Egy mostohafiú naplója 1. rész

1999. 08. 01. USA, Inkton, Jefferson Str. 6955. Reggel 9 óra.  
Nem lenne szabad ilyeneket írnom, plána ilyenekre gondolnom, de nem tehetek róla, nem tudom magamban tartani. Természetesen erről senki sem tudhat, de tényleg senki. Megígéred, kedves naplóm, hogy tartod a szád?!
A történetem szereplői valódi emberek, a köztük lévő dolgok pedig valóban megtörténtek. A titkosság betartása érdekében azonban az egész egy kitalált város kitalált utcájának a kitalált házában fog játszódni, természetesen kitalált szereplőkkel, köztük velem, kitalált név alatt. Így engem mostantól csak Daniel Frost-ként fogsz ismerni, az igazi nevemet pedig sohasem fogod megtudni.     Most pedig, hogy ismerjük a szabályokat, elmondok magamról néhány dolgot, ami szerencsére nem titkos. 16 éves vagyok, és a kerületi gimibe járok. Hobbim a filmek, a rajzolás (a tanáraim szerint elég jó vagyok benne), és a videojáték. Kevés barátom van, az évfolyamban én vagyok a kocka, az ügyeletes lúzer, akit a nálam magasabb és erősebb szekálók élvezettel bántanak. Rühellem őket.     A családom pusztán két emberből áll: belőlem, és az anyámból, akit nagyon szeretek. Ketten élünk egy házban a Jefferson Street-en, és a helyzethez képest egészen jól élünk. Anyának saját vállalkozása van, egy forgalmas fodrászatot irányít a belvárosban, és a hely igen csomó dodót termel haza. Hátránya, hogy anyának ezért rengeteget kell dolgoznia, éppen ezért alig van közös időnk. Valamikor ez elszomorított, most már nem annyira, elvagyok egyedül a konyhában és a mosással, miközben szabadidőmben a kedvenc hobbiajimmal ütöm el az időt, mint például ennek a naplónak az írásával, majd később... valami egészen mással is...
Összességében az életem, néhány dolgot leszámítva egészen klassz, nem panaszkodom.      Aztán minden megváltozott, amikor anyu megismerkedett valakivel... 1999. 05. 05. USA, Inkton, Jefferson Str. 6955. Délután négy óra.  
Éppen az egyik haveromtól értem haza (igen, néhány barátom még van), miután megírtuk együtt a töri és a matek házit, amikor azt látom, hogy anya nincs egyedül a nappaliban. A másikat nem látom, ugyanis a fotel háttámlája teljesen kitakarta, csak és kizárólag a feje búbját láthattam. A legrosszabbra gondoltam.
– Danny! – köszöntött anyám, láthatóan jó kedve volt.