A túra 2. rész

A fürdőszobában csak a víz halk csobogása hallatszott. A hab alig rezzent körülöttünk, mégis olyan volt, mintha minden porcikánk feszülten figyelne. Nem volt szükség szavakra, a levegő sűrű volt, mint egy nyári vihar előtt, és valami ismeretlen, mégis biztonságos várakozás feszített bennünket. Egymással szemben ültünk a kádban, a lábaink összeértek, Tamara ujjai néha a víz alatt finoman hozzáértek a térdemhez, mintha véletlenül tenné. De már rég nem volt véletlen semmi. Lassan csúsztatta a lábfejét a lábaim közé. A pinámat birizgálta, nagylábujjával a csiklómat simogatta. Az érzés felemelő volt. Mosolyogva nézte a kínlódásomat, hogy ne engedjek teret vágyaimnak. Aztán csak felálltunk, megtörölköztünk, de a mozdulataink mintha lassított felvételben történtek volna. Nem szaladtunk előre. Csak engedtük, hogy minden a maga idejében történjen.
Szinte még nedves bőrrel feküdtünk a franciaágyba. Az ágynemű hűvös volt, de a másik közelsége pillanatok alatt felmelegítette. Automatikusan simultunk össze, már természetes volt. Mint valami régi szokás, amit az ember nem tanul, hanem egyszerűen csak jön és tud. A csókok nem voltak szenvedélyesek, inkább lassúak, kíváncsiak. Mint amikor valaki felfedez egy arcot, amit már régóta ismerni vágyik. Tamara ujjai a hajamba túrtak, én már meg mertem a vállát simogattam. Nem tudom, mikor vált elkerülhetetlenné, hogy teljesen összeolvadjunk, de nem is kerestem a pillanatot. Csak azt éreztem, hogy végre jó. Itt, most, vele. Nem volt bennem kétség. Csak csend. És Tamara bőrének illata. Tamara nem mondott semmit, csak nézett rám azzal a nyugodt, derűs tekintetével. Aztán lassan közelebb húzódott, és finoman végigsimított a karomon. Nem tolakodó volt, inkább bátorító. Mint aki tudja, hogy amit mondani készül, annak súlya van, de nem akar rám nehezedni vele.

– Nézz rám – mondta végül halkan. – Nincs ebben semmi furcsa. Csak... engedd meg magadnak. Figyelj arra, mit mond a tested, ne a fejedre. Merj hozzám érni úgy, mint magadhoz!
A szavai, nem is tudom miért, hirtelen közel kerültek hozzám. Mintha valamit belül elmozdítottak volna. Lehunytam a szemem, talán hogy ne lássa, mennyire zavarban vagyok. Talán hogy jobban figyeljek befelé.

– Nem kell semmit csinálnod. Nem kell jól csinálni – folytatta. – Csak érezz. Engedd, hogy ott legyél. Bennem. Magadban. Úgy érints, ahogy magadon szereted.