Út a pokolba 1. rész - Maria

A stoppos utazás ma már egyáltalán nincs divatban. Szinte senki sem próbálkozik vele, hiszen ki is kockáztatná még meg, hogy stopposokat vegyen fel. Túl sok tanulságos történet szól arról, mi is történhet ilyen esetben a gyanútlan autóssal. Vagy akár a gyanútlan stoppossal. Nekem sem volt fogalmam sem arról, milyen következményei lesznek, amikor elhatároztam, hogy Des Moines-ból stoppal jutok haza Kaliforniába.

35 éves voltam, és különböző építkezéseken dolgoztam Közép-Nyugaton. Az építési szezon a vége felé járt, abban az évszakban, amikor hamarosan leesik a hó, és az építkezések vagy befejeződnek, vagy szünetelnek jövő tavaszig, így aztán a hazatérésre készültem Kaliforniába. A kisteherautóm az utolsókat rúgta, szóval elhatároztam, hogy eladom, és másképp próbálok hazajutni. Az autóstop igazából csak egy ötletként merült fel. A nyári melóimból el voltam látva pénzzel, úgyhogy ki tudtam volna fizetni úgy a buszt, a repülőjegyet, mint akármi mást.

Nem is igazán tudtam, mire is számítottam, amikor lecövekeltem a 80-as autópálya felhajtóján azon a késő szeptemberi napon. A 190 centimmel és a 90 kilómmal pont annak tűnhettem, aki vagyok: egy kétkezi munkás, aki tud magára vigyázni. Nem voltam benne biztos, hogy ez bizalmat gerjeszt-e majd a mellettem elhúzó autósokban, akik vagy észrevesznek, vagy nem. A legutolsó amire gondoltam, hogy egy Mercedes húzódik majd le miattam. És nem is egy "közönséges" Mercedes, hanem az általam ismert legújabb, tükörfényes modell, ami a tulajdonosának nyilván legalább százezer dollárba fájhatott. Odaléptem, kinyitottam az ajtót, és bedugtam a fejem.

– Merre mész? – kérdezte a nő a volánnál. Rövid, vállig érő fekete haj, aranybarna bőr, tökéletes test, legalábbis első látásra.
– Kaliforniába.
Felhúzta a szemöldökét és mosolygott:
– És azon belül? Tudod, az egy nagyobbacska állam?!
Felnevettem:
– Tényleg nagy. Modestoban lakom, de bárhol jó nekem azon a környéken.
– Ugorj be. Én Marin County-ba tartok. El tudlak vinni a 80-ason legalább Sacramento-ig. Úgy egyébként szólíts nyugodtan Marianak.
– Nick vagyok. És kösz a fuvart. Nem gondoltam volna, hogy bárki is fel fog venni.
– Szeretek veszélyesen élni – mondta egy olyan széles mosollyal, ami akár eszelős vigyornak is elmehetett volna. Talán jobban fel kellett volna figyelnem erre a momentumra.