A Kán 3. rész

Lüktet a szemem. Érzek magamban minden kis eret, ahogy a zúzódott csontok körül feszengenek, akár valami túlhúzott halászháló. Csak a gondolataim nincsenek meg, sötétség ül bent is, kint is.
Aludni akarok.
Azt hiszem.

Aztán lassan a zúgás abbamarad, és összevissza karistolt emlék-szellemek kezdik kergetni egymást körülöttem. Képek arcokról, tompán nyögő emlékeket húzva maguk után. Először egy kopaszt látok, azt mondja "Dúgjál Kottye! ". Aztán gunyoros fanyalgással a kezembe nyom egy sárga kis könyvecskét, "ennek hasznát veszed". Másik férfi arc, szakállas; savanyú izzadtságszag, túl édes parfümmel keveredve, azt mondja "Ezért kellesz te. " Átfut a megdöbbenés kicsit megkésve, fordít egyet a gyomromon. Aztán lovakat látok, valami mély hang a hátam mögött szól, "meg kell tanulni lovat lovagolni. "
Valami megmelegszik belül, ez eddig a legjobb érzés. Lányillattal telik meg az orrom, mellettem áll valaki, érzem a kezét az enyémben. Oldalra akarok nézni, rá, de a fejemet nyomja a hideg kő, amin fekszem, nem tudom elfordítani.
Nyögve áthemperedek, csak azért is, a vállam iszonyúan fáj, tépi le saját magát a helyéről. Még mindig itt áll, ráteszi a kezét, már csak sajog. Köszönöm. Látom az arcodat, közel van. Szia. A vérrel ne törődj.

A látványomtól megijed a mosoly a szája szélén, elbújik a szeme mögé, várja, hogy mondjak valami vicceset. Vajon meg szabad csókolni? Nem tudok hozzá közel hajolni, a fejem érzem, csúszik a hideg kövön.
"Egész ügyes voltál ma, kis kozák. " – csicsergi, színpadiasan felhúzva fitos orrocskáját. – "Ma csak tizennégyszer pottyantál le. "
Villámgyors puszit kapok, puhát érzek az arcomon, és valami meleg csíkot, ahogy folyik le rajta a számhoz. Esik? Az ablakból látom, a zivatar-függöny pocsolyákat dagaszt az ügetőn, ő azzal a hogyishívják lovásszal suttog. Csalódottság és féltékenység keveréke nyilall a vállamba. Fáj. Csak áltattam magam. Végül is én, olyanhoz, mint ő...
"Csönd! " – torkol le, betapasztja a számat, nem az ujjával. Milyen finom a bőre, elbódít, körbeölel az illata mindenütt, puha és meleg az ajka, a sóhajtásait ízként érzem. Kár, hogy ezen a hideg, kemény kövön kell feküdnie,
"Ne haragudj" – kérek elnézést érte.
"Miért? " – kérdez bele a nyakamba, milyen finom.
"Miért tettél úgy, mintha jó lenne? " – Ugye nem te is csak azért, mert azt mondták.
Mérgesen ég a szeme, fölpattan és belém rúg. Oroszul ordít: