Tibor atya 3. rész

-... nem nem ő nem a lenyugvó nap aminek ugyan van még ereje... óóó igen ő egy csiszolatlan gyémánt.
– Gondolom már csiszolod? – kérdezte Rita
– Igen, csiszoltam, de én már nem bírom fizikailag... neked kén... – ekkor megszólalt a plébánia vonalas telefonja. Gyorsan kimentem.
Itt mindenki bűnös volt, aki valaha is itt járt? A prépost ajtaja nemcsak nekem volt zárva. Vagyis csak nekem. Ezek szerint ő is... Rita... ő is az ölébe befeküdt... vagy talán a prépost feküdt az ölébe. És Marika... Istenem, Marika csiszolgatott. Természetesen. Ő mindent csiszol, ami kemény és értékesnek tűnik. Csiszolja, míg olyan éles nem lesz, hogy vele magát is megvágja. De már nem bírja fizikailag.
Aztán az utolsó szó. Az, ami a levegőben maradt, mielőtt a csörgés kiszakított a hallgatásból.
... neked kén...
Nem kellene. Hanem kéne. Kéne. Mint egy parancs. Mint egy megosztozás. Mint egy örökség, amit ezen a fertőzött plébánián belül öröklünk. Az öreg préposttól Marikáig. Marikától... hozzám. És most... most tovább. Nekem. Rita. A gyomrom összeszorult. Nem a féltékenységtől, nem is a csalódottságtól, hogy ő is része volt a csendben terjeszkedő fertőzésnek. Hanem valami mástól. Valami aljasabb, forróbb, sürgetéstől. A kép megjelenik a fejemben... Rita. Az a komoly, csendes tekintet, amit az imént még a tisztesség és a szolgálat szimbólumának hittem. Azok a finom ujjak, amik a papírokat rendezik. Az a méltóságteljes hajlás a mise alatt. Mindez egy hazugság? Vagy... egy kínálat... egy ajándék Istentől, hiszen az útamba tette? Egy ajándék, amit Marika már ki is csomagolt nekem és csak át kell venni? A vágy hirtelen, csúnyán, mint egy késszúrás, hasít át a gyötrődésen. Nem a szép, romantikus vágy, amiről költők írnak. Ez egy földi, szinte állati vonzalom. Tudás. Tapasztalat. Egy másik test titka, amit már felnyitottak előttem és most az enyém lehet. A „kén... ” szó ég a fülemben. Az nem lehetőség. Az kötelezettség. A plébánia ördögi hagyománya. És én... én akarom? Istenem, segíts... de igen. Akarom. Akarom látni, hogy omlik össze az a komoly tekintet. Akarom hallani, hogy szakad ki belőle az a dallamos hang, amikor nem beszélget, hanem nyög. Akarom tudni, vajon ő is úgy simogatja a hajam, mint Marika, vagy másképp? Ez a vágy undorító.