Tibor atya 1. rész

Tibor vagyok. És bár ezt a naplót is titokban írom – clam, in secreto – itt kell megvallanom, hogy mindig tudtam. Tudtam, hogy a papi hivatás coelibatus-t, azaz nőtlenséget és önmegtartóztatást kíván. A szemináriumba való felvételem pillanatától fogva eszembe vésték. De a tudás és a test törvénye két külön birodalom.
A keresztény szakközépiskola bentlakásán, a négy ágyas szobánkban esténként, amikor a lámpa már kialudt, a sötétben a szuszogás és a takarók alatti mozdulatok ritmusa nem hagyott kétséget. Mindenki kereste az élvezetet, bár erről soha, egy szó sem hangzott el nappal. A test beszélt egy titkos nyelvet, amelyet hallgatásban gyakoroltunk. Hallgattam én is, és megértettem.
A papneveldébe való bejutásom után, a szigorú rend és az áhítatos imádságok közepette, ez a kétely csak felerősödött. Az én titkos menedékem a mosdó lett. Ott, a zárt wc-fülke védelmében, az okostelefonom képernyőjén felnőtt tartalmú filmeket néztem. A testem hegyéről induló, a testet átszelő izgalom hullámai, egy tiltott, de elkerülhetetlen szimulációja. A magamba fojtott lélegzetvétel és a végtagok feszülése a magömlésig... ez volt az én titkos szertartásom, egy paródia az oltáriszentségre.
De volt egy másik hely is. A papnevelde nagy, ősi kertje, ahol esténként, amikor a felelősek azt hitték, mindenki a szobájában tanul vagy imádkozik, én kisurrantam. A hortus conclusus, a zárt kert, amely szimbolikusan a Szűz Mária tisztaságát jelképezi, számomra más teremtmények otthona volt. Egy eldugott bokor mögé bújtam. A levelek sűrűjén át a távoli ablakok fényét figyeltem, ahonnan zsoltárdallam szűrődött ki. Itt, a szabad ég alatt, a testet az alantas ösztönök ingerei uralták. A rejtett pompája, a feszülése, mindez olyan részletes volt, mint egy élő boncolás. A görcsölő hullámok, amelyek a magömlést előkészítették, mindig győzelemmel végződtek a szellem felett. A mag a sötétbe hullott, mint egy értelmetlen áldozat.
Utána mindig ugyanaz volt, a mély szégyen, a pudor, amely úgy égetett, mint a pokol tüze. A gyónásra, a confessio sacramentalis-ra készült szavak forgattak a fejemben: „Peccavi in castitate... ” De soha nem mondtam ki őket. Mert abban a négy ágyas szobában, ahol mindannyian ugyanazt a lélegzetvételt hallgattuk a sötétben, tudtam, hogy nem vagyok egyedül. A communio sanctorum, a szentek közössége helyett egy bűnösök titkos szövetsége kötött össze minket, hallgatásunk falai mögött.