A+ A-

Kéretlen segítség 2. rész

Pánikszerűen ültem föl az ágyban. Ziháltam, fáztam és minden porcikámban a kétségbeesett menekülés lüktetett még percekig. Nem emlékeztem az álomra, amiből így ébredtem. Soha nem emlékeztem egyikre sem, amikből ennyire menekültem az ébrenlétbe. Ahogy körbenéztem a szobában, csak a megszokott dolgaimat láttam. A nadrágom a földön hevert, ott ahol az este ledobtam. A laptopom mellette, szintén a földön, egy halom összeirkált papír társaságában. Minden szürkén és már-már unalmasan megnyugtató módon őrizte a helyét körülöttem. A takarómmal az ölemben ülve, megsemmisülten bámultam ki az ablakon. Hosszú perceken át néztem, ahogy a hajnali derengés óvatosan kúszott az égre. Nem ez volt az első ilyen alkalom. Szinte már szokásommá vált, hogy amíg a testem lenyugodott, addig az eget figyeltem. A felhőket, ahogy sietősen úsztak, ha kergette őket a szél, vagy az utolsó csillagok alig-alig pislákoló fényét. Fáradtan hanyatt dobtam magam a párnámra. Szemem csukva volt, mégsem bírtam elaludni.
Azóta volt ez így, mióta... Szinte láttam, ahogy az ezüst tincsek megcsillannak, mikor arcomba hullnak. Nem értettem magamat, miért ez a kép maradt meg belőle. Valójában egyre halványodott az emléke a férfinak odaátról. A neve... Lennath-nak mondta magát. Hiába szabadított meg valamitől, hiszen helyette itt hagyott olyan álmokkal, amikkel ezelőtt soha nem volt dolgom. A való életben legalább láttam, éreztem a veszélyt. Ha nem is tudtam mik voltak azok, amik elől menekültem, de legalább láttam őket, éreztem a közelségüket. És nem utolsó sorban emlékeztem rájuk. Ezúttal viszont teljesen hiábavaló próbálkozások árán kellett belátnom ismét, hogy sehogyan sem fog sikerülni az álmom felidézése.
- Hogy én mennyire utállak ezért - suttogtam a szoba csendjébe, majd feszülten füleltem.
Nem szerettem magamban beszélni, ha kihalt csend vett körül. Mégis annyiszor megtettem, pedig rettegtem tőle, hogy egyszer válasz érkezik valakitől. És bár a félelmem nem volt alaptalan, de még soha nem történt meg. Mint, ahogy azon a zaklatott, fáradt hajnalon sem.
***
Langyosnak tűnő őszi szél fújt odakint. Az utcai lámpák kellemesen sárga fénye visszatükröződött az ablaküvegen, amin át kifelé bámultam a ráérősen sétáló, nézelődő emberekre.
- Yana... - érintette meg finoman karomat a velem szemben ülő, mosolygós férfi.
Majdnem összerezzentem a hirtelen jött érintéstől.
- Ne haragudj - hunytam le szemem.
Elkalandozott a figyelmem, a gondolataim. Hiába ült velem szemben egy humoros, már-már túlzottan is kedves ember. Barna szemei hiába csillogtak az érdeklődéstől, a figyelemtől, én mégsem tudtam teljesen ott lenni, vele lenni. És bár már negyedszer találkoztam Nareq-kal, valahogy úgy éreztem, nem megy.
- Mi a baj? - kérdezte óvatosan.
Sóhajtottam. Ő csendben várt. Nem tudtam, hogyan fogjak bele. Nem tudtam, egyáltalán mennyit akartam elmesélni neki.
- Hosszú - ráztam le végül a kérdését magamról.
Fáradt voltam, nem volt kedvem gondolkozni, mérlegelni, de legfőképp olyan dolgokról mesélni, amikről én magam sem tudtam, hogy mit is rejtenek. Az álmaimról valahol ott kellett lenniük az emlékeknek a fejemben, csak nem tudtam, hogyan férhetnék hozzájuk. Végül úgy ítéltem meg, hogy ez nem tartozik abba a kategóriába, amiről egy ismeretség kezdetén mesélni kéne.
- Fáradt vagyok... - kezdtem mentegetőzve - tudod, mostanában nem alszom valami jól.
- Értem - bólintott együtt érzően Nareq és nem firtatta tovább.
Próbáltam jól érezni magam vele abban a fél órában, amit még a kávézóban töltöttünk, de nem ment. Teljesen lefoglalta a gondolataimat a problémám - a másik oldal. Egyáltalán az a tény, hogy mennyire furcsán keveredett az emberi világgal az a másik. Mindenki tudta, hogy létezik és, hogy odaátról elég szabad az átjárás felénk, mégsem beszélt róla szinte senki. A normális emberek között kívülállónak éreztem magam emiatt. Már sok-sok éve, mióta a mindennapjaim részévé vált a másik oldal.
Ahogy indulni készültünk, sikerült megelőznöm Nareq előzékenységét, hogy felsegítse a kabátomat. Nem szerettem a túlzott udvariasságot. Olyan érzéseket ébresztett bennem, mintha a másik túlságosan bele akarna mászni az életembe. Amikor kiléptünk az utcára, megborzongtam a hűvös levegőtől. Gyors léptekkel indultam el, így a férfit is rögtön erre kényszerítve. Akármennyire is megértő és kedves volt, én mégis szabadulni vágytam mellőle. Lassanként kiértünk a sétálóutca embertömegéből. Tekintetem kitartóan a járda díszburkolatát pásztázta, ám amikor felpillantottam, hirtelen nem akartam hinni a szememnek. Nem sokkal előttünk egy kusza, ezüstös hajkoronára lettem figyelmes. Szerettem volna utolérni a férfit, hogy a szemébe nézhessek, hogy láthassam az arcát. Akartam tudni, hogy ő volt-e az, de ekkor Nareq megállt mellettem. Csalódottan vettem tudomásul, hogy megérkeztünk a buszmegállóba.(...)
Ez csak a történet eleje! Érdekel a teljes történet?
Válts te is VIP tagságit, és lépj be vele! Klikkelj ide!
A szavazáshoz VIP szükséges!

Átlag: 5.46 pont (28 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#7 cscsu50 2016. 06. 2. csütörtök 07:34
Ennek nem sok az értelme.
#6 vakon53 2016. 05. 26. csütörtök 15:01
Ellehetettolvasni.
#5 papi 2016. 05. 26. csütörtök 14:30
Nem nagy szám
#4 veteran 2016. 05. 26. csütörtök 08:12
Nem tetszett.
#3 listike 2016. 05. 26. csütörtök 07:16
Ennek nem sok értelmét látom.
#2 A57L 2016. 05. 26. csütörtök 05:06
Szép elbeszélés,kevés erotikával.
#1 Törté-Net 2016. 05. 26. csütörtök 00:00
Mi a véleményed a történetről?