Esik az eső, hallgatom...

A sátorom külső fedelén monoton hangon kopogott az eső. Hallgattam és próbáltam elaludni. Szaporán verte a víz, a kopogásában nem volt ritmus, mégis ébren tartott, s nyitott szemmel néztem a sátor varrásait, meg a szúnyogháló finom lengedezését, amint a szellő lebegtette. Csönd volt, csak az eső surrogása hallatszott, és a ponyván lecsurgó kis vízpatak finom hangja, a csorgás végén egy halk csöppenéssel.
Ebben a csöndben egészen hangosnak tűnt a gumimatracom zizzenése, amint a súlyomat áthelyeztem, vagy az oldalamra fordultam. Hiába volt nyugalmas a helyzetem, és mégsem sikerült álomba unatkozni magam.

Aztán az általam keltett jelentéktelen neszen túl, az eső dobolásán túl meghallottam azt a halk ritmikus ropogást is, aminek az eredetét nem ismertem föl eleinte. Jól elkülönült a saját mocorgásom zajától. Egyféle, nem túl gyors ütem volt, de a ropogása a gumimatracom hangjára emlékeztetett, holott én mozdulatlanul feküdtem a hátamon.
Tűnődve hallgattam a ritmusát, és viszonylag hosszú idő múlva jutott eszembe, hogy a sátram mellett nem messze álló iglu felöl hallom. A monoton eső bizonyára a többi is bekergette a sátorába, s valószínűleg a szomszéd iglu lakói ropogtatják a matracot.

A zaj ritmusa viszont elgondolkodtatott. Éppen olyan volt, mint valami szívdobogás. Vagy nem is. Inkább mintha szeretkeznének odaát, még meglehetősen a kezdetén, de jól felismerhető ritmusban. A lélegzetemet is visszatartottam, úgy füleltem a halk neszre, s egyre határozottabban hittem, hogy igenis odaát szeretkeznek. Bizonyára a férfi diktálja az ütemet.
Füleltem bele a csendbe, hogy vajon meghallanék-e valamiféle nyögdécselést, sóhajtozást, vagy más ráutaló suttogást is, de nem. Az esőkopogás hangosan verte a sátramat, s ez a zaj elnyomta a szomszédban történő események .

Hm. Vajon ÉN tudnék-e ennyire nesztelen lenni? Vissza tudnám-e fojtani a kéjes nyögéseimet, a felszakadó sóhajaimat, végül meg az elragadtatásom kiáltásait, vagy éppen sikolyait?
Na jó, az iglu lakóit nem is fenyegeti ilyesféle nesz átszűrődésének lehetősége sem tőlem, hisz magam vagyok.

Eltűnődtem az egyedüllétemen. Khm.
Valójában volna egy illető, akivel kapcsolatban hagyom szárnyalni a képzelgéseimet. Ő jó partner az ilyesmi fantáziafutamodásokban. Esetleg még egy kicsit annál többen is. Igaz, hogy a múltkoriban egy bizonyos költözködés során kicsit tovább is vittük, mint amennyire fantáziafutamként szabadott volna. De az azért nem tipikus volt. Azt az esetet inkább csak egyféle kíváncsiságom kielégítéséül tudom be. Mert egyébként nincs is köztünk ilyesmi kapcsolat, csak egy kis izgalmas szoft erotizmus.
Ja és igen, a múltkor a telefonban is amiket mondott nekem, az azért tényleg több volt annál, mint amikor csak legyintünk, hogy nincs közöttünk semmi. Még ha szóban azt mondjuk is, hogy egy kis erotikus játék, az szinte semmit se jelent, de érezni azért mégis érezzük, hogy a semmitől azért többet jelentünk egymásnak. Valamennyivel többet igen, de vajon mennyivel? Észrevétlenül egyre inkább fölizgatott a gondolat.

Vajon meddig lehet elmenni együtt, ami még a szinte semmi kategóriába tartozhat? S mikortól billenne át más fajsúlyúvá. A matracropogtatásig nyilván nem folytatnánk, hisz az már komoly aktus lehet, ahogy hallom odaátról. De akkor meddig?
Mi volna az, ami még elég halk, hogy a másik sátorba ne hallatszódjék át?

Ha csak simogat, az azért elég halk dolog – szerintem.
Ámbár, ha a melleimet simogatja, különösen, ha a bimbóimat morzsolgatja, az már azért eléggé légszomjat okoz, és meglehetősen rendszertelen mély sóhajtásokat szakít föl. Esetleg még ezek a sóhajok nem hallhatók a többiek fülének. De mondjuk, ha egyik kezével simogat és morzsolgat is, közben pedig az ajkait rászorítja a másik bimbómra, miközben finoman szívogatja is, és az ajkaival időnként rászorít, s én az egész testtartásából, vehemenciájából arra következtethetek, hogy szörnyen élvezi, amit művel velem, az nyilván fokozottan fölizgatna engem is, (már a puszta gondolata is) s nyugtalanságom hangjait esetleg már hallhatná a sátron kívüli fül is.

Bár nem biztos. Ez még mindig túl halk. Egy esetleges mély sóhaj, egy – két elfúló lélegzetvétel még nem föltétlenül gyanús egy kívülállónak.
Esetleg ha a simogató tenyerével továbbhaladna és a melleim lelkes szopogatása, finom harapdálása mellett körülkalandozna rajtam. Szeretem a kezét a derekamon meg a csípőmön is. Leginkább, ha a fenekemet markolássza.

Hahh..., egészen tűzbe hoz, amikor kissé nekivadulva cumizza a mellemet, miközben marokra fogja a fenekem dombját és magához szorít. Amikor érzem a mozdulataiból, hogy majd megvadul értem, amikor érzem, hogy eszét veszti az örömtől, hogy a karjaiban tarthat. A szeme csukva, csak a fülére hagyatkozik, amikor a reakcióimat konstatálja. A fülére, meg persze a kezére is, mert éreznie kell, ahogy ellágyulok a marka alatt, ahogy az izmaim tónusa elereszkedik, és elfolyok, mint valami krémmel töltött amorf ciha.
S ha már unná a fenekem dombját gyűrögetni tovább, remélem, hogy a combjaimmal folytatja. Ott egészen más a bőröm tapintása. Kívül keményebb talán, de belül finom selymes, esetleg kicsit párás is, meleg és puha. Selymes puhasága ellenére erő van benne, keményen tudok szorítani vele, ívelődőn ölelni, simogatni vele, hívogatóan tárulkozni, vagy elutasítón bezárkózni, ha nem kellően kedvesen kopogtatott bebocsátást remélve.
Na de ugye, most nem az elutasításról van szó, hanem a kellően felszított érdeklődést követő szívesen tárulkodásról. Hmmmmm. Fülemben egyre inkább dobol a vér, a torkom kiszáradt a gondolataimtól.

A tenyere nagyon is változatosan tud érdeklődni a fogadtatásom mikéntjéről.
Ha valaki csak keményen és határozottan értem nyúl, és elveszi, amit megkívánt, éppen azt kapja – kemény és határozott ölt. De egy puha – selyem ölhöz bizony szükség van az előkészületekre.

Jó – jó, tudom én, hogy némelyik férfi türelmetlen, és fölöslegesnek tekinti az időt a túl sok lacafacázáshoz. Persze a türelmetlen is célba ér, de talán sosem tapasztalja meg, hogy miként olvad széjjel egy nő az ujjai között, amikor a nyakát meg a füle tövét csókolgatja, szopogatja, miközben játékos kalandor ujjakkal a puha belső comb cirógatásakor kézfejjel végigcirkál az ágyék rejtett ráncaiban, hullámzásaiban. Ha addig nem is, de ez a fajta babusgatás már okvetlen várakozásteli feszültséggel tölti el a nőket, ami már nem maradhat minden hang nélkül.

S Ő képes volna egészen hangtalan maradni?? Gátat vetni az izgatottság parttalanságának?

Vagy csak magam volnék, akit az egekig fölizgat, ha a cimpámat szopogatja, s közben közvetlen közelről hallhatom izgatott szuszogását, miközben varázslatos ujjaival követhetetlen hieroglifát rajzol az ölemre.
Uhhh, még csak rágondolni is kellemesen borzongató, hogy ezt teszi. Átforrósodott a hátam meg a medencém.

Ehh! Alighanem nem volnék annyira szerény, hogy ennyivel beérjem. Persze finom a simogatása, nagyon élvezem ahogy értem nyúl, de amit a szájával meg a nyelvével művelni képes, arról azért nem mondanék le mégannyi simogatás ígéretéért sem. Mert valami hihetetlenül izgató, amikor ajkai csapdájába szorít, és a két húsos ajak közül előtolja azt az izmos, mégis puha nyelvét.

Már ha csak megcsókol is, az ajka puha és ölelő. A nyelve meg támadón előront az ölelésből. Birtokba veszi a nyelvemet, fogamat, az ajkaim szegletét. Ellágyulok tőle.
Nem beszélve, ha a cimpám zegzugait simogatja. Imádnivaló borzongás fut végig a gerincemen, ígérettel teli gyönyörű lebegés kezdetének tekintem.
A nyelve játékát nagyon szeretem a melleim közötti árokban, a melleim alatti ívelődésben... uhhh... csoda – finom, ahogy csinálja.

S ha cirókál, a melleim után a derekamon is, a köldököm gödrében táncolva, vagy például a gerincem árkában szaladozva, attól már bizsergőssé válik az egész testem. Elsősorban persze az ágyékomban tombol a bizsergés, meg persze a melleimben is. Mostanra már tiszta lüktető forró vágyakozás vagyok.

Érdekes, hogy amíg a mellemben való bizsergéstől keményre zsugorodik a bimbóm, addig az ölemben való bizsergéstől ellágyulósra olvad a bebocsátás kelyhe. Ugyanaz az inger, mégis ellenkező hatás.

No és akkor még nem is említettem az ajkai hatását az ölemben... uhhh...
Messze nem csak arról van szó, hogy előtolja a nyelvét, a résbe hatol, és föl – le mozdulatokkal, vagy esetleg ki – be folyamatos táncot rop. Ettől csak keményre merevítené a monotonitás, belezsibbadna az arca, állkapcsa, s mégse érné el azt a frenetikus hatást, mint amit az ajkaival okozhat.

Mint ahogy gyönyörűnek találom a bimbómon azt a finom szorítást, azt a gyönge szívogatást, éppen úgy élvezem azt is, amint a kelyhemmel csókolózik.
Az ajkaival satuba fogja az enyémet, csak annyira szorítja, hogy a nyelve táncolása elől ne csusszanjon félre a kehely közepe. Habár tán a táncos nyelvvé a főszerep, de az ajkai szorítása gyöngéd meg – megcsippentése is okvetlen kell. Szeretem, ha elkenődik minden határ, ha nincs is széle, vagy közepe az ölemnek, hanem ha előre – hátra barangol, s ezenközben mindenütt meg – megszorítja az izmos ajkaival.

Jó az, amikor engedi, hogy ajkaimmal becsusszanhassak az övéi közé, és csak akkor szorít rá, amikor a külső pereme kaphatja a fogait. Olyankor a rés fölnyílik végre, szinte kifordul az érzékeny lágy bélését mutatja, s olyankor a nyelvheggyel nagyon gyöngéden cirókálja a szirmok belsejét. Kiemeli a kövérre duzzadt nyelvecskémet, s beszívja mélyen a szájába, és a szájpadlásához szorítja... ehhh... széjjelperzsel a vágy!

Na ebben a fázisban már képtelen volnék fegyelmezni magam, tekintettel lenni mások fülére.
Ilyenkor már annyira telve vagyok az örömmel, hogy muszáj kiereszteni, és nem is lehet kontrollálni, hogy csak lihegem-e bele a világba a gyönyörűségemet, vagy már inkább kiáltás az, amint kiáramlik a torkomon a levegő.

Persze legérzékenyebben nyilván a bejárat csúcsán reszkető kis bimbóm tombol az örömtől.
Ha azt körülöleli a csókjával, és rásimogat, már nem is csak gyönyörkiáltásaimról, mély sóhajtozásaimról van szó, hanem szikrázóvá válik az érzés, sikoltozósan élessé.
Képtelen is volnék holmi önfegyelemmel letorkolni a kikívánkozó levegőt. Reszkettet a gyönyör, és elernyed minden tudatos akaratom, csak az élvezett kéjes borzongás remegtet... ahhhhh

Érdekes ez is. Az ölembe kapom a csókokat, s mégis a gerincem rázkódik, a lábaim vibrálnak, a hasam borzong. Mindenütt rázkódom, csak az ölem nem vonja el magát a támadó elől, hanem inkább még jobban magát az izmos nyelvnek. Végtelen ideig képes volnék tűrni az ilyesmit.

Ehh! Ajjaj!
Egy kicsit veri a sátramat az eső, egy kicsit recsegtetik a szomszéd igluban a matracot, s ettől én máris megszalajtom a gondolataimat, amitől aztán meglódul az ereimben a vér, és máris az ölembe kívánok egy bizonyos srácot. Olyan nedvesen reagálok a gondolatra, hogy becsókol nekem, mintha tényleg ott volna, mintha a combomat nekiszorítanám a füleinek, és élvezném a dédelgetéseit.
Ehhh... elgyöngültem az élmény erejétől, hosszasan reszketett a kezem a feszültségtől.

Néhány sóhajtással kieresztettem a vágy lüktetését és mélyebbre fészkelődtem a hálózsákomban.

Időközben az eső elcsitult, sőt egészen elállt, már csak a lombokról csöppent egy – egy késői csepp. A szomszéd iglu lakói is elcsendesedtek már (habár nem hallottam meg az esemény csúcspontját – a magam ábrándjai foglaltak le).

Hagytam belesüppedni magam az álmok, az álmodozások közé.