A bezártság 1. rész

Soha nem szégyelltem a cigány származásom. A családom a múltam. Hatodik gyereknek, lyánynak születtem későn besikeredetkén, szerencsére nem korcsként. Egy alig negyven fős tanyai kolónián nőttem fel, ahol mindenki vigyázott rám, de igaz szeretetet csak szüleimtől és öt bátyámtól kaptam.

A tanya közös vállalkozás volt. Megélhetési. Mindenkinek megvolt a maga szerepe. A gyerekek járták a húsz kilométeres környéket, ők voltak a beszerzők, hiszen ha lebuktak, nem büntethették őket. Gyümölcsök, baromfik, nyulak kerültek így hozzánk. Meg a réz, az alumínium, a vas meg minden, amit a méhbe le lehet adni. A nők és a lyányok dolga a növénytermesztés, az állatok nevelése, főzés, mosás volt.

Kisgyerekként azt hittem, ez az élet. Aztán Matyó néni az általános iskolában megmutatta, hogy van élet a kolónián kívül is. A tudás olyan hatalom, amivel becsületesen is lehet élni. Apám és a közösség kiengedett a nyomorból. Jó tanuló voltam. Nyolcadikra alapfokú nyelvvizsgám volt angolból és németből az anyanyelvi magyar és cigány mellett. A tanárok gimnáziumba akartak küldeni, de én inkább egy jól fizető szakmát választottam. Pincérnek tanultam kollégiumban, szociális alapon ingyen volt, nem kellett a kolóniának fizetnie.

Tizenkét évesen vitt el anyám Sándorhoz szűztelenítésre. Szertartás volt ez a lyányok körében. A fájdalmon kívül akkor nem éreztem semmit. Vézna, csöcsetlen voltam, Sándor mondta is a végén, hogy olyan érzése volt, mintha egy kisebb fiút dugna, csak nem seggbe. Ezzel nővé váltam, de egészen tizenöt éves koromig nem éreztem kényszert, kívánalmat az ujjaimon kívül másra.

Akkor jött a cigány közösségbe egy távoli rokon, Zsiga. Körözték, és amíg lecseng a balhé, nálunk húzta meg magát. Na ő volt az. Tizenkét évvel idősebb, és már nőként nézett rám.

Egy délután a csűrben találtam. A széna poros szaga keveredett az állatok meleg illatával. Zsiga a gerenda alatt állt, dohányzott. Amikor meglátott, eltaposta a csikket.

– Gyere ide – mondta.

Nem volt kérdés. A hangja olyan volt, mint a száraz avar. Odamentem.

Az ujjai az államhoz értek, felemelte a fejem. A szeme sötét volt, mély, mint az a kút a tanya végében, amibe anyám mondta, soha ne nézzek bele. Aztán megcsókolt. Más volt, mint amit a fiúk az iskolában próbálgattak. Nem nedves és kapkodó. Szívós, kitartó, mintha időt akart volna venni valamire, amit nem lehet siettetni.