugszol, és ha ismét találkoztok valahol azzal a dekoratív lánnyal, át fogod te még gondolni ezt a tiltakozást ezerszer. Nem számít, hogy idősebb pár évvel, nem számít, ebben a pillanatban mit gondolsz róla, meg fognak szépülni az emlékeid, és te fogsz közeledni hozzá, majd meglátod!
– Majd ha fagy! – mosolyogtam el magam Nelli optimizmusán még akkor is, ha nem értettem egyet vele ápolónő témában.
– Na, jobban vagy már egy kicsit, hogy kiadtad magadból a titkaid? – kérdezte Nelli anyáskodóan, miközben ismét simogatta a mellkasomat.
– Sokkal jobb most, hogy elmondtam neked a problémáim, de nem kellene erőltetned ezt a Noémi ügyet. Pillanatnyilag semmi esélye, és valószínűleg nem is lesz. – beszéltem halkan és meglehetősen közömbösen, pedig az anyáskodó nő valóban beletette a bogarat a fülembe, képes lettem felidézni a szépségkirálynő elragadó arcát.
– Jöhettél volna hamarabb is hozzám, te nagy mamlasz, nem kellett volna ilyen soká hanyagolnod a bajt. – korholt meg az asszony, de csak szeretetből – Miért nem jöttél eddig?
– Ma döbbentett rá Lídia, hogy komoly bajban vagyok. Eddig próbáltam a régi taktikámmal elzárkózni minden és mindenki elől, csak nem vettem észre az intő jeleket.
– Mik azok az intő jelek? Az elzárkózást tudom, hiszen nem találkoztál azóta Nefelejcsen kívül szinte senkivel. Hagytunk neked időt, de minden csak rosszabb lett, és lassan felemészt téged ez az állapot! – fakadt ki a nő, megrázta a vállam, mintegy figyelmeztetésként, hogy magamhoz térjek a hosszú idő óta tartó agóniámból.
– Nem tudom, csak érzem. Anyámmal is alig beszélek, Lídiát imádom, mégis megváltozott valami közöttünk. Másként nézek rá, de ez belőlem fakad, bennem tört össze valami végérvényesen. – szedegettem össze apró morzsákként a gondolataimat, de magyarázatot adni semmire sem tudtam volna, börtönbe zártam magamban a fájdalmat.
– Mit mondott Lídia, amitől megdöbbentél? – tért vissza Nelli a simogatáshoz, a meleg ujjai kedvesen szántottak végig a lehetetlen sötétségben az arcomon.
– Azt állapította meg, impotens vagyok. Hetek óta nincs erekcióm, és én ezt eddig észre sem vettem. Mondjuk nem olyan nagy gáz, hiszen az egyetlen, aki szeretett, az sajnos itt hagyott. – sóhajtottam. Meglepően könnyű volt Nellinek elmondani, hogy nem működik a férfiasságom, másnak ezt talán még pénzért sem tettem volna meg.
– Majd Noémi mellett működni fog! – szólalt meg az asszony egy mély lélegzetvétel után, aztán úgy kuncogott, mint aki jól szórakozik a betegségemen.
– Hagyj már békén Noémivel, kérlek! – mordultam be. Értettem én, hogy Nelli ugrat, és ezzel akarja csökkenteni a lelki terheim súlyát, de ez a sokadik próbálkozása volt az ápolónővel, és egyáltalán nem segített, inkább csak felingerelt vele.
– Jó, jó, nem bosszantalak vele tovább! De akkor hogyan segíthetnék? Mit tehetek érted? – csitított Nelli, magához szorított, hogy a közelségével is kifejezze a szeretetét.
– Nem tudom, Nellike! Nem tudom! Nem a segítséged kérem, csak itt akarok lenni most veled. Szükségem van valakire, aki meghallgat, akinek én is el merek mondani bármit. És te vagy az egyetlen, a legjobb barát, a nő, aki soha nem bánt, és megvéd mindentől. – fordítottam az arcom az asszony felé. Éreztem a lélegzeteinek forróságát, az ajkai közelségét, a kissé megremegő ujjait a fejemen.
– Ez a szeretet kölcsönös, Sanya. Egy isteni ajándék. – suttogta Nelli – De egy kicsit több is ennél, hiszen a szemeidben érzem, hogy tetszem neked, hogy tisztelsz és megbecsülsz. Ez köt minket össze ezer szállal.
– Mert gyönyörű vagy, Nelli, okos és elragadó minden tekintetben, de sokkal fontosabb ettől, az egész lényed úgy simul hozzám, úgy von körbe, mint egy édesanya szeretete. – akartam hízelegni a nőnek, aki megérdemelte, hogy a legszebb szavakkal illessem.
– Te valamit akarsz! – kezdett el megint örömködni a nő.
– Nem, nem akarok semmit, csak itt lenni beled.
– Megpróbálhatok segíteni, ha te is akarod. – jelentette ki határozottan Nelli, majd várt egy kicsit, nem is mozdult, csak a lélegzetvételei lettek mélyebbek, ami feltűnt a mélységes sötétségben és síri csendben.
– Hogyan tudnál segíteni? Csak Noémit hagyd ki belőle! – akartam tréfálkozni, hogy az asszony érezze az elfogadásom.
– Mondjuk így! – indultak el a finom, kissé eres ujjbegyek az arcomról lefelé, hogy összekuszálva az amúgy is sűrű mellkasszőrzetemet átjuthassanak a sivatagként sivár, de meleg hasamon, és lefejtsék a derekamról a törölközőt.
Megállítottam Nelli kezét.
– Feláldoznád a barátságunk, hogy segíts rajtam? – estem egy nagyon rövid pillanatra pánikba, hiszen tartanom kellett a következményektől. Éreztem, hogy Nelli megint izgul, már nem csak a testéből áradó illatok jelezték a vére forrósodását, de a lélegzetei is észrevehetően váltak rendezetlenné. Ő fejben már jóval előttem járt ezek szerint.
– Szerinted feláldozok bármit, ha megérintelek? Úgy gondolom, ezt a barátságot egy ilyen kis semmiség nem tépheti szét, Sanya. De ha mégis ellenvetésed van, visszatáncolok. – hallottam ki a csalódottságot a nő hangjából. Elhúzta volna a kezét, de nem engedtem meg neki.
– Szeretném, Nelli! Nagyon szeretném, hogy ott legyen a kezed! – Érdekes érzés volt kimondani, amikor sokkal inkább a nő elhatározása volt fontos, sokkal fontosabb, mint az intim érintése. Meg akartam adni neki a lehetőséget, hogy belenyugodjon abba a hitbe, rajta semmi sem múlik. Letoltam a kezét, és a finom ujjait ráfektettem a petyhüdt péniszemre.
– Csak hagyd itt a meleg kezed egy kicsit! – mondtam. Éreztem némi bizsergést, de az a várva várt merevedés csak nem akart hosszú másodpercek alatt sem beindulni. Ez csak rontott egy kicsit az érzéseimen. Nelli türelmesen várakozott, talán ő is a légzésemre, szívverésemre figyelt a koromsötétségben.
– Simogatnál egy kicsit, ha az még belefér? – vettem mély levegőt mindenre felkészülve. Nem bántott volna, ha visszautasít, de már magam is kíváncsi lettem, miért nem működik egy kellemes, egyébként felettébb izgalmas érintés.
– Hát persze! – búgta az asszony végtelen kedvességgel, majd megmozdultak az ujjai. Lesiklottak a heréimre, miközben a tenyere enyhe nyomást gyakorolt a farkamra. Édes percek következtek. Mint egy rögtönzött balett, a hosszú ujjhegyek, mint könnyed tánclépések gyakoroltak nyomást az ágyékomra, néha a heréimre. Körbezárták a golyóimat, aprót szorítottak, majd megemelkedtek, hogy minél több élvezetet nyújthassanak, aztán marokra fogták a lankadt péniszem, hogy minél jobban hátra húzhassák rajta a bőrt. Ez a kellemes művelet többször is megismétlődött, Nelli nagyon ügyesen játszott velem, mégsem tudtam felizgulni. Egyszerűen zavart, hogy nem áll fel a farkam. Gondoltam, igen, gondoltam közben Zsuzskára, és Noémi is bezavart a képbe, hiszen Nelli túl sokat emlegette, de csak a rossz emlékek kerültek elő, amitől majdhogynem kirázott a hideg.
– Nem élvezed? – kérdezte Nelli egy idő után nagyon óvatosan, miközben járt, matatott tovább a nemesebbik testrészemen. Nem akartam elrontani a percet, hiszen éreztem a nő izgalmát, az erős párfümszagon átsejlő illatot, a vágyakozón visszafojtott lélegzeteket.
– Nagyon jó, de én mást szeretnék. – mondtam. Kicsit talán be is indította a fantáziámat a vágy, hogy én kedveskedjek az asszonynak.
– Mit szeretnél, kedves? – fogta a nő suttogóra, de továbbra is facsargatta, sanyargatta a péniszem, ami csak nem akart neki duzzadással kedveskedni. Nem válaszoltam, csak egyszerűen Nellihez fordultam. A sötétben óvatosan kerestem meg a puha, lélegző ajkait, hogy csókkal zárjam le az enyhén megnyílt szájat. Az elvékonyodott ajkak nedvesen fogadtak. Érzékien simogattak vissza, és az általuk korbácsolt izgalom eltérítette a félelmeimről a figyelmem. Nem is vettem észre, mikor kezdett növekedésbe a péniszem, csak Nelli szuperjó simogatásának egyre növekvő hatásait éreztem a testemen. A csók volt, ami lassan helyre tudta billenteni a lelki egyensúlyomat, meg persze a nő, aki mindezt kiprovokálta belőlem. Nem szerelem kellett nekem, attól, vagy inkább annak hiányától még mindig szenvedtem, viszont Nelli az ötvennyolc éve ellenére hihetetlen csinos volt, és ha tök sötét is uralkodott a szobában, amit nem láthattam, azt merészen elképzeltem. A fantáziám kerekedett felül. Az egyetlen kérdés, ami nem hagyta teljesen nyugodni a lelkiismeretemet, abban merült ki, nem tudtam, meddig mehetek el Nellivel. A csókok csodásak voltak, mint ahogyan csodás volt érezni a nő érzéki pettingjét, a testében felforrósodott vér gyorsuló dübörgését. Az ajkait elhagyva a csókjaim letévedtek a nyakának finom bőrére. Tudtam, hogy ezt minden nő szereti, és a nyaknyújtogatás, a halk sóhaj nem is maradhatott el. A vállak következtek, miután mindkettőt kiszabadítottam a köntösből. Hol pusziltam, hogy az arcommal simogattam a csodás bőrt, és oda – vissza jártattam a fejem a két váll között a zaklatottan emelkedő, süllyedő mellkason át. Ekkorra már nagyon kívántam Nellit.   Magával ragadott a finomsága, az illata, és érzékisége. A köntös alatt finom, lehetetlen finom hálóinget tapintottam, amit két spagettipánt tartott a helyén. Lejjebb csúsztam, hogy a nő keze lekerüljön a megduzzadt hímvesszőmről. Megmerevedtem egy kis időre.
– Drága a hálóinged? – kérdeztem a meglepett nőt.
– Drága, igen finom darab, de ne edd meg! – éreztem a válasz mögött a nő vigyorát.
– Le akarom tépni rólad! – tettem a kezem a két rugalmas, enyhén megereszkedett, de szuper jó alakú mellek közé, majd megmarkoltam a hálóing szélét. Nem igazán akartam a válaszra várni, de hagytam pár pillanatot, ha Nellinek lenne kifogása ellene.
– Nem kell hozzá az engedélyem! – remegett meg az asszony hangja, és a selyem máris reccsent. Nem láttam, hol szakadt, csak elképzeltem, hogy a mellek, amelyeknek a tapintás a hűvös, nagyon sima anyagon keresztül is csodálatos volt, hogyan válnak szabaddá, és a nő kicsi bimbói hogyan keményednek meg. Azonnal csókra hajoltam, a bal, kissé kisebb emlő elterült az arcom alatt. Belebizseregtem. Egy perc néma gondolkodás következett, hogyan legyen tovább. Nelli kissé nyugodtabb lett, míg én izgatottabb. Már éreztem az ágyékomban a feszülést. Akár itt meg is állhattam volna, de a hormonok sodortak tovább a kéjjel teli gondolatokkal egyetemben. Felhúztam Nellit ülő helyzetbe, pillanatok alatt megszabadítottam minden rongytól, selyemtől, aztán az ágy közepére ülve az ölembe húztam a számomra oly kedves nőt. A lábai keresztbe fonták a derekam, én meg tartottam a combjainál felemelve a testét, aki csókolt és simogatott folyamatosan.
– Engedj le, kedves! – mondta a nő, miután sokáig tartottam a levegőben.
– Félek, hogy fájni fog neked. – akartam őszinte lenni, bár nem tudtam, honnan származott az aggodalmam, csak féltettem az asszonyt magamtól.
– Eressz rá, jó lesz! Bízz bennem! – éreztem a nő bíztatását, hát megtettem. Leengedtem a testét teljesen, a vastag farkammal szinte karóba húztam. Nelli magába fogadott, mélyet sóhajtott, aztán átkarolta a nyakam. A karjaimban duzzadt az erő, a hormonok, vagy az erotika hatására ismét férfinak éreztem magam. Hogy ne az asszonynak kelljen mozogni, emelgettem a combjainál fogva. Nelli elkezdett kuncogni, ami kis idő után hangos nyögésekbe torkollott.
– Olyan erős vagy, olyan férfias... – suttogta édesen.
– Már akkor tetszettél, amikor legelőször megláttalak, Nellike.
– Emlékszem, hogy bámultad a lábaim, hogy vágytál a szemkontaktusra! A gondolataid oda voltak írva a homlokodra.
– Oda volt írva a homlokomra, hogy meg foglak... – oldódtam fel teljesen, de a nő, aki sosem beszélt csúnyán, nem érdemelte, hogy én obszcén dolgot mondjak.
– Mondd ki nyugodtan, tudni akarom, te mire gondolsz! Oda volt írva, hogy? – hagyott helyet, mintha arra várna, hogy én egészítsem ki a mondatot.
– Oda volt írva, hogy meg szeretnélek kapni. Csodálatos nő vagy. Illatos, kecses, érzéki, a nőiséged, az eleganciád, mindened tetszik. De legjobban azt érzem, hogy pótolhatatlanul kedves és szeretetreméltó vagy. – Nelli még jobban megszorította a nyakam. A gyorsuló lihegése eljutott a tudatomig, hát én is gyorsítottam. Nelli gyönyöre fantasztikus megkönnyebülést okozott, magával ragadott, és megtöltöttem a szeretett nő testét a magjaimmal. El nem eresztettem volna, csak ráengedtem teljesen a farkamra, és vártam, hogy itt pihegjen az ölemben.
– Csodás vagy! – simogattam meg Nelli kissé csontos hátát.
– De azt tudod ugye, Sanya, hogy ez a kapcsolat közöttünk nem a szexről szól? Nem mondom, hogy máskor nem történhet meg, csak szeretnélek időben figyelmeztetni, nehogy valamit félreérts.
– Tudom, Nelli. Bár nem egészen értem, de tudom. Tényleg azt hittem, a szex neked nem fontos.
– Nem arról van szó, hogy nem fontos a szex. Egyszerűen nem kívánom, de ha mégis, akkor hamar beleunok, és a fellángolás, bármilyen jó is, csak pár percig, óráig tart. Ezért ilyen sivár a házasságom Bandival, és ezért mentek tönkre a kapcsolataim korábban is.
– Nem lehet túl jó egyedül élni. – képzeltem el Nelli sokszor elviselni kényszerült magányát.
– Nem mindig rossz, ha vannak olyan barátaim, mint amilyen te vagy. – simogatta meg a nő az arcomat, majd megpuszilt.
– Csak miattam tetted meg, a kedvemért feküdtél le velem? – éreztem kis bűntudatot, pedig Nelli még ott csücsült a farkamon.
– Te vagy az egyetlen férfi, akit ha meglátok, hülye kis picsa lesz belőlem, egy felelőtlen csitri, aki remeg az ölelésért. Lehet, hogy nem tart ez túl sokáig, de ki akarom élvezni. Kihasznállak, ha nem bántalak vele. Ne keress magyarázatot erre, csak fogadj el így! Menni fog, Sanya? – magyarázkodott az asszony kedvesen, és ha tudtam is, hogy csak egy részét fejtette ki a valóságnak, nagyon hálás voltam érte.
– Feküdj a hasadra, simogatni akarlak! – kértem a nőt, majd egészen szorosan mellé feküdtem, hogy a tenyerem feltérképezhesse a hátát a sötétségben. Inkább cirógattam, mint simogattam, és a csendben élvezettel, szinte nyugalommal hallgattam a nő egyenletes szuszogását. Az éltesebb kora ellenére szuper alakja volt. A bőre talán nem feszült már, mint fiatal korában, de a vékony alakját megőrizve, tapintásra ez ki nem derülhetett a sötétben. Élvezet volt visszaadni valamit abból a szeretetből, amivel ő halmozott el engem. Egyenként tapogattam ki a bőre alól kitüremkedő csontocskákat, és még véletlenül sem hagyhattam ki egyet sem. Szükségem volt erre a nyugalomra, hogy átértékeljem a jövőmet.
– Célt adtál nekem, Nellike! – suttogtam a sötétségbe, miközben a középső ujjammal megszámoltam a kiálló csigolyáit a nyakától a fenekéig.
– Célt? Miféle célt? – kérdezte a nő, szinte éreztem, hogy mosolyog.
– Minél kedvesebb akarok lenni veled, és mindenki mással. Sokáig fog még fájni Zsuzska halála, de nem kapaszkodhatok tovább az emlékébe.
– Remélem, nem az a célod, hogy ezen túl minden nap szeretkezni akarsz majd velem! – fordította a fejét felém a nő, a forró lélegzetét az arcomon éreztem.
– Jó lenne, de sajnos közölted, hogy ez csak egyszeri alkalom. – vetettem a szemére mindenféle neheztelés nélkül – Tudod mit? Meghívlak hozzánk egy péntek esti ünnepélyes vacsorára! Előre hozzuk kicsit Nefelejcs jövő keddi szülinapját. Neked is ott lenne a helyed, főzök nektek valami nagyon finomat. – tervezgettem hangosan, a szentimentális énem kezdett visszatérni az életbe, és mivel lehet egy nőt levenni a lábáról? Hát egy finom étellel!
– Meghívsz? De aranyos vagy! Még szép, hogy ott leszek! Este hétre ott leszek! – örvendezett Nelli, majd odahajolt hozzám, megkereste a szám. Érzelmes csókot kaptam, aztán a nő elszakadt tőlem.
– Megyek, csinálok két forró csokit, mielőtt eltévednének az ujjaid a fenekemben! – nevetett fel, aztán kinyitotta az ajtót, fényt engedett be. Hunyorgó szemekkel követtem az angyali alakot, amit kecsesen kisétált a szobából anyaszült meztelen, aztán sajnos eltűnt egy fal mögött a folyosói kanyarban. Egy percre a hátamra fordultam, hatalmasat sóhajtottam. Azt terveztem, hogy megpróbálom jóvá tenni az elmulasztott ígéreteimet nem csak Nellinél, Ninánál és Áginál is. Egyetlen fájdalmas pont maradt a fejemben, nem tudtam, Noémivel mit is kezdhetnék, pedig sejtettem, hogy előbb-utóbb a két barátnő miatt vele is találkoznom kell. Elhessegettem a gondolatot, és kiviharzottam Nelli után a konyhába. Látni akartam a fényárban, kíváncsi voltam a pucér alakjára. Csendben közeledtem, a nő mégis megérezte jöttömet, egy pillanatra hátra fordította a fejét, mosolyt villantott a szőke, bozontos fürtök mögül. Visszafordult a konyhapult felé, és zacskós port öntött két tejjel töltött, gőzölgő bögrébe. Jóleső érzésekkel fogadta az ölelő karjaim, szinte dörgölőzött, miközben kiskanállal a bögrék tartalmát csörömpölve, külön-külön kevergette.
– Olyan szép vagy! – suttogtam Nelli fülébe. A női test meghajlott kicsit, hogy minél nagyobb felületen tapadhasson hozzám. A fejét is hátrahajtotta a vállamra, a félhosszú haja a lapockámra omlott, és édesen simogatott. Az asszony bőre forrósága, és dörgölőzése megtette a hatását. Mivel a feneke vágatába szorult a péniszem, ritka gyorsan elkezdtem izgulni a szorult, de nagyon is bizsergető, intim helyzetben. A kezeim előbb a csípőit ragadták meg, aztán az egyik tenyerem vigigsimította a hasát, a másik váltogatva markolászta a melleit. Az erekcióm helyet követelt magának. Nelli lélegzetvételei is elnehezedtek, zaklatottá váltak. Előbb hátra nyúlt, mintha két tenyérrel közelebb szeretné húzni magához a fenekem, aztán kissé terpeszbe igazította a lábait. A jobb keze ügyesen siklott át a csípőcsontomon, hogy a saját ágyéka alá nyúlva megbizonyosodjon a farkam keménységéről. Meghajolt kicsit, a péniszem hegyét a vaginájához szorította, majd eltávolodott, hogy a makkom utat találhasson a hüvelyébe. A gőzölgő italok és édes parfüm keverékében ismét intenzíven éreztem az asszony izgalmának illatát. Rám tolatott, még jobban meghajtotta a gerincét, hogy mélyebbre hatolhassak a nedves és meleg punciban, majd a karjai megemelkedtek, és hátra nyúlva összekulcsolódtak a nyakamon. Rajtam volt a sor, hogy rövid, de egyenletes tolásokkal mindkettőnknek örömet okozzak. Nem hatolhattam mélyre, mégis tökéletes elégedettséget okozott a testhelyzet, és közben egy kecses, női testet simogathattam, ölelgethettem, amelynek a viszontreakciói lassan, de biztosan a boldog kielégülés felé löktek. Nelli torka mélyéről minden tolásnál visszafojtott nyögés szakadt fel, a tüdeje zihálva harmonikázott friss levegőért, és a tenyerei úgy szorították a nyakam, mintha azt közölnék, ebből a testhelyzetből sosem akarnak szabadulni. És valóban különlegesnek éreztem Nelli engedékenységét, a helyzet pikantériája száguldó rakétaként taszított a kielégülés felé, amit lehetetlennek éreztem megállítani, vagy késleltetni. Hamarabb kezdtem el élvezni, mint az asszony. Megfeszültem, még mélyebbre próbáltam a testébe hatolni, és még keményebben szorítottam a törékeny testét. A péniszem izmainak még erősebben feszítő összehúzódásai kéjmámoros gyengeségbe taszítottak, de minden egyes spriccelés a forró testbe maga volt a mennyei gyönyör, és a női orgazmus marasztaló hatása mindezt még élvezetesebbé tudta emelni.

Nelli szembe fordult velem. Előbb megöleltette magát, majd a csókjaim kereste. Az ujjai ismét a mellkasom szőrzetébe túrtak. Pihegő légzéseink a meztelen bőrfelületeink körül lassan csillapodó örvényeket vetettek a levegőben. Még én, erős férfiként is megremegtem időnként, ahogy a női testet simogatva megéreztem annak gyöngeségét. Kissé eltoltam magamtól Nellit, hogy belenézhessek a szemeibe. Azokba a barna, őzikeszemekbe, amelyek a bujaság párájától teljesen benedvesedtek, mégis szebben csillogtak, mint korábban valaha is láttam volna. Letekintettem a hófehér emlőire, amelyekből a bimbók duzzadtan meredeztek. Alattuk a szeméremdomb sötét őserdőként vált el a formás test kecses vonalától. És kívántam, és kívántam. Megfogtam Nellit a csípőjénél fogva, felemelve felültettem a konyhapult szélére. Nem kérdeztem, akarja e, csak szétnyitottam a combjait. Az asszony ajkát egy meglepett, halk jajszó hagyta el, engedelmesen sodródott tovább az ismeretlen akaratom mentén, talán eszébe sem jutott, hogy ellenkezzen. Figyeltem az arcára íródó kérdőjeleket, amikor lassan leguggoltam elé. Az asszony az alsó ajkába harapott, a homlokát összeráncolta, de még mindig nem állt ellen. A lábait a hátamra fordítottam, aztán egymagasságba kerülve az izgalomtól megnyílt vaginával, alaposan megszemléltem a kicsi, rózsaszín szeméremajkakat. Csábított az ajkak alatti sötétség, menthetetlenül kívántam megkóstolni a puha bőrön fénylő nedvességet. Lassan közelebb hajoltam. A kéj illata tömény szeszként vette el a maradék eszem. A nyelvem hegye befurakodott a kisajkak közé, apró mozdulatokkal élesztettem újjá a női testben rejlő potenciált. Nelli belemarkolt két kézzel a hajamba. Nem láttam, csak elképzeltem, amint csukott szemmel elernyednek az arcizmai és lebiggyeszti az állát, hogy a hatalmas sóhaj elhagyhassa a tüdejét. A pici nyelvelés után megróbáltam a legnagyobb felületen befedni a nagyajkakat. Az erős szőrszálak erdeje, mint vihartól kidőlt fák terültek el két oldalra, a nő nyögései távoli égzengésként hallatszottak, amelyekbe égi szellemek apró sikításai vegyültek.   Elégedett voltam, hiszen a legérzékibb testrészt csókolhattam egyáltalán nem eredménytelenül, és a nő az ágyékához közelebb húzó, megható vágyakkal teli ujjainak irányításában megtaláltam a saját gyönyöröm. Ez másfajta gyönyör volt, mint az ejakuláció, mégis legalább annyira széppé alakult minden pillanata a lelkemben.
– Bolond vagy! Suttogta Nelli apró mosollyal, amikor végre felálltam, és a kezeimmel megsimogattam a vékony arcát, kifésültem a hajtincseit a füle mögé.
– Miért? – kérdeztem vissza, pedig tudtam, hogy a nyalás miatt kapom a jelzőt, de abban a pillanatban hihetetlen boldog és elégedett voltam.
– Hát... – keresgélte a szavakat – Sosem használtam még ezt a szót, de most kimondom! Gecis a szád! – vigyorgott, majd közelebb húzott magához. Ő kezdeményezte a csókot, ami óvatos volt, puhatolózó, de nagyon érzéki is egyben, aztán még szebben mosolyogva belekacsintott a szemeimbe.
– Remélem, nem haragszol, hogy csináltam. Ez nekem nagyon fontos, és ha ez a szex csak egyszeri alkalom közöttünk, ki szerettem volna használni az alkalmat. – suttogtam teljesen komolyan.
– Dehogy haragszom! A lányoktól tudom, hogy ez az egyik gyengéd! – nyugtatott meg Nelli, az egyik hüvelykujjával letörölt valamit az államról.
– Nem haragszol? – kérdeztem ismét huncut felhanggal.
– Most mondtam, hogy nem! – nyomta meg a választ az asszony, akit erre a fenekénél emelve az ölembe fogtam.
– Akkor most fogd meg azt a két bögrét, mert beviszlek a szobába!   A reggel még kibaszott messze van, úgyhogy repetázni akarok!

A pénteki este fokozott várakozással és izgalmas, buja gondolatokkal tartott rendkívül éberen. Lídia ötlete volt a szülinapi buli előrehozása, mivel a keddi, valódi születésnapján Nefelejcsnek nem volt valami hosszúra engedve a kimenője. Korábban nekem kedvem sem lett volna ünnepelni, hiszen a porba döngölt a gyász, viszont, mióta Nellivel eltöltöttem azt az éjszakát, minden sokkal könnyebbé vált. Mintha kedvesebbek lettek volna az emberek is körülöttem. Pedig ehhez nem kellett más, csak meg kellett tanulnom kissé mosolyogni. Hosszú idő után megint örömmel főztem, hiszen a világ legmegértőbb nőjére vártam, egy csinos, majdnem hatvanas, pótolhatatlan nagymamára. Persze az ünnepelt Nefelejcsre is számítottam, de rá sokkal kevesebbet gondoltam, mint Nellire. Lídia egy ezüst nyaklánccal készült az ünnepeltnek kedveskedni, míg én csak a konyhai szolgálataimat és magát a vacsorát ajánlottam fel. Úgy gondoltam, kedden úgyis találkozok Nefelejccsel, amikor elmedokihoz viszem, az az időpont megfelelőbb alkalom lesz kedveskedni valami aprósággal.
Amíg négyesben vacsoráztunk a Lídia szobájába bezsúfolt, szépen terített asztalka körül, volt alkalmam bőven elmélkedni, megfigyelni a díszes társaságot. Nefelejcs boldog volt. Régen láttam már annyira vidámnak és kiegyensúlyozottnak, mint akkor. Az arca kivirult, valósággal sugárzott, és ott kellett rájönnöm az asztal mellett, hogy a testvéremmel milyen romantikus pillantásokat váltanak egymással. Természetes módon én ennek örültem. Bár úgy látszott, le kell mondanom a keresztapaságról, mégis nyugtatott a testvérem és Nefi boldogsága. Egy-egy ilyen szemvillantás alkalmával a mellettem ülő Nellire sandítottam. Kíváncsi voltam, észre veszi-e, amit én a lányok között tapasztalok, de a nő komoly arcán az érzések nem igazán látszottak meg, csak a szemei cikáztak, szinte észrevétlenül figyelték meg az apró részleteket. Arra gondoltam, feszélyezi a közelségem. Tudtam, hogy kissé kínos lehet számára társaságban találkozni velem, de amikor megérkeztek autóval a házunk elé, ebből a feszültségből semmit sem tapasztaltam. Nefelejcs ujjatlan, piros zsákruhában érkezett, ami vérforralóan feszült a hibátlan alakján, és a hosszú, égig érő, fekete harisnyás lábak megmozdították a fantáziámat. A ruhához illő, piros cipő is jól illett az ünnepi hangulathoz. Ezzel szemben Nelli hosszúujjú, ezüstszálakkal átszőtt, fénylő felsője, ami alatt kivehető volt a melleit emelő, pántnélküli melltartó, tökéletes eleganciáról és büszkeségről árulkodott. Az egyetlen hiba a szoknya válásztásába csúszott, hiszen rövidebb fazont viselt, mint az unokája. Persze a kényesebb felületeket virágmintás, fekete harisnya takarta a kíváncsi szemek elől, de akkor is ezerszer szexibbnek éreztem a nagymamát, mint Nefelejcset. Nem mellesleg a fiatalos frizura és a kihangsúlyozott, akár szilveszterre is erős smink ezt még jobban megfejelte, pedig a nő festékek nélkül is nagyon tetszett. És akkor még ott volt az illata. Az a tömény illat, amit azon a boldog estén is magára kent. Hivalkodott és talán csábítani is akart, vagy legalább tetszeni nekem. Igen, hivalkodott mellettem, csak a visszafogott viselkedése ezt kevésbé tükrözte. Jó, hogy kaptam puszit az érkezésükkor, de ez a nő megőrizte azt a látszatot, mintha csak szép lassan most bocsátaná meg a részegségben elkövetett vétkem. Idő kellett, míg erre rájöttem. Disztrét volt, és megőrizve a méltóságát engem is erre intett. Agyon dicsérte a főztömet, ami valljuk be, mérhetetlenül hízelgett. Később Lídiával csevegett, aki elárulta neki, hogy anyát hétfőn megműtik végre. Az aggodalom és az öröm keveréke kölcsönös biztatásokba hajlott, és a kissé feszélyezett légkörbe Nelli szava úgy hatott, mint egy atomrobbanás.
– Megcsókolhatjátok egymást előttem is, ne szégyenlősködjetek! – roppantotta össze a nő az asztal túlsó oldalán tapasztalt, két csaj közötti visszafogottságot. Nefelejcs a végletekig elpirult, Lídia és én simán csak meghökkentünk.
– Ugyan már, kislányok, látom, hogy szeretitek egymást! Eltelt egy hónap, és ha ez a szerelem nem segíti ki Nefelejcset a bajból, akkor semmi sem. Szereted a lányom, Lídia? – töltődött meg az asszony képe kedvességgel.
– Szeretem. – pislogott a testvérem, Nefi máskor hófehér arca pedig főtt rák színében ragyogott fel.
– Akkor miért nem csókolod meg? – kérdezte a nővéremet az asszony, de már kedvesen vigyorgott, én meg csak pislogtam, mint egy rémült levelibéka. A lányok egymásra néztek, de az a csók, vagy legalább egy szájrapuszi sem történt meg. Nefi megelégedett azzal, hogy Lídiával nyíltan összekulcsolhatta az asztal felett a finom ujjait, ez pedig Nellinek is elegendő megnyilvánulása volt a bontakozó szerelemnek.
– Jó, akkor Sanya, te jössz! – fordult hozzám az asszony. Szabályosan összerezzentem, mit akarhat. Megfordult a fejemben, hogy akár még az életét is össze akarja kötni velem azután a csodás éjszaka után, de ez túlzásnak tűnt a korábbi csendességének fényében. Egy árva szót sem szóltam, az asztalon hagyott, mosatlan tányért bámultam.
– Rendezted már a nézeteltérésed Noémivel? – kértek számon a vérvörös ajkak.
– Az intenzív osztályos nővérrel? – húzódtak magasra Lídia szemöldökei.
– Az ápolónő, aki mellett Zsuzska meghalt. – fogta Nelli csendesre, nekem meg felrémlett a rendkívül szép arc, csakhogy nem tudtam, mit is mondhatnék. Féltem a lánnyal találkozni. Hogy miért, azt magam sem tudtam megmagyarázni, de az érzés nem hagyott nyugodni, a Zsuzskával való hasonlóság pedig még tovább fokozta az idegenkedésem.
– Csak nem valami hülyeséget csináltál ismét, te szerencsétlen? Örülhetnél, hogy Nelli nem feszíttetett keresztre az erőszakért! Már megint bajba kevered magad? – kezdett a testvérem hangosan korholni.
– Milyen erőszakról beszéltek? – képedt el Nefelejcs.
– Maradjatok már csendben! – emelte meg az asszony a hangját – Nefelejcs, nincs szó semmilyen erőszakról! Sanya berúgott, és kicsit ki kellett segíteni, amit egyesek másnak tituláltak, mint ami. Lídia, te meg ne gondold már azt, ha a testvéred bármit tesz, vagy nem tesz, azzal másoknak bajt okoz! – parancsolta rendre Nelli pillanatok alatt a kicsi társaságot.
– Sokat hibáztam mindenki ellen. – sóhajtottam, miközben egyenként kerestem az asztaltársasággal a szemkontaktust.
– Na és? Mi is hibáztunk! Lídia szerelmes lett Nefelejcsbe, és a saját csapdájába esve haragudott meg rád, pedig ő maga hozta neked házhoz az unokámat. De legalább ezt már tudjátok, és nem okoz senkinek sem szenvedést. Nefelejcs is hibázott, mert nem volt elég őszinte, és hitegetett, Sanya, felelőtlenül játszott az érzelmeiddel. De már ez is tisztázva lett, és örülök, hogy olyan jól megértitek egymást!   – kis szünet következett, aztán az asszony nagyot nyelt – És én is hibáztam, amikor nem utasítottalak el határozottabban a parkban, aminek az a nyúlkálás lett következménye. – fordult felém az asszony bocsánatkérő ábrázattal – Nyomja még valami teher valakinek a lelkét?
– Te nem hibáztál, Nelli. – néztem félve Nefelejcsre, aki elől elhallgatta mindenki a parkban történteket. Nefelejcs a nagymamájára nézett, majd rám, kicsit összezavarta az információ.
– Egy szépfiú megfogdosta a seggem, más nő az én koromban ennek örülne! – mosolyodott el Nelli. Csodáltam az asszonyt, milyen higgadtan tudott rendet tenni a fejekben. Nefelejcs nevetve felhorkantott, én pedig kissé megkönnyebbültem.
– Még jó, hogy engem Lídiának hívnak! – szólalt meg a testvérem – Úgy látszik, az öcsém csak az „n” betűs nevekkel megáldott csajokra bukik! Nefelejcs, Nina. – számolt az ujjain az asztal felett – Nóra, és az az ápolónő, Noémi, és... – ránézett a kissé elsápadt nagymamára – Nelli! – mondta ki végül. Amilyen hülyén jött ki a szituáció, olyan különös volt, hogy az asztaltársaim elkezdtek hangosan nevetni. Szégyelltem magam, nem tudtam örülni ennek a kéretlen őszinteségnek.
– Nóra is? – vett erőt magán Nelli, aki tudta, kiről beszél a testvérem, hiszen beszéltek egymással az iskolában és a kórházban is. Kínosan hallgattam. Hideg futott végig a hátamon, hogy bemártottam az osztályfőnökömet.
– Jó, ne fogjunk rá Sanyára mindent! – mentett meg az asszony a további szégyentől, majd megint felém fordult, éreztem az arcomon a vizslató tekintetét.
– Most, hogy már nincs több titkunk egymás előtt, jól vagy, Sanya? Alaposan ránk ijesztettél hét elején a búskomor fejeddel! – érintette meg Nelli a kecses ujjaival a vállam.
– Jól vagyok, köszönöm szépen! – szedtem össze magam – Volt egy csodás éjszakám egy gyönyörű nővel, aki feltöltött önbizalommal. És az a lendület még ma is kitart. – mondtam ki égő arccal, de Nellire nem néztem rá.
– Szex volt? – vigyorodott el Lídia.
– Igen, fergeteges szex volt. – bólintottam, a szemem sarkából az idősebb asszony reakcióira vártam. Nelli elpirulva, mint akinek semmi köze az említett éjszakához, kíváncsiságot színlelve hozzám hajolt, beletúrt a hajamba.
– Fogadni mernék, hogy neki is n betűvel kezdődött a neve, te lókötő! – nevette el magát. Különös módon hozta tudtomra, hogy ez a mi kis titkunk, amit meg kell őriznünk, ugyanakkor az a barátság, ahogy megérintett, meg is nyugtatott, hogy semmiért sem neheztel rám.
– Igaz! – vigyorogtam el magam – valóban n betűvel kezdődött a neve, és kivételesen csodálatos nő, de sajnos az a szex csak egyetlen alkalomról szólt.
– Mert vár rád egy gyönyörű lány legalább egy, józan fejjel elkövetett, normális beszélgetés erejéig! Mármint Noémi, és ha őt is elszalasztod, agyoncsaplak! – mondta Nelli olyan hangsúllyal, amiben némi komolyság vegyült fanyar humorral.
– Ki volt az az n betűs csaj? – akadt meg a korábbi információn Lídia – És mi volt ezzel a Noémivel, találkoztál vele azóta, hogy faképnél hagytad? – akadtak fel a szemei a kíváncsiságtól.
– Úgy érzem, annak az „n” betűs csajnak a kiléte titok marad előttünk örökre, de ami Noémit illeti, Sanya hamarosan elmeséli, mit is érez vele kapcsolatban.   – simogatta meg a fejem az asszony, aztán Lídiához fordult – Addig is, míg összeszedi magát a fiatalember, vigyetek ezekből a finomságokból anyukátoknak. Nekem volna négyszemközt két anyai szavam ehhez a nagy kujonhoz!
A lányok kézen fogva elmentek anyámhoz, és ők valóban örültek egymásnak, én meg berezeltem attól, Nelli mit akar velem kettesben elkövetni.
– Tényleg jól vagy, Sanya? – fordult hozzám a nő, amikor egyedül maradtunk. A combomra tette a kezét, ami mögött tényleg egyfajta felhívást gyanítottam. Képes lenni elválni, és velem új életet kezdeni? Korábban nem is gondolkodtam ezen, ekkor azonban megérintett a meleg kéz bizalmas komolysága.
– Leszámítva az iménti, kényelmetlen perceket, egészen jól vagyok! – tettem én is a kezem a nő harisnyás combjára. Úgy éreztem, ez nem szexuális, csak baráti megerősítése a kapcsolatunknak.
– Kellemetlen helyzetbe hoztalak. – hunyorgott Nelli az orrát piszére húzva.
– Jobb, ha tudják, hogy szeretlek, mint barátot. – kerültem a kényes témát, de Nelli beletalált a céltábla közepébe, amikor megszorította kissé a combomat.
– Szeretem, ahogy nézel rám szelíden vágyakozva, Sanya! Minden pillanatban azt érzem, hogy meg szeretnél érinteni vagy csókolni valahol, akárhol, bárhol! – suttogta a nő minden mellébeszélés nélkül.
– Igen, mert gyönyörű vagy, Nelli, elragadó. Tudom, hogy nem nyúlhatok hozzád, mégis elég csak arra a boldog éjszakára gondolnom, máris izgalmat érezzek miattad. Ezt ne vedd el tőlem soha, kérlek! – válaszoltam.
– Az baj... – fintorgott a nő.
– Dehogy baj, Nelli! Csodálatos! Ez a bizsergés engem felélénkit és széppé tesz mindent, ami veled kapcsolatos. Imádom ezt a beteljesületlen, de kellemes sóvárgást.
– Biztos? – lepődött meg Nelli, aztán egészen közel hajolt a fülemhez – Boldoggá tettél, Sanya, ez a pár mondat olyan volt nekem, mint a legédesebb orgazmus!

A kellemetlen, pisi és vegyszerszagú, hatágyas kórterem a rendezettsége és tisztasága ellenére is visszataszító helynek számított. Ott álltunk a nővéremmel egy rozoga vaságy mellett, és fájdalmas szomorúsággal szemléltük anyánk szenvedését. Elvileg a műtét jól sikerült, mégis ott volt mindkettőnkben a félsz, amit anyám kétesen mosolygó arca sem tudott kompenzálni. Erős asszony volt, bizakodó, pedig tudta, milyen nehéz hónapok várhatnak még rá a rehabilitáció alatt. Majdhogynem boldognak láttam. Felkavarta az érzelmeim, mint ahogyan Lídiának is potyogtak a könnyei, de legalább örömkönnyek által mosódott el az arcán a sötét tónusú szemfesték. Röhejes érzés kerített hatalmába, hiszen egy hegyet elhordtam volna az anyám kedvéért, de ott, az ágy mellett úgy álltam tehetetlenül, mint egy hatalmas lópikula. Lídia vette át tőlem a gondoskodást, és én ezért nagyon hálás voltam.
Útban a kórház felé még arról álmodoztam, lesz időm az intenzív osztályon Noémit felkeresni, de a sok órás műtét alatt ezt a lehetőséget gyáván elmulasztottam. Csak halogattam és halogattam a találkozást egyfajta csodára várva. Felidéződtek a nyomorúságos kórházi emlékeim, ahogyan Zsuzskát szívszorítóan utoljára láthattam, és ez nem tett túl sok jót a lelkivilágomnak. Aztán utolért egy furcsa érzés, egy megérzés, hogy valaki engem figyel. Hirtelen körülnéztem, anyám betegtársnőire fordítottam a fejem, majd a nyitott ajtó felé fordultam. És ott volt! Ott állt a fényesfekete hajú lány, fél arcával leskelődött befelé, mégis a fehér műszőrmebundájának kabátujja árulta el hamarabb. Noémi sajnos azonnal elfordult. Futva indult el, szó szerint menekült előlem, a magassarkú bokacsizmája félelmetesen kopogott a műanyag padlóborításon. Belesápadtam a menekülés feltételezett okaiba, de azonnal Noémi után indultam, hiszen ideje volt megemberelni magam, tisztázni a közöttünk történt események vélt vagy valós okait. Akartam, reméltem a lány bocsánatát. Minden cipősarok koppanás egy tűszúrás volt a szívembe, hiszen miattam, előlem akart Noémi elszelelni. Ez rémisztően fájdalmasan érintett, mert valamiért kötődtem hozzá, lélekben nem tudtam elengedni. Hihetetlenül csinos volt utcai ruhában, a testére feszülő műbőr nadrág kiemelte a fantasztikus alakját, a magassarkú megemelte a vádlijait, a derékig érő, fehér műszőrme pedig a lépéseivel együtt hullámzó fekete hajával esztétikai élményként nyújtott káprázatos látványt. S ha ez nem lett volna elég, mint csiga után maradó nyálfolyam, tömény, imádottan édes parfümillatot hagyott maga után. Gyönyörű volt, pedig nem is láttam az arcát. Nem tudott elég gyorsan lelépni előlem, ezért jobb híján befordult a nővérszobába. Azt gondolhatta, hogy ez számomra majd akadályt jelent, de ha ebben reménykedett, hatalmasat tévedett. Kopogtam, majd határozottan benyitottam. Illedelmesen köszöntem a bent lévő, meglepett nővéreknek, aztán kérdés nélkül átsétáltam a helységen, hogy Noémi mellett, egy ócska, kifeküdt heverőn helyet foglaljak. A lány kikerekedett szemmel figyelte, mennyire merészkedek közel hozzá, de már nem volt hová menekülnie. Durcásan elfordította a fejét.
– Magának nem szabad ide bejönni, tessék távozni, de azonnal! – szólt rám az idősebb, vörös hajú ápoló mogorva ábrázattal. Ebben az azonnali rendreutasításban benne lehetett Noémi kérése, de ezen sajnos túl kellett esni, meg kellett küzdeni a lány kegyeiért.
– Sajnálom asszonyom, de ott kell gyémántot keresnem, ahol megcsillan! – vetettem oda a nővérnek, de felé sem fordultam – Csak két percet adjon, kérem, ez nekem rettentő fontos!
– Hívom a biztonságiakat! – akart elrettenteni a nővér, de ezzel nem tudott ténylegesen megijeszteni, nekem Noémivel kellett szót váltanom, és arra ott kínálkozott az alkalom. Ügyet sem vetettem a felszólításra, és ha nem is érintettem meg a lányt, azért a lehető legkedvesebben szóltam hozzá.
– Szia, Noémi! Tudom, hogy haragszol, és persze jogosan, de szeretném ezt a félreértést eloszlatni kettőnk között. Szükségem lenne a bocsánatodra! – kezdtem halkan. A vöröshajú nővér letett valami paksamétát az asztalra, majd felemelte a telefont, de még nem tárcsázott. Ahogy egy pillanatra kérlelően felé fordultam, talán átgondolta a nagy sietséget, és várta, mi fog kisülni a látogatásomból. A másik, sokkal fiatalabb ápolónő fél vállal megtámasztotta a gyógyszeres szekrényt, halálos nyugalommal gyűjtötte a pletykára érdemes információt. A szája sarkában megjelenő mosoly megértésre és jóindulatra vallott.
– Minek jöttél utánam? Nagyon jól tudod, hogy csak faszt akarok! – csuklott el Noémi hangja, aki arra se méltatott, hogy felém forduljon, aztán csak meggondolta magát – Rábasztál neandervölgyi, mert bárkié jó nekem, de a tiédet már nem akarom! – fordult végül felém durcás arccal. A gyönyörű szembogarai megcsillantak, az arca fájdalmasan megrándult. A vörösre festett ajkai még rebegtek valamit, de hang nem követte a mozgásukat. – nyílt megfogalmazás volt a javából. Megbotránkozni azonban nem volt időm rajta, viszont a hideg kirázott. A lány visszaadta az elutasítást kamatostól.
– Noémi! Nagyot hibáztam! Hogyan tehetném jóvá? Nem lett volna szabad azt feltételezni rólad, de akkor, abban a pillanatba nem voltam teljesen magamnál. Félreértettem a gondoskodásod, pedig te voltál az egyetlen, akire számíthattam!   – sápadtam bele ismét a megértésbe, mennyire megaláztam szegény lányt. Sejtettem, hogy a szavak nyomán vérzik majd a szíve, de hogy a seb nem gyógyítható be, arra bizony nem számítottam. Ez pillanatnyilag talán még jobban fájt nekem, mint Noéminek.
– Nem teheted jóvá, menj a francba! – háborgott Noémi, aztán megint elfordult, ne láthassam az arcán átsuhanó érzelmek sokaságát. Tehetetlenül felálltam. Úgy éreztem, valamit mondanom kell még, mielőtt kidobnak, hát vettem a bátorságot, hogy Noémi stílusában fejezzem ki a csalódottságom.
– Tudod, kedvesem! – kezdtem kis hezitálás után. Szándékosan használtam a szót, amit Noémi azon az éjszakán megengedett magának – Biztosan ismered a mondást, miszerint minden sikeres férfi mögött ott áll egy erős nő. Engem nem érdekel a siker, nem pinát szeretnék, hanem olyan nőt, aki nem egy futókalandot keres, nem felejt el másnap reggel, akire nem csak az ágyban számíthatok. Azt gondoltam, a te erődben és gondoskodásodban megtalálhatom ezt, de látom, hogy szívből gyűlölsz. Nagyon sajnálom. – halkult lel teljesen a hangom, alig tudtam kinyögni a mondat végét. Teljesen letaglózott az elutasítás hűvössége. Vetettem egy utolsó pillantást a sötéten csillogó hajkoronára, aztán sarkon fordultam, hogy magam mögött hagyjak csapot-papot. A vöröshajú nő kezéből majdnem kiesett a telefon, a másik, fiatalabb ápolónő viszont elállta az utam.
– Civódnak a szerelmesek! – vigyorgott aranyosan, pedig nekem abszolút nem volt kedvem a humorhoz – Várd már meg Noémi válaszát, barátocskám! – tette az ajtófélfára a karját, hogy ne hagyhassam el a helységet. A rossz tréfa hatására elöntött az idegesség, ugyanakkor a hátam mögött kemény cipősarkak kopogását hallottam.
– Várj, Sanya! – hallottam meg Noémi hangját, majd egy kéz megérintette a hátam. Amint megfordultam, a lány átölelt, rám olvadt teljes valójában. Az összebújás miatt nem láthattam az arcát, de ahogy átkarolt, abban benne volt minden magyarázat. Azonnal visszaöleltem, és ez valami hihetetlen jóleső örömöt okozott.
– Haragszom rád! Miért nem kerestél meg korábban? – panaszkodott Noémi vékony hangon. Sajnálkozva belepusziltam a feketére festett hajába.
– Nem jöhettem, Noémi. Zsuzska halála mindent felborított körülöttem. Akármennyire tetszettél már korábban is, nem akarlak gyógyszerként használni a bánatomra. Hogy őszinte legyek, féltem, hogy neked kevés, amit adhatok magamból. – magyarázkodtam sután.
– Gyere már, Nádja, hagyjuk magukra a szerelmeseket! – derült nagyot a fiatalabb ápolónő győzedelmes mosollyal, majd a zsörtölődő vöröshajút maga után huzigálva együtt távoztak.
– Az a szerelem Zsuzska iránt beteljesületlen maradt, Sanya! – jelentette ki Noémi határozottan, és ebben igazat kellett neki adnom a szomorú érzéseim ellenére is – A miénk viszont csodálatos lehetne, ha mindketten akarjuk! – sóhajtotta Noémi. Éreztem a megremegő hangjában az érzelmei mélységét, és ez engem is meghatott.
– Én akarom, Noémi! Akarom, csak időre van szükségem, hogy a vonzalomból valami kialakuljon közöttünk. Nem elég, hogy sokat gondolok rád, nem elég, ha csak kívánlak. Több kell! Nagyon fontos a barátságod, a szerelmed, a törődésed, a megértésed, és főleg, hogy kitarts mellettem minden körülmények között. És persze az, hogy elfogadj olyannak, amilyen vagyok. – soroltam gyorsan, ami eszembe jutott. Meg kellett győzni a lányt a vágyaimról, éreznie kellett, nekem ez mennyire fontos.
– Tudom, Sanya! – húzódott hátrébb Noémi, hogy a szemeimbe nézhessen. – Neked is tudnod kell, hogy csak akkor fekszem le valakivel, ha érzem, hogy a kapcsolat elég komoly. Remélem, ezt el tudod fogadni! – pirult el a gyönyörű arc, miközben huncut pillák rebbentek végtelenül kedvesen a fátyolos pillantások felett. Az erős smink talán takart valamit a boldog arcon tükröződő érzelmekből, de a gyémántszemek nem tudtak hazudni.
– De a csók addig is szabad! Ugye szabad? – hajoltam közelebb. A vastag, sötétpiros ajkak megereszkedtek kicsit. Alig-alig értek az enyéimhez, megérintettek, aztán Noémi puha, nedves nyelvével együtt megnyalták a szám szélét. Két pillanat múlva már egy rendkívül szenvedélyes nő, gyönyörű csókjától ámuldoztam, amibe beleremegtek a térdeim.
– Te is eljöhettél volna hozzám, kedvesem! – szorítottam ismét magamhoz a csinos szőrmebundában dörgölőző Noémit. Nem vártam választ, csak jelezni szerettem volna a hiányérzetem okát.
– Próbáltam hozzád férkőzni Ninán keresztül, de a testvéred elküldte őt, azt mondta, rettentő rossz állapotban vagy hetek óta. És én csak rontottam a helyzeteden azon az estén, azt hittem, nem kérsz belőlem soha többé. – beszélt a lány őszintén.
– Hogy kerülsz ide, mikor másik osztályon dolgozol? – simítottam végig a gyönyörű, hosszú, ébenfekete hajkoronán. Kicsit oldódnom kellett a csók után, akkora volt rám az intimitás vérforraló hatása.
– Megnéztem, mikor műtik anyukádat, és, eljöttem, mert látni akartalak. Előled talán elfuthatok, de saját magam elől nem tudtam. Vágytam rá, hogy lássalak, és most olyan jó a karjaidban érezni a ragaszkodásod!
– Sajnálom kedvesem, hogy csalódást okoztam! Ha tehetném, elölről kezdenék mindent, vagy onnan folytatnám azt a félresikerült estét, mielőtt megbántottalak. Nem követném el még egyszer azt a hatalmas szarvashibát.
– Elölről kezdenéd, vagy onnan folytatnád, ahogy meztelenül feküdtél rajtam? – ízlelgette Noémi a szavaim.
– Elölről kezdeném, de mindenképpen szeretnék eljutni arra a pontra, ahol meztelenül összebújva hallgathattam a szívverésedet! – erősítettem meg a lány tudatában a vágyaim.
– Ma este? – suttogta Noémi halkan, majd felemelte az arcát, hogy szemezhessünk. Csodás csillogás ragyogott a szemeiben. Olyan fény, ami egyértelmű boldogságot jelentett. Abban a pillanatban úgy éreztem, ezek az apróságok kötnek majd a lányhoz érzelmileg a legmélyebben. Nellire gondoltam, aki megjósolta, mennyire más szemmel fogok erre a lányra nézni, ha találkozunk végre. És igaza volt, nem a szexuális vonzalom kerített a hatalmába, hanem valami egészen más vágy. Vágy, hogy gondoskodjak, hogy törődjek, hogy a közelségét érezhessem. A csók erre már csak egy pecsét volt, ami felszentelte az elhatározást.
– Noncsi! Én akkora nagy barom vagyok! – mosolyogtam rá a szerelmes lányra.
– Miért mondod ezt? – komolyodott meg az ápolónő.
– Este elmondom, hétre nálad leszek, kedvesem! Most azonban előbb visszamegyek az anyámhoz! – cuppantottam nagyot a meglepett arcra, aztán örömmel telve kiléptem az ajtón. Tényleg boldognak éreztem magamat, hiszen kulcsot találtam a szerelemhez. Egy pillanatra még visszafordultam a folyosón, hogy Noémi értetlen, utánam bámuló arcába mosolyoghassak.
– Azt hiszem, mióta csak tudok rólad, azóta szeretlek! – mondtam határozottan, aztán magamban nevetgélve elsiettem, de előtte jól az eszembe véstem a lány meglepett, gyönyörű arcát.

Tíz perccel később már a lépcsőházban utolértem a lányt. Hiába, nem bírtam kivárni a hét órát, és anyámnak tulajdonképpen ott volt Lídia társaságnak és segítségnek. Noémi épp az ajtót nyitotta, amikor hátulról megleptem. Mikor megfordult, az arcára volt írva minden érzelem, megértette, hogy mennyire fontos ő nekem. Gyakorlatilag csókkal nyitottunk, aztán kényszerűen elszakadva egymástól bementünk az albérletbe. Mohó módon ismét csókoltam a kis jegesmedvémet, aki egy kicsit azért lassításra intett.
– Várj, ez nem ugyanaz, mint ahogyan előzőleg történt közöttünk! – nevetett a lány, de a szemei, a mimikája valahogy nem fékezni akartak, csak kifejezni a boldogságát.
– Rendben, csinálhatjuk úgy, de ne várd, hogy megint bús képet vágjak. Örülök, hogy itt vagyok veled! – engedtem le a kezem, majd lerúgtam a cipőimet, és álltam várakozva.
– Oké. – gondolkodott el Noémi – Vacsorázzunk, vagy azt még kihagyjuk? – vigyorgott immár magassarkú cipők nélkül.
– Én csak rád éhezem, vacsorához pedig még korán van egyébként is. – jártattam a szám, de nem mozdultam sehová, és a lány megértette, hogy a játék valahol itt kezdődik el.
– Rendben, akkor gyere, zuhanyozzunk le. – sütötte le pár pillanatra a szemeit, hogy aztán még lágyabb pillantásokkal csábítson a fürdőbe. Vezetett. Igaz, a szituáció már koránt sem volt ugyanaz, mint azon az átkozottul rosszul sikerült estén, de az irány csodásnak ígérkezett. A jegesmedvebunda landolt a mosógép tetején, aztán Noémi elém lépett. Várt egy kicsit. Nem valószínű, hogy erőt gyűjtött volna, inkább csak meg akart győződni az én érzelmeimről. Az arca komoly lett, és én tudtam, hogy az ő érzései sokkal mélyebbek, mint bármikor feltételeztem. Óvatosan, lassan nyúlt az ingemhez. Kigombolta végig, majd széthajtotta. Talán, ha nem köti a kérés az ismétlésre, megsimogatta volna a mellkasom, de így csak nyelt egyet. Lesegítette az ingem, aztán a nadrágom gombjához nyúlt. A forró ujjak melengették a hasam, de én csak a lány arckifejezését néztem. A cipzár óvatosan csúszott egyre lejjebb, az azt tartó kéz talán nem szándékosan, de mégis hozzányomódott kicsit a farkamhoz. Noémi arca fellángolt. A szemeimbe bámult, míg elém guggolt, lehúzta rólam a nadrágot, majd az alsómat is lefejtette. A szemei rátévedtek a félkeménnyé nőtt péniszemre, de nem nyúlt hozzá. Kívántam, igen, rettenetesen kívántam, hogy megérintsen, hogy a kezei, vagy inkább az ajkai kényeztessenek, de a játék nem érhetett véget ezen a ponton. Sokkal mélyebb volt az érzelmi töltete ennek a szituációnak, és a lány ezt tökéletesen megérezte. Magamtól ültem a zuhanytálcába, hogy megszabadítson minden ruhadarabomtól, aztán csak bámultam a gyönyörű nőt, és tudtam, hogy életem legszebb sztriptízbemutatóját fogom megkapni.
Noémi keresztbe megfogta a sötétkék felsőjét, majd lassan áthúzta azt a fején. Bőven hagyott időt, hogy a meztelenségének minden négyzetcentiméterében örömömet lelhessem. Nem volt rajta melltartó, így a hófehér mellei szabadon libbentek meg az orrom előtt. De nem ez fogott meg annyira. Sokkal jobban tetszett, ahogy a hosszú, fekete haja átcsusszant a póló passzrészén, hihetetlen erotikus és romantikus szépséget töltve az előbukkanó arc mosolyába. Noémi ezerszer is büszke lehetett volna a testére, de éreztem, hogy kissé félszegen mutatja meg magát. De legalább már ismertem a bátortalansága okát. Nem kellett semmit erőltetnem, csak kivárnom, hogy megjöjjön a lány önbizalma. Ez is komolyságra adott okot, mégsem tudtam a sóvárgásomat leplezni, amikor a műbőr nadrág korcára tévedtek az ápolónő ujjai. A nadrág lassan tolódott lefelé, kissé magával sodorta a fekete csipkebugyit. Noémi leráncigálta magáról előbb az egyik, majd a másik szárát, aztán letolta a zoknijait. Talán ez volt az a pont, amikor éreztem, hogy nagyobb zavarban van a kedvesem, aki felegyenesedett. Mintha parancsra várt volna, mielőtt letolta a combjaira a bugyit, hogy aztán a leeső alkalmatosságból szemérmesen kilépjen. Nem bírtam ellenállni a kísértésnek, hogy a hatalmas tevepatára nézzek. Éreztem, hogy zavarba hozom a lányt, de a frissen borotvált szeméremtest, és a sötét tónusú, kiálló szeméremajakak a titokzatos vágatban a legédesebb ígéretekkel kecsegtettek. Noémi előre menekült, felsegített és a zuhanyzóba tessékelt. Fura mosollyal vette tudomásul a meredező férfiasságom, majd mintegy elterelő hadműveletként megengedte a csapot. Lányos zavarában előbb nagyon hideget folyatott, talán csak azért, hogy hűtse kicsit a kedélyemet.
– Csodás nő vagy! – suttogtam a lánynak, aki elővette a tusfürdős flakont. Nem válaszolt, valahol a mozdulataiban, a pirulásában ott volt a felelet. Szappanozott, közben minden mozdulatában ott rejtőzött a végtelen kedvesség, az elrejtett szexualitás. Tetszett. Minden nagyon tetszett, csak azt sajnáltam, hogy az előző zuhanyzás alkalmával ezeket az apró jeleket nem vettem észre, és rosszul értelmeztem, pedig már akkor tudhattam volna, miért is vagyok a lány albérletében. A finom kezek pedig érzéki simogatással barangolták be az izmos felsőtestem. Az izgalmam nem tudott lankadni, pedig próbáltam az igazi szépségre koncentrálni. Az ébenfekete haj vizesen, lelapulva omlott a lány arcába. Ettől azonban csak még szebb, még különlegesebb lett. Csak annyit tettem, hogy kisimítottam az arcából az elnehezült tincseket, erre Noémi érzelmesen megölelt. Lehet, csak így akart azon az ösvényen maradni, amelyen korábban olyan szépen tudtunk haladni. Beszappanozta a hátam, a szeméremtestét odanyomta az enyémhez. Ezzel csak bizonyítani akarta, hogy nem zavarja az ágaskodó péniszem, a kezei dolgoztak a hátamon továbbra is serényen, aztán a balja megérintette a fenekem, amitől egy picit megfeszültek az izmaim.
– Emlékszel, mit csináltál velem akkor? – kívánkozott ki belőlem a kíváncsiság ismétlésre hajtó vágya. A lány megmerevedett egy pillanatra. Megpróbált a szemeimbe nézni, hogy kifürkéssze a gondolataimat, aztán kitolt a zuhogó vízsugár alól, hogy a kabin falának préseljen. A sikamlós ujjai lecsúsztak a derekamról, megérintették az ánuszom. Megrándultam, Noémi pedig odapréselte a szeméremdobját a péniszemhez.
– Ez volt az? – húzta el a kezét, miközben a homlokát odanyomta az enyémhez.
– Ez, és még valami más! – motyogtam sejtelmesen. Noémi eltávolodott tőlem, a tusfürdőért nyúlt. Ugyanazzal a technikával nyúlt alám, mint akkor, hogy beszappanozza a heréimet. Mi tagadás, hihetetlenül kellemesen ingerelt, de ez semmi sem volt ahhoz képest, ahogy a péniszemen hátrahúzta a bőrt, és lassan, óvatosan pettingelt, miközben megcsókolt végre. A víz ugyan lemosta az arcáról a legtöbb púdert, de a zsíros rúzs keményen tartotta magát a lágy ajkakon, érzéki kábulatba ejtve engem.
– Itt megálltunk, emlékszel? – próbáltam figyelmeztetni, mert úgy éreztem, rögtön elélvezek.
– El sem jutottunk ideáig, ha jól emlékszem, máshoz meg gyáva voltál! – vette a lapot Noémi, és a komolysága kellemes évődéssé kezdett változni, megmutatva a lány igazi, elragadó személyiségét. Egyszerűen imádtam Noémit. Felismertem, hogy tőlem sokkalta lassabban oldódik, hiszen teljesen más a felállás, amit akkor, amikor a letargiában bambán és elveszetten álltam a zuhanytálca közepén. Nagy dolognak számított, hogy ha nem is túl hamar, de lépésről lépésre vetkőzte le a gátlásait.
– Majd egyszer... amikor nem is számítasz rá! – toltam el a kezeit – Ez túl jó, ne hergelj!
– Ha túl jó, akkor miért nem...? – lepődött meg a kedvesem.
– Mert meg akarom mutatni, hogy tudok rád várni, és nem csak a szex miatt vagyok itt veled!
– Édes vagy! – érzékenyült el Noémi arca, aztán visszahúzott a zuhany alá, hogy lemossa rólam a tusfürdő maradékát.
– Tudod, mi az egyetlen, amit sajnálok, hogy lemos rólad a víz? – kérdeztem elmerengve, hogy vajon ismeri-e a választ.
– Tudom! Az illat, de azt lehet pótolni. Tudom, hogy rendkívül érzékeny orrod van. – kaptam kielégítő választ bájos kacsintással együtt.
– Honnan tudod? – lepődtem meg most én.
– Vannak kémeim! – felelte Noémi sejtelmes pofát vágva.
– Na, igen, sejtettem. – nevettem el magam sok-sok nap szomorkodás után – Tudod, kedvesem, a múltkor rettentően tetszett, ahogy lemostad saját magad. Most azon gondolkodtam, hogy én mosdatlak meg téged, de félek, hogy túl messzire mennék. – simogattam meg a lány elérzékenyült arcát.
– Nem hiszem, hogy lehetne olyan az érintésben közöttünk, hogy túl messzi. – suttogta Noémi lesütött szemmel. Annyira édes volt a pironkodása, hogy már csak ezért is tiszteletben kellett őt tartanom. Megcsókoltam. Valahogy a lágy csók a patakzó vízfolyás alatt megkönnyítette Noémi alkalmazkodását, a közvetlen érintkezés elfedte a lelkében érzett szemérmességét.
– Tudod mit! Szerintem már zuhanyzás előtt is teljesen tiszta voltál! – zártam el a csapot. A lány elmosolyodott, ragyogó arckifejezéssel várta, ki, hogy egy törölközővel megtöröljem, pedig ő volt otthon. Amíg magamat szárítgattam, ő befújta a testét illatos parfümmel, pedig a bőre természetes illata is nagyon tetszett. Megható volt, amennyire tetszeni akart nekem, és még jobban belopta magát a szívembe az által, hogy nála ez semmiképpen sem egy futó kalandról szólt.
Ölben cipeltem az ágyára a nevető testű Noémit. Az a szerep, ami a korábbi találkozás megismétléséről szólt, gyakorlatilag csak részben teljesült, de a lényeg nem ebben leledzett. A szeretetnek, bizalomnak kellett kibontakoznia minél szélesebb értelemben a gyengéd érintésekben, cinkos és szeretetteljes pillantásokban. Ezt Noémi is érezhette, hiszen a szemérmessége korábbi, apró jelei lassan eltűnedeztek, és amikor végre behasaltam a combjai közé, és a mellei között helyet találtam a fejemnek, a heves szívdobogás mellett egy odaadó, kedves lány ujjait éreztem meg a nedves hajtincseim között. Az intenzív parfümfelhőn keresztül kiszagolthattam a lány izgalmának jól kivehető illatát, de ez sem tántoríthatott el attól az elhatározástól, hogy még nem próbálom Noémit magamévá tenni. Neki rettentő fontos a bizalom, és nekem eszerint kellett cselekednem.

Brutálisan jó érzésekkel járt együtt Noémi meleg bőréhez bújni. Nagyon izgultam, de ellen kellett állnom a kísértésnek, és parancsolni kellett nem csak a vágyaimnak, de még jobban a kezeimnek, amelyek Noémi mellei magasságában a lány bordáin pihentek. A lány érdekesen sóhajtozott, talán ő is kicsit szenvedett a tétlenségre ítélt összefekvésben.
– Így jó neked? Nem vagyok nehéz? – kérdeztem némi aggodalommal.
– Tökéletes, Sanya, tökéletes! – hangzott a viszontsóhaj.
– Noémi! Kérdezhetek valamit? Te tényleg táplálsz irántam érzéseket annak ellenére, hogy szinte még alig találkoztunk, és csupa eszement dolgokat tettem másokkal? – kérdeztem úgy, hogy a választ már sejteni véltem, de tudva, hogy más a Plátói szerelem, és más valóban beleszeretni valakibe, ismerni akartam Noémi érzéseit.
– Te belém tudnál szeretni? – kérdezett vissza a lány megremegő ajkakkal.
– Minden megvan benned, Noncsi, amire szükségem lenne egy igazi szerelemhez, csak hagyni kell kiteljesedni az érzést kettőnk között. Hatalmas a szíved, segítőkész és aranyos vagy, ráadásul gyönyörű, vonzó, és nagyon kedves. Különben a kórházban mondtam már, hogy szeretlek!
– Nem csak kívánsz, mint a legtöbb férfi? – csuklott el Noémi hangja.
– Baj lenne, ha nem kívánnálak! – rötyögtem kicsit a gondolaton – Tudod, a múltkor valamit félreértettem. Vagyis több mindent is, de a feketére festett hajaddal kezdődött az egész. Gyönyörű vagy! Gyönyörű vagy ázottan is, a szemedbe lógó vizes hajtincsekkel is, a leázott szemfestékkel és az elkenődött rúzzsal is. Gyönyörű és meghatóan kedves vagy mosoly nélkül is. Ha visszagondolsz az első találkozásunkra, nemhiába neveztelek el a parkban szépségkirálynőnek. Viszont egyvalami bántott, nem tudtam, miért lett a hajad barnából ilyen tökéletes ébenfekete, mint Zsuzskának. Talán rá szeretnél hasonlítani?
– Aranyos vagy, Sanya! Hízelegsz nekem, de gondolom, mennyire rosszul eshetett a hasonlóság. Ami a hajamat illeti, nem teljesen véletlen, hogy fekete. Még Zsuzska halála előtti reggel festette be nekem Ági, akit te természetes szépségnek neveztél el. Zsuzskát sajnos akkor még nem is ismertem. Akarod, hogy átfessem a hajam világosabbra?
– Nem. – ráztam meg a fejem gyorsan – Nem, de nem azért, mert Zsuzskára emlékeztetsz, hanem azért, mert így vagy tökéletes.
– Nem vagyok tökéletes, Sanya! – tiltakozott a lány mosollyal az arcán.
– Nem kell, hogy másoknak tökéletes legyél, Noncsi, elég, ha én azt érzem, számomra tökéletes vagy! Biztos, hogy nem vagyok nehéz? – próbáltam volna fészkelődni kicsit, mert a szexuális ingerek túl intenzíven dobogtatták a szívem, és a lány bal mellének ágaskodó mellbimbójára mindennél jobban szomjaztam. Mosolyogtam, mert pókasszony lassan, észrevétlen szőtte körém a hálóját, és én nem csak benne ragadtam, hanem kívántam, hogy meg is fogjon magának.
– Ha nehéz leszel, majd lelöklek magamról! – kezdte simogatni a hátamat a lány. Az ujjai olyan gyengéden barangolták be a lapockáimat, mint egykor gyerekkoromban édesanyám tudott nagy szeretettel altatni.
– Noncsi! Miért engedsz ilyen közel magadhoz? – érzékenyített el a különleges kényeztetés.
– Mert neked szükséged van rá, én pedig mindennél jobban akarom. – felelt a szépségkirálynő, de az érzéseit elfelejtette részletezni. Igaz, ez a titokzatosság ott lebegett a levegőben, és talán jobb is volt a korábban oly szétesett lelkivilágom miatt nem elemezni.
– Hogy őszinte legyek, nem tudom, mi történik velem az utóbbi időben. Régebben féltek tőlem az emberek, messzire elkerültek, most pedig a sokadik nő vagy, akihez közel kerülök, pedig semmit sem tettem a szeretetekért. – sóhajtottam nagyot.
– Megváltoztál az utóbbi időben, Sanya. Külsőleg talán ugyanaz a neandervölgyi vadember maradtál, de már nem bujkálsz, nem zárkózol el mindenkitől. Egy erős és egészséges alfa hím lettél. Változott a fellépésed, megmutattad az erőd, és ez minden nőnek imponál, ha akarod, ha nem. – adott választ Noémi, és mi tagadás, mintha nagyon is jól ismerte volna a helyzetem.
– Annyi embert bántottam. Nefelejcset, Zsuzskát, a nővérem, Ninát, az osztályfőnökömet, Nelli nénit. Te nem félsz tőlem, Noncsi?
– Miért gondolod, hogy bántasz egy nőt, ha lefekszel vele?   – kérdezett vissza a lány, akinek nem láttam az arcát, mégis magam elé tudtam képzelni a kissé fájdalmas mimikáját becsukott szemmel.
– Igaz. Régen, amikor kamasz voltam, mindig végtelen romantikusnak képzeltem egy kapcsolatot, most meg egyre másra szembesülök azzal, hogy hazudoznom vagy titkolóznom kell mások tisztessége érdekében. Én ezt a hazudozást és titkolózást nem szeretem, és nem akarom! – idéztem fel az utóbbi idők szép és egyben gyötrelmes történéseit.
– Ha nem szereted és nem is akarod a hazugságokat, arra van egy jó megoldás. – suttogta Noémi kis hezitálás után.
– Az mi lenne? – élesztette fel bennem a kíváncsiságot a lány határozottsága.
– Járj velem, én tudom, mi kell neked, és mindent meg tudok neked adni! Akkor nem kell majd senkinek hazudnod, nem kérlek arra, hogy titkolózz miattam, és segítek kibontakoztatni a szentimentális éned, meg a hatalmas tudásod. – érvelt Noémi nyugodt hangsúllyal, miközben valódi szeretettel simogatta a hátam.
– Nem is ismersz, szépségkirálynő! Gyanítom, hogy eddig csakis a rossz oldalamat láthattad! – méláztam el azon, amit a lány mondott. Ági nem beszélt mellé. Ez a lány valóban vonzódott hozzám, méghozzá nem is akármennyire.
– De ismerlek, vadember! Ezerszer jobban ismerlek, mint sejtenéd! – sulykolta belém Noémi, hogy nem ok nélkül fekszem ott meztelenül a testén.
– Jó, elhiszem! De ahhoz, hogy tényleg megismerj, sokat kellene találkoznunk, kedvesem! Sokat kellene együtt lennünk, és persze szex nélkül, rengeteget szórakozva, beszélgetve, ami nem lenne valami könnyű ilyen csábító bombázó mellett, de azért nagyon jó lenne. – kerülgettem azt a bizonyos forró kását. Meg kellett tudnom, Noémi mióta tud rólam annyi mindent. Arra vágytam, a lány ne csak a testét, a lelkét is szolgáltassa ki nekem. Végtelenül szimpatikus és érzelemgazdag volt a velem való törődése, nem volt hát nagy csoda, hogy valahogy, ha lassan és kerülőutakon is, de beköltözött a szívembe.
– Lenne hozzá kedvem, kedvesem, pont ezt szerettem volna tőled hallani! – lelkendezett Noémi. A hangsúlyába az öröm apró jelei vegyültek – Ami a szexet illeti, csak akkor fekszem le valakivel, ha elég komolynak érzem rá a kapcsolatot, és nem szeretek semmit sem elsietni. – ismételte meg a korábban már elhangzott gondolatot.
– Most is itt fekszel alattam meztelenül! – próbáltam értelmezni Noémi határait.
– Az más! Nem szeretkezünk, csak beszélgetünk összebújva, és nem kell félnem tőled.
– Értelek, kedvesem. Az előbb azt mondtad, tudod, mi kell nekem. Konkrétabban is meg tudnád ezt fogalmazni? – kezdtem ismét odafigyelni a lány heves, de megnyugtató szívverésére, miközben azon törtem a fejem, hogy bármit is mondjon, helyeselni fogok, hogy azzal is örömet szerezzek.
Noémi hatalmasat sóhajtott, a hátamon motoszkáló ujjai az arcomra, hajamba tévedtek.
– Tudom, hogy neked nagyon nagy szükséged van szeretetre.
– Arra mindenkinek szüksége van. – szóltam közbe.
– Igen, de neked nagyon őszinte, ragaszkodó szeretet kell. Őszinte és színtiszta, hazugságok és mellébeszélések nélkül. Szókimondó, de tiszteletteljes szeretet. Szükséged van valakire, aki melletted áll, és segít téged mindenben, és hagy neked időt, hogy a tudásnak és tanulásnak szentelhesd az életed. És szükséged van még... – Noémi elhallgatott, mint aki keresgéli a szavakat. Ott volt a nyelvén a közlendője, de valamiért még nem mondta ki, viszont a szívverése fokozatosan gyorsulni kezdett. Kíváncsian emeltem fel a fejem, hogy a gyöngyszemeibe belenézhessek.
– És nagy szükséged van rengeteg szexre. Mocskos és néha perverz, de nagyon gyengéd, és érzéki szexre, vadember! – mondta ki végül, miközben az égő arcából a huncut szemei nevetni kezdtek a meglepetéstől megnyúlott képembe. Jobbnak láttam elkerülni a tekintetét, visszafektettem az arcom a mellei közé.
– Ne szólíts vadembernek, kérlek!
– Te se szólíts szépségkirálynőnek, kérek! – feleselt a lány kissé játékosan. A szívverése elkezdett visszalassulni a normális ütemére, de a kezei tovább motoszkáltak az arcomon.
– Ne haragudj, nem tudtam, hogy bántalak azzal, ha így szólítalak! – kértem bocsánatot gyorsan. A Noncsi becenév tetszett, el is határoztam, hogy azon túl azt használom majd a legszebb kiejtésben.
– Nem haragszom, vadember! – nyomta meg Noémi az utolsó szót. Nem éreztem dühöt, mert a zaklatott és kéjsóvár szenvedésem ellenére is éreztem, hogy ez a becézés csak kettőnknek szól, és csupán játék a részéről. Egyébként sem volt ebben a szóban semmilyen sértés a részéről.
– Noncsi! Honnan tudsz te Nefelejcsről? Vagyis nem is annyira Nefelejcsről, hanem arról, ami történt közöttünk. Ismered a lányt? Neked is volt hozzá valami közöd? – tettem fel a kérdést, mert úgy tűnt, ez a lány tényleg a lelkembe lát, de ahhoz, hogy ez valóban így legyen, valahonnan tudnia kellett dolgokat rólam, és biztos, hogy az információi nem tőlem eredtek.
– Nefelejcsről, meg másokról is Zsuzska mesélt nekem az intenzíven. Véletlenül derült ki, hogy én is tudom, ki vagy. Nagyon közlékeny lett szegény, talán túlontúl is közlékeny abban a szenvedéssel teli betegségben. Elmondott mindent, amit Nefelejcs barátnője továbbadott neki. Úgy éreztem, nem tartozik rám, de azért minden szava érdekelt. Aztán azt is elmondta, mit műveltél azzal a puccosabb, idősebb nővel. Nináról ugyan nem beszélt, de Ninát meg én faggattam ki több-kevesebb sikerrel. Ő egy nagyszerű barátnő, és így tudok minden mocskos részletet is, bár némelyiket jobb lett volna sohasem hallani. – nyelt nagyot Noémi, aztán mély levegőt vett – Jó, azt nem tudom, történt-e valami az osztályfőnököddel, de abban biztos vagyok, hogy sosem nyúltál a testvéredhez, bárki bármit is feltételezne rólad. Túl tisztességes és túl rendes srác vagy te ahhoz, hogy arra vetemedj! Olyan kerek képet alkottak rólad a csajok, amiben benne volt minden fontos információ, még az érzéseidről is rengeteget tudtak, amelyek valljuk be, ha józan vagy, tökéletesen kiszámíthatóak. Nem azt mondom, hogy minden téren ismerlek, de Zsuzska nagyon jól átlátott rajtad, és látva, mennyire érdekelsz engem, továbbadta nekem az érzéseit és az ismereteit. És azzal együtt téged! Már csak annyira van szükségem, hogy elnyerjem a szerelmed, amiben nagyon régen reménykedem!
Értettem én minden szavát az őszinte lánynak, mégis kissé fájdalmas és szégyenteljes volt megtudni, hogy a lányismerőseim mindannyian kibeszéltek egymás előtt. Valahol kezdtem megérteni, miért titkolóznak annyit az emberek, csakhogy ez nem volt vígasz semmire. Zsuzska említése újra elmélyítette kissé a nem túl távoli fájdalmam.
– Zsuzska! – nyögtem ki egy pillanatra lebénulva, felidézve a lány halálának megrázó pillanatát.
– Figyelj, kedvesem! Nem tehetsz semmiről! Zsuzska megkért, ha ő maga nem tudja elmondani neked, miért tartott távol magától, akkor tegyem meg helyette én. Azt mondta, már hónapok óta voltak kisebb jelei a visszatérő rosszulléteinek. Nem akart téged hitegetni, pedig beléd szeretett. Azt akarta, hogy a saját utadat járd, ne az övét, ami kórházról kórházra vezet. Én úgy láttam, nagyon boldog volt attól a tudattól, hogy mégis vonzódsz hozzá. Aranyosan ismételte a szavaid, többször is idézett téged, miszerint soha senkit nem szerettél még annyira, mint amennyire őt szeretted. Megértette, hogy a mondatban ott bujkál a szerelem, és már bánta, hogy annyi rosszat tett ellened, mikor neked pont az ő szeretetére lett volna a legnagyobb szükséged.
– Ő már a múlté, elengedtem, de mindig megtartom majd a jó emlékezetemben. – sóhajtottam hatalmasat, és úgy éreztem, eljött a nagy vallomás ideje – Tudod, Noncsi, aznap este, amikor felcipeltél ide, semmit sem értettem az egészből. Nem vettem észre az összefüggéseket, pedig végig ott voltak az orrom előtt. Én már akkor beléd szerettem, amikor Lídia mesélt rólad, a szerény, csendes és visszahúzódó lányról, aki alázatos és kedves mindenkivel. Akit sohasem láttam, mégis irigykedtem miatta a nővéremre. Milliószor elképzeltelek, és Lídia annyi szépet mondott rólad, meg voltam győződve, hogy te vagy a legédesebb lány a világon. Álmokat is szőttem időnként, hátha megismerhetlek, és vártam, nagyon vártam azt a napot, amikor végre találkozhatunk, ami sajnos nem történt meg. Nefelejcsre próbáltam aggatni azt a kabátot, amit a te személyiségedről alkottam, de hiba volt, ő teljesen más természetű nő. Még akkor sem fogtam gyanút, amikor Ági a Nináék lakásában Noncsinak nevezett téged, pedig annyira kézenfekvő volt a kiléted, ráadásul a parkban megkérdezted, tudja-e a testvérem, hogy részegeskedek. Ott sem tűnt fel, honnan tudsz Lídiáról. Hát nem röhelyes? Akkora egy idióta voltam. Ne haragudj, kérlek!
– Ezek szerint már tudod, ki vagyok, Lídia beleültette a bogaramat a füledbe. – suttogta Noémi némi feszültséggel színezett várakozással.
– Ma, amikor a kórházban utánad futottam, Noncsi, akkor jöttem rá, hogy te pont olyan vagy, pont úgy nézel ki külsőleg, amilyenek az ideális nőt elképzeltem, és Lídiának sok-sok beszélgetés alatt az eszményképem továbbadtam. Ő tudta, mi a zsánerem, testhezálló farmar, lábakat kiemelő harisnya, ízlésesen festett arc, erős kontúrok, és persze sötét haj, lehetőleg fekete. Eszembe jutott az a pillanat, amikor Lídia azt találta mondani rólad, sokkal jobban érdekellek téged, mint ő maga. Ráadásul nem csak a látható részletek stimmelnek a felsorolásban, aminek rettenetesen tudok örülni. – vigyorodtam el.
– Lídián keresztül megismertél engem? – éreztem ki a lány hangjából az örömét.
– Igen, a nővérszobában megéreztem benned azt a szerény és kedves teremtést, akit már szavakból jól ismertem. Igaz, a kinézeted alaposan megváltozott, de a lelked az a régi, csodálatos maradt. Szebb vagy, mint egy mesebeli hercegnő, de legbelül a személyiséged ugyanaz a csendes, rendes lányt takarja, amit Lídia benned tapasztalt. Méltán lehetnél nagyképű, vagy követelőző ezzel a kinézettel, de te nem vagy egyik sem, ott van benned az alázat, amit annyira szeretek. Szép akartál lenni, és valóban, az átváltozás tökéletesen sikerült. Ezt ott vettem le a nővérszobában, és nagyon hamar megbizonyosodtam a személyedről. Csak azt nem tudom, mikor Lídiával beszélgettünk rólad, miért nem jöttem rá, hogy te az a Noncsi vagy, akinek ő negyvenkét napig tette a szépet. – pillantottam rá a lány feszült arcára, majd megpusziltam a mellei közötti finom és meleg bőrt, pedig a mellbimbói ezerszer jobban csábítottak. A szexnek viszont még nem jött el az ideje.
– Elrejtőztem, elbújtam Lídia elől. – kezdett a lány magyarázkodásba – Tökéletes barátnőnek ígérkezett a testvéred, nagyon szép, vagány és merész, amilyennek én csak álmodtam magam. Talán mindig is gyanítottam, hogy neki ez több, mint barátság, de amikor megcsókolt az erdőben, beszartam. Nem akartam sem megbántani, sem hitegetni. Jobbnak láttam váltani, ezért átkértem magam a kórházban másik osztályra és a nővérszállóról kiköltöztem albérletbe. Így Lídia nem talált meg. – mesélt Noémi, de a mondatai is csak a szelíd természetét árnyalták.
– Megmondhattad volna a nővéremnek, hogy nem akarsz tőle barátságnál többet. – vetettem oda, majd belevigyorogtam a szégyenkező lány arcába – Tudod, nekem Lídia azt mondta, ki szeretne mozdítani téged a saját börtönödből.
– De megcsókolt! – ellenkezett Noémi.
– Na és? Felvilágosítani akart, önbizalmat adni, nem megerőszakolni! Tetszettél neki, és még most is bántja, hogy nem tudott tőled azóta sem bocsánatot kérni. – közöltem halkan, szemrehányás nélkül, aztán ismét elvigyorodtam – Tulajdonképpen jobb is, mert így nekem jutott a világ legédesebb nője. Már a parkban megéreztem, hogy mennyire kölcsönös közöttünk a szimpátia.
– Nem a parkban találkoztunk először. – rázta meg a fejét Noémi.
– Akkor hol? Emlékeznem kellene rád, de sajnos nem ugrik be, hol láttuk egymást korábban! – éreztem kissé feszélyezve magam, hogy nem tudok visszaemlékezni arra a nagyon fontos pillanatra.
– Arra a napra emlékszel, amikor egy nővér jellegtelen, szürke posztókabátban kinyitotta neked a csapóajtót, hogy a negyedik emeletre lépcsőn, ölben felcipelt édesanyádat ráfektethesd egy folyosón hagyott műtősasztalra? – emlékezett meg Noémi szimpatikus mimikával a pillanatról – Az a nővér én voltam. Ott tetszettél meg, Sanya. Csak sajnos nem te, hanem Lídia állt velem szóba. Láttam, mennyire aggódtál anyukádért!
– Ne haragudj, figyelmetlen voltam! – keserített el a tudat egy pillanatra.
– Ne légy megint okos bolond! Nekem kellett volna odamennem hozzád, hogy a segítségemet felajánljam, csak megremegtek a lábaim. És mivel észre sem vettél... csak ámítottam magam. És azóta már kétszer is lemondtam rólad! – húzta el a lány a száját – Először akkor, amikor a nővéred a Nefelejcs iránti vonzalmadról beszélt, másodszor akkor, amikor Nina kisajátított magának a parkban. Ja, és harmadszor, amikor legutóbb elrohantál innen. – halkult el Noémi hangja.
Megsajnáltam. Kézenfekvőnek tűnt megemelkedni, és följebb kúszni, megcsókolni a lebiggyesztett ajkakat, amelyekbe a gyengéd érintésre újra élet költözött. Az arcizmai ellágyultak, a sóhaja megkönnyebbülést visszhangzott. A péniszem sajnos beleakadt az ágyékába, aminek felismerésétől visszavonulót fújtam. Hiába a töretlen vágy, nem akartam elkapkodni a kínálkozó alkalmat, inkább visszahúzódtam, ismét a mellei közé fektettem a bal arcomat.
– Többé nem szabadulsz tőlem, kedvesem, ha csak ki nem dobsz, mert nem vagyok teljesen olyan, mint amilyennek mások elmondása alapján gondolsz engem. – akartam kedveskedni a ragaszkodásom kifejezésével.
– Dehogy doblak ki, mikor el sem hiszem, hogy megszereztelek! – hízelgett Noémi.
– Én szereztelek meg téged, vagy ha mégsem, akkor hamarosan megszerezlek, Noncsi!
– Csodálom a türelmed! – sóhajtotta a lány.
– Én is csodálkozom magamon, de még kibírok pár percet. Ötöt, legfeljebb ötvenet... – próbáltam viccelődni a követelőző vágyaimmal.
– Ötöt sem kell. – suttogta Noémi, akinek a bal mellbimbója ott tornyosult az orrom előtt, és a légzésével párhuzamosan emelkedett és süllyedt a fejemmel. Egy nedves hajtincs törölte meg az izzadni kezdő homlokom, aztán kedves ujjak túrtak sokadszor is a hajamba. Egyetlen sóhajjal rengeteg levegőt szívtam a tüdőmbe, mint aki egy életre szeretne feltankolni a jövőre készülve. Rendkívül édes kakaó, vaníliaszag, igazi tüzes édesség terjengett körülöttem, a lány magával ragadó illata fátylat vont körém. Noémi pont olyan légkört teremtett maga körül, amilyennek a tükörben is szerette magát látni, kihangsúlyozottnak és nem csak szexinek, de valóban szépnek. A csukott szemeim előtt is felrémlett a lány arca anélkül, hogy rá kellett volna néznem. Ha ez a szépség még nem lett volna elég vonzó, visszaemlékeztem a zuhany alatti, sokkal természetesebb szépségére. Ott már nem az a megcsinált, vagy inkább kidekorált nő volt, mégis minden porcikájában ragyogott a kivételessége. Felidéztem a meztelen alakját, az egyenes gerincét, a formás fenekét, a vékony lábait, az asszonyosan széles ágyékát, aztán eszembe jutott a rendkívül szexi tevepata, a meztelen vénuszdomb, és a méretes szeméremajkak. Férfiszemnek való csemegék minden mennyiségben. Valami állatias, belső erő mozdulásra késztetett. Ismét sóhajtottam egyet, de már a parfüm, és a lány illatának fenséges keverékére voltam kíváncsi. Éreztem a szerelmi váladék töménységét, ami lassan, de biztosan szippantott magába, hogy átvegye az irányítást felettem. Nem azért kezdtem megszeretni ezt a lány, mert szépségkirálynő volt a szememben, hanem azért, mert annyira önzetlenül bánt velem, amikor a legnagyobb szükségem volt szeretetre, és egyébként is nagyra becsültem a tulajdonságai alapján. Felemeltem a fejem. Előbb csak apró puszit adtam az orrom előtti halomra, aztán érzéki óvatossággal az ajkaim közé vettem a magasan kiálló mellbimbót. Noémi megreszketett alattam, a kezei a vállaimra kerültek. Egy pillanatra azt gondoltam, el szeretne tolni magától, de az édes sóhaj, amit kipréselt a mellkasából, ennek az ellenkezőjét jelentette. Csókot csók követett, egyre fokozódó izgalommal jártattam körbe az ajkaim a kerek mellen, aztán áttértem az ikertestvérére. Imádtam, hogy forró, hogy egyik fele még az én fejemtől izzadt, míg a másik oldala hűvösen horpad be a gyengéden harapdáló szám piciny súlyától. Visszafogott, aranyos lihegés kísérte a tetteim. Fölfelé mozdultam, pedig lefelé vágytam. Milliónyi puszit osztottam a mellkasra, a vállakra, majd célba vettem a hűvös nyakat. Noémi fekete haja még vizes volt, a teste viszont forró lüktetéssel válaszolt az érintéseimre. A karjaimra helyeztem a súlyomat, teljesen a lány fölé helyezkedtem. Megéreztem, ahogy az izgalmam bizonyítéka nekifeszül Noémi ágyékának. Egy hegyet is képes lettem volna felöklelni, annyira keménynek éreztem a férfiasságomat. Azonnal belé hatolhattam volna, de már világosan emlékeztem a feltételére, miszerint szex csak komoly kapcsolat esetén történhet. Megálljt parancsoltam magamnak, és hiába a megmagyarázhatatlanul erős vonzás, megelégedtem azzal, hogy a nemiszerveink összesimultak. Vagy már ez is szex? Ez a válasz nem érdekelt. Nem vettem birtokomba a testét, viszont annál édesebbnek és aranyosabbnak találtam a lihegéssel tarkított csókjait. Oly szenvedéllyel tudta simogatni az arcomat, miközben a nyelveink vad táncot jártak egymáson, hogy már az felért egy őrült keféléssel. De nem, Noémit nem megkefélni kellett. Ez a lány érzelmeket táplált irántam, és ez mindennél jobban tetszett. Szükségem volt rá. Tiszta volt, ártatlan és őszinte, és azt a szentimentalizmust testesítette meg, amit én gyerekkorom óta dédelgettem. Egy szerelmes lány volt, vagyis inkább egy érett, felnőtt nő, aki már nem kislány, nem holmi fellángoló érzelmeket kergető csitri, hanem egy komoly gondolkodású, határozott ember.
– Azt hiszem, Noémi, halálosan beléd fogok szeretni. – suttogtam egy pici szünetet tartva a csókolózásban, miután a listába szedtem mindazon pozitív tapasztalatokat, amelyeket Noémi társaságában megtapasztaltam. Egy pillanatig felötlött, hogy Zsuzskára hivatkozva mentegetőzzek és időt kérjek, de a tapintatosabb oldalam azt sugallta, ha akarom őt, ne hivatkozzak egy másik lányra.
– Én már most totál beléd vagyok esve! – kuncogott vissza a lány, majd átkarolta a nyakam és húzott magához közelebb – Csináld! Legyél velem! – jelezte, hogy részéről nincs akadálya az együttlétnek. Ez számomra megerősítése volt a szeretetének.

Előre toltam a csípőm. A feszítő érzést forró szorítás váltotta fel. Hűvös combok emelkedtek magasra, és feszültek az oldalamnak. Rövid csend állt be, mintha egyetlen lökéssel kipréseltem volna Noémi testéből a levegőt. Pár pillanat múlva kéjes mosoly terült el a lány arcán. A gyöngyszemei melegen felfénylettek, aztán lecsukódtak. A csípőm monoton mozgásba lendült. Nem volt csók, csak mámoros szemezés, de Noémi érzéki mimikája mindent vitt, imádtam az érzékei nyomán formálódó arcjátékát. Ez is csak eggyel több ok volt, hogy kapaszkodjak belé, mindenek felett megtartsam magamnak örökre. Nem hazudtam neki, tényleg éreztem, hogy lassan, de nagy valószínűséggel totál bele fogok zúgni, pedig már akkor is teljesen elfogult voltam vele kapcsolatban. Még az egyre hangosabb szuszogásában is tudtam gyönyörködni, és a szex, amelynek nyomán az érintkezési pontokon keresztül felszabaduló gyönyör egyre égetőbben kúszott feljebb a gerincemen, minden elhatározásomban megerősített. Talán pont ezért akartam mindent tökéletesen csinálni, ezért figyeltem magamra annyira, hogy idő előtt utolért a vég, mielőtt még Noémi orgazmusa beteljesedett volna. Hangosan horkantva töltöttem meg a testét, mint egy igazi vadállat, aztán ernyedten megmerevedtem. Tudtam, hogy kissé elsiettem az együttlétet, de benne maradtam a lányban. Erőt gyűjtöttem. Az nem lehet, hogy rögtön az első alkalom ennyire rosszul teljesítsek!
– Úgy érzem, első alkalom tiszteletére nem valami jól mutatkoztam be nálad, de magával ragadott a személyiséged, és annyi minden történt az utóbbi időben, nem tudtam megfelelően koncentrálni rád! – csókoltam meg a lányt kissé sután. Noémi elvigyorogta magát, kivirult, felhevült arcából sugárzott a pozitív érzelem.
– Nem is a szépségem ragadott magával? Hogy is van ez? – ragadta meg és forgatta kedve szerint a kijelentésem tartalmát.
– A szépséged önmagában semmit sem érne, ha nem lenne mellette akkora szív, amit szeretni lehet. Te gyönyörű vagy, de a lelked még annál is csodásabb! – magyarázkodtam egy kissé elfogultan.
– Ne mondj ilyeneket, mert megzabállak, vadember! – nevette el magát Noémi.
– Miért szólít engem mindenki vadembernek? – vágtam kényelmetlen grimaszt egy pillanatra.
– De csak a nők teszik, vagy tévedek? Még nem gondolkodtál rajta? – kérdezett vissza Noémi. A szemeiben pajzán láng gyulladt, ami még pirosabbra színezte az arcát.
– Várjunk csak! Mindig akkor kapom a vadember jelzőt, amikor épp... – hirtelen kicsusszantam a lány vaginájából, és mielőtt meglepődhetett volna, az ajkaim ráolvadtak a szeméremdombjára. Apró kis szisszenést hallottam csak a torkából, majd egy nagyon mély lélegzet melegsége borzolta fel a hátamon a szőrt, aztán két tündéri kéz barátságos ujjai túrtak a hajamba.
– Olyan okos vagy, négy nyelven beszélsz, kedvesem, és már majdnem azt hittem, egy ilyen apróságon fennakadsz! – suttogta a lány, aztán elkezdett bíztatni – Csináld, vadember! Csináld! Érezni akarom benned az őserőt, a megállíthatatlan, az ellenállhatatlant!
Még jobban megnyíltak a combjai. A szőrtelen ölén apró szőrtüszők árulkodtak a friss borotválásról, ami kivételesen közvetlenné, akadálymentessé tette a csókjaim. És akkor a nyelvemmel megérintettem a lelógó, hatalmas, aranyosan gyűrött, sötétbe hajló szeméremajkakat. A puhaságuk olyan érzést keltett, mintha tejszínhabot nyalogatnék. Első pillanattól imádtam azt a nem pont természetes meztelenséget, olyan érzést keltett bennem, mintha csak nekem lenne az a nem mindennapi testrész gondosan lecsupaszítva. Ezt a kellemes, örömteli érintést egyfajta mámor követte. Belerészegedtem a borotvált punciba, nyaltam, habzsoltam, lefetyeltem, mellette pedig a legszebb sóhajokban gyönyörködtem, amit volt szerencsém Noémi ajkai közül hallani. Ettől a mélyre gyökerező örömforrástól már csak egyvalami lehetett még boldogítóbb, a lány csendes, csodás hullámzással kísért élvezete. Valahogy én attól az orgazmustól megnyugodtam, és boldog lettem. Eszembe nem jutott elhagyni a forró kelyhet, csak puszilgattam tovább nagyon lágyan, alig érintve, míg Noémi bogárszemeinek tükrébe nem nézhettem.
– Szóval már sejted mit jelent, ha vadembernek szólítalak! – ragyogott a lány boldog, játékos arca.
– Kimondtad a bűvös szót, most megint ki kell, hogy nyaljalak! – tapasztottam rá a szám újból a csodás szeméremtestre.
– Nem zavar, hogy csupasz? Tudod, én szeretem a tisztaságot, és szerintem ez így higiénikus. Ennek nem sok köze van hozzád. – nyögte Noémi elgyengülten.
– Ó, ez csak neked lesz rossz! – hagytam faképnél a puhasággal marasztaló szeméremajkakat a válasz erejéig.
– Miért lenne az nekem rossz? Nem értem a gondolkodásmódodat! – játszott tovább a lány a szavakkal, de talán ez volt a legkellemesebb a társaságában, hiszen ez a játék kötötte percről percre egyre közelebb hozzám valami láthatatlan lánccal.
– Mert olyan brutálisan vonzó az a testrészed meztelenül, hogy ha nem mondod ki a vadember szót, akkor is kívánni fogom állandóan, hogy minél gyakrabban csókolhassam.
Noémi elkezdett nevetni, amíg meg nem érezte a vaginája bejáratáig tolakodó nyelvem, ott elcsuklott a hangja.
– Tudod, vadember, nekem is van ám egy bűvös szavam valami különlegességre! A hajam sem kell majd húzni hozzá, ha kimondod! – kezdett el incselkedni Noémi, élvezkedés közben rám kacsintott az örömtől fénylő, fénylő gyöngyszemeivel.
– Hát, kedvesem, azt a bűvös szót majd legközelebb, nálunk, társaságban mondom ki hangosan, és élvezni fogom, ha belepirulsz! – kacsintottam a lány meglepett szemeibe, aztán rátapasztottam az ajkaim a csiklójára, hogy azon a pici testrészén keresztül újra a menyországba juttassam Noémit.