Amit nem mondtam el 2. rész

Az út rövid ideig tartott, talán tíz perc sem volt. David meglepődött, mennyire magabiztosnak érzi magát. Nem tudta pontosan, mit fog mondani, vagy hogyan – de úgy érezte, ha az elején kiböki, hogy „nem állt fel”, onnantól majd minden menni fog. A többiek nevetni fognak, a sztori viszi magát tovább.
A házhoz érve csend volt az utcán, csak a kapu nyikorgott halkan, amikor kinyitotta. Ekkor hallotta meg Marcell nevetését – hátulról, a terasz felől. Közelebb lépett. Zoli és Marcell füveztek. Gyurika egy széken aludt, a fejét félrebillentette, a szájából kilógott egy fél kifli.
Marcell ránézett Davidra, és nevetve mutatott Gyurikára. David is nevetni kezdett barátját meglátva. Leült közéjük, és ő is elkérte a cigit. A srácok ugyan nevetgéltek, de Zoli és Marcell is arra vártak, hogy David megszólaljon.
– Na, mondjál már valamit! – szólalt meg Zoli.
David a cigitől kicsit köhécselt, beleszívott még egyet, majd szó nélkül továbbadta a füvet. Marcell próbált koncentrálni, úgy szívta a maradékot, hogy közben Davidra figyelt.
– Na hát... az volt..., hogy... nem állt fel a Breki – mondta David. – Úgyhogy felálltam, és egy „csókolom”-mal eljöttem.
A két fiú hatalmas nevetésbe kezdett. Marcell leborult a székről. Gyurika felébredt.
– Mi a geci?! – nézett körbe, majd dühösen hozzátette: – Mit tettetek a számba, köcsögök?! – Azzal bemasírozott a házba.
Zoli törölgette a könnyeit. – Te... óriási figura vagy..., ember... – kezdte, de a nevetéstől nem tudta befejezni a mondatot.
Marcell próbálta átvenni: – Én... én... látom... a fejedet... magam előtt..., ahogy azt mondod: Csókolom!
– Csókolom?! – nevetett fel hangosan, a szó szinte visszhangzott a kertben.
David megnyugodott. Ez bevált. Innen már mehet tovább a történet úgy, ahogy a srácok elképzelik.
Tekertek még egy cigit, és úgy egy órát nevettek együtt. Már felkelt a nap, mire a férfiak elindultak aludni.
Tomi viharzott be David szobájába, és hangos nevetéssel keltette:
– Tényleg nem sikerült tegnap? – kérdezte, majd már mesélte is a valóságtól teljesen elrugaszkodott történetét, amiben David már meztelenül jött ki a szobából, a farka gumiban volt.
David fáradtan csak annyit mondott:
– Bazdki, Tomi, hagyj már aludni. Te vagy négytől alszol, én meg hatkor feküdtem le.
Tomi hangosan nevetve kiment, majd pár perc múlva sörrel a kezében jött vissza:
– Ez segít. Idd meg, oszt gyere le!
– Csajszi, keljél már, menjünk reggelizni – hallotta meg hirtelen Ricsi hangját.
Barbi meg sem mozdult. Egy pillanatig fogalma sem volt, hol van – csak a plafont bámulta, miközben próbálta összerakni a valóság darabkáit. A napfény mélyen beért a takaró alá, melegen simította végig a bőrét. Aztán megpillantotta az éjjeliszekrényt – rajta a telefonja, feldugva töltőre, erre nem is emlékezett. Látóterébe került a szék is az ágya mellett, rajta szépen összehajtott ruháival. Ezt sem ő csinálta. Lassan a takaró alá pillantott, és látta: meztelen. A következő pillanatban David jutott eszébe és valami furcsa, nehezen megnevezhető öröm terjedt szét benne. Szexelt. Végre tényleg szexelt. És ettől egyszerre lett könnyebb és nehezebb a teste.
– Barbi, kelj már, tízig van reggeli csak! – szólalt meg újra Ricsi, most már egy kicsit türelmetlenebbül.
Barbi kifújta a levegőt, és a fejére húzta a takarót. Egyszerre akart felkiáltani, hogy „végre szexeltem! ”, és elsüllyedni szégyenében. Végre szexelt és mennyire jó volt. De egy vadidegennel.  Próbált mozdulatlan maradni, mintha az egész csak egy álom lett volna, de közben pontosan tudta: ez most nagyon is valóságos.
– Öltözz már, senkit nem érdekel, hogy dugtál. Éhes vagyok – szólt be Ricsi, miközben épp a fürdő felé indult.
Barbi kicsit felsóhajtott, de már érezte: megkönnyebbült. Túljutott rajta. Attól félt, újra szexelni valakivel majd fájni fog – nem fizikailag, hanem lelkileg. Hogy majd kihasználják. Hogy megbánja. Ehelyett most valami furcsa nyugalmat érzett. Sőt, egyfajta örömöt is. Mintha nem őt vitték volna haza, hanem ő húzta magával a férfit. Most mégis minden halkabb volt benne.
Gondolataiba mélyedve feküdt, mire Ricsi kijött a fürdőből, és mérgesen odaszólt:
– Nem foglak megvárni. Kimegyek az étterem elé. Addig elolvasom az Instát, beülök egyedül reggelizni, és nagyon, de nagyon mérges leszek!
Ricsi kiviharzott. Barbi lassan felült, majd felöltözött. Elvégzett mindent a fürdőben, nyugodtan, aprólékosan, majd úgy negyedóra múlva kisétált. Kint Ricsi a nagy fa alatti padon ült, telefonját nyomkodta.
Barbi megállt, és csak nézte. Most érezte meg igazán, hogy éhes. Odalépett hozzá, és megszólalt:
– Mehetünk?
– Nézd már, mit találtam – mondta Ricsi, és megmutatta a telefonját.
Barbi odahajolt, rápillantott, de a képernyőn valami olyan dolog volt, ami most egyáltalán nem tudta lekötni. Inkább visszalépett egyet, és csendben figyelte Ricsit, aki tovább görgetett.
Várt egy percet, kettőt – aztán megunta. Felállt, és szó nélkül elindult az étterem felé.
Ricsi kicsivel később utánaindult.
– Jól megvártál! – mordult oda.
Barbi közben észrevette, hogy valami különös, halk derű ül rajta. A színek a kertben valahogy szebbek voltak, a napfény is puhább, nem olyan éles, mint máskor. Az emberek sem beszéltek hangosan – mintha minden a helyén lenne. A teste nem feszült, a gondolatai nem rángatták, csak létezett. Nyugodtan, egyszerűen.
Barbi csendben ült az asztalnál. A kávésbögrét a kezében tartotta, de nem ivott belőle. Csak nézte a gőzt, ahogy lassan felszáll. A bőre még őrizte az éjszaka emlékét – nem akart rágondolni, de nem tudta figyelmen kívül hagyni. Minden kicsit más volt. A levegő is. A mozdulatlansága is. Aztán egyszer csak megérezte a gyomrában. David, aki még talán alszik, vagy talán... már mindenkinek elmondta. Ez a gondolat volt a legrosszabb.
Közben Ricsi újra beszélni kezdett – hosszan, gyorsan, szinte hadarva. Barbi csak a felét hallotta, a másik felét meg sem értette. Már épp teljesen kizárta volna a fiú szövegét, amikor megütötte a fülét két név: Marcell és Tomi. Majd egy szó: strand. És valami, hogy ott ebédelnek majd.
A gyomra ekkor szorult össze igazán. Nem értette, miért.
– David is ott lesz? – kérdezte halkan, a kezét Ricsi karjára téve.
Amikor a fiú ránézett, Barbi már megbánta, hogy megszólalt.
– Jaj, Barbi... felnőtt nő vagy. Szerinted szerelmet fog vallani? Nyugodj meg. Melletted elment a világ az elmúlt nyolc évben. Próbálj lazítani. Hátha ma is megkapod – tette hozzá félmosollyal, majd már kérdezett is:
– Na és milyen volt? Mit csináltatok? Hogy csináltátok? Fájt? Nagy van neki?
Barbi szinte menekült volna a kérdések elől. A zavartság nem hagyta nyugodni: fogalma sem volt, hogyan kellene viselkednie, ha látja Davidot. Mit mond? Köszön? Elfordul? Hogy viselkedik majd valakivel, akihez... akihez tegnap éjszaka olyan közel volt?   – köszönjön neki puszival? Kezet fogjanak? A gondolatra hirtelen nevethetnéke támadt. Kezet fogni? Ez nem üzleti tárgyalás. De ez csak még jobban összezavarta. A kérdések kergették egymást a fejében, és a válaszok helyett csak az emlékek buktak fel: a hangja, a bőre, a keze, a hajrántás... minden egyszerre tért vissza, villámgyorsan, és túl mélyről.

David a vízben ült, csendesen. A srácok beszélgettek körülötte, valahol mellette Tomi nevetett fel hirtelen. Nem figyelt rájuk.
– Most beszéltem Ricsivel – mondta Tomi.
– Ne maradj majd ülve, David – szúrt oda valaki, talán Gyurika.
David a napszemüveg mögött csak halványan mosolygott. Inkább magának, mint nekik. A gondolat már régóta ott lüktetett benne, mint egy mantra. Valami, amit CSK mondott régen. Ismételgette, mint valami imát.
A gyenge ember bízik. A halott nem zavar többé.
Tudta, mit kell tennie. Vagy inkább: mit kellene. Ez itt egy helyzet. Egy lehetőség. Egy eszköz.
Nem volt benne semmi személyes. Így működik. Ha valamit el akarsz intézni, szükség van emberekre. Eszközökre.
Ő most így gondolt Barbira.
Aztán elfordította a fejét.
Pont időben ahhoz, hogy meglássa: Barbi közeledik az öltözők felől.
Lassított, ahogy végigmérte. A haja most kontyba volt fogva, ettől az arca tisztábbnak tűnt. Észrevette, de nem akarta.
Elkapta róla a tekintetét. Nem ezért jött ide.
Zoli ült a padon, és elsőként Ricsi meg Barbi őt vették észre.  Felállt, mondott valamit nekik, majd elindult a víz felé. David végignézte a mozdulataikat. Zoli teste látványosan kidolgozott volt. Minden izma feszesen kirajzolódott, mintha egy konditermi plakátról lépett volna le. David pontosan tudta, hogy Ricsi és Barbi most megnézik őt – látta, ahogy összenéznek, és Ricsi pofát vág, mintha azt mondaná: „Úristen, mekkora izmai vannak ennek. ”
Barbi leült. Szorosan magára húzta a törölközőt, mintha ezzel védekezhetne.
David észrevette. Azt, amit nem kellett volna. Nem a lányt nézte. A lány érzéseit nézte. Azt figyelte, ahogy Barbi reagál, ahogy zavarba jön, ahogy küzd magával. Tudta, hogy nem szabadna ezt figyelnie. De mégis figyelte.  A mozdulatait. A védekezést. A mozdulat, ahogy magára húzza a törölközőt, mintha elbújna a világ elől. Ez most hiba. De most mégis ott volt. Valahol mélyebben, mint szerette volna.
„Önbizalomhiányos. Pedig nem kéne annak lennie. “
És ez zavarta a legjobban. Ezt már nem akarta látni.
A tegnap esti képek felbukkantak. Az érintése. A mozdulatai. A kérés. A hajrántás. Ahogy kérte tőle. David szinte elmosolyodott. Nem tudta eldönteni, mi zavarta jobban: az, hogy képek bukkantak fel, vagy az, hogy nem tudta kizárni őket.
„Ahogy CSK mondta: A gyenge ember bízik. A halott nem zavar többé. ”
David kilépett a vízből, odament a padhoz, ahol Barbi ült, és Ricsi még a cuccokkal foglalatoskodott. Leült mellé, és köszönt nekik.
Ricsi mosolyogva nézett Barbi felé:
– Na, akkor én megyek – mondta viccesen, utalva ezzel David közeledtére.
– Hogy aludtál? – kérdezte David csendesen.
– Jól – felelte Barbi, alig hallhatóan.
Kis csend ült közéjük. David oldalról figyelte Barbit. Látta, ahogy a lány összeszorította a lábait, előregörnyedt, és a telefonját kezdte nyomkodni.
„Túl csendes. Bezárkózott. Valamit mondanom kell. Törni a falat... ”
– Nem kell zavarban lenned – mondta halkan David.
Ahogy kimondta, megfagyott benne valami. „Ez most kicsúszott. ” Ez nem volt a tervben. Nem volt a taktika része.
Egy pillanatra megmerevedett. Olyan érzése támadt, mintha kívülről hallaná saját magát. Mintha valaki más mondta volna ki helyette ezt a mondatot. „Mi a faszt csinálok? ” – villant át rajta. Ez a mondat nem tartozott a forgatókönyvhöz. A keze ujjai automatikusan ökölbe szorultak, majd kiengedtek. De már nem lehetett visszavonni.
– Te hogy tudsz ilyen nyugodt lenni? – kérdezte, miközben ránézett Davidra.
David figyelte a lányt. Látta a szemében a zűrzavart, a bizonytalanságot.
Barbi nem tudta elfojtani: kifakadt. A szavak ömlöttek belőle, mintha valaki belülről tolta volna:
– Én reggel óta csak stresszelek. Hogy mit fogtok gondolni rólam. Hogy te biztos rutinos vagy ebben... én meg... sajnálom, ha fura vagyok. Csak... nincs tapasztalatom az ilyen... egyéjszakás... dolgokban. És amikor nevetnek, mindig azt hiszem, hogy rajtam nevetnek. Hogy... hogy... tegnap... hogy... És én... egy éve nem... sze... Mert... hát...
David felemelte a kezét.
– Várj. – A hangja csendes volt, de határozott. – Olvastad az üzenetemet?
Barbi megtorpant, csak nézte Davidot.
– Milyen üzenetet? – kérdezte.
– Írtam neked. Egy hosszú üzenetben. Nem olvastad?
– Nem kaptam tőled semmit – rázta a fejét Barbi.
David elővette a telefonját, ők ketten pedig együtt nézték a képernyőt. Barbi néha az orrához kapott, mintha valami felgyülemlett nevetést próbálna visszafojtani. Átnézték a küldött üzenetet, aztán David felolvasta a számot.
– Nem jó – mondta Barbi. – Az enyémnek 731 a vége. Nem 421.
David a telefonra nézett, teljesen lefagyott.
– Kinek írtam én akkor ezt az üzenetet?!
Barbi elmosolyodott. Az oldottság lassan kiült az arcára. David pedig érezte, hogy közel van. Elég közel.
Csendben ültek egymás mellett. David átírta Barbi számát, és azonnal meg is csörgette, hogy biztosra menjen.
– Most már a jó szám van – mondta, majd félhangosan hozzátette: – Reggel óta csak az ülés-meg-felállás poénokat hallgatom...
– És köszönöm – mondta David halkan, miközben Barbira nézett. – Jó színész lehetek, ha azt mondod, hogy hogy tudok ilyen nyugodt lenni. Nem vagyok az. Csak jól leplezem.
Egy pillanatnyi csend után David intett a víz felé:
– Gyere.
Barbi rámosolygott. Tétován, de mosolygott.
David felállt. Félúton megfordult, érezte, hogy a lány nem mozdult. Valamit mondania kellett volna még? Több megerősítést adni? Hallotta, ahogy léptek csapódnak mögötte. Barbi.
A lány mellé ért. Együtt mentek be a vízbe.

A víz meleg volt, és selymes. Barbi a medence szélén ült, derekáig a vízben. A nap perzselte a vállát, de ez most nem zavarta – fontosabb volt, hogy senki nem kérdezett tőle semmit. Nem volt téma. Ez furcsább volt, mint gondolta volna. Nem szerepelt. Nem kellett magyarázkodnia. Mégsem érezte magát közéjük tartozónak. Inkább csak most nem zavarták. Ez már majdnem nyugalom volt.
Beszélgettek körülötte, darabokra hulló mondatok lebegtek a levegőben.
Ricsi és Marcell Zoli mellett ültek a vízben, egymáshoz közel, mint két haver, akik még a poharat sem tették le. Marcell nevetett:
— Hát a szilikonos csaj remélem, ma is ott lesz...
Ricsi elégedetten mondta:
— Az a fekete hajú... megmondtam neked tegnap, nem? Megvolt. Simán. Két tánc után már tudta, hova megyünk.
Barbi nem akarta hallani. Mégis hallotta. Mintha ez is a víz része lenne.
Zoli félig a vízben, félig a napon feküdt. Lassan előrehúzta magát, hagyta, hogy a nap szárítsa a vállait. Látszott rajta, hogy tudja: jól néz ki. A teste feszes volt, szinte túl feszes. Barbi akaratlanul is végigmérte. Nem vonzotta – inkább csak regisztrálta.
"Ő fontosnak tartja, hogy nézzék" – gondolta. Aztán gyorsan elkapta a tekintetét.
Gyurika a fejét a medence szélére támasztotta, napszemüveg volt rajta. Nem mozdult. Barbi egy ideig figyelte, aztán elmosolyodott: „Lehet, hogy elaludt. ”
David és Tomi a közelében lebegtek. Beszélgettek. Barbi nem akart a középpontban lenni. Új volt neki ez az érzés, hogy itt, ebben a körben nem kellett sem bizonyítania, sem szerepelnie. Jó volt csupán figyelni, hallgatni.
A víz néha Tomi karjához, néha David lábához sodorta a sajátját. Ez zavarta. Az idegen testek érintése nem lehetett volna ennyire természetes – mégis azzá vált. És ettől lett különösen idegen számára.
— Mi délelőtt indulunk Gyurikával – szólt Tomi. – Születésnapra megyünk délután.
David csak bólintott. Barbi nem tudta hova tenni a gondolatot, ami lassan szétterült benne. Nem volt szomorú. Nem is igazán csalódott. Inkább valami furcsa, nehéz üresség lett benne, amikor meghallotta, hogy a férfiak holnap elmennek. Egyik része örült volna – talán könnyebb lett volna nélkülük. A másik... a másik egészen csendben azt kívánta, hogy bárcsak maradnának még. Hogy ne változzon meg ez az egész.
És ekkor David ujjai alig észrevehetően hozzáértek a felkarjához. Nem fogta meg. Csak egy súrlódás, talán a víz miatt. De most nem húzta el. És Barbi sem.
„Ez most... véletlen? Miért nem veszi el? És én... miért nem akarom, hogy elvegye? ”
Barbi automatikusan kérdezett, anélkül, hogy belegondolt volna:
— Ti már holnap mentek?
Tomi fordult felé:
— Igen.
Barbi Davidra nézett:
— Te is?
— Nem. Mi maradunk Zolival. Kedd este vagy szerda reggel megyek majd – felelte David lágy hangon.
Barbi oldalra pillantott. Davidék még maradnak. Valami apró dolog, semmiség, de most... ez lett a kapaszkodó. Nem tudta, miért. Csak jó volt ezt hallani. Jó volt tudni.
— Zoli! Hétfőn kilenckor edzünk. Vagy ha holnap délután elmegyünk futni, akkor elég tizenegykor — mondta David.
Pár másodpercnyi csend következett, aztán Zoli félig a vízbe huppant, és elnyúva mondta:
— ahh... ne kezdjük már megint...
Tomi felröhögött.
Zoli most kicsit közelebb jött, a kezével csapkodta a vizet, miközben Barbira és Tomira nézett.
— Azt mondtad, hogy edzel velem! — szólt közbe David.
Zoli Barbira nézett, mintha tényleg érdekelte volna:
— Biztos szívesen edzene veled – mondta Zoli, közvetlenül Barbit nézve. – Igaz, edzenél vele?
Barbi megijedt. Ez most nem egy távoli, elvont beszélgetés volt. Ez most róla szólt. Ha igent mond, az többé nem lenne egy egyéjszakás kaland. Ez már nem játék. Egyáltalán mit is csinál itt? Mit akar? És miért akar igent mondani? Az esze tiltakozott, kétségbeesetten próbálta észhez téríteni magát, de a teste nem mozdult. Valami mélyről kapaszkodott, hogy maradjon ebben a pillanatban. David közelebb lépett hozzá.
Az ujjai végével érintette meg Barbi alkarját. Semmi tolakodó nem volt benne, mégis határozott volt.
— Kipróbálnád? — kérdezte csendesen, tényleg váratlan egyszerűséggel.
Barbi nem tudott megszólalni. Csak mosolygott. Vagy legalábbis valami mosoly-félét húzott az arcára. Egyedül ezzel tudott védekezni.
Tomi azonban értetlenül kibukott:
— Mi van?! — fordult Zoli felé. — Miért nem edzel vele? Most komolyan?
David ekkor, mintha csak most kapcsolódott volna vissza, Zolira nézett, de inkább a többieknek, félhangosan mondta:
— Múlt héten a negyedik kört nem bírta. Megrogyott.
— Savam volt! – vágott közbe azonnal Zoli, de a hangja most már kissé bizonytalanabb volt.
David nem szúrta le, nem gúnyolódott.
— Az volt. – mondta nyugodtan.
Zoli nem bírta David edzését. Ez a mondat most szinte meg sem érkezett Barbihoz. Csak rögzítette, valahogy távolról. Nem tudott rajta gondolkodni. Nem tudott azon sem, hogy akkor neki most mit kellene mondania. Hogy akar-e vele edzeni. Egyáltalán... bármiben mellette lenni.
David még mindig ott állt mellette. Az ujjai érintése még mindig ott volt a karján. Nem erősen, nem feltűnően – de Barbi érezte. Most sem vette el. És Barbi sem mozdult.
Hallotta a fiúk beszélgetését, de mintha túl távolról szóltak volna. Mintha egy másik világból. Nézte, ahogy David a többiek felé fordul, és válaszol nekik, és közben... hozzáér. Csak ennyi. Hozzáér.
A teste nem engedte el ezt a pillanatot.
A feje viszont próbált rákiáltani: “Mit csinálsz? Mit akarsz ezzel? Ez nem játék! “
Valami megmagyarázhatatlan mozdulattal az ujjai finoman megkeresték David ujjait a víz alatt. Nem fogta meg a kezét igazán. Inkább csak érintették egymás ujjait, mintha gyerekek lennének, akik játszanak, és nem tudják, mit kezdjenek ezzel az egésszel.
— A herceggel mi van? — szólt közbe Tomi.
David elhallgatott egy pillanatra, majd bólintott.
— Nagyon maga alatt van.
Gyurika felébredhetett vagy csak meghallotta a nevet, mert kicsit közelebb csusszant, és ő is megszólalt:
— Miért? Mi történt? — szólalt meg végül, inkább csak tűnődve.
— Valami csaj miatt. De nem nagyon mesél róla.
— Ne bassz már, hogy bátyád egy csaj miatt megfarsul? — kérdezte Gyurika hitetlenkedve.
David a vállát rándította.
— Fogalmam sincs.
A beszélgetés lassan tovább sodródott, a Hercegről – David bátyjáról –, CSK-ról és régi sztorikról. Barbi hallgatta őket, de egyre biztosabban érezte: David nem mond el mindent. Nem hazudik, de valahogy mégis mellébeszél. Mintha szándékosan elhallgatna valamit. Ez zavarta. Rájött, hogy ugyanazt érzi most, mint tegnap, amikor Davidtól megkérdezte, van-e családja. Akkor sem mondott ki mindent. Most sem. Pedig most a saját barátaival beszélget.
Ösztönösen húzódott közelebb hozzá. Csak hogy a kezeik érezhetőbben érjenek össze a víz alatt. Finoman megfogta David kezét.
És közben eldöntötte: ez így nem maradhat. Nem fogja eljátszani, hogy mindez nem számít. Ma ki fogja deríteni, mi ez. Ki ez a férfi mellette. Miért nem mondja ki végre. Azt, hogy van-e felesége. Családja. Valakije. Azt, hogy miért olyan, amilyen.
És nem fog elfogadni több mellébeszélést.
Aztán David ránézett.
— Jössz velem a büfébe?
Barbi felkapta a fejét. A válasz szinte magától jött:
— Igen.
David már kimászott a medencéből. Barbi egy pillanatig hezitált. Nem érezte magát elég magabiztosnak ahhoz, hogy egy szál fürdőruhában kiszálljon előttük. Magában meg is fogalmazta: "Mindenki engem néz majd. "
— Ideadod a törölközőm? — kérte halkan.
David visszalépett, elhozta a törölközőt, majd felé nyújtotta. Barbi bekötözte magát.
Egymás mellett indultak el. David ránézett.
— Nem kellene szégyenlősnek lenned. Nagyon jól nézel ki.
Barbi elpirult. A gondolatai kavarogtak. "Ez most...? " – futott át rajta, majd kicsit tétován megszólalt:
— Minden nővel ilyen kedves vagy? Udvarolsz mindenkinek?
David nem felelt. Csendben ment mellette tovább.
A büféhez érve leültek egy műanyag asztalhoz. Barbi kávét rendelt, David egy hideg üdítőt. Barbi próbált nyugodtnak tűnni, de a teste feszült volt. Nem tudta elengedni magát. A keze remegett, mikor a csészéhez nyúlt. Az előző percek – a víz alatti érintések, a fiú hangja, a közelsége – még benne voltak. A kérdés, amit most feltett, nem tervezett volt. Nem gondolta át. De ki kellett mondania.
— Te most... válófélben vagy? Vagy... — kérdezte Barbi halkan.
De most nem nézett félre. Nem hagyta, hogy a válasz elcsússzon. Ránézett Davidra. A tekintetét nem engedte el. Választ akart. Nem kifogást. Nem udvariasságot. Választ.
David ránézett. Egy pillanatig nem mondott semmit. Aztán félrenézett. A mozdulata lassú volt, mintha tényleg el kellene döntenie, hogy válaszoljon-e.
— Te ismered az Ujhelyi lányokat a szomszéd faluból, nem?
Barbi szeme elkerekedett.
— Ujhelyi? Nem. Miért?
David nem rá nézett, inkább töprengett.
– Ricsivel beszéltünk tegnap, hogy honnan jöttetek. Akkor te még nem voltál ott?! – mondta halkan.
Barbi meglepődött,  habozott de kivárt, csendben. Ezt neki Ricsi nem is mondta.
David most már rá nézett.
— Igen, van családom.
Barbinak összeszorult a hasa de tovább nézte Dávidot. Itt értette meg igazán. Nem akarta ezt.
David csak bólintott. Aztán halkan hozzátette:
— Nem működik és próbálok kiszállni belőle.
Barbi tudta. Nem fog belebonyolódni valaki más zűrzavarába.
Egy évig tartott, mire el tudta engedni az exét. Mire el merte hinni, hogy készen áll egy új kapcsolatra, valami tisztára, valami egyenesre.
És most itt ült ezzel a férfival, aki még nyilvánvalóan nem lépett ki abból, ami mögötte van. És aki nem beszél tisztán. Nem nyitott. Csak hallgat.
Ha David egyedülálló lenne... vagy ha érezné rajta, hogy tényleg próbálna kiszállni belőle. És nem csak beszélne róla... talán. De nem így.
David ekkor megfogta a kezét. Mélyen a szemébe nézett.
— Sajnálom, ha kellemetlen helyzetbe hoztalak.
Barbi egy pillanatra meglepődött. Jól esett neki. De nem válaszolt. Nem húzódott el, de nem szorította meg a kezét sem. Csak hagyta, hogy fogja.
Ez most eldőlt benne. Ő ezt lezárta. Legalábbis így gondolta.