DEC.
4.
2020
Utolsó éves hallgatóként a bölcsészkar alkalmazott irodalomtudomány specializációján elhatároztam, hogy a nyelvet, mint élőt, vagy mint inkább élőlényt, természetes közegében megfigyelendő, keresek egy hétköznapi, ámbár ilyen szempontból nem elhanyagolható munkahelyet, ahol első kézből meg tudom tapasztalni a szemantika jelenkori változásait. Szépen magyarul fogalmazva, éhen akartam halni, hát elmentem a helyi közértbe pénztárosnak.
Mivel munkám nagy része nem igényel különösebb agyi tevékenységet, ha már megvan a kellő rutin, inkább betonkemény idegekkel kell rendelkezni hozzá (minden tiszteletem a pénztárosoké), az elmúlt majdnem egy évben útjára indítottam több projektet is, amely szorosan kapcsolódik a kutatási területemhez. Minél vegyesebb az erre járó tömeg, annál tisztább a kép a fejemben, hogy ez a világ lassan lehúzhatja magát a klotyón, nyelvhasználati szempontból biztosan.
A beszélgetések zaját átvette az egyre erősödő zene, ahogy az eddig könnyen átsétáló tömegen most csak vánszorogva tudtam mozogni a táncosok között. Viszont szemmel tovább kerestem a „társalgásra, vagy, ahogy én nevezem „banánrázásra” éhes embereket.
De nem láttam egyet sem, akik szabadok lettek volna. Volt amelyik elmosolyodott, mikor elmentem mellette közben egy nő éppen szorosan simult hozzá, míg mások már éppen mentek társalogni. Inni akartam egyet, de aztán látva az ott lévő sorokat, inkább az irodám felé vettem az irányt, hogy visszarakjam a mobilomat és megnézegessem az est emlékeit. Míg nem belépve az irodámban, rájöttem, hogy est még véget sem ért.
Mert Richard barátom éppen most bassza meg hátulról az egyik legújabb és legkívánatosabb munkatársunkat, Jacket, akinek sötét szőke tincsei izzadtan tapadtak össze.
Úrinő vagyok. A magaviseletem mindig úrinőhöz illő. És ami az erőfeszítéseimet illeti, megfelelő jutalomban is részesülök, ahogy azt egy úrinő megérdemli. A velem egyenrangú férfiak és nők tisztelettel viseltetnek irántam. Bár ez apró jutalomnak tűnhet csak a nehézségekhez képest, amelyekkel az embernek szembe kell néznie. Hiszen a hölgyekkel szemben támasztott szigorú követelményeknek megfelelni nem könnyű, és kétségkívül, ahogy az évek szállnak fölöttem, egyre jobban észreveszem a korlátaimat és a hiányosságokat, és keresem, kutatom az új lehetőségeket. De mi mást is tehetnék?
Nem mondhatnám, hogy megbántam a döntésemet. Az összes lehetséges életstílus közül, amelyet nőként választhattam, kétségkívül ez volt számomra a legelfogadhatóbb. De nem tehetek róla, sokszor elgondolkodom, vajon miért csak a nők számára olyan határozottak az amúgy is korlátozott választások közötti határvonalak.
1. rész
- Igazából nem tudom. Olyasmit jelenthet, hogy „ha nem tudod magad túltenni a kudarcokon, akkor tanulj belőlük”. De elég bonyolultan van megfogalmazva – álltam elő egy használhatónak tűnő értelmezéssel.
- Neked legalább van ötleted. Érdekes lesz átmenni ebből a tárgyból is...
- Ha pont ez lesz a kérdés, akkor át fogsz menni. Van még olyan, amit nem értesz?
- Igen. Azt mondja, hogy... Na... Hol van? – Eszter lapozgatni kezdett, láthatóan ötlettelenül.
- Volt egy olyan, hogy „Midőn elmerengett a szépségében, átérezte...” nem jut eszembe.
- Érdekes idézet, főleg a vége.
- Kicsit modernizáltam... – vettem a lapot.
- Igen... Szóval azt írja, „...saját nyomorúságát”. Ez azért elég egyértelmű.
- Biztos? Miért érezte a nyomorúságát? Mert ronda volt? Vagy nem volt az, de tudta, hogy sosem kaphatja meg álmai nőjét? – hódoltam kedvelt szokásomnak, a filozofálásnak.
Húzom a gázt a csónak - motoron, ami nem veszélytelen, mert ha ráfutok egy fatörzsre, akkor a kajmánok dupla csemegéhez jutnak ma. Végül jóval gyorsabban jutunk vissza a táborba, mint számítottam. Stephanie kötései átvéreznek, ezért újból bekötözöm, és morfiumot adok neki, sajnos egyre gyengébb a vérveszteségtől. Rádión kérek segítséget, jó óra múlva teljes gázzal érkezik egy mentőhajó, és két csónak rendőr valamint a FUNAI alkalmazottai. Stephanie - t a hajóra viszik, és azonnal ellátják, 1 órán át küzdenek az életéért, kisebb műtétet is végrehajtanak rajta és vérátömlesztést kap, mire sikerül stabilizálni az állapotát. Azonnal elindulnak vele Pinto - ba, az orvos nagyon komor.
A rendőrök a levelet böngészik, közben engem is kikérdeznek.
1.
Martinnal egy lépcsőzetes büntetési rendszert alakítottunk ki a magunk számára.
Az első, és legszélesebb fokozat a fegyelmezés volt. Ide tartoztak az egészen hétköznapi dolgok, mint például a házimunkák, a különböző időpontok pontos betartása, munkahelyi és tanulmányi eredmények, de akár olyan apróságok is, mint a káromkodások, pontosabban azok mellőzése. Az egyik legfontosabb elemet az étrend és az edzések szigorú betartása képezték. Míg a kisebb súlyú kihágások önbevallás alapján is történhettek, a komolyabb dolgok már objektívebb, előre meghatározott mércékhez voltak kötve. Habár ezek a kihágások önmagukban nem feltétlenül vontak maguk után súlyosabb fegyelmezési tételeket, mivel összeadódtak, végül elég komoly mennyiséggé tudtak felhalmozódni egy-egy ciklus végére.
Mivel mi már voltunk látogatóban náluk, most mi voltunk a vendéglátók. Apa ugyan mondta, hogy ne akarjak főzni, hanem rendeljünk, de én tiltakoztam. Hogy nézne az ki! Persze, hogy főztem. Kétféle levest is, egy gyümölcslevest és egy sütőtök krém levest. Kisütöttem sertésbordát, készítettem rántott húst, csirkeszárnyat, csirkecombot, ezekhez készítettem vegyes zöldség köretet, és franciasalátát. Desszertnek sütöttem egy almás lepényt. Az ital szokás szerint Apa dolga volt. Apa nem is volt itthon délelőtt. Mikor megjött, csak köszönt és bevonult a szobájába. Hallottam, hogy zuhanyozik. Nagyon csinosan öltönyben felöltözve jött ki. Valójában Péterrel csak a lényeget beszéltük át. Nagyon izgultam, hogy fog sikerülni ezt a nap .
- Csak nem valakinek a kedvéért öltözködtél így ki?- kérdeztem.
A következő napokban Éva nem jelentkezett, de épp elég emléket hagyott nekem a vibrátoros fotójával, hogy valami motoszkáljon állandóan a fejemben... Egyébként pedig zajlott az otthon mindennapi élete. Volt olyan társunk, akit elvesztettünk, érkeztek új lakók, nők, férfiak vegyesen, nem maradtunk események nélkül. Meggyászoltuk az eltávozottakat, érdeklődve beszélgettünk az újonnan jöttekkel, és sok érdekes történettel gazdagodtunk. Örömmel tapasztaltam, hogy nem csak testi-lelki bajokról, unokákról, dédunokákról hallok, hanem főleg a megélt örömekről, amelyekre mindenkinek jó érzés visszaemlékezni. Engem legjobban az utazásokkal kapcsolatos visszaemlékezések érdekeltek, azokba a társalgásokba kapcsolódtam be legtöbbször. Kiderült lassacskán, hogy a lakótársaimmal szinte az összes országot be tudjuk járni az emlékeink felidézésével, mert szinte mindegyikben megfordult valaki közülünk.
