A talpra állás 1. rész

Réka vagyok, huszonöt éves, a pszichiátriai intézet piszoktól szürke falai között feküdtem már harmadik napja. És csak a plafont bámultam. Nem igazi zárt osztály volt az, félig önként vonultam be, vagyis, valahol félúton a kényszer és a saját döntés között.
A szobatársam egy furcsa, kinézetre jó negyvenes nő volt. Kocka típus. Rövid, fiús hajat viselt és mindig a kelleténél három számmal nagyobb fekete pólókat hordott. Egész nap a telefonját nyomkodta, mintha abban lenne a valóság, nem körülötte. Még nem is köszöntünk egymásnak, pedig már napok óta együtt aludtunk a négy fal között.  Egy pszihónk volt, egy negyven feletti karakán nő, így nem sokat voltunk közösen a szobában a vizsgálatok miatt.
Negyedik este a közelgő vihar már a folyosó végéről is látszott, fekete felhők tornyosultak, mintha az ég is nyugtalanná vált volna. A nő ettől teljesen kikészült. Magzatpózban kuporgott a fal felé fordulva, párnát és takarót húzott a fejére. Amikor az ápoló – egy testes, de meglepően kedves, mégis félelmetes férfi – odalépett, hogy rávegye a gyógyszer bevételére, a lány szeme vörösen izzott.
Ott feküdtem a saját ágyamon és egyetlen gondolat járt a fejemben, ha elalszom, vajon felébredek-e? Vagy ő lesz az, aki közben végképp elveszíti a valóságot és az én torkomat vágja el?
Dobhártyát szaggató dörrenésre riadtam fel, pedig altatót is kaptam este. Felpattantam az ágy szélére. A szobában félhomály volt, a levegő feszülten állt meg. A nő ágya üresen tátongott. A gyomrom összerándult. Egy pillanatra azt hittem a fejemben felvillanó képekről, hogy valóság, hogy késsel a kezében áll mögöttem. De nem. Az ablaktól legtávolabbi sarokban találtam rá, a felhúzott térdeit karjával átölelve, fejét térdei közé szorítva ült. Remegett. Úgy reszketett, hogy a válla hozzáütődött a falhoz, és a fölötte lógó feszület is pattogva mozdult. Nem bírtam csak nézni. Vagyis a combjától a feneke vágatáig felfutó feketeség vonzotta a tekintetemet. Biztos becsúszott a vágatba a bugyija – gondoltam. Odamentem hozzá.

– Mi a baj? – kérdeztem halkan.
Nem válaszolt, csak hangtalanul zokogott tovább. Lehajoltam mellé, és finoman megérintettem a vállát. Úgy remegett, mint a kocsonya, mintha minden idegszála egyszerre tiltakozna az érintés ellen, és mégis vágyakozna utána.