A gátlások határai 1. rész

A vér szerinti szüleimnek még annyit sem értem, hogy visszanézzenek rám a kórház folyosóján. Kétéves voltam, amikor örökbe fogadtak. Az örökbefogadó apámról nem maradt meg semmi – mintha csak egy elmosódott, lélektelen árnyék lett volna, aki még azelőtt kisétált az életünkből, mielőtt egyáltalán felfoghattam volna a jelenlétét.
Anya viszont... aki nem volt az anyám se így, se úgy... Anya túl élesen, túl elviselhetetlenül maradt meg bennem. Törékeny testű, de acélból öntött asszony volt. Öntörvényű, hajlíthatatlan, sötét tekintetű.
Az első négy általános még maga volt a béke. Menedéket találtam a könyvekben; imádtam olvasni, mert a lapok védelmező csendjében nem ért el a valóság. De a gyerekkornak gyorsan, könyörtelenül véget vetettek.
Tizenkét éves voltam, amikor elkezdődtek a megnyomorító délutánok a csirkeneveldében, és a dermesztő hajnalok a tehenészetben.
– Gyere, játszunk! – mondta mindig anya, és a szavaiból hiányzott minden emberi melegség.
A törvény tiltotta a gyermekmunkát, így hát a kizsákmányolásomat „játéknak" nevezték. De ebben a játékban nem voltak nyertesek, csak vérhólyagok, por, trágyaszag és a csontig hatoló, bénító fáradtság.
Búzaöntés, tőgymosás, tragacsolás – vállvetve dolgoztam anyával a teljes kifulladásig, miközben az ujjaim görcsbe rándultak a fájdalomtól.
Nyolcadikra már szétesett az iskolai életem. Hiányoztam orvosi igazolással, szülőivel, vagy csak egyszerűen eltűntem napokra, mert a tehenészet nem várt, a gyerekkorom pedig lassan elvérzett a trágyában.
Gimnáziumba akartam menni. Tanulni akartam, kitörni a mocsokból.
– Ipari iskola. Szakács leszel – vágta rá anya ellentmondást nem tűrően.
Egyetlen évet engedélyezett, de azt is csak félig-meddig. A gyámügy ugyan felemelte a hangját, fenyegetőztek, de anyáról minden lepergett, mint a víz a kőről. Azt hajtogatta, hogy pénz kell a gyerek eltartásához, a könyvekre meg a ruhákra nem futja, csak ha kap támogatást. A határozatok megszülettek, a pecsétek rákerültek a hideg papírokra, de a pénz sosem érkezett meg – a fenyegetések meg elhaltak a bürokrácia lélektelen útvesztőiben.
Aztán a sors – vagy maga a tehenészet – egyetlen pillanat alatt vágta el a múltat. Tizenhét voltam.
Fejés közben történt. Egy ideges, nehéz testű tehén. Egyetlen hátrafelé irányuló, felbőszült rúgás, egyenesen anya arcába. „Az életműködéssel összeegyeztethetetlen sérülés" – így mondta a kiérkező, fásult mentőorvos.