Anyánk intim naplója 1. rész

Anyánk egyedül nevelt minket, mert apánk elvált és egy fiatal kolléganőjéhez költözött. Én tizenhat éves voltam, húgom, Annika pedig tizenöt, amikor a nyári szünetben azzal akartuk meglepni Anyát, hogy amíg dolgozik, kitakarítjuk és rendbe rakjuk a lakást. A konyha és a fürdőszoba után a nappali volt soron. Én porszívóztam, Annika pedig Anya szekreterjét rakta rendbe, amelyen halomban álltak a levelek, kifizetendő számlák és más iratok.
– Nézd, mit találtam, Dani – szólalt meg hirtelen, és egy papundekli borítós füzetet mutatott.
– Mi ez? – kérdeztem.
– Anya régi naplója – mondta Annika és Anya jól ismert szép írású betűire mutatott. – Nézd meg, hogy kezdődik. Akkor írta, amikor még kisbabák voltunk.
– Hú, ez marha érdekes. Olvassuk el, mielőtt hazajön – mondtam izgatottan.
Nem sokat teketóriáztunk, hanem hasra feküdtünk a nappali szoba fehér subaszőnyegén és olvasni kezdtük Anya naplóját.
„Egy ködös és hűvös őszi napon történt. A hideg és a nyirkosság a ruha alá is behatolt. De legalább egyszer egy nap ki kellett vinnem a gyerekeket a friss levegőre. Dani másfél éves, Annika pedig féléves volt, s így befértek egy gyerekkocsiba. Mióta Jürgen elhagyott, egy férfival se feküdtem le, pedig nagyon hiányzik a szex. Egyetlen örömöm a két gyerek.
Már hazafelé mentem, amikor hirtelen valaki megszólított.
– Hé, Katrin! De rég láttuk egymást. Már két gyerkőcöd van?
Meglepetten néztem a fiatal csinos nőre, és annyira el voltam merülve a gondolataimban, hogy csak percek múlva ismertem fel lánykori barátnőmet, Martinát – vagy ahogy mi hívtuk, Tinát –, akivel annak idején mint fiatal lányok még szerelmi játékokat is űztünk, de érettségi óta nem találkoztunk.
Hivatalos úton járt a városban, és éppen városnéző sétán volt, mert szülővárosomban lakott, s még soha nem járt itt. Én persze rögtön meghívtam magamhoz, mivel vagy húsz éve nem találkoztunk, és mindkettőnknek rengeteg elmesélni valója volt. Egy péknél gyorsan vettünk egy pár süteményt, s aztán irány haza.
A hangulat egyre oldottabb lett és csak úgy áradt belőlünk a szó. Martina – ahogy menet közben elmondta – szülővárosom egyik ismert cégénél dolgozott vezető beosztásban.
Alighogy hazaértünk, máris egy csésze kávé mellett ültünk, s még egy kis is akadt. Bár tudom, hogy ha egy kismama szoptat, nem szabad neki inni, de most mégis kivételt tettem. Beszélgetésünket csak a gyerekek sírása szakította meg, mert szopni akartak.