A festő múzsája

Már az óvodában felfigyeltek rám, hogy milyen szépen rajzolok, hihetetlen kézügyességgel. Az általánosban már rajzkurzusokra jártam, ott vettek rá, hogy fessek is. Megtetszett. Jó eszem van, így elég volt az órákon odafigyelnem, a többi időmet a mamáméknál töltöttem a hobbimmal, a családi házukban, pár utcányira a lakótelepi harmadik emeleti otthonunktól.
Először csak tájképeket festettem, aztán állatokat, végül, mire a művészeti szakközépbe kerültem, már embereket is.
A szüleim nyugodt szívvel hagytak a mamánál, míg ők dolgoztak, szórakoztak, üdültek, mert tudták, hogy jó kezekben vagyok. Nekem a nagy házban volt egy szobám és egy festőstúdióm is. Ott lakott még a nagynéném is, – az anyám húga – aki egyben a keresztanyám is volt. A férje kamionozott, ő meg elég szabados életet élt. Ő is művész lélek volt, hímzőgéppel dolgozott. Terítőket, turisztikai relikviákat, táncegyüttesek ruháit készítette, sőt külföldről is kapott megrendeléseket. 18 éves voltam, ő 34 volt akkor, de a felét letagadta, és Ritának kellett szólítanom.
A stúdió sarkában álltam, a legújabb festményemmel bíbelődtem, Rita eldobta magát a kanapén, és furán szigorú, de őszinte mosollyal méregetett.

– Na, Tamáska, megint órák óta ecsetelsz. Mi lesz, ha egyszer beszorulsz a festékbe, és az egész házat összefested? – Szólt hozzám. A hangja élesen, de nem rosszindulatúan csengett.
– Semmi nem lesz, csak a tájképek és embereket után, majd falakkal próbálkozom. – Válaszoltam. – Nézd, ezt a portrét ma festettem az iskolában.
Odajött, szemmel láthatóan nem tudott betelni a látvánnyal.

– Hűha. Ez... tényleg egy ember, és nem csak egy firkálmány. Jól van, öcskös, igazán tehetséges vagy. De ne feledd, a világ nem mindig azt nézi, hogy mennyire vagy ügyes.
– Tudom, de szeretnék majd egyszer ebből megélni – jelentettem ki magabiztosan, bár kicsit féltem a reakciójától.
– Hát, ha így van, akkor festened kell, amíg a kezed bírja, és közben megtanulni túlélni az életet is – nevetett, majd közelebb lépett a képhez. – Mesélj, mi történt ma a suliban? Megint összekeveredett egyik szó a másikkal?
– Nem, most már próbálok odafigyelni a szavaimra, és nem bántani senkit – feleltem, és nevettem én is.