Technikaórák extrákkal

Erikát nem az eszéért szerettük. Ezt az elején szögezzük le.
Tudom, illetlenség ilyet mondani, de Erikának sok esze nem volt. Miskolc egyik panelrengetegében éltünk, egy hosszú ház egyik végén én, a másikén ő. Ettől függetlenül egészen addig nem ismertük egymást, amíg sok bukdácsolás után a mi sulinkba nem került. Onnantól kezdve együtt mentünk az iskolába. Apám meg is jegyezte róla egyszer, ahogy elmentünk előtte a kapuban:
– Fiam, ha ennek a csajnak esze lenne, akkor mindent elérne.
Bevallom, nem teljesen értettem, miről beszél az öreg. Elkönyveltem figyelmen kívül hagyható atyai mondásnak.
Aki a mi iskolánkba került, arról ki lehetett mondani, hogy le lett írva a társadalom szemében. Bukottak, nevelőintézetisek, s néhányan, akik úgymond körzeti iskolaként kerültünk oda. Pocsék hely volt, mondjuk ki. Erika több helyen bukott, utolsó lehetőségként kapta, hogy ide jöhet. Persze álmai azok voltak. Fodrász akart lenni. Ennek örömére hetente más hajjal, havonta más hajszínnel állított be.
Az osztályba járt vagy tizenöt fiú, és nagyjából hat lány. Eléggé kicsi volt a felhozatal a női nem szempontjából. Életcélunk az volt – ó, boldog békeidők –, hogy legalább a blúzok alá be tudjunk lesni. Ez aránylag nem volt nagy ügy. Abban a régi időben még nem hordott minden lány melltartót. Sőt, némileg úgy éreztem, a csajok az osztályból sportot űznek abból, hogy minket húzzanak. Így már mindenkinek a melléről pontos fogalmaim voltak.
Erika ebben is vitte a pálmát. Szerette az ujjatlan, mélyen kivágott ruhákat, a rövid szoknyákat. Ha előrehajolt a padnál, a mellei majdnem kicsúsztak. Ha felállt, a szoknya felkúszott a combján. Biztos vagyok benne, hogy az osztályfőnökünk – vén kujon, szerintem több iskoláslány szüzességének vére szárad a farkán, mint amennyit én életemben láttam – nem véletlenül ültette az első padba. Hivatalosan az volt az indok, hogy ott talán jobban figyel. Láttam én, hogy tanár úr onnan, mellőle szeret magyarázni, és közben lefelé mered a kivágásába.
Én a csajtól jobbra sréhen ültem. A jegyeim abban a tanévben bizony romlottak, mert a tankönyv helyett mást figyeltem igen hevesen. A combját. Azt a vékony csíkot a szoknya alján, ahol sejtettük, hogy nincs alatta semmi komoly.