A+ A-

Durdanhamenam satori

"A régi színház továbbszövi akkordjait, és szétosztja idilljeit: Színpad utcák. "
Ez az idézet jutott eszembe, mikor átléptem a nagyszerű épület küszöbét. Nem is nevezném épületnek - minthogy ezt a szót többnyire akkor használjuk, ha jelentéktelen, ember alkotta építményekről beszélünk. Mondjuk: "Az a szürke, vakolt épület attól a vörös téglás épülettől jobbra. "
Csakhogy ezt a csodát itt nem ember építette. Az ki van zárva. Ahhoz ez itt túl pompás, grandiózus, szemet káprázató: egyszóval túlságosan fenséges.
A Durdanhamenam színház. Egy egész szigetet elfoglal ezen a hatalmas folyón, vad hullámok és sarjerdők ölelik körbe.
Még sosem láttam itt előadást. Tulajdonképpen magát e helyet is kerültem a városba költözésem óta, ahogyan gyerekkoromban bizonyos omladozó épületeket, melyek mélyén fekete, ijesztő árnyékok sötétlettek. Mindig is voltak félelmeim, amelyekre racionális magyarázatot nemhogy nem találtam, de tulajdonképpen nem is kerestem.
Az igazság az, hogy sosem léptem volna be a Durdanhamenam idegen szépségű csarnokába, ha a feleségem nem vonszol magával. Arabell huszonnyolc esztendős, az én szememben ellenállhatatlanul vonzó nő: karcsú alak, hosszú barna haj s még barnább, meleg szemek, melyekből sugárzik az érzékiség. Ezen kívül szerfölött intelligens, és rajong a művészetekért - természetes tehát, hogy amint ideérkeztünk, győzködni kezdett, hogy látogassunk el a Durdanhamenamba. Különböző egyéb elfoglaltságaimra hivatkozva mindezidáig sikeresen halogattam vágya teljesítését, de ez természetesen nem mehetett a végtelenségig. A mai estén már nem kívánságot, de néma parancsot olvastam ki azokból az észbontóan gyönyörű szemekből. Felvettem hát a legjobb öltönyömet, s míg ő kikészítette magát, kiültem az erkélyre, dohányoztam s figyeltem a fényárban úszó, hatalmas várost. A folyó felől meleg szellő fújdogált, valami túlérett, sötét illatot sodorva magával. A hold kövéren úszott odafönn, az ég baljós, violaszín háttere előtt. Nyugtalanságot éreztem, ugyanakkor valami kellemes érzés is bizsergette szívem. Olyannyira belemerültem a saját világomba, hogy megugrottam, amikor Arabell vállamra tette a kezét, és mély, dallamos hangján megszólalt:
- Indulhatunk.
És most itt vagyok, szorosan fogva kedvesem kezét, s nyakamban megfeszülnek az inak, ahogyan meregetem a szemem a mennyezet felé. Festményeket látok odafönn, a világ legcsodálatosabb freskóit és portréit, melyek mintha táncolnának a gondosan kimért félhomályban. A falakon díszes lámpák és csillárok szórják a tompa fényt - milliónyi gyertya lobogása egy elzárt szobában. Olyan érzésem támad, nem is színházban vagyok, hanem egy katedrálisban, melynek mérete mesze meghaladja a Notre Dame - ét vagy éppen a kölni dómét. Szentképek, padok, oltár azonban sehol - csupán körbefutó, emeletmagas erkélyek, karzatok, középen pedig lélegzetelállítóan kivitelezett, többszintes színpad. Első benyomásom, hogy egy babilóniai Zikkuratot másol, a szinteket lépcsők kötik össze, a méretei lenyűgözők, s megejtő a szimmetriája. Tekintetem aztán ismét a színház egésze köti le: ez a hatalmas, klasszikus és valahogy mégis absztrakt architektúra, melyben oly parányinak érzem magam. Arra gondolok, kívülről korántsem tűnt ilyen óriásinak. Mi lehet a titok? Nyilván tervezőjének zsenialitása, aki úgy szabta meg a tér elosztását, a vonalak formáját és arányait, hogy becsapja az emberi szemet.
Kövülten állok, s mielőtt még mozdulhatnék, elkerekedik a szemem, s zavartan pislogok Arabellre, aki rám se hederít, elragadtatott tekintetével ő is a színpadot méregeti. Zavarom oka, hogy hirtelenjében nem emlékszem, hogyan is nézett ki a Durdanhamenam kívülről. Bárhogy erőltetem is az agyam, hogy emlékeimbe idézzem, nem sikerül. A folyó megvan, és a sziget is, amin a színház áll... fel tudom idézni az ifjú, éjszakai lámpák fényétől méregzöld sarjerdőt és az Érintések Hídját, melyen átkeltünk... de magáról az épületről semmi nem villan be. Pedig, a fenébe is, évek óta élünk itt, és ha be nem is tettem soha a lábam, kívülről láttam jó párszor
(Láttad? Én nem emlékszem hogy valaha is láttad volna)
Lehunyom a szemem, de csupán feketeséget látok, s retinámon halványuló, parázsló fénypontokat... az emlék elveszett. Megszédülök, mire újból kinyitom a szemem. Arabellt látom, amint titokzatosan mosolyog, és megszorítja a kezem. Fülemhez hajol, és halkan fülembe suttog:
- Minden rendben?
Tétován bólintok, majd visszamosolygok, amennyire tőlem telik.
- Menjünk. Hamarosan kezdődik az előadás.
De hisz nincs itt senki, akartam mondani. Ám Arabell kitalálhatta, mire gondolok.
- Van még egy kis időnk. Gyere.
Megindul előttem, a színház vörös bársonnyal díszített széksorai közt, ahol becslésem szerint több ezer ember talált volna ülőhelyet magának - most azonban üres volt az egész nézőtér.(...)
Ez csak a történet eleje! Érdekel a teljes történet?
Válts te is VIP tagságit, és lépj be vele! Klikkelj ide!
A szavazáshoz VIP szükséges!

Átlag: 2.88 pont (16 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#2 papi 2015. 12. 30. szerda 08:46
Egész jó.
#1 Törté-Net 2009. 08. 4. kedd 00:00
Mi a véleményed a történetről?