A+ A-

Úgy gondolod?

Utoljára tíz évvel korábban találkoztunk, még az érettségi idején. Igaz, azután még többször szerveztünk osztálytalálkozót, Anita azonban egyikre sem jött el. A közösségi oldalakra sem regisztrált, így nem túlzás azt állítani, hogy köpni-nyelni nem tudtam a meglepetéstől, amikor felbukkant a tízéves érettségi találkozónkon, és egy pillanat alatt lerombolta a róla addig kialakított képet.
Anita eddig úgy élt az emlékezetemben, mint az osztály egyik legszürkébb egérkéje. Úgy emlékszem, nem volt különösebben jó tanuló, de leginkább az maradt meg bennem, hogy a négy évet gyakorlatilag ugyanabban a kopott, bő farmerban és abban a két-három kinyúlt, metálzenekarokat népszerűsítő pólóban járta végig. Nem ivott, nem cigizett, nem pasizott, és az iskolán kívüli összejöveteleinken sem jelent meg.
Szerencsére a kapcsolatok terén az élet soha sem volt hozzám mostoha, így önmagában nem szokásom hasra esni egy-egy csinosabb lány láttán. Természetesen megnézem őket, de nincsen arra késztetésem, hogy mindenáron megismerkedjem velük, és megpróbáljam az összeset az ágyamba csalogatni, önbizalom-erősítéssel ötvözött szexuális kielégülést keresve.
Már javában a vacsoránál tartottunk az érettségi találkozón, amikor Anita feltűnt az asztalunknál.
- Sziasztok, bocs a késésért, de a párom csak nemrég ért haza. És hát valakinek a gyerkőcökre is kell vigyáznia...
Felpillantottam a tányéromból, és hirtelen megállt a kanál a kezemben. Egy barackszínű miniruhába öltözött csodát láttam. Hibátlan alak, kellemesen domborodó formák, hosszú, világosbarna haj.
- Anita, te vagy az? - Tibi is csak ennyit tudott kinyögni, pedig már a gimnáziumban is ő volt az ügyeletes szívtipró.
- Én hát, most mit bámultok? - vetette oda könnyedén, és lehuppant az egyik székre.
- Megváltoztál...
- Úgy gondolod? - nézett rá kacéran, és nem törődve azzal, hogy még többen nem fejeztük be az étkezést, rágyújtott egy vékony cigarettára.
Tekintettel arra, hogy a közvetlen közelemben talált helyet, így akaratlanul is minden szót hallottam, amikor a lányok kifaggatták egymást. Így tudtam meg, hogy Anita hat éve ment férjhez, nem sokkal később pedig megszületett a kisfia. Két évvel később azonban elvált, jelenleg pedig már egy másik férfival él együtt, akitől van már egy másfél éves kislánya is.
Miután vészesen közeledett egy fontos pályázat beadási határideje, kilenc óra tájban elköszöntem a többiektől, mert még mindenképpen vissza kellett mennem az irodába.
- Merre dolgozol? - kérdezte ekkor Anita.
- Óbudán, majdnem a Flórián térnél.
- Akkor elviszlek, kocsival vagyok. Gondolom, te nem... - mutatott az előttem lévő üres söröskorsóra. - Szentendrén lakunk, éppen útba esik. Úgyis indulni készültem, hátha a párom már nem bírja a kiképzést...
Természetesen nem ellenkeztem, már csak azért sem, mert így legalább nem kell áttaxiznom vagy átvillamosoznom a városon.
Már az Árpád-hídon jártunk, és közömbös témákról beszélgettünk, amikor Anita hirtelen megkérdezte:
- Te, figyelj már, gondolom van a munkahelyeden net!
- Persze hogy van!
- Nagy gáz lenne, ha két percre beugranék? Szarakszik otthon a nyomtatónk, és ki kellene nyomtatnom egy adatlapot.
- Persze, gyere nyugodtan! Ez a legkevesebb a fuvarért!
Laci, az irodaház éjszakai recepciósa meglepetten nézett rám:
- Na mi van, pajtás, nem tudsz aludni?
- Tudnék én, hidd el. De holnap délig le kell adnunk egy pályázatot, és nem tudom másra bízni. A hölgy pedig csak kinyomtat néhány oldalt, aztán már megy is tovább. Mondjam a nevét?
- Áááá, hagyd a francba, nincs kedvem írogatni. Persze, kinyomtat valamit... Nagy forma vagy te, Gyurikám!
- Baszki, hát te teljesen hülye vagy! - szóltam rá, és vigyorogva nyomtam meg a lift hívógombját. - Hát ez tényleg nem normális! - jelentettem ki már a felvonóban, leginkább csak azért, hogy mondjak valamit.
- Úgy gondolod? - Anita aznap este más másodszor tette fel ugyanazt a kérdést.
- Miért, szerinted nem? - kérdeztem széles mosollyal az arcomon.
- Azt én nem tudhatom... - búgta a lány, és egy leheletnyi puszit adott a nyakamra. A forró ajkaktól aztán olyan borzongás futott végig a gerincemen, hogy önkéntelenül is összerázkódtam. - Úgy látom, már meg is jöttünk! - közölte lazán, amikor látta, hogy kinyílik a lift ajtaja.
- Meg... - bólintottam értelmesen, és a belépőkártyát az érzékelőhöz érintettem. Az egész emeleten nem volt rajtunk kívül senki. Az irodába belépvén már nyúltam volna a villanykapcsoló felé, amikor Anita belökte az ajtót és hátulról megérintette a vállamat.
- Na mi van, csak nem félsz a sötétben? - suttogta a fülembe, és miközben hozzám simult, a földre dobta a kistáskáját és finoman harapdálni kezdte a fülcimpámat
- Te most mit csinálsz? - tettem fel földre gyökerezett lábakkal a végtelenül frappáns kérdést.
(...)
Ez csak a történet eleje! Érdekel a teljes történet?
Válts te is VIP tagságit, és lépj be vele! Klikkelj ide!
A szavazáshoz VIP szükséges!

Átlag: 8.04 pont (24 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#3 A57L 2014. 10. 24. péntek 07:14
Nem lett rossz.
#2 papi 2014. 04. 18. péntek 04:53
Egész jó
#1 Törté-Net 2011. 07. 29. péntek 00:00
Mi a véleményed a történetről?