Kis nyári pihenés

Hamarabb vettem észre, mint ő engem. Leslattyogott a konyhába és a hűtőből narancslevet vett elő. Következő mozdulata az volt, hogy poháralátét után nyúlt. Csak ezután töltötte ki az italt és helyezte vissza az üveget a hűtőbe, előtte gondosan visszacsavarva a kupakját. A hideg kirázott ettől a pedantériától.
Balázs pontosan úgy nézett ki, ahogyan szerintem egy férfinak már túlzás kinéznie. Bőre bronzbarna volt a sok szolitól, izmos alakján csak egy vakítóan fehér kaprinadrágot viselt, hozzá bőrsarut, karján egy bőrláncon fa golyóbisokkat – istenem, segíts, ha pénzt adtál neki, ízlést miért nem? – és mindehhez négyezer karátos mosolyt. Jó, tudom, olyan nincsen, de mégis. Hófehér mosolya vakított, de ezt a jelzőt már ellőttem a nadrágjánál, azt hiszem. Jóképű volt, udvarias, és bosszantóan "magára igényes". Felpillantott, észrevett. A konyha feletti korláton könyököltem. Kedvesen rám mosolygott. Ez a fiú örökké kedves volt.

– Szia! Nem is tudtam, hogy már megérkeztél! Jól utaztál? – indult el felém könnyed, sportos léptekkel.
– Lemondtam egy tárgyalást, így hamarabb ideértem. Azt hittem kicsit egyedül leszek. – céloztam finoman. Hülyeség volt, nem volt ennyire finomra hangolva. Valószínűleg be sem fogta az adást. – Elfoglaltam a szobámat, ha nem baj.
– Dehogyis! Örülök, hogy van itt valaki, kicsit unalmas a mai délután. Van valami terved, elvihetlek valahová? – mosolygott rám. Erre a mosolyra egyes női magazinokban kuponokat osztogatnának.
– Nem, köszi, egy kicsit pihenni szeretnék. Már kipróbáltam a szaunát, nagyon kellemes volt.
– Örülök neki! Meleg van kint, esetleg ha gondolod, fent a nagy nappaliban nézhetünk valamilyen filmet.
Igyekeztem kimenekíteni magam.
– El kell olvasnom még pár jegyzetet...
– Ugyan! – vette elő kisfiús mosolyát, ezzel még engem is – szégyen ide vagy oda – lebilincselve.
– Belehalok az unalomba, ha az elkövetkező pár órában is egyedül kell lennem. Gyere, választhatsz filmet! Vagy tudod mit? – kérdezte, elterelve a figyelmemet. A következő pillanatban már felkapott, széles vállaira emelt és az emeleti szoba felé tartott velem.
– Balázs, ne hülyülj már meg! – visítoztam. – Engedj le, elejtesz!
Erre ugyan kevés esély volt, pompás izmaival tökéletesen meg tudott tartani. Lecsapott a kanapéra.
– Te nem vagy normális! – röhögtem még mindig.
– Nem gondolod komolyan, hogy hagylak jegyzeteket böngészni? Húzódj arrébb!