A kukkolás ártalmai 2. rész

A tavaszi streetball bajnokság mindig az egyik legjobban várt esemény volt a főiskolán. A tornaterem melletti parkolóban állították fel a mobilpalánkokat, a fél város odajött, hogy megnézze a csapatokat. A pattogó labda ütemesen visszhangzott a betonon, a cipők nyikorgása éles csíkokat húzott a levegőbe, és a háttérben folyamatosan szólt a zene a kivezényelt hangfalakból. Az egész napnak volt egy sajátos illata: forró aszfalt, izzadság, fiatalság. Mi inkább lelkesedésben voltunk erősek, nem technikában, de engem valami más hajtott: Hanna is ott játszott a lányok csapatában.
Hanna... Fekete haja mindig lófarokba fogva, amit a meccs közben ide-oda csapott a feje mögött. Amikor sprintelt, a haja selymesen lendült, a napfény pedig szinte visszaverődött a hófehér bőréről. 155 centi, vékony, de izmos testalkat, apró feszes mellek, amik a kosaras mez alatt feszültek. Volt benne valami, amit nehéz volt nem észrevenni: minden mozdulata pontos, gyors, mégis nőies. Időnként mintha direkt felém pillantott volna, de sosem tudtam eldönteni, hogy tényleg engem néz-e, vagy csak véletlen.
A döntő után már mindenki kimerült. A csarnokban a zaj lassan elhalt, csak pár önkéntes pakolta el a székeket és a felszerelést. A csapatok az öltözők felé indultak. A fiúknál már tolongás volt, mindenki sietett a zuhanyhoz, hogy lemosson magáról egy napnyi izzadtságot. Én nem siettem. Lassan pakoltam el a táskámba a holmimat, és hagytam, hogy a többiek előbb végezzenek. Nem volt konkrét tervem... de volt egy furcsa, halvány reményem. Szokott velem történni néha váratlan jó dolog. A folyosón végigsétálva a lányok öltözője mellett mentem el. Az ajtó nem volt teljesen becsukva. Nem sok, talán két-három centi, de épp elég, hogy a meleg gőz kiáramoljon rajta. A gőzben ott úszott a tusfürdő édeskés illata, és a víz halk csobogását is hallottam.
Megálltam. Először csak hallgattam. A víz egyenletes zaja mellett néha egy halk sóhaj is kiszűrődött. Lassan odaléptem, és belestem a résen.
Ott volt.
Hanna állt a zuhany alatt. Egyedül.
A fekete haja vizesen tapadt a nyakára és a vállaira, a vízcseppek végigfutottak a hófehér hátán, le a derekáig, majd eltűntek a feszes, kerek fenék ívében. A combjai hosszúak és karcsúak, bőre szinte világított a pára alatt. A látványtól megfeszült bennem minden. Nem tudtam levenni róla a szemem. A mozdulatai lassúak voltak, nyugodtak – mintha nem is csak mosakodna, hanem élvezné a víz minden érintését. Egyik lábát kissé előrébb tette, hogy elérjen egy flakont, és ezzel feltárta a combjai belső ívét. A kezem észrevétlenül a nadrágomhoz csúszott. A szívem úgy vert, hogy majd kiszakadt a mellkasomból. A gőzben minden részlet élesnek tűnt: a lapockái finom vonalai, a vékony derék, a hát alsó részén futó kis árnyékok, amiket a vízcseppek még jobban kiemeltek.
Hanna ekkor lassan végigsimított a hasán, majd a csípője felé. Az ujja megállt, mintha csak élvezné, hogy ott pihen. Aztán oldalra fordult, és már a mellét is láthattam: kicsik, feszesek, bimbói enyhén kiemelkedtek a hidegebb levegőtől. A vízcseppek gyöngysorokként csillogtak rajtuk.
És ekkor hátrafordította a fejét.
Barna szeme egyenesen az enyémbe fúródott. Az első gondolatom az volt: basszus, lebuktam. De nem sikoltott, nem takarta el magát – csak egy apró mosoly jelent meg az ajkán.
– Sokat láttál már? – kérdezte, a hangja halk volt, de csintalan.
Megfagytam, de ő biccentett a fejével.
– Gyere be. Úgyis mindjárt végzek... vagy talán még nem – mondta, és a szeme sarkában ott bujkált az a fény, amitől biztos voltam benne: tudja, mit csinál.
Beléptem. A pára azonnal körülölelt, a bőrömön éreztem a meleg vízcseppeket. Közelebb léptem hozzá. Most teljesen szemből láttam: a mellkasa finoman emelkedett a légzéstől, a dereka karcsú volt, és a sima, borotvált ágyéka fényesen csillogott a víztől. Nem szólt, csak közelebb jött, ujjai a karomon siklottak végig, majd a derekamra. Egy mozdulattal lehúzta a törölközőmet, és a farkam azonnal keményen állt előtte. Egy pillanatra elidőzött rajta a tekintete, majd apró mosollyal visszanézett rám.
– Megmosnád a hátam? – kérdezte, de a hangjában inkább parancs volt, mint kérés.
A tenyerem végigcsúszott a lapockáin, le a derekáig, majd a fenekéig. A bőre forró és selymes volt a víztől. Ő hátrébb lépett, hozzám simult, a feneke hozzádörzsölődött a combomhoz és a farkamhoz. Megfordult. A nyakát csókoltam, a melleit markoltam, miközben a keze lassan a farkamhoz ért, és finoman simogatni kezdte. Aztán a falhoz támasztotta magát, lábait kicsit szétterpesztette, és hátratolta a csípőjét. Nem kellett több jelzés. Megfogtam a csípőjét, és lassan, óvatosan hatoltam belé hátulról. Forró, szűk és nedves volt – a víz és a vágy keveréke. Ujjaim a mellbimbóit csavargatták, ajkaim a nyakát harapták. A mozgásunk ritmusa egyre gyorsult. Hanna nyögései minden lökésnél mélyebbek lettek. A körmei a csempét karistolták, a teste megfeszült, majd apró rándulásokkal elöntötte az orgazmus. Ez húzott magával engem is – mélyen belé élveztem, miközben a víz mosta le rólunk a forróság minden nyomát. Még pár másodpercig ott maradtunk, zihálva. Aztán Hanna lassan felém fordult, barna szeme csillogott.
– Legközelebb is maradj a végére – mondta, majd kilépett a zuhany alól, és magára terített egy törölközőt.
Ez volt az első és utolsó alkalom, gondoltam.
Pár hét múlva már csak hallottam, hogy ösztöndíjat kapott, és elutazott Franciaországba egyetemre. Azóta nem láttam, de a tornaterem párás, gőzös illata és az a tekintete a mai napig velem maradt.
Nyolc év telt el a streetballos nap óta. Azóta rengeteg minden változott – munkám lett, komoly párkapcsolatban éltem, és őszintén azt hittem, Hanna csak egy szép, egyszeri emlék marad. Szilveszter este volt, egy közös ismerősünk nagy bulit szervezett a város egyik elegáns szállodájának éttermében. A helyiség tele volt régi arcokkal, főiskolás ismerősökkel, akiket évek óta nem láttam. A zenekar játszott, az emberek beszélgettek, a pezsgő folyt.
És akkor megláttam őt.
Hanna.
Nyolc év telt el, de a hófehér bőre és a fekete haja pont ugyanúgy elütött a tömegtől. A haja most kiengedve omlott a vállára, a szeme ugyanaz a mélybarna volt, amibe annak idején belenéztem a tornaterem gőzében. Egy sötétkék, testhez simuló ruhát viselt, ami minden vonalát kiemelte.
A pillantásunk találkozott.
Először csak egy mosoly. Aztán egy rövid bólintás. Mindkettőnk mellett ott állt a párja – az enyém a barátnőm, az övé egy magas, szőke férfi. Beszélgettünk, nevetgéltünk a társaságban, de minden alkalommal, amikor a tekintetünk összeért, éreztem, hogy a régi emlék ott lüktet valahol a háttérben. Éjfél után, mikor mindenki a pezsgőspoharát emelte, és a konfetti hullott, Hanna odalépett hozzám, mintha csak egy ártatlan újévi jókívánságot akarna mondani.
– Kimegyek egy kicsit levegőzni – súgta. – Gyere utánam... ha mersz.
A szívem vadul vert. Két perc múlva én is kisomfordáltam az oldalsó ajtón. A parkolóban állt, kabátban, de a tekintete ugyanolyan volt, mint nyolc éve: egyszerre kihívó és hívogató.
– Van az emeleten egy szoba, amit a szervezőknek adtak ki – kuncogta. – A kulcs nálam van.
Nem kérdeztem semmit. Elindultunk, pár perc után már az ajtót zárta be mögöttünk. Bent félhomály volt, csak szálloda melletti park fényei szűrődtek be. Letettük a kabátot, és egy pillanat múlva már a szája az enyémen volt. Az első csók lassú és kóstolgató volt, de aztán gyorsan átcsapott abba az éhes, szinte faló szenvedélybe, amit csak azok ismernek, akik tudják, hogy tilosban járnak. A kezem a derekára simult, éreztem a testének feszességét, a melleit a mellkasomhoz nyomva.
– Emlékszel? – kérdezte két csók között.
– Minden másodpercre – feleltem, és közben a nyakát csókoltam, ahogy annak idején a zuhany alatt.
A ruha hamar lekerült róla, és ott állt előttem úgy, ahogy a gőzben nyolc éve: fehér bőr, apró mellek, kemény bimbókkal, feszes combok, és az a csípő, ami akkor is és most is őrületbe kergetett. Az ágyig hátrált, én pedig követtem. A teste pont olyan volt, mint amire emlékeztem, csak talán még kiforrottabb, érettebb. Lassan, komótosan vetkőztem, miközben ő végig simogatta a mellkasom, majd a nadrágomhoz nyúlt, és azonnal éreztem, mennyire hiányzott ez az érintés. Amikor beléhatoltam, az érzés egyszerre volt ismerős és új. A mozdulataink tökéletes ritmusban követték egymást, mintha a nyolc év szünet soha nem történt volna meg. Csak mi voltunk, a testünk, és a tudat, hogy ez egyszeri – megint. A csúcsra egyszerre értünk, és ahogy zihálva, egymáshoz simulva feküdtünk, tudtam, hogy ez a pillanat újra be fog égni az emlékeimbe.
Öltözködés közben csak ennyit mondott:
– Holnap reggel úgy köszönünk el, mintha semmi se történt volna. És... valószínű, hogy megint nyolc év múlva, vagy soha.
Így is lett. Reggel a buliban mindketten a párunk mellett álltunk, mintha semmi sem változott volna. De amikor elment, a barna szeme még egyszer az enyémbe fúródott – és tudtam, hogy most már két titok köt össze minket.