Balatoni nyár 1. rész

Az emberáradat egyre csak hömpölygött a kocsik között, és épp azon gondolkoztam, hogy hogyan fogjuk egymást észre venni, amikor szerencsére megcsörrent a telefonom.
– Szia – vettem fel –, nem voltam biztos benne, hogy meghallanád, ha hívnálak.
– Szia, merre vagy?
– A H parkolóban, az alatt a lámpaoszlop alatt, amelyiken csak három lámpa világít.
– Látom, elindulunk arra. Gyertek, csajok... – letette. A biztonság kedvéért felálltam az ülésre, úgy kémleltem a tömeget, és azt hiszem, ki is szúrtam... Igen, ő az. Bekapcsoltam a zseblámpa funkciót a telefonomon és integetni kezdtem vele, mire odakapta a fejét, és szélesen mosolyogva visszaintegetett, pár pillanat múlva pedig már meg is öleltük egymást.
– Köszi, hogy eljöttél értünk, őrület lett volna így hazajutni – fintorogva nézett körül, majd megfordult.
– Lányok, ő a nagybátyám, Robi. Robi, ők itt... Viki, Zoé hova lett?
– Nem tudom – lendültek meg Viki szőke loknijai, ahogy körül nézett. – Az előbb még itt volt mellettem.
– Esküszöm, egy szép nap megfojtom – morogta Niki, és előkapta a telefonját.
– Örülök, hogy megismerhetlek – fogtam meg közben Viki felém nyújtott kezét.
– Szintúgy – mosolygott. – Niki sokat mesélt rólad.
– Ne higgy el mindent, amit hallasz. – Kacsintottam, mire felkuncogott.
– Zoé, szívem, merre vagy? Itt állunk a kocsinál... Nem, nem hagyunk itt, de jó lett volna, ha szólsz. Nekünk nem kell, köszi. Ha nem találsz ide, hívj.
Hangosat sóhajtva tette zsebre a telefont.
– Imádom, de annyira hebrencs tud lenni... Hé, nem tudsz vigyázni? – Szólt egy srác után, aki neki tántorodott, majd szótlanul tovább ment.
– Üljetek be addig – nyitottam ki a kocsi ajtaját. Szerencsére találtam két egymás melleti üres helyet, így a “bunkó milliomos” sztereotípiának tökéletesen megfelelve, pont középre parkoltam. Kell a hely, nagyok az ajtók.
– Úristen, ez milyen kocsi? – Nézett körbe Viki, mikor beült.
– Drága – vigyorodott el Niki, majd helyet foglalt Viki mellett. – Sajnos Zoé nem tud hátul utazni, mert rosszul lesz, így téged fog szórakoztatni – nézett rám még mindig vigyorogva. Viki felnevetett, és megcsóválta a fejét. Niki telefonja megcsörrent.
– Mizu, vöröském? Na, az alatt a lámpaoszlop alatt vagyunk, amelyikben csak három lámpa világít, nem négy.
– Szerintem duplázd meg, úgyis mindenből kettőt lát – kuncogott Viki.