A+ A-

Élet

Örök némaságom, mozdulatlanságom foglyaként szemlélem a környezetemet. Egy élettelen, hideg kő vagyok. De ez senkit sem érdekel. Én nem érdeklek senkit. Egy háromlábú állványon fekszem, ki tudja mióta. A végtelen idő kezdetén kaptam a szörnyű áldást-átkot. Látok, hallok, tudok mindenről dolgokat, de meg nem élhetem ezeket. Látom a korokat felemelkedni s letűnni a semmiben. Látom az embereket egymással harcolni, egymást gyilkolják halomra. Látom a nőket és férfiakat önfeledten szeretkezni. Tanúja vagyok az élet csodájának, a születésnek, de látom a halált is. Látom a fénylő kék eget, az égig érő, havas hegycsúcsokat, a haragoszöld fenyveseket. Szemlélem a határtalan, gyilkos, s mégis oly szép sivatagokat, rajtuk átvonuló tevekaravánokat. Figyeltem a mérhetetlen, fenséges piramisokat, mikor még csak a földdel voltak egyenlők, s hangyányi emberkék rakták össze őket irdatlan kövekből. Látom a mértéktelen gazdagságot, és szegénységet. Látom a teremtést és a pusztítást.
Hallom a dalos pacsirta koncertjét, a tücskök és békák altató szerenádját. Hallom a kisgyermek első, gügyögő szavát. Látom bizonytalan apró lépteit, mit szülei s a Világ felé tesz. Hallom kétségbeesett sírását, mikor kicsiny lelkét oly mérhetetlen fájdalom gyötri. Látom az öreg emberek ráncszabdalta, ezernyi mesét mesélő arcát, szemüket, melyben az ősi bölcsesség már fáradtan csillog. Látom a könnycsepp szivárványszínét. Látom a tavaszba boruló Világot, a fakadásig érett gyümölcsöket a nyári Nap aranya alatt. A milliónyi színben pompázó ősz tékozló gazdagságát, a puha fehér takaróval borított Tél Világát. Látom az óriásokat és törpéket, boszorkányokat, kik seprűiknek nyargalnak az éj leple alatt, a játékos meseszép tündéket. A hatalmas, tohonya sárkányokat, az aranyhajú királylányt, és a fehér paripán érte érkező herceget. Látok mindent és mindenkit, de nem érint meg, hideg szemlélője vagyok mindennek csupán. Csak engem nem látnak meg, a kőbe zárt lelket. Sírni tudnék, ha volna szemem, s lenne könnyem hozzá. Pörögnék, forognék, míg a szédülettől földre nem rogynék, ha volna lábam. Csokorba szedném a mező virágait, ha lenne kezem. Részegülnék illatuktól, ha lenne orrom. Szomorúan szemlélem a köröttem repkedő csodás pillét, bájosan tetszeleg tükörképének, mit bennem lát. De nem engem csodál, csak magában gyönyörködik ő is. Látom a lányt is, ki szép, karcsú ujjával végigsimít jég testemen, de nem érzem érintését. Pedig úgy vágyom rá! Fáradt vagyok már. Hosszú volt az idő, s még hosszabb, mit itt kell eltöltsek. Meghal a lány is talán, s elpusztul a lepke is, idejük lejár, de nem tűnnek el nyomtalan. Mindkettő hátrahagyja lényének egy darabját, mi e Világot gazdagítja, gyermekét, lelkét, életét. Én pedig változatlan formában végeláthatatlan ideig senyvedek.
De egyszer mindenkin lehet segíteni! Csodákat látok nap mint nap, évről évre, világról világra. Így eljön az idő, mikor jótevőm-kínzóm megkönyörül rajtam, s ha csak rövid ideig is, de feloldja a varázst. Szikrázó fehér, csillagzápor vesz körül. Felmelegít, a csodák útjára terel. Ámulva érzem kristályaim átalakulását. Lüktető, vibráló feszültséggel töltődöm fel. Amit eddig, mint kívülálló láttam, az most megelevenedik bennem. Valóságban tudom, mit jelent láb és kéz, szem, száj, orr és fül. Elgémberedett tagjaimat óvatosan nyújtogatom. Hitetlenkedve nézem lábaimat, kezeimet, melyek simogatnak, igazán éreznek. Orromban valami hihetetlen illat tolakszik - ez hát a Világ illata. A földé, a levegőé, a tűzé, a vízé, az Életé. Lassan lépkedek el börtönömtől. Sosemérzett, selymes pázsit simul meztelen talpam alá. Apró kavicsok tűként böködnek, a virágok, bokrok barátként simítanak végig testemen, mely meleg és élettől duzzadó. Keskeny patak keresztezi utamat, leguggolok a partjára, s látom sosemlátott, de oly nagyon vágyott tükörképemet. Látom a lány arcát, mely eddig oly ismeretlen volt előttem, s most kölcsönkapott ajándékom szemlélem fékezhetetlen örömmel. Érzem a forró könnyeket, melyek vízesésként zuhannak le szememből, végig arcomon, belecsobbanva a vízbe. Hát ez a sírás. Az életöröm könnyei. Fel sem tudom talán fogni, mi történik most velem. Szivacsként iszom be környezetemet. Borzongok az ujjaimat cirógató pataktól, mikor beledugom kezem. Mennyire más így látnom az apró halacskákat, rákokat, buzgón igyekszik mindegyik valahová. A patak folyását követve fehértörzsű nyírfaligetbe jutok. A fák között megbújó szamócabokrok hívogatnak. Gyermeki örömmel nyúlok érett piros bogyóikhoz, érzéki az élvezet, ahogy szétárad ízük a számban.
Nem tudok betelni ezzel a csodával. Magamhoz ölelem a karcsú, fehér fák törzsét, átáramlik belém ősidők ereje, gyógyító hatásuk most engem érint. Könnyű lomjuk között rám süt a Nap ragyogó fénye, s én tovább melegszem tőle. Robbanásnyi az energiám, futva indulok az előttem magasodó hegyre felkapaszkodó keskeny kis ösvényen. Embermagas virágok, eddig ismeretlen illatukkal kábítanak, megtöbbszörözik erőmet.(...)
Ez csak a történet eleje! Érdekel a teljes történet?
Válts te is VIP tagságit, és lépj be vele! Klikkelj ide!
A szavazáshoz VIP szükséges!

Átlag: 6 pont (9 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#3 A57L 2015. 07. 14. kedd 04:17
Szép írás.
#2 genius33 2013. 02. 15. péntek 08:02
Egészen remek.
#1 Törté-Net 2006. 01. 3. kedd 00:00
Mi a véleményed a történetről?