Vörös és barna 2. rész

Szombat délután a megszokott ritmusban telt. Én a könyvek fölé görnyedtem, a jegyzeteimet bújtam, hogy holnap biztonságban haza tudjak menni Tata öreg Opel Corsájával. Mert ez volt a rend: két-három hetente hazalátogattam a csendes faluba, kiszakadva a pesti panellakás fojtogató gőzköréből.

Melcsi közben a szobájában készült a szokásos pesti bulira. Már rájött arra, amit korábban talán nem akart beismerni: engem már nem tudott magával rángatni a kétes éjszakai kalandokba. Ők hárman mentek a két barátnőjével – a vörös hajú díva és a kísérete. Mielőtt elindultak volna, még próbáltam finoman a lelkére beszélni:

– Vigyázz magadra, Melcsi. Nemcsak a pénzed, de a tested is teljesen elfogy, mire a nagy büszke tanárnő lehetsz.

De ő nagy ívben leszarta a jó szót. Csak legyintett: pia, buli, majd hajnalban egy idegen palival a szokásos, részeg, megalázó baszás.

Én akkorra már összekészültem, és menekültem is lefelé a kocsival anyáékhoz, vissza a csendes faluba, ahol a legsúlyosabb dolog az volt, ha egy helyi férfiember rúgott be a kocsmában.

Mikor Melcsi elment, még benyitott a szobámba. Szinte semmi ruha volt rajta. A telt, petyhüdt hája kifordult a miniatűr ruhadarabból, a melle bimbóudvara szinte teljesen szabadon maradt, az alján pedig egy olyan foszlány lógott, amit még csak jóindulattal sem lehetett volna picsaszoknyának nevezni. Ott állt a falu büszkesége, a nagybetűs bálvány. Mondtam is magamban gúnyosan:

– Vigyázz magadra, Melcsi – mondtam hűvösen, mint mindig.
– Tudod, hogy vigyázok, Irénke! Ki merne egy vörös démonnal ujjat húzni? – szólt vissza a teljes elvakultságában, a föld felett egy méterrel lebegve.

Kilenc után járt az idő, éppen zuhanyozni készültem a panellakásban, amikor élesen megcsörrent a telefon. Melinda neve villogott a kijelzőn.

– Na, mi van, csaj, utaljak? – kérdeztem.
– Irénke... baj van... – hallottam a picsogást.
– Mi a baj? – kérdeztem, és rögtön megfeszült bennem a rendelőben edzett hidegvér.
– Valószínűleg... dzsina... Tina szája habzik...
– Mi van?... Ó, bazmeg... Hol vagy? – kérdeztem, miközben a gyomrom egy pillanat alatt összerezzent.

Mondta egy belvárosi szórakozóhely nevét. Ismertem, a villamosról szoktam látni a neonfényes bejáratát.

– Indulok. Maradjatok ott a vécében! – vágtam rá, és mire letettem a telefont, már kaptam is magamra a ruhát, miközben a másik kezemmel azonnal tárcsáztam a 112-t.

Tudtam, hogy ha a parti drog, a GHB vagy valami hasonló miatt habzik valakinek a szája, ott nincs idő töprengeni. A diszpécsernek hadarva elmondtam mindent, a mentők pedig azonnal értesítették a rendőrséget is.

Mire odaértem a helyszínre, a szórakozóhely elé már megérkeztek a mentőautók, és a lányok benn voltak a mentőautóban. Odaléptem a járműhöz, és határozottan bemutatkoztam:

– Egészségügyi dolgozó vagyok, ápolóasszisztens, az unokanőrémhez jöttem, és én hívtam a mentőket!

Azonnal odaengedtek. Melcsin egy vastag hővédő alumíniumtakaró lógott, miközben az egyik hordágyon Timi feküdt lélegeztetőmaszkkal az arcán, eszméletlenül, fehér habbal a szájában. A másik barátnőjük a másik mentőautóban ült, ő már magánál volt, de sokkos állapotban remegett.

A helyszínelő mentősök gyorsan felmérték a helyzetet: kiderült, hogy Melcsi megúszta a legrosszabbat, mert alig ivott az italából – Timi megitta előle a mérgezett poharat.

A klub elől éppen akkor vezettek el bilincsbe vert kézzel egy gyanús, kigyúrt pesti alakot a zsaruk, tuszkolva be a rendőrautó hátsó ülésére. A mentősök tették a dolgukat, én meg ott álltam Melcsi mellett, aki a hővédő takaró alatt úgy remegett a sokktól, mint a nyárfalevél, miközben a rendőröknek próbálta dadogva egyeztetni a személyi adatait. A falu büszkesége ott foszlott el a pesti aszfalton, a neonfényben.

A reszkető Melcsivel lassan hazamentünk a pesti éjszakából. Az egész lány kocsonyaként remegett, a foga is ketyegett a sokktól és a szer maradék hatásától. Bevonszoltam a panellakásba, levetkőztettem, mert magától csak meredt maga elé a semmibe, mintha még mindig ott ült volna a klub hűvös asztalánál.

A szer, a tudat, a hajszálon múlott tragédia – sokkal, de sokkal rosszabb is történhetett volna. De én nem voltam olyan, mint egy vénasszony: nem kezdtem el szidni, a szemére vetni a dolgokat, vagy példabeszédeket olvasni a fejére. Pontosan tudtam, hogy most nem a fegyelmezésnek van itt az ideje.

– Irénke... maradj itt velem... – suttogta, és szinte úgy könyörgött, mint egy kisgyerek, akire rátört a sötét.

Nem gondolkodtam sokat. Gyorsan levetkőztem egy szál bugyira, és bebújtam mellé a másfél szobás lakás száznegyvenes kis franciaágyába. A forró, lüktető teste helyett most egy jéghideg, reszkető burok feküdt mellettem. A vörös tincsei szétterültek a párnán, én meg elkezdtem lassan, ritmikusan simogatni a haját.

– Ölelj át, kérlek... – sírta el magát halkan.

Oldalra feküdt, én pedig a hátához simultam. A két karommal magamhoz húztam: az egyiket a nyaka alatt csúsztattam át, a másikat a dereka felett vezettem el, szorosan a testemhez tapasztva a zokogó, megtört alakját. A pesti panellakás csendjében ott feküdt a falu büszkesége, a nagybetűs vörös díva, és az egész világa abban merült ki, hogy a megvetett, csendes barna unokatestvér vigyázza az álmát.

Eszembe jutott a nagymamánk altató dala. Az a régi, kopott nóta, amit nekem csak akkor énekelt, amikor Melcsi nem volt ott a szobában, vagy éppen máshol sündörgött. Persze, eddig is hallottam néha, mert egy légtérben aludtunk, de sosem nekem szánta. Most mégis, ott a sötét panellakásban, a félelemtől még mindig remegő unokatestvérem háta mögött elkezdtem csendben dúdolni. Nem volt olyan szép, nem volt olyan tiszta és dallamos, mint a mamáé, de a szavak megvoltak:

Aludj, aludj, kicsi szív,
a hold már az égen,
csillagok is pislognak
szelíd fényességben.

Hunyd le szépen a szemed,
álom száll feléd,
ringat lágyan, csendesen
az éjszaka téged.

Jó éjszakát, aludj el,
minden csendes már,
míg te álmodsz, addig is
a hold virraszt reád.

A reszketése a harmadik újraéneklés után lassan abbamaradt. A légzése mélyebbé, egyenletesebbé vált; végre elaludt a falu büszkesége. Egy darabig még figyeltem a zihálását a sötétben, aztán a fáradtság engem is legyűrt, és elaludtam.

A hajnali nap első, törékeny sugara lassan felcsillant a redőny résein, csíkokat festve a falra. Ugyanúgy feküdtünk, mint éjszaka, de mire lassan felébredtem, valami mégis furcsa volt. Meg sem mozdultam, de hirtelen éreztem: Melcsi szorosan fogja a kézfejem.

A tenyerem közvetlenül a jobb mellére volt ráfektetve.

A bőrén keresztül tisztán éreztem a formáját. Nem az a kemény, sportos izomzat volt, mint az enyém, amit a munka és a szívósság edzett meg; Melcsi melle telt, nehéz és húsosan lágy volt, mégis ott élt benne a még mindig szaporább, lüktető élet. Ahogy lassan ő is ébredezni kezdett, megmoccant. Nem fordult el, csak a hátán fekve még beljebb húzott. A másik kezem, ami addig a hasán pihent, lassan megemelkedett; a saját kezével húzta fel a bal melle domborulatára, rászorítva az ujjaimat.

És akkor, azon a puha, meleg teljességen keresztül tisztán éreztem a szíve verését. Nem a büszke, gőgös vörös díváét, hanem egy halálra rémült, védtelen lányét, aki ott a tenyerem alatt kapaszkodott az utolsó igazodási pontba – belém, a barna unokatestvérébe.

Végül nem mentem haza. Csak egy rövid SMS-t küldtem a konyhából: „Bocsi, Anya, közbejött valami. Jövő héten tuti megölelgetlek. Puszi, I. "

Egész vasárnap egyetlen árva szó sem esett a szombat estéről. Tudtam, hogy nem lenne fair most a szarba taposni, még jobban megalázni vagy a szemére hányni azt, amibe a saját gátlástalansága taszította. Nem voltam olyan kegyetlen. Hagytam, hogy maga dolgozza fel a borzalmat, annál is inkább, mert Timi még mindig az intenzíven feküdt, a csövek és a gépek fogságában, lélegeztetőgépen vegetálva.

Melcsi egész nap a vállamon sírdogált. De ez a sírás nem a megszokott, teátrális pesti drámázás volt; ez a belső összeomlás csendes, mardosó zuhanása volt. Éreztem a testén keresztül azt a fojtogató feszültséget, a szinte fizikai mértékű beborulást, ahogy a lelke darabjaira hullott.

Minden egyes zokogásban ott remegett a felismerés, hogy a falu által csodált, a pesti éjszakákban szabadnak hitt vörös démon létezése egyetlen pillanat alatt foszlott semmivé egy olcsó klub vécéjében. Magába fordult, szótlanul bűvölte a fehér falat, és a testéből áradó görcsös remegés azt üvöltötte: Melcsi végérvényesen megváltozott. Egy olyan komoly, visszafordíthatatlan belső fordulópont küszöbén állt, ahonnan már nem volt út vissza a régi, felszínes önmagához.

Szerdáig mindketten kerültük a mélyebb beszélgetéseket, de a csend csak nyomasztóbbá tette a napokat. Melcsi hirtelen teljesen megváltozott: a falu lángoló, dicső vörös démona egy fakuló hajú, szín alatti, megtört lánnyá satnyult össze. A ragyogás elszállt belőle, csak a bűntudat maradt.

Aztán szerdán végre megcsörrent a telefon. A kórházból hívtak: Timit felébresztették a mélyaltatásból, stabil az állapota, és kilencvenszázalékos eséllyel maradéktalanul felépül.

Amikor letettem a kagylót, Melcsiben elszakadt valami. Ekkor tört ki belőle a feszültség.

Vadul, kétségbeesve kezdte marni a saját magát, hangosan öntve ki a mérhetetlen önvádat. Ököllel verte a saját combját, tépte a fakuló vörös tincseit, és szinte korbácsolta a lelkét a könnyeivel:

– Hogy lehettem ilyen hülye?! Hogy lehettem ennyire vak és gátlástalan?! Miattam, miattam feküdt ott a csövön, miattam ment csaknem tönkre minden! Olyan vagyok, mint egy fertőzés, egy rohadt szemét, aki mindenkit magával ránt a pokolba! Megérdemelném, hogy földbe tiporjanak, hogy megkövezzenek a falu közepén!

Aztán hirtelen összeomlott. Letérdelt elém a szőnyegre, átölelte a térdemet, és zokogva, eszeveszetten könyörögni kezdett:

– Irénke... kérlek, ne hagyj magamra! Maradj mellettem, fogd a kezem, mert ha te elmész, végleg elveszek! Kérlek, ne alázz meg. Megérteném... Isten a tanúm, hogy megérteném, ha holnap hazamész a faluba, és elmondanád mindenkinek, hogy milyen hitvány, értéktelen kurva voltam itt Pesten. Pellengérre állíthatnál, kitekerhetnéd a nyakam, jogod lenne hozzá... de ne tedd kérlek, ne tégy kárhozatra!

Lenéztem rá. A falu egykori bálványa most ott remegett a lábaim előtt, porrá zúzva. Egyszerűen, nyugodt, de megmásíthatatlan hangon válaszoltam:

– Sajnálom, Melcsi, hogy ennyire félreismersz, ha azt hiszed, én képes lennék ilyesmire. Nem foglak lejáratni senki előtt. Melletted állok teljes mellszélességgel; ha a falu népe holnap keresztre feszítene, akkor is kitépném a nyelvem, és tűzön-vízen át védelmeznélek. Egy vérből vagyunk.

Hosszú, gátszakadásos zokogás következett. Melcsit kétségbeesve húztam fel magamhoz, erre vadul ölelgetett és puszilgatott, miközben alig bírt magával a feltörő hálától és a fojtott hisztériától. A könnyeitől áradó arcától a puszik vadul és kapkodva jöttek, mígnem hirtelen egy-egy puszi túl közel került az ajkamhoz – aztán közvetlenül a számra tapadt. A megkönnyebbülés, a sokk és a fojtott, bűnös kötődés ott égett a leheletében, és egy pillanatra mindketten megéreztük, hogy a törés után valami sötétebb, veszélyesebb kapu is kinyílt kettőnk között.

Hirtelen fel sem fogtam, mi történik. Az ajkaink finoman játszottak egymással, hol ő, hol én szívtuk be magunkba a másikat, lassan, szinte áhítattal. Ez nem a szokásos, vad és fojtogató csókolózás volt, mint a fiúkkal eddig, hanem életem legszebb, legtisztább pillanata. Végre megkaptam azt, amire titkon egész életemben vágytam: senki nem akart legyűrni, nem akart a nyálamon keresztül a lelkemig hatolni, nem harapdáltak durván, nem akartak a számon keresztül a seggemet nyalni. Nem a nyomástól és a kapkodástól zsibbadt el a szám, hanem a mindent átható, kéjes érzéstől.

Aztán a feszültség mögött a valóság hirtelen villámcsapásként belénk hasított, és szétugrottunk.

Légszomjjal küzdve, szinte elmenekülve berohantam a kis szobámba, és rávetődtem hassal az ágyra. A kezem ügyébe eső tankönyvet bámultam, lapozgattam, de a betűk összefolytak a szemem előtt. Olvastam, vagy inkább csak próbáltam olvasni, de kevés sikerrel – a testem még mindig ott lüktetett a túloldalról áradó, tiltott izgalomban.

Egyre mélyebbre süllyedtünk abban a csendes, fojtogató alkuban, hogy egyszerűen hallgatunk a valós tények elől. Ahogy közeledett a szombat, újra bennem feszült a régi aggodalom: mi lesz Melivel, ha megint elindul a pesti éjszakába? De közben a testem nem felejtett. Ott égett bennem az érintése emléke – az a pillanat, amikor a szer hatása alatt óvtam őt, a tudatalatti kapaszkodása, majd a megkönnyebbülés utáni váratlan, édes csók. Sokat gondolkodtam rajta, hogy talán meg kéne beszélni a dolgot, de azt hajtogattam magamnak: ha ő nem hozza szóba, miért erőltessem? Egy felejtős megbotlás volt az egész. Ennyi.

Szombat délután kinyílt a kis szobám ajtaja. Melcsi lépett be egy kinyúlt pamutpólóban meg szabadidőnadrágban, a kezében a kopott Scrabble társasjáték dobozával. Még otthon, a falu esős estéin játszottunk sokat ezekkel a szókirakósokkal. Letette a dobozt az ágyamra, én meg letettem a tankönyvet, és felnéztem rá.

– Játszunk? – kérdezte halkan.

A nővéri, egészségügyi vérem azonnal megmozdult bennem: ösztönösen a homlokára emeltem a tenyerem, de a bőre hűvös volt.

– Jól vagy?
– Aha – bólintott. – De ha tanulni akarsz, én is átnézhetem a jegyzeteimet. Végre komolyan venném az egyetemet.

Nem értettem ezt a hirtelen, radikális pálfordulást, de nem is akartam boncolgatni. Biztosan az elmúlt szombat zaklatott emlékei dolgoztak még benne is.

– Jó, játszunk – mondtam, és csináltam helyet az ágyon, hogy egymással szemben, törökülésben kezdjük el pakolni a betűket, mint régen.

Szerettem így élesíteni az agyam. De ahogy a táblát néztem, folyamatosan éreztem magamon a tekintetét. Melcsi hol az elmélyült arcomat figyelte, hol a kinyúlt pólóm kivágásán keresztül próbált leskelődni, hol meg elgondolkodva meredt maga elé, hogy milyen szót rakjon ki. Az idő gyorsan telt, és végül én nyertem. Ám amíg ő csendesen pakolta vissza a fadarabokat a dobozba, egy olyan őszinte, mély monológot indított el, amire egyáltalán nem számítottam.

– Köszönöm, hogy a rosszban mellettem álltál, állsz, és türelmes, meg szerény maradtál, hogy a magas labdát nem ütötted le az otthoniak előtt, és pénteken bejöttél velem a rendőrségre a tanúmeghallgatásra, vallomástételre – mondta halkan. – Kiharcoltad nekem, nekünk a védettséget, személytelenséget a jegyzőkönyvekben, így teljesen megnyugodtam. Mehetek veled holnap?
– Igen, persze, sőt örülök is neki, de akkor ne igyál és ne bagózz, még azt az elektromos szart sem, mert a mama orra mindent kiszagol... tudod – feleltem.
– Egy hete nem iszom és nem cigizem, mert a füves cigi is közrejátszott a figyelmetlenségünkben... akkor – válaszolta csendesen.

Az ünnepinek számító vasárnapi ebéd a mamánál a megszokott mederben indult, de a levegőben valami egészen új feszültség vibrált. Miután Melcsi a falusi otthonunk biztonságában, a húsleves gőzölgő illatában leült velem szemben, a régi szerepek finoman elkezdték átrajzolni magukat.

Nagymamám a szokásos büszkeséggel merte a levest, és máris Melcsi felé fordult:

– Hát, lelkem, hallom, kemény heteitek voltak Pesten! De ugye a tanulás azért halad? Mert a te eszeddel...

Melcsi lesütötte a szemét, a kanalat kavargatta, majd halkan felelt:

– Igen, mama. De most nem én vagyok a fontos. Irénke... hát, ő a csendes harcos.

Azonnal közbevágtam, hogy elejét vegyem a dicséretnek:

– Ugyan már.
– De igenis – nézett rám Melcsi határozottan, miközben a család is felénk fordult. – Irén annyira talpraesett. Amikor a hivatalos dolgokat meg az életünket kell intézni, ő állt mögöttem. Én csak árnyéka vagyok önmagamnak, ő meg... ő tartja a frontot.
– Hagyjuk ezt, Meli, nem kell... – tereltem a szót egy laza kézmozdulattal, miközben a tányéromra néztem.
– Nem hagyom! – mondta kicsit hangosabban, s a szemében olyan tiszta elszántság csillogott, amit eddig soha nem láttam benne. – Meg kell értenetek, hogy Irén nemcsak a rendelőben helytálló asszisztens, hanem... hát, bárcsak nekem lenne feleannyi eszem és tartásom, mint neki.
– Jól van, kislányom, tudjuk, hogy Irénke is rendes lány – simított végig a mama a karomon –, de a te egyetemi vizsgáid...
– A vizsgáim ráérnek – rázta meg a fejét Melcsi, és a tekintete egy pillanatra sem vált le rólam. – Irén most sajátítja el a fogászati technológia legnehezebb fogásait is a főnökénél, mellette meg engem is pátyolgat. Ő az igazi példa itt, nem én.

Éreztem, hogy az arcom egészen forró lesz a sok tekintettől, és hirtelen a poharamért nyúltam:

– Elég legyen már belőlem.

Melcsi elmosolyodott – nem gúnyosan, nem flegmán, hanem olyan lágyan, ami csak a mi titkunk maradt az éjszakai csend után –, majd lehalkította a hangját:

– Nem, Irén. Mostantól hagyjuk, hogy más is lássa, ki az igazi érték a házban.

Melcsi ezen az ebéden rengeteg tiszteletet vívott ki magának a szememben, de kedden megérkezett a szokásos szenvedésem. Megint a vártnál korábban jött meg a havi vérzésem, méghozzá olyan durva, kínzó görcsökkel, hogy korábban volt rá példa, amikor még injekcióra is szükségem volt a csillapításához.

Régebben Melcsi ilyenkor csak sunnyogott, átnézett rajtam, mint aki észre sem veszi a kínlódásomat. Most azonban teljesen más volt.

Bejött a szobámba, kezében a saját elektromos melegítőpárnájával. Óvatosan a hasamra tette, majd a fejemet gyengéden a saját ölébe hajtotta. A kellemes meleg lassan kezdte enyhíteni a méh izomzatának görcseit; vigyázott, hogy ne legyen túl forró, és ne égesse meg a bőrt. Ott ült a rekamién, fogta a kezem, átölelte a vállamat, amikor látta, hogy az jól esik. Az a fajta gyengéd érintés és nyugodt, jelenlévő törődés, ami áradt belőle, fura módon hihetetlenül jól esett a fájdalom közepette. Lassan, az ölében ringatózva aludtam el.

Mikor órákkal később felébredtem, a testhelyzetünk alig változott: Melcsi még mindig ott ült, a fejét a rekamié háttámlájára hajtva, engem vigyázva szundikált. Kellemes, meleg béke áradt szét bennem a gondoskodásától.

Másnap reggel nehezen indultam el a rendelőbe dolgozni, Melcsi meg az egyetemre ment – és ezúttal tényleg az egyetemre, nem pedig plázázni vagy csavarogni. Délután aztán fáradtan estem haza, és máris éreztem, hogy a gyógyszer ellenére a görcsök megint visszatérnek. Melcsi azonnal észrevette a fájdalmas arcvonásaimat, és szótlanul ismét az ölébe fektette a fejem.

Ez így ment három napon át. A vérzés lassan alábbhagyott, elmaradt, de a méhemben még ott csipkodott, maradt az utófájdalom. Amikor egy-egy görcs miatt akaratlanul is összerezzentem, Melcsi látta a rándulást, és máris simogatni kezdte a lapos hasamat a pólóm alatt, majd egyre lejjebb, az alhasam felé csúsztatta a tenyerét. Olyan tiszta, emberi közelség és jóleső melegség áradt ebből, ami minden fájdalmat feledtetett.

Aztán lassan, észrevétlenül ez az érintés valami másba csapott át. Már nem az a kicsit nyomó, masszírozó simogatás volt ez. Az ujjai finoman, szinte észrevétlenül siklottak a bőrömön, egyre finomabban, és egyre közelebb a hüvelyemhez, míg végül fentről bele nem csúsztak a vágatomba. Kettős, bizsergő érzés öntött el: az ujjbegyének apró érintése a lüktető csiklómon találkozott a mélyből fakadó feszültséggel. A görcsök fájdalma hirtelen átalakult, kéjes, forró hullámmá olvadva.

Melcsi lassan lehajolt fölém. Előbb az arcomat, a szemhéjamat puszilgatta áhítattal, majd az ajkunk összeért. És abban a pillanatban a falu büszkesége, a vörös démon, az unokatestvérem ott, a pesti panellakás csendjében szó szerint elkezdett kielégíteni.

A szája elhagyta az ajkamat, és lejjebb vándorolt: a nyelve forrón, lassan ízlelte meg a nyakamat, a mellem feletti részt, miközben a keze a lábaim között tökéletes, rutin nélküli, de annál odaadóbb ritmusra talált. Az ujjai mélyebbre hatoltak, megkeresték a legérzékenyebb pontomat, és olyan rutinos, mégis végtelenül figyelmes mozdulatokkal dörzsöltek, hogy a lélegzetem is elakadt. A testem megfeszült az ágyon, a kezem önkéntelenül a hajába markolt, és ahogy a gyönyör egyre magasabbra hágott, a fojtott nyögéseim betöltötték a szobát. Nem volt ebben semmi pesti olcsóság vagy kényszer – csak tiszta, fojtott odaadás.

Amikor az ujjai ismételten értek a csiklómhoz, csak cirógatták, mintha kérdeznének. Aztán a mutató – és középső ujját finoman szétválasztotta, és a pinámat kezdte el ismét a körkörös mozdulatokkal ingerelni. A bal kezének hüvelykujja a csiklóm fölé került, és apró, finom nyomásokkal ingerelte, míg a jobb kezének ujjai beljebb hatoltak. A mozdulatai lassúak voltak, de határozottak – minden egyes körnél egy kicsit mélyebbre ért, és ahogy a hüvelyem falai összeszorultak körülötte, éreztem, hogy a görcsök fájdalma lassan átadja a helyét valami másnak.

A pólómat a nyakamig húzta, és amikor a szája a mellemhez ért, a nyelve a bimbómat vette célba – először csak a hegyét érintette, majd a teljes felületét végigsimította, és közben az ujjai ritmusa felgyorsult. A két inger egyszerre ért, és a testem ívbe feszült. A kezem a karjába markolt, és a fejem hátrahajlott, ahogy a gyönyör egyre magasabbra emelkedett.

Aztán az ujjai megtalálták a hüvelyemben azt a pontot belül, amiről addig csak sejtettem, hogy a létezéséről tudok. A mozdulatai ott lassabbak lettek, finomabbak, mintha azt figyelné, hogyan reagálok. A hüvelykujja közben folyamatosan a csiklómon maradt, és a két inger együtt olyan hullámot indított el, ami már nem lehetett visszatartani. A lábam megfeszült, a csípőm önkéntelenül is az ujjai felé mozdult, és ahogy a csúcs közeledett, a lélegzetem egyre gyorsabb lett.

Amikor elérkezett a pillanat, az ujjai belém mélyedtek, és én éreztem, ahogy a hüvelyem körülöttük görcsösen összeszorul. A testem megremegett, a fejem hátrahanyatlott, és egy hosszú, remegő sóhaj szakadt fel belőlem. Melcsi nem húzta el a kezét – ott tartotta, finoman, mintha meg akarná őrizni a pillanatot. Aztán lassan kihúzta az ujjait, és a tenyerét a hasamra tette, ahol még mindig éreztem a gyönyör utórezgéseit.

– Jól vagy? – kérdezte halkan, és a hangjában ott volt a gondoskodás, ami az elmúlt napokban annyira jól esett.
– Igen – suttogtam, és a szemébe néztem. – Most már igen.

Nem beszéltünk róla aznap este sem. Még egy darabig simogatta a hajamat meg az arcomat, majd elmentem zuhanyozni. Mire végeztem, a kakaóm gőzölgött az ágyam mellett – pontosan úgy, ahogy anyától kaptam meg gyerekkoromban. Melcsi szobájának ajtaja már csukva volt.

Másnap munka után – ami kifejezetten lusta volt, a betegek sorra mondták vissza a kezeléseket – átmentem a suliba, de az előadáson olyan alapokról beszéltek, amit én már a kis doki barátommal régen megtanultam a doktornőmtől. Így nyitott szemmel relaxáltam, mentem le alfába, és a végén a kipihentségemtől szinte azt éreztem, hogy már reggel van.

Amikor hazaértem, Melcsi hambit hozott nekem is a Mekiből. Épp akkor melegítettem fel, amikor ő kijött a zuhanyzóból, egyetlen szál törölközőbe csavargózva. A napunkról beszélgettünk: mesélt arról az egyetemi bunkó csávóról, aki az előadás közben akarta megfűzni, de ő már nem az a Melinda, aki csak úgy ráharap a kínálkozó lehetőségre.

Majd hirtelen megkérdezte:

– Nem akarsz zuhanyozni menni? Utána még beszélgethetnénk.

Na, ez olyan ritka volt nála, mint a fehér holló, de ha megtörtént, mindig kellemesen és elmélyülten sikerült. A nappalit és a franciaágy elválasztó paravánját összecsukta, és ott ült törökülésben, még mindig a törölközőbe burkolózva. Nem is nagyon volt idő témát keresni; ahogy leültem vele szembe, egyenesen a tegnap estével kezdte.

– Nem bánom a tegnapot... – mondta halkan, miközben a tekintete mélyen az enyémbe fúródott. – Gólya voltam még, és a táborban egy mentor lány tette ezt velem, de akkor elég spicces voltam... szó szerint seggrészeg, így az alkohol sötétjében homályosan ragadtak meg az emlékek, meg a vágy, hogy ezt egyszer józanul is megtegyem. Sajnos a barátnőimmel ez soha nem hozódott elő; a pia, a fasz meg a dugás volt a fő beszédtéma, és sosem az, amire titkon vágytam. Na meg nem is erőltettem. Számomra a pasis dolgok eddig természetesek voltak, de a női megnyílás, a feltárulkozás egy másik lány előtt annyira intim és személyes. – Pillanatra elhallgatott. – Téged meg amúgy lassan húsz éve ismerlek, te voltál az az egyetlen lány, akivel nekem soha nem voltak tabuk – folytatta, és mélyen a szemembe nézett. – Akivel együtt fürödtünk a kádban, meg a hegyi kis tóban, amit tiltottak, és ami miatt meztelenül fürödtünk; akivel együtt aludtunk. Mikor tíz évesen álmomban bepisiltem, meztelenül feküdtem melletted, hogy a kimosott lepedőrész reggelre megszáradjon. A mostani nyakig szarba süllyedésemnek is csak te voltál a tanúja. Ez a mi kettőnk titka a család és a falu előtt. És a szenvedésedbeni segítségem... Akkor meg miért ne lehetne ez a titkolt vágy is a mi kettőnk titka?

A szavai után egy pillanatra elakadt a lélegzetem, majd én is felvállaltam a saját múltamat. Elmeséltem neki azt a régi, elhallgatott történetet a fogászati asszisztensi technikum kezdeti idejéről, amikor Ritával – egy pénteki napon a másolóhelyiség félhomályában, két deci vodka után – ugyanezt éltem át. Nem a pesti srácok durva nyomulása volt ez: a csókja lágy és selymes volt, az ujjai gyengéden simítottak végig a bordáimon, majd a ruhámon keresztül a puncimat kezdte cirógatni olyan odafigyelő finomsággal, ami teljesen letaglózott, egészen addig, amíg a reflexeim miatt hirtelen észbe kaptam és elugrottam tőle.

Ahogy egymásnak adtuk át ezeket a soha ki nem mondott titkokat, a levegő szinte percről percre felforrósodott közöttünk a kis szoba félhomályában.

Nem kellett többé szó. Ledobtuk magunkról a törölközőt, és nem estünk egymásnak úgy, mint a türelmetlen, ösztönvezérelt fiúk és lányok; ehelyett lassan, finoman, végtelenül érzékien kezdtünk el csókolózni és simogatni egymást.

Ahogy ott ültünk a franciaágyon a félhomályban, végre tisztán láttam Melcsi testét – nem a bűnös pesti éjszakák romlott, villódzó fényében, hanem a maga nyers, esendő, mégis lenyűgöző valójában. A bőre finom volt és hűvös, a csípője vonala kecsesen íves, a mellei pont annyira teltek, hogy nem azt mondták, hogy tőgyek, a válla és a nyaka pedig azt a védtelen, tiszta szépséget hordozta, amit eddig csak a régi családi emlékekben mertem keresni. A pocakja már egy érettebb modellre vallott, hiába volt csak majd két évvel idősebb nálam.

Néha megálltunk egy-egy pillanatra, kifújtuk magunkat, és csak bámultuk egymást a csendben, mélyen a szemünkbe égve. Aztán újra egymásnak feszültünk, és kezdetét vette a valaha volt legmélyebb, legintimebb szeretkezésünk.

Melcsi finoman hátrafektetett a matracra, fölém hajolva a kezébe vette az arcomat, és olyan éhes, mégis áhítatos csókkal borította el a számat, az államat és a nyakamat, hogy beleborsódzott a bőröm. A nyelve lassan, ízlelgetve mélyedt el a számban, miközben a kezei végigsimították a melleimet, megcsípkedve a bimbókat, amik azonnal kőkeménnyé váltak a hőtől.

– Irén... – suttogta a nevem a bőrömre, és a szája lejjebb vándorolt.

A nyelve forró csíkot húzott a nyakam vonalán, átkígyózott a kulcscsontomra, majd a hasamon át lejjebb, egészen a combjaim közé siklott. Nem sietett. Úgy nyitott szét a lábaim között, mint aki egy szentélybe lép be. A nyelve hegyével óvatosan, mégis határozottan érintette meg a csiklómat, mire felvisítottam a gyönyörűségtől, a kezem pedig önkéntelenül is belemart a hajába. Olyan ritmusban szívta és simogatta a puncimat, hogy a medencém magától emelkedett el a lepedőtől. Az ujjai mélyen belém hatoltak, befedték a hüvelyem falát, és miközben a nyelvkorbácsolása egyre vadabbá, mégis finommá vált, az első gigantikus orgazmus olyan elemi erővel szakadt ki belőlem, hogy a testem remegve feszült meg alatta.

De nem engedett el. Amikor a hullám lecsengett, magamhoz húztam, és megfordítottam a pozíciót.

Most én borultam rá. A combjai közé térdepeltem, és az ajkaimat a nedves, lüktető csiklójára tapasztottam. Melcsi a nevünket kiabálta a sötétbe, a puszta kezeivel a hátamat karmolta, a csípőjét pedig vadul dobta a szám felé, ahogy a nyelvemmel és az ujjaimmal könyörtelenül hajszoltam a csúcsra. Olyan hangokat adott ki, amilyeneket egyetlen férfi mellett sem hallottam tőle soha a falon keresztül: őszinte, gátlástalan, tiszta gyönyörködést.

Ez a körforgás órákon át tartott. Nem számoltuk az időt, nem számoltuk a gyönyöröket. Hol ő nyalt ki engem a könnyeimig hatoló élvezetbe, adtam meg magam az ujjainak és a perzselő csókjainak, miközben a testünk összefonódott a lepedők gyűrődésében. Majd következtem mohón, mégis gyengéden én, hogy eszét veszve élvezzen. Az izzadságunk összefolyt, a levegő megvastagodott a sűrű, édes illatunktól, és a lelkünk minden egyes egymásba csúszással jobban összeforrt.

És ahogy ott feküdtem alatta, és éreztem a kezét a hasamon, a száját a nyakamon, rájöttem valamire, ami eddig mindig hiányzott. A férfiaknál mindig azt éreztem, hogy valamit elvárnak tőlem – hogy szép legyek, hogy jó legyek, hogy elég legyek. De Melcsi nem várt el semmit. Csak volt. És ahogy a kezei végigsimítottak a testemen, és a szája a bőrömre tapadt, éreztem, hogy végre azt kapom, amire egész életemben vágytam: hogy valaki úgy szeret, ahogy vagyok. Hogy nem kell megfelelnem, nem kell játszanom, nem kell félnem. Csak lélegezni, és hagyni, hogy történjen.

Amikor a harmadik orgazmusom is elérkezett, és a testem remegve simult Melcsi karjaiba, éreztem, hogy a könnyeim is elerednek – de nem a fájdalomtól, hanem a felismeréstől. Hogy ez az, amit mindig is kerestem. Hogy ez az, amit a férfiak soha nem tudtak megadni. Hogy ez az, amit csak egy nő tud – mert egy nő tudja, milyen, amikor valakinek a teste a tiéddel azonos nyelven beszél.

Melcsi észrevette a könnyeimet, és megállt. Az arcomhoz hajolt, és a hüvelykujjával letörölte a cseppeket.

– Jól vagy? – kérdezte halkan, és a hangjában ott volt a gondoskodás, amit eddig csak a görcsöknél éreztem tőle.
– Igen – suttogtam, és a szemébe néztem. – Csak... most először érzem, hogy tényleg jó. Hogy tényleg én vagyok. Hogy nem kell senki másnak lennem.

Melcsi mosolygott, és a homlokát az enyémhez érintette.

– Én is – mondta. – Én is most először érzem, hogy nem kell játszanom.

És ott, a pesti panellakás félhomályában, a franciaágyon a lepedők gyűrődésében, ketten feküdtünk, és tudtuk, hogy valami elkezdődött. Valami, ami nem a bűnös éjszakákról szólt, hanem a felismerésről, hogy végre megtaláltuk azt, amire mindig is vágytunk. Egymásban azt, amit egy férfi nem képes megadni: a másikkal való törődést, és nem az önző, egoista kielégülés vágyát.

Amikor végül, órákkal és számtalan, számolatlanul átélt kielégüléssel később a teljes végkimerülés és a jóllakottság mámorában egymásba gabalyodva megpihentünk, a lélegzetünk lassan eggyé olvadva mély, békés álomba zuhantunk a pesti panellakás biztonságos sötétjében.

Az utórezgésekkel teli reggelen már alig bírtam magammal. Melcsivel még éreztük a bőrünkön az éjszaka minden rezdülését, de nekem muszáj volt visszatérnem a rideg valóságba – be kellett mennem a rendelőbe a délelőtti műszakra, neki meg a száraz előadásokat hallgatni az egyetemen.

A fogászati rendelő hűvös, fertőtlenítőszer-szagú levegője azonnal pofon vágott, amikor beléptem. Pakoltam elő a steril eszközöket, rendeztem a fecskendőket, és próbáltam úgy tenni, mintha mi sem történt volna. De amint a doktornő belépett a köpenyében, egy pillanatra megállt a mozdulata, és gyanakvó, mindent tudó félmosollyal nézett végig rajtam.

Odaállt mellém az asztalhoz, átlapozott néhány betegregoldalt, majd halkan, de élcelődő hangon megszólalt:

– Hé, Irénkém. Szállj már le a mennyekből vissza a földre, közénk. Külsőleg a mosott szar jobban néz ki, mint te, de én látom a szemedben a játékot, meg a még mindig vibráló kéjt. Nem biztos, hogy tudni akarom, ki tette és hogyan, de... de hogy átélném, az tuti.

Elkerekedett a szemem, és éreztem, hogy a vér nyomban elönti az arcomat. Gyorsan a tálcára néztem, nehogy meglássa a teljes zavaromat, miközben a szívem vadul kalapált a bordáim között.

Hát ennyire látszana rajtam? – futott át a fejemen a gondolat, miközben a doktornő cinkosan elmosolyodva elindult a szék felé, magunk mögött hagyva a fojtott, lebukástól izzó pillanatot.