Vörös és barna 1. rész

A mi falunkban mindig is szerettek jelentést keríteni annak, aminek másutt talán csak egyszerű véletlent mondtak volna. Egy szokatlan születésnek, egy baljós álomnak vagy egy elhalt öregasszony félmondatának nálunk súlya volt. A hír pedig errefelé gyorsabban járt, mint a reggeli busz: mire a templomban delet kondítottak, a kocsma előtti kispadon már az is a végét pletykálta a történetnek, aki az elejéről még egy árva szót sem hallott.

Azt beszélte az egész falu, hogy a mi családunkban is történt valami, ami nem mindennapi.

Tizennyolc évvel ezelőtt, január elsejéről másodikára virradó éjszakán, amikor az emberek még az új esztendőt köszöntötték, s a szomszéd portákról itt-ott áthallatszott a mulatozás utolsó zaja, megszületett az unokatestvérem, Melinda. A szülés éjfél után történt, az új év első napjának fagyos éjszakáján, amikor odakint csípős hideg ült a kertekre, s a háztetőkre vékony, csillogó dér telepedett.

A haja már akkor vörösesnek látszott. Ahogy nőtt, s a kislányból hajadon formálódott, úgy vált egyre feltűnőbbé: nem afféle szelíd, napfényben megcsillanó gesztenyeszín volt, hanem eleven, rikító rézvörös – olyan, mintha valaki buja parazsat rejtett volna a hajszálai közé, ami csak arra vár, hogy megperzseljen mindent.

Melindát a család hamarosan Melcsinek kezdte becézni. A faluban azonban nem sokáig maradt egyszerűen Melcsi. A haja miatt már kisgyerekkorában megjegyezték, az idősebb asszonyok pedig szaftosan összesúgtak a bolt előtt, a templomkertben, vagy amikor a piacra menet megálltak egy kis tereferére.

– Nézzétek csak azt a gyereket! – sutyorogta a kút mellett az öreg Bözsi. – Ilyen haja nem terem minden bokorban!
– Régi, forró vér az, lelkem – kontrázott rá a másik. – Meglátod, lesz még ennek a lánynak valami különös, veszedelmes dolga!

Hogy melyik pletykafészek kezdte, azt később már senki sem tudta volna megmondani. Az efféle falusi történeteknek errefelé nincs rendes gazdájuk. Valaki elejt egy szót, a másik hozzátesz egy pajzán gondolatot, a harmadik meg már esküszik rá, hogy mindezt a saját nagyanyjától hallotta. Mire pedig a történet végére érnek, a puszta hajszínből izzó családi legenda lesz.