A talpra állás 2. rész

A következő négy nap pontosan úgy telt, ahogy Ela megjósolta. A gyógyszereket nem vettük be, de már nem a wc-be dobtuk őket, hanem egy kis zacskóba gyűjtöttük, mintha ezzel is bizonyítani akarnánk, hogy tudatosak vagyunk, kontroll alatt tartjuk magunkat. Nappal aludtunk, éjjel éltünk. A sötétben halk nevetések, suttogások, finom érintések váltották egymást. Csókok, simítások, ujjazások. Egy-egy mozdulatban ott volt a vágy, a gyógyulás és valami különös, ismeretlen béke. Kezdtük megtanulni egymást megérinteni, előbb tétován, majd egyre biztosabban. Ujjaink, ajkaink beszéltek helyettünk.
Egyik éjjel, mikor minden már szinte túl csendes volt, megkértem Elát, hogy lépjünk tovább, hogy engedje meg, hogy tanítson, hogy másként érintsük meg egymást. Ő azonban lassan megrázta a fejét. Sokáig hallgatott, csak nézett rám a félhomályban. A tekintetében nem volt se vágy, se tiltás, csak valami különös, időtlen nyugalom.

– Tudod, Kriszta – szólalt meg végül – a továbblépés már nem csak testi dolog. Az már egy másik dimenzió. Ott megszűnik a külvilág. Nincs múlt, nincs jövő. Csak a pillanat van, amit csak mi ketten élünk meg.
Hangja alig volt több suttogásnál, mégis minden szava belém égett.

– Akkor már nem hallani semmit. A zajok elnémulnak, a fény elmosódik. Csak két ember marad, akik már nem kívülről érintik egymást, hanem belülről. Lelkek simulnak össze, és a test csak követi őket.
Csend lett köztünk. Aztán folytatta.

– Egy férfival mindig mindenre is felületesen figyelni kell. Ott a vágy benned, ott a megfelelési kényszer, hogy jó legyél neki. Velem... ez más. Itt nem kell akarni semmit. Itt lenni elég. De ezt, – intett körbe a falakra, a zárt ajtókra, – egy pszichiátrián nem lehet igazán megélni. Itt csak megérinteni lehet a határt, de átlépni nem.
A szavai után sokáig nem tudtam megszólalni. Éreztem, hogy amit mondott, túlmutat minden testi közelségen. Valahol mélyen megértettem, miről beszél. Arról, amikor két ember már nem egymást érinti, hanem egyetlen lélekké olvad. Megértése után elámultam rajta. Nyolc általánossal, életének minden viharával együtt is olyan éretten, olyan bölcsen tudott beszélni, hogy csak csodálva néztem. Olyan volt, mint aki nem tanulta, hanem megtapasztalta az élet minden leckéjét. Először éreztem, hogy ez már szerelem.
Két nap múlva a terápiámra közösen mentünk be. A doktornő homloka ráncba szaladt, de gyorsan visszavette a pókerarcát. Ela kezdett beszélni.