A+ A-

A Kán 3. rész

Lüktet a szemem. Érzek magamban minden kis eret, ahogy a zúzódott csontok körül feszengenek, akár valami túlhúzott halászháló. Csak a gondolataim nincsenek meg, sötétség ül bent is, kint is.
Aludni akarok.
Azt hiszem.
Aztán lassan a zúgás abbamarad, és összevissza karistolt emlék-szellemek kezdik kergetni egymást körülöttem. Képek arcokról, tompán nyögő emlékeket húzva maguk után. Először egy kopaszt látok, azt mondja "Dúgjál Kottye!". Aztán gunyoros fanyalgással a kezembe nyom egy sárga kis könyvecskét, "ennek hasznát veszed". Másik férfi arc, szakállas; savanyú izzadtságszag, túl édes parfümmel keveredve, azt mondja "Ezért kellesz te." Átfut a megdöbbenés kicsit megkésve, fordít egyet a gyomromon. Aztán lovakat látok, valami mély hang a hátam mögött szól, "meg kell tanulni lovat lovagolni."
Valami megmelegszik belül, ez eddig a legjobb érzés. Lányillattal telik meg az orrom, mellettem áll valaki, érzem a kezét az enyémben. Oldalra akarok nézni, rá, de a fejemet nyomja a hideg kő, amin fekszem, nem tudom elfordítani.
Nyögve áthemperedek, csak azért is, a vállam iszonyúan fáj, tépi le saját magát a helyéről. Még mindig itt áll, ráteszi a kezét, már csak sajog. Köszönöm. Látom az arcodat, közel van. Szia. A vérrel ne törődj.
A látványomtól megijed a mosoly a szája szélén, elbújik a szeme mögé, várja, hogy mondjak valami vicceset. Vajon meg szabad csókolni? Nem tudok hozzá közel hajolni, a fejem érzem, csúszik a hideg kövön.
"Egész ügyes voltál ma, kis kozák." - csicsergi, színpadiasan felhúzva fitos orrocskáját. - "Ma csak tizennégyszer pottyantál le."
Villámgyors puszit kapok, puhát érzek az arcomon, és valami meleg csíkot, ahogy folyik le rajta a számhoz. Esik? Az ablakból látom, a zivatar-függöny pocsolyákat dagaszt az ügetőn, ő azzal a hogyishívják lovásszal suttog. Csalódottság és féltékenység keveréke nyilall a vállamba. Fáj. Csak áltattam magam. Végül is én, olyanhoz, mint ő...
"Csönd!" - torkol le, betapasztja a számat, nem az ujjával. Milyen finom a bőre, elbódít, körbeölel az illata mindenütt, puha és meleg az ajka, a sóhajtásait ízként érzem. Kár, hogy ezen a hideg, kemény kövön kell feküdnie,
"Ne haragudj" - kérek elnézést érte.
"Miért?" - kérdez bele a nyakamba, milyen finom.
"Miért tettél úgy, mintha jó lenne?" - Ugye nem te is csak azért, mert azt mondták.
Mérgesen ég a szeme, fölpattan és belém rúg. Oroszul ordít:
- Budjes gavaritj! Zádjéjes, ty kuvsjn! - újabb rúgás, most már nem látom magam előtt őt, csak egy bakancsos lábat látok. - Budjes gavaritj!
Csattog az arcom, az ütések hangjára emlékszem, arra is csak egy darabig, aztán elfogy a külvilág és csak a hideg marad a helyén.
Udvari séta. Ennél legfeljebb az ebéd a nagyobb büntetés. A mínusz húsz fokban az embernek az arcára fagy, milyen napja volt addig, ezeket olvasgatjuk egymásról. A rabok jó része nagyobb volt nálam, formátlanná izmosodott alakok, túl egyszerű, vagy éppen túl bonyolult lélekkel. Hogy ne fagyjanak álmosra, jobb elfoglaltság híján egymást verik. Ha valaki elesik, a pajtások körbeállják, rugdossák pár percet, nehogy odadermedjen. Én, mivel az őrökön kívül mindenkinek tabu voltam, inkább futottam, vagy ha az nem ment kapkodva bicegtem.
Mikola.
Így hívják. Mikola Nemtudomki. Alig egy napot töltöttem Kijevben, várva és félve az apámmal való találkozást, mikor előadták mi is lesz a nemes feladatom.
- Testvériség érdeke, - fordította Vorone egy szakállas fickó krákogásokkal szaggatott mondatait. - hogy az oroszokkal barátság legyen. Volt közös üzlet, nem sikerült, most Nagyorosz fia börtönben. És Nagy Kán, mutat testvér példa. Kozák hagyományos. Saját fiát is börtönbe enged. Amíg Nagyorosz fia, Mikola ki nem jön, te is bemész. Te leszel pecsét barátságra. Ezért kellesz te.
A szakállas állítólag apám közvetlen titkára volt. Az öreg keveseket enged a közelébe, valóságos kultusz lengi őt körül, akárki beszélt róla, mindig lesütötte a szemét.
Vorone még a kezembe nyomott egy kis, borító nélküli, sárgára vénült könyvecskét, 'Tanuljunk könnyen gyorsan oroszul', aztán faképnél hagyott. Alattam lepusztult szobák váltották egymást, hideg vagonok, fekete ablakos kisbuszok, végül ki tudja melyik részén a másvilágnak, egy betonvárban kötöttem ki. A túlzott önsajnálatot megelőzendő, ájulástól ájulásig vertek, mint később megtudtam vallatás gyanánt, papára sokan kíváncsiak. Aztán orvosi javaslatra lecsökkentették a "budjes gavaritj" (beszélni fogsz) foglalkozások számát havi egyre, végül úgy fél éve már teljesen abbamaradtak. Ezért kellesz te.
Sok idő telt el - csodálkozva tapasztaltam a külső, belső érést, elsajátítottam az orosz nyelvet, sokan dicsérték, hogy undorító kiejtéssel - míg az egyik egyforma színű napon különös vendégem érkezett. Egyenesen a fegyházigazgató irodájába vezettek, ott egy sötét bőrkabátos, magas alak várt rám, nekem háttal, az íróasztal papírjait sodorgatva.(...)
Ez csak a történet eleje! Érdekel a teljes történet?
Válts te is VIP tagságit, és lépj be vele! Klikkelj ide!
A szavazáshoz VIP szükséges!

Átlag: 2.82 pont (11 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#7 vakon53 2016. 03. 23. szerda 15:53
HOlvan a folytatás?!
#6 A57L 2014. 05. 11. vasárnap 08:20
Hát erről ennyit.
#5 papi 2013. 12. 12. csütörtök 07:50
Nem rossz
#4 Anonymus 2009. 12. 27. vasárnap 14:54
nem rossz csak nem tom mit keres itt...
#3 City of Troy 2009. 12. 24. csütörtök 15:10
hát ez elég zavaros
#2 simon 2009. 12. 24. csütörtök 06:44
van folytatás?
#1 Törté-Net 2009. 12. 24. csütörtök 00:00
Mi a véleményed a történetről?