Myokina (-yuri)

Myokina.

Mit mondhatnék róla? Akár a szélvész, a zivatar, a harag és a nyíló virágok keveréke. Képzeljetek el egy üveglombikot, tegyétek bele ezeket a dolgokat, rázzátok össze és hoppá! Megvan egy arrogáns, beképzelt, fennhéjázó és meseszép lány.

Bámultunk, nem csak az osztályban, de az egész iskolában. Figyeltük a farmer miniszoknyás, fehér inges, sudár alakját, a hosszú gesztenyebarna haját és a hatalmas kék szemeit. Nagyon kék, mintha festették volna, ezer kékből kikeverve, csak neki.

Az új lány minden tekintetet magához vonzott az enyémet is.

Éreztem féltékenységet, de már megszoktam. Csak egy semmitmondó szürkeséghalmaz vagyok, eggyel több vagy kevesebb, mit sem számítok.

Nem úgy, mint Myokina. A szép ovális arcával és a söprű szempilláival azonnal királynővé vált, körül zsongták az osztálytársaim, legfőképp a fiúk.

Norana húzta a száját, mert eddig ő volt az ügyeletes szépség, és lám egyszer minden királyság véget ér, letaszították a trónról.

Eltelt egy hónap is, amire Myokina méltóztatott velem két percet beszélni. A többi lány félkörívben közre fogta az udvaron, amikor elém lépett a szünetben.

– Micsoda helyes kis kardigánod van! – csippentette meg a kötött felsőmet.

– A nagymamádtól vetted kölcsön? – kérdezte egyre vörösödve, és a szája elé téve a kezét, mert félt, hogy kirobban belőle a gúnyos nevetés még a válaszom előtt. Vigyázott, hogy biztosan meg tudjon alázni.

– Hát... elaludtam és ez akadt a kezembe elsőre. – lódítottam.

– Siettem nehogy elkéssem. – folytattam szemlesütve, miközben végigsiklott a tekintetem a rozsdabarna, szöszös szörnyűségen.

Mindenki tudta, hogy hazudok. Ha esett az eső az áprilisi hűvösben azt vettem fel mindig, mivel nem volt másom.

Az volt a világ vége, a pillanat, amikor elkezdett nevetni mindenki. A fülemre tapasztottam a kezem, és becsuktam a szemem, hogy ne lássam a gúnyos arcokat, ne halljam a hangot, ami belemart a szívembe.

Sírtam.

Bezárkóztam a mosdóba és csak zokogtam. Majdnem fellöktem mindenkit odafelé, se nem láttam, se nem hallottam, csak egyedül akartam lenni. Nyomorultnak éreztem magam, egy szerencsétlennek. Bárki más tette volna velem a dolgot nem bántott volna annyira, de éppen ő!

Rá gondoltam alvás előtt, reggel fogmosás közben, iskolába felé menet, és hazafelé, az ő alakján pihent a szemem szünetekben és órán, ha felé sandítottam.