Nyári kaland

A nyári ház tornáca már este kilenc után is kellemesen lehűlt, a levegőben frissen vágott fű illata érződött. A tó felől érkező szellő időnként meg-meglibbentette a könnyű, vékony függönyt, amit Kata két hete akasztott fel, mert „ilyenkor az embernek kell egy kis romantika, nem? ”. Márton csak mosolygott rá akkor, de titokban élvezte, ahogy a fény átszűrődik rajta, és foltos árnyékokat vet a deszkapadlóra.
Mindketten a fonott karosszékekben ültek, Kata lábujjai időnként végigsimítottak Márton vádliján – szinte észrevétlenül, de mindketten tudták, mit jelent ez a mozdulat tizenöt év után. Már nem kellett nagy gesztus; elég volt egy pillantás, egy ujjbeggyel írt kör a kézfejen, vagy éppen az, ahogy Kata most a borospoharat az ajkához emelte, és lassan kortyolt, közben a tekintete a távolban fürkészett valamit.
A szomszéd lányt Zsófinak hívták. Huszonhárom éves volt, hosszú, mézszínű haja szinte mindig laza kontyban ült a tarkóján, de a szél mindig kiszabadított néhány tincset, amit aztán ujjaival visszagyűrt. A faluban mindenki tudta róla, hogy a nyári gyakorlat miatt van itt, valami tájépítészeti felmérésen dolgozik a tó körül. Mezítláb vagy vékony bőrszandálban járt, szoknyái mindig kicsit rövidebbek voltak, mint amit a helybeliek megszoktak, de senki sem szólt érte. Volt benne egyfajta természetes lazaság – nem feltűnősködött, mégis mindenki odanézett, amikor elment.
Az első találkozás csak egy köszönés volt a kerítésnél.
A második már egy rövid beszélgetés a postaládánál: Zsófi hozott egy kosár málnát „a nagymamától, de nem bírom mind megenni”. Kata elvette, megköszönte, és közben észrevette, hogy a lány ujjbegyei lilásak a málnától, és hogy milyen hosszúak a szempillái, amikor lesüti a tekintetét.
A harmadik találkozás már nem volt véletlen.
Egy csütörtök este Zsófi átsétált hozzájuk egy üveg házi szilvapálinkával. „A nagypapa főzte, állítólag negyven fok fölött van, de én nem bírom a felét se. ” Kata nevetett, behívta, Márton pedig már a tornác lépcsőjén ült, pólóban, mezítláb, a gitár a térdén pihent, pedig már évek óta nem játszott komolyan.
Leültek a nappaliban. A lámpa narancssárga fénye meleg volt, a kanapé bőrét már lágyra koptatta az idő. Zsófi a földre ült, szőnyegre, háttal a kanapénak, a lábát keresztbe tette, a szoknya anyaga halkan suhogott. Kata észrevette, hogy nincs rajta melltartó – a vékony pamut felső alatt kirajzolódott a mellbimbók formája, amikor a lány mélyebben lélegzett.