A+ A-

Álom volt csupán

23 éves lány vagyok... s még sosem voltam szerelmes. Nem arra a lanyha lelki vonzalomra gondolok, amit egy erősebb testi sikeresen elfed, hanem a mindent megmozgató, lábremegtetős, nemtudokélninélküled-típusú, tényleg örökké tartó fajtára. Ami talán nem is létezik. "Az örök szerelem olyan, mint a szellem a kastélyban. Mindenki beszél róla, de még senki sem látta." Isten (és a családi gének) feltűnően jó külsővel áldottak (?) meg, ésszel és ambíciókkal tetézve. Mindez egy sikeres élet alapja lehetne, nálam viszont a filozofikus hajlam inkább tépelődő bizonytalansággá változtatta a magabiztosságot. Nem találtam megfelelő párt, akivel egyeztünk volna: elvekben, értékekben... szerelemben. S mint egy ördögi kör, mindinkább magamba fordultam, álmodoztam. 20 évesen még nem csókolt meg senki. Nem mintha nem próbálták volna, csak... én az "igazira" vártam.
A családommal mindig remek volt a kapcsolatom, igazi mintagyerek, jó tanuló, csinoska, okoska vagyok, akivel lehet villogni a munkahelyen. Csak egy öcsém van, nagyon szeretem, de koránál fogva sem lehet bizalmasom. Unokabátyám, aki velem egyidős, viszont igazán megfelelő támaszom volt a tinédzserkor során. Mindent meg tudtunk beszélni, bár életvitelünk nem is lehetett volna különbözőbb: ő a bulizós (bár jószívű és okos) nagymenő, én a tanulós, olvasós komoly lány. De vele, miután szinte együtt nőttünk fel, igazán önmagam lehettem. Felbecsülhetetlen értékű kapcsolat volt.
Aztán pár éve elköltöztek a városunkból, nagybátyám külföldi munkát kapott, vitte családját is. Sokáig nem láttuk egymást. András (így hívják) közben felnőtt, megkomolyodott... és eltávolodott tőlem. A mindennapos kapcsolat hiánya megtette a hatását. No meg az új környezet, barátok is. Csak mikor már egyetemisták lettünk, akkor keresett meg újra. Ő Németországban ugyanúgy az orvosi kart végezte, mint én, így amikor külföldi tanulmányutat pályáztam - és nyertem meg, nem volt kétséges a helyválasztás.
Kapcsolatunk az eltelt évek ellenére ismét a régi meghittséggel éledt fel; ugyanazokat a küzdelmeket éltük át, barátságunk erősebb volt, mint valaha. Bemutatott a barátainak, segített beilleszkedni, eligazodni a mindennapokban.
Majd jött a hír: meghalt nagyapánk. Nem utazhattunk haza, hát egymást vigasztaltuk. Sírtunk. Átölelt, kezét a hátamra helyezve. Láttam a szemében az önzetlen szeretetet, hogy öntudatlan ez a mozdulat, de a bennem évek óta halmozódó feszültséget, amit csak az elhatározás tartott kordában, pattintotta ki. Annyira vágytam a gyengédségére, a csókjára, hogy szinte ordítottam fájdalmamban... majd kétségbeesésemben. Bennsőmig hatolt a vágy, de nem engedhettem neki, hisz az unokatestvérem! Tehetetlenségemben elrohantam.
Aztán múltak a napok, kapcsolatunk ismét visszazökkent a régi kerékvágásba, gyászunk is halványult, múltbéli elszaladásomat szerencsére nagyapánk miatti fájdalmamnak tudta be, így - az évek alatt jól elsajátított technikáimmal - sikerült lepleznem a minden érintése nyomán bennem kialakuló vágyat. Lelkem viszont kettősségben lázongott: undorodtam magamtól, hisz az unokatestvéremre vágytam, mindeközben az ő képével a lelkemben aludtam el minden este. Tökéletes volt számomra, hisz a bizalom olyan mély fokát éltük meg, amire ember csak vágyhat. De az unokatestvérem, a rokonom! Ez vérfertőzés! Próbáltam magam igazolni: régi korok, uralkodócsaládok... vajmi keveset használt. A kedvem egyre rosszabb lett, a vágyam pedig egyre erősebb.
Teltek a hónapok, lassan közeledett hazautazásom ideje. András és barátai búcsúestet szerveztek számomra, tánccal, zenészekkel, rengeteg étellel és még annál is több alkohollal. András sokat ivott, és igen jól bírta, én viszont szinte sosem fogyasztottam szeszt... na nem elvi okokból, inkább csak mert nem szerettem az ízét. De ezen az estén muszáj volt, ha csak egy csöppöt is.
A buli rendben lezajlott, elbúcsúztam mindenkitől, bár erre ők nem hiszem, hogy emlékeznek:) Hogy ne egyedül menjek haza, András felajánlotta, hogy hazakísér. Hajthatatlan volt, bár ő sokkal-sokkal többet ivott, mint én. Nálam csak felhőtlen jókedvben nyilvánult meg a dolog, de ő tényleg részeg volt. Igaz, koordináltan, de azt hiszem, csak az "edzettség" miatt. Jót is mulattam azon, hogy még ő kísér engem.
Egymásba karolva haladtunk végig az éjjeli főutcán a lakásomig. Némán hallgattuk a pirkadat zajait.
Otthon készültünk elválni, megölelt. Megremegtem. Karját szelíden nyakam köré fonta, s arcon csókolt, miközben a szívem oly hevesen kezdett verni, hogy csodálkoztam, miért nem hallja, miért nem csókol meg és kap a karjába. Ellenérzéseimet a véremben keringő alkohol teljesen kioltotta. Búcsúként a szemembe nézett... és meglátta a vágyat. Megijedtem, megdermedt. Majd csak annyit kérdezett: "tényleg ezt akarod?" Nem válaszoltam, nem
(...)
Ez csak a történet eleje! Érdekel a teljes történet?
Válts te is VIP tagságit, és lépj be vele! Klikkelj ide!
A szavazáshoz VIP szükséges!

Átlag: 4 pont (13 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#5 vakon53 2016. 03. 23. szerda 16:09
Netörődjélvele jóez!
#4 A57L 2014. 06. 1. vasárnap 07:20
Azért nem lett nagyon rossz.
#3 genius33 2012. 09. 11. kedd 06:16
Nem valami jó sajna,kicsit dolgozz még rajta.
#2 v-ir-a 2009. 12. 11. péntek 21:29
ne hari ,de ez így egy szar....
#1 Törté-Net 2009. 12. 11. péntek 00:00
Mi a véleményed a történetről?