Isten veled, drága Piroskám!

Amikor az ember éppen csak átlépi a felnőttkor küszöbét, a legkevésbé vágyik arra, hogy egy kedves, nagyvonalú, aranyos nagymamát tologasson kerekesszékben. Én mégis ezt tettem. Három hetet kaptam Balatonfüreden, mert a nagyi a Szívkórházban feküdt, és a család úgy döntött: elkísérem azért, hogy legalább naponta kétszer – délelőtt tízkor és délután négykor – egy-egy órát töltsön velem. Sétáltassam, szerezzek be neki, amit kér. Cserébe enyém volt a nap többi része, a szállás, és egy szerény, de elegendő költőpénz.
Nem voltam tapasztalatlan. Több-kevesebb sikerrel csajoztam is az előző években, de leginkább csak röpke, felszínes találkozások lettek belőle. Egy-egy este, egy-egy gyors, ügyetlen ölelkezés, aztán reggelre már szinte el is felejtettük egymást. Semmi komoly, semmi mély. Éppen ezért éreztem később olyan erősen, ami Piroskával történt.
A panzió apró volt, csendes, a fák között elrejtve. Az egyetlen komolyabb gondom az ellátásom lett. Nem voltam a konyha embere. Egyik este, miközben valami ehetőt próbáltam összeállítani, a kés mélyen belecsúszott a bal kezembe. A vér gyorsan jött, és én – inkább megszégyenülve, mint ijedten – felballagtam az egyes számú szobához.
Piroska lakott ott.
A szoba már-már neoreneszánsz hangulatú volt: sötét fa, nehéz függönyök, könyvek mindenfelé. Ő maga erős harmincas, komoly tekintetű nő, aki a panzió életéből szinte teljesen kimaradt. Délután elment, kora este visszajött, és bezárkózott. Amikor bekopogtam, a pongyolája laza volt, a dereka körül csak lazán megkötve. A mellei a nyitott résen át látszottak: telt, formás, a bőrük sima, a bimbók már a hűvös levegőtől is kissé megkeményedtek.
Elmondtam, mi történt. Ő elmosolyodott.
— Aneszteziológus vagyok — mondta. — Azt hiszed, nem láttam még vért?
Aztán hozzátette, látva az értetlen arcomat:
— Én kábítom el a betegeket.
Én, a tizennyolc éves bölcsességemmel, rekedten és titokban álló farokkal csak annyit feleltem:
— Úgy látom, gyógyszer nélkül is megy.
Ő felkacagott. Aztán leültetett, és nekilátott a sebemnek. A keze biztos, hűvös, szakszerű volt. Én közben nem tudtam levenni a tekintetemet a pongyola nyitott részéről. A mellei minden mozdulatánál kissé megremegtek. Éreztem, ahogy a nadrágom belseje feszülni kezd. Szerencsére a bal kezem sérült, a jobb szabadon maradt.