Motorosrendőr

Tizennyolc lettem, és az ember ilyenkor számadást végez.
Legalábbis ezt mondta anyám, akit tizenkét évesen majdnem lelöktem az ötven köbcentis robogójáról, mert túl lassan indult el a zöldnél. A számadás nálam nem könnyes naplóírás. Inkább úgy képzelném el, mint amikor az ember beletúr a fiók legalsó részébe, és sorra előkerülnek azok a dolgok, amikről más inkább hallgatna. Én meg,... hát, vigyorgok közben.
Fiús viselkedésű lány voltam, – ezt az apám mondta így, amikor még nem volt ciki, ha egy rendőr a lányát azzal „dicsérte”, hogy olyan, mint egy kis szökevény zsaru. Már kilencévesen az ő férfibiciklijével jártam. Oldalasan tekertem, a váz alatt, mert a váza magasabb volt nálam. A főúton cikáztam vele, egyensúlyozva a sávok közt, miközben dudáltak, integettek, kiabáltak, én meg csak szalutáltam.
Tizenkettő voltam, amikor az anyám robogóját lenyúltam egy vasárnap délután. Egy ötvenes, rózsaszín festésű kis dög volt, nem egy lóerőgyár, de nekem az volt a szabadság. A Margit hídnál már rutinosan slisszoltam be a kocsisorok közé. Sisak persze nem volt rajtam, csak egy baseballsapka, amit a szél lekapott rólam, és a Rózsadomb felé vitt. Két kanyarral később már nem érdekelt. Aztán jött a Suzuki.

A Suzuki GSX-F 750. Apám féltett játéka, a garázs trófeája, trónja. Én meg tizennégy évesen úgy ültem fel rá, mint egy trónbitorló. Tudtam hol van a kulcsa, a váltót még nem annyira ismertem, de a gázt annál inkább. Mire a kollégái észrevették, hogy nem az apám ül a vason, én már a benzinkútnál csekkoltam a visszapillantóban, hogy jól áll-e a hajam a sisak alatt. El is kaptak. Rendőrautóval, szirénázva. Végül is gyakorlás volt nekik. A kolléga lányát nem basszák meg büntivel. Tudták, hogy otthon úgyis jön a számonkérés. Jött is, két nagy pofon formájában. De az is csak megerősített. Onnantól kezdve nem volt megállás. Rendszám leragasztva, kesztyű a kézen, a kulcs az indítóban, és irány az autópálya. Még ha csak hajnalban is. Az iskolában, a Rendészeti Szakközépben persze sántított a dolog, de hát ott is az egyenruháért éltem. Magas voltam, 178 centi, ami jól jött a röplabdában, meg a tisztelet kivívásában is. Mindenki azt mondta, belőlem majd valami „irodai rendőr” lesz, ügyes, tanult, precíz. Én meg harmadikban bementem az igazgatóhoz, és a szemébe mondtam.

– Én motoros rendőr akarok lenni! És az is leszek!
Csak annyit mondott, hogy „Remélem, a bizonyítványod jobb, mint a kommunikációd. ”